2018. december 29., szombat

Egy békítő emléke


Azt hittem nem kell már több bejegyzést írnom az évben. De nem kerülhetem el.
Lehet még tetézni a szemétséget: Nagy Imre szobrát elviszik a Parlament elől. Nem tűrnek semmit, ami 1956-ra vagy 1989-re emlékeztet, azokra az időkre, amikor több politikai erő konszenzussal tudott változást elérni egy monopolhelyzetben lévő Párttal szemben. Az amit száműzni akarnak, nem csak egy személy, egy egész hozzáállás.

Hogy mi olyan elviselhetetlen Nagy Imrében a rendszer számára? (Már azon kívül, hogy a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártja tagja volt.)
1. Egy korlátlan hatalmú állampárt tagja volt, és mégis képes volt párbeszédbe bocsátkozni más meggyőződésű emberekkel. Be tudta látni, hogy tévedett, hogy helytelenül cselekedett korábban.
2. Le tudott mondani a korlátlan hatalomról. Nem zérus összegű játszmának fogta fel a politikát. Gátat tudott, és ami fontosabb: gátat akart vetni egy polgárháborúnak, helyette egy társadalmi béke felé vezette az országot. Olyan kompromisszumra törekedett, amelyből a nép nagy része jól tudott kijönni.
3. (Az 1. pontból következik:) Mikor választania kellett a Párt és a nép (nemzet) között, ő a népet (nemzetet) választotta. Kész volt vállalni, hogy a párt, aminek tagja, nem A PÁRT lesz, hanem csak egy párt a sok közül.

Ez a három az, amire a mai Párt mai vezetői képtelenek. (És szeretnék, ha híveik is ilyenek lennének.) Annak a magatartásnak (a béke, a tárgyalás, a kiegyezés, a megbocsátás és az önreflexió képességének), amivel Nagy Imre állt hozzá a közélethez, a mai rendszer az emlékét is el akarja törölni...

2018. december 23., vasárnap

Repülj Páva! 2018

A Felszállott a Páva döntőjét persze idén is megnéztem (felvételről, mert az élő adás idején én egész máshol táncoltam), és nem marad el az erről szóló írás sem.
Nem akarnék egyébként reklámot csinálni a Magyar Televíziónak, amely az utóbbi időben olyannyira lejáratta magát, hogy nehezen süllyedhetett volna ennél mélyebbre. Hogy ezen túllépek, az megint tényleg azért van, mert sokkal fontosabbnak és szimpatikusabbnak tartom az itt fellépő tehetségeket annál, hogy a közelmúlt eseményei miatt ne beszéljek róluk. Végül is jó ha van egy kis vidámság is körülöttünk így Karácsony előtt, nem?
Szóval most hagyom a fenébe a tévét, és igyekszem inkább a versenyzőkről beszélni.

Ehhez persze azért beszélnem kell egy kicsit a versenyről magáról is.

Az idei Pávát úgy hirdették meg a szervezők, mint a Döntők Döntőjét. Vagyis a verseny olyanok között zajlott, akik a korábbi évadokban már résztvettek a versengésben, és bejutottak a középdöntőbe vagy a döntőbe. Tehát aközönség akár már ismerhette őket korábbról. Új ötlet volt, de szép gesztusnak is mondható, hogy a Döntők Döntőjének Döntőjében kifejezetten a közönségre bízták a győztesek megszavazását. A zsűri azonban ettől még mondhatott véleményt a produkciókról. De nem hiszem, hogy ez sokban befolyásolta volna a szavazatokat. A zsűri tagjai, úgy tűnt, eddig is (az elejétől kezdve) sokkal inkább a nézőknek szóló ismeretterjesztést tekintették a feladatuknak, mint az értékelést. (És ez végül is nem is baj.) Most ez még hangsúlyosabb lett, és a zsűri-tagok talán még örültek is, hogy levettek egy terhet a vállukról.

Viszont ez az egész szóhasználat, hogy itt most a Döntők Döntőjéről beszéltek, azt a szomorú képet is sugallták, hogy ez lesz a Felszállott a Páva utolsó évada. Hogy tényleg így lesz-e? Nem tudni. A végén is bizonytalanságban hagytak minket erről. Én azért örülnék, ha ez nem így lenne, ha ez a remek verseny buli még folytatódna. Kezd valahogy hozzátartozni az egész a karácsonyok hangulatához. A sok rossz történés mellett, illetve után mégiscsak nekem is a Páva volt az egyik, ami felvidított.

Talán, ami a zsűri mondatainál jobban befolyásolhatta a nézőket, az az volt, hogy milyen szervezeteknek ajánlották fel a résztvevők a nyereményüket. Ezt mindegyikükkel többször elmondatták az adás folyamán, sőt, a versenyzők bemutatkozó kisfilmjeit is erre fűzték fel. Itt azért persze felvetődhet, hogy nem teljesen korrekt így szervezni az egészet: mármint a tiszta helyzet az lenne, ha a közönség tényleg csak a produkciók alapján döntene, ha csak azt értékelné, amit a versenyzőktől látott. Ezt meg lehetett volna úgy oldani, hogy minden résztvevő csak utólag árulja el, hogy kinek akar adakozni.
Hogy miért nem így történt az viszont nagyon is érthető: ezek a kedvezményezett szervezetek mégiscsak tényleg nagyon fontos munkákat végeznek, így jó ha a néző az ő tevékenységükről is képet kap. Hátha aztán ez sok embernek kedvet csinál ahhoz, hogy versenytől függetlenül is adakozzon ezeknek a szervezeteknek vagy önkéntes munkát vállaljon náluk. Ez megint a rendezvénynek azt a jellegét erősíti, amit a zsűri is igyekezett mindig a maga hozzáállásával kiemelni: hogy ez inkább egy koncert, egy buli, egy seregszemle, mint egy verseny. És akkor már miért ne lehetne egy jótékonysági koncert az egész ismeretterjesztő jellege mellett?
(Egyébként végül is megint mindegyik szereplő kapott valamit a végén, az OTP Bank felajánlott egy csomó pénzt a résztvevőknek. Ha akarják, ebből ugyanúgy juttathatnak az általuk támogatott szervezeteknek is.)

Énekes kategória:

Sőregi Anna (és Komáromi Kristóf, aki nem induló, csak kísérő partner volt).
Moholi, azaz délvidéki dalokat adott elő Anna, és Kristóf furulyán kísérte. Anna Zentáról jött, ezzel ő volt az egyetlen a döntőben, aki saját vidékének valamilyen termékét hozta a versenyre. Ők ketten amúgy általában jól szólnak együtt, de most mintha nem lettek volna annyira összehangolódva, amennyire szoktak. Nem tudom, mennyire volt ez észrevehető. Az általuk támogatott intézmény a Kallós Alapítvány, amelyet az idén meghalt Kallós Zoltán hozott létre annak idején az erdélyi magyarság népművészeti kincseinek összegyűjtésére.


Pendely Énekegyüttes (Debrecen)
Végre valakik, akik bakonyi nótákat adnak elő, méghozzá dudanótákat, amikkel aztán tényleg nagyon lehet bulihangulatot csinálni. Már ha tényleg jól, kellő átéléssel énekli az ember. A Pendely nagyon jól énekelt, de azért lehettek volna még bátrabbak is. Nekem nagyon jól esett hallgatni őket, de valószínű, hogy végül is a kiállás is fontos szerepet játszott abban, hogy a közönség kit hozott ki győztesnek. Amit az előbb mondtam a hazai anyagról, arról igazából helyesbítenem kell: valójában ebben a döntőben éppen nem az volt a jellemző, hogy mindenki a saját vidéke anyagát hozta volna. Hanem éppen hogy teljesen más anyagokat a nagy ország más sarkaiból. De éppen ezt emelte ki a zsűri mindenkinél, hogy mindenki tudott a maga produkciójában energikus lenni. Ez így volt a Pendelynél is. Ha lesz majd a Páváról lemez, biztosan az ő számuk lesz az egyik kedvencem. Az általuk támogatott intézmény a Debreceni Gyermekklinika


Borbáth Szilveszter (Vargyas)
Székely legény (Udvarhelyszékről), de szatmári (nábrádi) dalokat adott elő. Szilveszterben az a jó, hogy a hangja nagyon természetesen száll, árad, az egészen semmi olyan érzése nincs a hallgatónak, hogy ez tanult, kiművelt hang lenne, inkább az a puszta őserő szól belőle. Bármennyire is jó volt hallgatni a Pendelyt, szerintem messze Szilveszter volt a legjobb énekes a mezőnyben, mind hangra, mind előadóként. Megérdemelten győzött, és ezzel a Székely Tehetségsegítő Tanácsot juttatta 1 millió forint támogatáshoz.

Versenyen kívül fellépett még:

Gyimesvölgye Férfikórus
Nekem nagyon tetszett a dal is, amit énekeltek (szép karácsonyi ének, majd fogom is énekelni a fa alatt), és nagyon látszott rajtuk, hogy mennyire összeszokott, mondhatni profi társaság. Fiatalok, idősek nagyon jól szóltak együtt. A kórus vezetője egyébként Antal Tibi, akiről már beszéltem a blogon, de akiről csak most döbbentem rá, hol láttam először:

Az Isten kardja rockoperában, pásztorfiúként. Nem semmi, hogy valaki a maga közegében ismert népdalénekes, majd hirtelen országosan ismert rocksztár lesz egy nagyon rövidke időre, hogy aztán hosszú évekkel később már ismét érett, férfias hangú népdalénekesként és mesélőként térjen vissza a szélesebb közönség elé.

Zenész kategória:
Meglepő, hogy ebben a kategóriában csak két induló maradt a döntőre. Az is mindkettő zenekar volt. (A hangszeres szólisták mind kiestek.) Azt a két zenekart is majdnem ugyanúgy hívták. Csak egy betű eltérés volt a neveik között. Vajon mindenki biztosan tudta, hogy melyikükre akar szavazni? Nem keverték össze őket? Ne legyünk rosszindulatúak, biztos odafigyeltek, akik szavaztak.)

Tokos Zenekar (Kolozsvár)
Ők sem a saját vidékükről származó muzsikát játszottak, hanem dunántúlit (tolnait). Nagyon szimpatikus magabiztossággal kezelték a tamburákat is, és szerintem az énekjük is nekik szólt a legjobban. Nekem az ő produkciójuk tetszett a legjobban, szerintem megérdemelték volna a győzelmet. De végül is nem őket hozták ki. Támogatott szervezetük az Erdélyi Táncházzenészek Egyesülete volt.


Fokos Zenekar (Óbecse)
Ők is délvidékiek. Vajdaságiak, ezért vajdaszentiványi muzsikát játszottak… Ja, nem! (Tudom ám, hogy tudjátok, hogy Vajdaszentivány Erdélyben van, nem a Vajdaságban!) Szóval vajdaszentiványi zene. Ez olyan zene, amit mindenki ismer táncházakból. Hogy ez jó választás-e ilyen versenyre? Szerintem kockázatos, mert magasak lesznek az értő közönség elvárásai. De jól megoldották. Persze mondhatjátok: könnyű úgy nyerni, hogy nemhivatalos kísérőként beszáll a bandába egy igazi profi cimbalmos, id. Ürmös Sándor is. De szerintem mégsem ez döntött. Ürmös Sándor nem akarta a kelleténél jobban előtérbe tolni magát (bár azért talán az ő magabiztosságából biztos sok átragadt a zenekarra is). Én azért összességében a Tokost felszabadultabbnak, lazábbnak éreztem, mint a Fokost. De azért az eredménnyel is elégedettek lehetünk, főleg, hogy a Fokos egy nagyon nemes ügyet szolgáló intézményt támogatott: a nehéz sorsú gyermekeket támogató Óbecsei Lurkó Házat. Azért mindenképpen örülhetünk, hogy a nyereményük ehhez a házhoz kerül majd.

Táncos szóló kategória:

Majer Tamás (Debrecen)
A jól ismert debreceni táncos, a hortobágyi pásztorok kultúrájának jó ismerője egyre nagyobb sztárrá növi ki magát. Indult már a Pávában szólóban is, együttesben is, most pedig mindkét kategóriában, mert miért ne? Megszoktuk tőle a nagy energikusságot, a szenvedélyes stílust, de az ügyes eszközhasználatot is. Most viszont valami olyan anyagot választott, amihez inkább egyfajta visszafogott elegancia, kell. Méltóságteljes tánc, bár nem lassabb. Éppen hogy a lassú és a gyors részek hullámozva váltakoztak benne, és ez tehette igazán nehézzé. És ezt is a lehető legjobban oldotta meg. Ki merem jelenteni, hogy mindent összevetve nekem a mai estében összességében az ő szigetközi produkciója tetszett a leginkább. (Na jó, talán még a Tokos Zenekar mellett.) Rá is szavaztam volna, ha élőben követtem volna az eseményt. Persze akkor sem az én szavazatom döntött volna. Majer Tamás természetesen a nyugdíjba vonult hortobágyi pásztoroknak készült felajánlani a nyereményét.


Bulyáki Anett és Oszlánszki Patrik
Végül mégis ők győztek, a táncos pár, nem pedig a férfi szólótáncos. (Megint felvetődik a kérdés: össze lehet hasonlítani egy táncos pár produkcióját egy egyéni szólóéval? És megint felvetődik a másik kérdés is: felvetődne bennem ez a kérdés, ha szólótánc kategóriában nem csak két induló maradt volna a végére?) Ők is egy teljesen más vidékre kalandoztak el a döntős produkciójukban: Szabolcsból Tolnába, konkrétan Decsbe. Kicsit furcsa volt, hogy egyszerre akarták bemutatni a szép, elegáns decsi verbunkot, és a páros táncukat. Szerintem a decsi verbunk olyasmi, amire időt kell szánni, nem érdemes egy ilyen rövid koreográfiába még azt is belezsúfolni. De úgy látszik, a dolog valahogyan mégiscsak működött. Felajánlásuk nekik is nagyon nemes: Dawn-kóros gyermekeket támogatnak a nyereményükből.

Táncegyüttesek kategóriája:
Versenyen kívül:

A Bartina Táncegyüttes koreográfiája a Sarjú Banda zenéjére
Még egy jó kis tolnai (sárközi) szám. Az elején lévő lánytánc persze kicsit hosszú és vontatott volt, de ez senkit nem zavart szerintem. Mivel ennek már nem volt tétje, megtehették az alkotók hogy egy hosszabb bulis, szabadtáncos részt illesztettek az egészbe, és csak a vége felé ment át az egész koreografált térformákba. De azok is jók voltak.
Egyébként az egész koreográfia közben a háttérben egy menyasszonyt öltöztettek, és amikor ez a menyasszony készen volt, előrejött és szólót táncolt. Ezzel az öreg úrral, ni:

Ez a vén kujon az idős úr akart lenni a koreográfia szerinti vőlegény? Ööööö… Ezt így hogy és miért? De ez talán még rendben is lett volna, de az nem tudom feltűnt-e mindenkinek, hogy a végén mindenki, köztük az egészen kicsi gyerekek is azt éneklik:

„Apatin mellett eláztam,
A rózsámmal vele háltam”


(És ennél a résznél kifejezetten rá is közelített a gyerekekre a kamera.) Öööö… A perverz mindenüket a koreográfusoknak! Történtek ennél persze cifrább dolgok is a táncegyüttesek kategóriájában.


Szinvavölgyi Néptáncműhely (Miskolc)
Amit táncoltak: nyárádmagyarósi székely forgatós táncok. Nekem ezek a kedvenceim közé tartoznak (annak idején ez volt az első erdélyi tánc, amit megtanultam). Fontos eleme ezeknek a táncoknak a játékosság. De ahogyan most táncolták azt valahogyan túlságosan eltúlzottnak, harsánynak éreztem, a mozdulatok valamivel túl voltak a természetes lendületen, a táncosok mosolya is kicsit inkább felvett színpadi művigyornak tűnt. De tényleg nem nagyon, csak egy kicsit.

Viszont: a miskolciak által támogatott szervezet volt számomra a legszimpatikusabb: a Hernádszentandrási és Encsi Tanoda, amely az ország legszegényebb vidékein élő gyerekeknek segít, nem csak anyagiakban, hanem abban is, hogy tudást, játékot és megbecsülést visz nekik, amikre mind nagy szükségük van, hogy egész embernek érezzék magukat. Ők aztán igazán megérdemlik a támogatást. A szervezet tevékenységéről külön megkérdezték Csaba Vikit, a Szinvavölgyi NTM tagját, akit én tavaly ismertem meg, és én is tőle hallottam először erről a Tanodáról. Örülök, hogy ha nem is ők kapták meg a főnyereményt, azért arra a többieknél egy kicsit hosszabban is lehetőséget kaptak, hogy bemutassák az intézmény tevékenységét.


Hajdú Táncegyüttes (Debrecen)
Ezen a Páva-döntőn Debrecen képviseltette magát a legnagyobb számban. Itt volt a Hajdú Együttes is. Ebben a koreográfiában nem annyira Majer Tamás volt előtérbe tolva, mint a múltkoriban (bár fontos szerepet játszott benne). Hangulatos kis darab volt ördöngösfüzesi táncokkal. Érdekes, hogy a vége nem a legnagyobb bulival van (ún. „hejhoppos” leállással), hanem onnan levezették az egészet egy keretes szerkezettel (az elején is és a végén is a lányok voltak csak a színpadon). A nyereményüket ők is a szegény sorsú gyermekeknek akarták felajánlani: a Reménysugár Gyermekotthonnak.
Emellett nem tudom, hogy a Magyar Állami Televízió cenzorai, akik az utóbbi időben olyan éberek voltak, ha az országban történő eseményekről volt szó, ezt a koreográfiát hogyan engedték adásba.

(Áááááá! Segítség! Itten lányoknak öltözött fiúk táncolnak!!! Dzsenderriadó! És még erényes leányainkat is táncba viszik és elcsábítják! Dzsenderriadó! Dzsenderriadóóóóó!)

(És még ráadásul az egyik lánynak öltözött fiú egy papot parodizál, illetve az egész együttes egy egyházi szertartás-paródiát mutat be, „keresztény államrendünk” csúfságára… Egy olyan faluból, aminek még a neve is Ördöngös… Én tényleg nem tudom, mi van ezekkel a cenzorokkal…)

(Mégsem bírtam ki, hogy ne cikizzem egy kicsit az állami tévét. Na, nem baj…)


Jászság Táncegyüttes (Jászberény)
A másik produkció, amire szívesen szavaztam volna. Már mondtam, hogy a székely táncok közül jobban szeretem táncolni a marosszéki és udvarhelyszéki forgatósokat (tehát olyanokat, mint amiket a Szinvavölgyi Együttes is táncolt), mint a csíki táncokat. Mégis: a Jászság produkciója sokkal jobban tetszett, mint a Szinvavölgyié, mert sokkal több lazaságot éreztem benne. Sokkal inkább volt egy buli az egész, mint koreográfia, míg a Szinvavölgyié inkább koreográfia és kisebb részben buli. Érzésem szerint. Teljesen egyetértettem azzal, hogy a Jászság legyen a győztes.
És azért az sem szokványos, hogy egy szám koreográfusa zenészként vesz részt a produkcióban. De itt most ez történt: és Kádár Ignác remekül gardonozik.

(Jó, tudom, ez nem egy gardon, de úgy játszanak rajta, mint a gardonon…)
Emellett pedig: a Jászság Táncegyüttes volt az, aki ezen az estén főműsoridőben, élő adásban, kimondhatta (elcsujjogathatta) a „p” betűs szót (egy olyan műsorban, ami hangsúlyozottan gyerekeknek is szólt), anélkül, hogy kisípolták volna.

(„Nyomatás, nyomatás, nem a p*n*vakarás!” –Látjátok, még nekem sem hagyják leírni…)

Most tényleg az a helyzet, hogy az összes cenzor elaludt vagy szabadságra ment (ami nem valószínű) vagy az, hogy néptáncban mindent szabad. Ha ez utóbbi lehetőség áll fenn, akkor van néhány ötletem a jövő évi koreográfiákhoz. (Muhaha!)

Jó volt ez a Páva, felüdítő, felvidító volt látni. Nagyon sajnálnám, ha ez lett volna az utolsó. Szerintem érdemes folytatni. Attól nem érdemes tartani, hogy nem lesz rá jelentkező. És ha jelentkező lesz, néző is lesz biztosan.

Ezzel kívánok szép Karácsonyt mindenkinek! Jövőre visszatérünk!

Az eddigi Páva-értékelések:
2012
2013-2014
2015
2016
2017

2018. december 22., szombat

Táncolunk a Kossuth téren

December 21.

Ugróst táncolunk a Kossuth téren. Fiatal magyarok, fiúk és lányok, körben állva, egymás kezét fogva, néha elengedve, felfelé és oldalra szökellve, egymásnak felelgetve. Táncolunk elkeseredetten, dühösen, keserű energiával. Mint a rab, aki béklyóval a lábán még egyszer utoljára el akarja járni a maga táncát, még egyszer jól akarja érezni magát. Táncolunk, mert mást már nem tehetünk. Táncolunk olyan mozdulatokkal, mint mikor az ember dühében földhöz csap valamit. Egyszerűen nem maradt hová átvezetnünk a dühünket. Akiket kellene, azokat nem vághatjuk fejbe, nem törhetjük szét rajta keserűségünket. Táncolunk, hátha ebből vigaszt, vígságot merítünk.
Körülöttünk emberek, fiatalok, idősek vegyesen. Tapsolnak az énekünkhöz, és ugrós táncunkhoz. Elkeseredettek, mint mi. Vagy talán még elkeseredettebbek. Mert nem is tudjuk előre, hogy az a méltánytalanság, aminek a megfékezésére ma itt kivonultunk, melyikünkön fog legerősebben csattanni. Valószínűbb, hogy nem rajtam, vagy nem elsősorban rajtam személy szerint. (De ne próbáljatok azzal leállítani, hogy nekem más bánata nem fájhat! Ne próbáljátok az empátiát, a szolidaritást kigyomlálni belőlem. Ahhoz előbb saját szíveteket kell kitépnetek…)
Igen, a túlóratörvényről van szó. Leszólhatjátok, lejárathatjátok és kiröhöghetitek mindazokat, akik ezt „rabszolgatörvénynek” nevezik, akik ezellen kiállnak. De a leszólnak és kiröhögnek minket, a maguk kényelmes, nálunk is kényelmesebb pozíciójából teszik ezt. Olyanok ők, akik szintén pontosan tudják, hogy az igazságtalanság nem rajtuk fog csattanni. De ők már nekiálltak kitépni a maguk szívét. Vagy legalábbis befogni a fülüket minden vészjelzésre, ami arról szól, hogy ez tömegeknek fog fájni, ez tömegével rontja majd a magyar emberek fizikai és mentális egészségét, ami a mostani statisztikák szerint amúgy sincs túl jó állapotban.
Figyelmeztetni akartunk, hogy nem lesz ez így jó.
Táncolunk, mert mást nem tehetünk…

Az egész persze korábban kezdődött.

December 1.

Éppen hazajöttem Warszawából. Itthon az fogad, hogy az állampárt továbbra sem tett le a legjobb magyarországi egyetem, a Közép-Európai Egyetem/ Central European University (CEU) bezárásáról. Hiába tiltakozik kb. az egész világ, és hiába hívja fel a figyelmet mindenki, hogy ez a magyar tudományos életnek okoz majd érzékeny veszteséget. Nem számít az állampártnak. Minden szakmainak álcázott szakmaiatlan érv mellett pedig ott az állampárt undok suttogó propagandája. Ami alapján mintha az lenne a legfőbb baj a CEU-val, hogy ott külföldi fiatalok is tanulnak. És aki külföldi, az gyanús…

A diákok egy része megszervezte magát, és megalapította a Szabad Egyetem nevű szervezetet. Tagjai ennek magyar és külföldi diákok is. A Szabad Egyetem a borzasztó hideg ellenére sátrakban befészkelte magát a Kossuth térre. Célja nem csak az volt, hogy tiltakozzon a CEU-t érő igazságtalanságok ellen. Hanem az is, hogy tényleg szabadegyetemként előadásokat hallgassanak és párbeszédet folytassanak fontos társadalmi kérdésekről. Ott a hatalom szájában egy alternatív szellemi műhelyet nyitottak.
A Szabad Egyetem diákjai engem kértek fel, hogy ott, a Kossuth téren a hatalmas hidegben magyar néptáncokat tanítsak nekik. Természetesen igent mondtam a megtisztelő felkérésre. Mentem, tanítottam.

És táncoltunk a Kossuth téren. Magyar, német, indiai, észt, amerikai, litván és ki tudja, még milyen nemzetiségű diákokkal. Külföldiekkel, akik szeretik a magyar kultúrát, és akiknek egyetemükön kívül a magyar tudomány helyzete is fontos nekik.

December
És aztán jött a túlóratörvény. Illetve a „rabszolgatörvény”. Hogy a hatalom üssön egyet nem csak a diákokon, hanem a munkásokon, nemcsak a szellemi, hanem a fizikai dolgozókon is. Most aztán tényleg ideje van a szolidaritásnak.

Ünneprontók

O1G! – nem azt jelenti, amit gondoltok. Hanem azt: „O. V. egy Grincs!” Nem először fordul elő, hogy egy ilyen sok emberrel kiszúró, ilyen rohadék törvényt pont adventi időszakban tolnak át rajtunk. Hogy vagy ne legyen már kedve az embereknek tiltakozni az adventi csendességben, vagy ha mégis eszükbe jut, képmutató módon adventi csendességre lehessen inteni őket. Hogy azt lehessen balhés felforgatónak beállítani, aki csak védekezik egy ellene szerveződött igazságtalanság ellen. Mintha nem az lenne a felforgató szemétláda, az ünneprontó, aki ilyenkor, sunyiban, mikor nem figyelünk oda, dob ránk plusz terhet, gáncsol ki minket, vagy próbál hátbaszúrni!

Emlékeztek? 2011-ben ugyanez történt. A Karácsony előtti utolsó pillanatban tolták át az aránytalan választási törvényt, amivel bebetonozták magukat a hatalomba. Az akkori tiltakozás látványosra sikeredett ugyan, de a hatása csak egy napos volt. Aztán jöttek az ünnepek és az egész valahogy szépen elfelejtődött. Pedig a következményeit máig is nyögjük. Ennek köszönhetően lehet ma az ország többségére hivatkozva olyan törvényeket elfogadni, amiket az ország többsége egészen biztosan nem akar. (Ígérte az állampárt a rabszolgatörvényt az idei választási kampányában? Nem, nem ígérte. Semmit sem ígért. Ezért ehhez az ország többségére hivatkozni, szintén képmutatás.)
Emlékeztek? 2017-ben ugyanez történt a CEU kapcsán. Akkor Virágvasárnapra, a húsvéti készülődésre hivatkozva lehetett képmutató módon ránkverni, hogy balhézunk. Mintha nem az lett volna az ünneprontó, aki ebben az időszakban támad hazánk kincse, egy fontos egyetem ellen!

December 7.

Nagy fellépés a táncegyüttessel. Végre kicsit megfeledkezhetek minden olyan gondról, ami egyébként nyomaszt. Csak a barátság, a koreográfiák, a színpad fényei, egymás biztatása, és közös vállalásunk boldog tudata. A végén ugróst táncolunk együtt, fiúk és lányok, körben állva, egymás kezét fogva, néha elengedve, felfelé és oldalra szökellve, egymásnak felelgetve. (Nem, most szerencsére nem a Kossuth téren.) Vidáman és boldogan.

December 8.

Az előző napi vígság után nem akartam újra a keserűséggel, a bánattal foglalkozni. Mégsem kerülhettem el: valami ismét odavonzott a Kossuth térre. Pontosabban az Alkotmány utcába, ahonnan az elégedetlen tömeg újra megindult a Kossuth tér felé. De valami utunkat állta. Rendőrök? Nem. Egy szónoki emelvény. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az Alkotmány utca és a Kossuth tér sarkán álló színpad egy fal, ami megállít, ami akaratlanul gátat szab a tömeg és az események további folyásának. Ha a tömeg tovább indulna, be a térre… Mi lenne, ha nem hallgatna a rendőrökre, ha minden erőszakosság nélkül ugyan, de menne tovább, a maga fegyvertelen igazságtudatával… Megállítaná-e a rendőrök sorfala, vagy tényleg kénytelenek lennének meghátrálni? Aztán jött a belém nevelt kétkedés, hogy jaj, erőszakosnak lenni nem szabad… De van-e értelme ennek, amikor a hatalom minden alkalommal visszaél azzal a tudattal, hogy az elégedetlenkedők nem lesznek erőszakosak? Mi lenne, ha a tömeg nekinyomná a rendőrsorfalat a Parlament falának? Elindítana-e az valamit?

Felrázná-e a magyarok millióit abból a passzív apátiából, amibe belesüllyedtek az utóbbi időben?
Rögtön ezután jött a másik gondolat: hiába is nyomná neki a tömeg a rendőröket (akik szegények amúgy sem tehetnek semmiről) a Parlamentnek. Nem mennénk vele semmire. A dolgok nem a Parlamentben dőlnek el. A Gonosz nem ott lakik. Sajnos nem is tudjuk, hol lakik. Hiába elfoglalni bármi épületet, a Gonosz Birodalom, ami ellen harcolunk láthatatlan. Éppen ezért nehéz harcolni ellene. Megfoghatatlanabb intézményeknél és egyes személyeknél. Talán maga a kapzsiság az?

A képmutatás áradása
És megindul a képmutatók kommentáradata a Facebookon. (Természetesen nem azoké, akiket a rabszolgatörvény elsősorban érinteni fog.) Persze talán nem is ők a többség, csak kellőképpen hangosak ahhoz, hogy annak tűnjenek. Talán nem is kellene foglalkoznom velük. De nem tudok elmenni mellettük. Azért nem, mert régi jó ismerőseimet, barátaimat látom közöttük. És azért nem, mert látom, hogy nincsenek lefizetve. Meggyőződésből beszélnek. Ahhoz azonban, hogy így tudjanak beszélni (alkalmanként rólunk, régi barátaikról is), ahhoz határtalan cinizmus kell. És cinizmusuk fáj nekem, aki barátjuk voltam.
A) 2006 emlegetése…
Ez persze csak a felületesek tévedése. A 2006-os tüntetéseknek nem voltak követelései, nem voltak társadalmi céljai. Sokan, akikkel akkor találkoztam, hiába voltak értelmes emberek, nem is jutottak túl azon, hogy „nem tetszik Gyurcsány pofája”. Ugyanezek közül az emberek közül sokan most azzal vádolják a most tüntetőket, hogy csak a balhét keresik. Holott a tüntetésnek határozott célja követelése van. Ráadásul olyasmi, amiről tárgyalni is lehetne. Egy törvényt át lehet írni, lehet finomítani, meg lehet egyezni kompromisszumokban. Ez nem olyan, mint azt skandálni: „Mondjon le…!” (Arról nem lehet tárgyalni: vagy lemond, vagy nem. De egy személycsere nem változtatja meg a rendszert, nem sokat könnyít emberek helyzetén. Egy jó törvény talán igen.)
B) Adventi csendességre intés
Ezt már kifejtettem fent, mi a bajom vele.
C) Szánkók siratása
Amiről a versem is szólt… Tárgyak megrongálódásán sajnálkoznak, miközben a honfitársaik iránt nem mutatnak empátiát. Hogy miért szegények azok a gyerekek, akik azokat a szánkókat kapták volna, és miért nem tölthetnek több időt a szüleikkel,… ebbe a kommentelők nem hajlandóak belegondolni. Úgy csúsznak bele a cinizmusba, hogy észre sem veszik. És mindennek tetejébe belerángatnak az ügybe egy csomó határon túli magyart is, akiket a magyar szolidaritás nevében pajzsként emelhetnek maguk elé. Arra megint nem gondolnak, hogy a magyar és magyar közötti szolidaritás lehetne a szegény, agyondolgoztatott magyarokért való kiállás is.
D) „Ha tüntetni van idő, túlórázni is van idő.”
-mondja egy ismerősöm, akit egészen eddig aranyszívű embernek ismertem. Cinizmusa fáj nekem, mintha késsel szurkálnának.
E) „Nincs alternatíva.”
-mondja valaki, akivel egykor szintén jóban voltam. És nem arra érti, hogy a törvénynek nincsen alternatívája. Azt mondja: a Pártnak nincsen alternatívája. Ez vagy azt jelenti, hogy nem fogja fel, mert nem akarja felfogni, hogy a tüntetések nem a kormány leváltásáért folynak, hanem egy rossz törvény megváltoztatásáért. Vagy még rosszabb a helyzet: azt gondolja, minden, ami az állampárt döntéseit megkérdőjelezi, nem más mint a kormány megdöntésére tett kísérlet. Az a baj, hogy akármelyiket is érti, nincs egyedül a véleményével.
Ez a legijesztőbb.
Kialakult egy szubkultúra, egy szekta (nem tudjuk persze, mennyien vannak pontosan), amelynek a Párt szava szent. Hűségük elsődleges tárgya a Párt. Nem gondolkodnak többé nemzetben, csak a Pártban. Minden hasznos szerintük, ami a Párt uralmát alátámasztja, és minden káros, ami a Párt tekintélyét (még csak nem is a konkrét hatalmát, hanem a Párt tévedhetetlenségébe vetett hitet) megkérdőjelezi, aláássa. Elvhűségnek hiszik azt, ami csak lojalitás, méghozzá sztálinista lojalitás.

Pufajkás-gondolkodás. Bár én azt mondom: amíg csak szellemi pufajkások ők, amíg nem lőnek belénk, addig még minden tévedésük megbocsátható. De a dolog, maga a sztálinista-típusú pufajkás-gondolkodás jelenléte akkor is ijesztő.

December 21. Táncolunk a Kossuth téren
Így jutottunk el a mostani estéig. Ismét az utcán vagyunk. A kezemben egy papírlap van a tüntetés követeléseivel:

1. „A rabszolgatörvény azonnali visszavonását! A magyar dolgozók kizsigerelése, kiszolgáltatottá tétele teljes mértékben elfogadhatatlan! Vonják vissza a szabálytalanul elfogadott rabszolgatörvényt!
2. Kevesebb rendőri túlórát! Egy rendőrt se kötelezzenek többre, mint az Európai Uniós maximum! Tartsa be a kormány a saját törvényeit! Értük is tüntetünk!
3. Független bíróságokat! Állítsák helyre az igazságszolgáltatás függetlenségét! Nem kérünk a Fidesz által irányított bírókból!
4. Európai Ügyészséget! Ha a kormány nem csatlakozik az Európai Ügyészséghez, az felér egy beismerő vallomással! Egy korrupciós ügy sem maradhat büntetlenül!
5. Független közmédiát! Nem akarunk több pártállami propagandahíradót látni! Követeljük a sajtószabadság helyreállítását és a felelősök, Papp Dániel azonnali leváltását!“


Az első gesztus, amit teszek, hogy odalépek a Parlamentet őrző rendőrsorfalhoz, és végigmegyek előttük. A 2. pontra mutatok, hogy jelezzem: értük is folyik az, ami miatt most itt vagyunk, és tudjuk, hogy nem ellenségeink ők. Ahogy kell, állnak tovább rendületlenül. (Ez a dolguk, nem is várom el tőlük, hogy majd közénk állnak, rendben van, ha teszik a dolgukat.) De egyik-másik rendőr szemének hirtelen rezdüléséből látom, hogy vette az üzenetet. Hogy mit kezd majd vele, más kérdés.
A táncot a Kossuth téren ezúttal nem én kezdeményeztem. Nem is a CEU diákjai. Hanem egy csomó, általam nem is ismert magyar fiatal, akik egyszerre vonultak be a tér közepére. Közös bennük, hogy sapkájukba, kalapjukba, vagy táskáikra, tarisznyájukra, hátizsákjaikra mindannyian tollat tűztek. El is mondták, majd el is énekelték, miért: Ludas Matyi utódainak tekintik magukat. Csak a saját énekhangjukra kezdtek somogyi ugróst táncolni. Aztán többen csatlakoztunk hozzájuk. Közben valamelyikük odalépett hozzám, és az én sapkámba is tollat tűzött.
Ludas Matyi önjelölt utódai. Frappáns. Mert a hatalom ma tényleg a Döbrögik, az önjelölt földesurak kezében van, akik azt hiszik magukról, ők a törvény, saját személyükben.

És persze a régi Döbrögiket is rehabilitálni akarják. Nézzétek ezt: ez a geg egy öncélú hülyéskedésnek tűnik, de valójában a Veritas Intézet legtalálóbb kritikája.

„A lepocsékolt nép dühös indúlatja, kanócczal
Adta jelét ollykor bosszújának; de oroszlány
Szíve kevésnek vólt, hogy mint Matyi visszapofozza,
A' mi goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.”

(Fazekas Mihály: Ludas Matyi)

Táncolunk a Kossuth téren elkeseredetten, dühösen, keserű energiával. Táncolunk, mert egyelőre nem tehetünk mást…

„megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden rostán.
De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.”
(Nagy László: Az Országház kapujában 1946)

Vers (a jelenlegi helyzetről)


Advent 2018-ban

Szem csak az égő szánkót látja. S hol van az ember?
Hol van az éhes, a megfáradt, a dühös szemetekben?
Hol van a házát vesztett gyermek, az árva, a síró?
És ki hitet vesztett, s fájdalmát égbekiáltja,
Mért csak a gyilkos gúnyotokat kapja eledelnek?
Hol van a megváltó emberség? Vágyakozásban,
Szent születés-várásnak készületében hol van?
Hol van a nyolc boldogság és az a tiszta, szelíd szó,
Az, mi vigaszként szolgálhatna az égreüvöltő
Megcsalatott és megszomorított és a kifosztott
Bús koldus-milióknak az elnyomatott sok szóért?

Azt mondod, a lovadról nem szállhatsz. Kötelesség
Híven szolgálnod… De ha megvetvén kiröhögnéd,
És ha csak egy köpönyeggel sem takarod be a fázót,
Azt, aki szenved, csak belerúgsz, mért van lobogódon
Az a dicső köpönyegtelen ókori harcos: Márton?

Hogyha a jászolból kihajítod vak haragodban,
Azt, aki éppencsak belefért ideérve tehozzád,
S űzöd el ezt a Családot, apát, anyukát a gyerekkel,
Mondd, mit akarsz attól ama jó názáreti ácstól?
Őt is csak holtában, függve kereszten, a szívén
Átszúrva s beborítva sebekkel, vérrel látnád,
Így illetnéd megbecsüléssel, csakhogy amíg él,
Elhessented az ő szavait, s ki nem állod az arcát.

És ha a rabló zsarnoktól vársz kegyadományként
Részesedést az igás barmoknak nagy seregéből,
S megvádlod hamisan az okost, az igazt s a barátot,
Tisztességnek hívod a hátbadöfést az előnyért,
S mindenkit megalázol; hogyha csak úr és szolga,
Csak leigázó és az a megszomorított jobbágy
Része szemedben a társadalomnak, s félelem útján
Járva irányít féktelenül kiabáló zsarnok,
És a szeszélye, parancsa a törvény a szemeidben;
Nem kötelez az adott szó, s képmutatás ma a szükség,…
Mondd, mi marad a szabadság akkor, és ki a testvér?
Nép, nemzet, haza és a közösség, mondd, mi maradhat?

Hol van a Megváltó, és hol van a várakozás Rá?
Hol a vigasz, s a remény, ha az ember kínja nem ér,
Nem számít semmit? S mire föl siratod te a szánkót?

2018. december 3., hétfő

Szomorú üzenet barátainknak

Bárhonnan is jöttek: szerették ezt az országot, amely otthonuk volt. Ez a közeg mindig barátságos inspiráló, friss és eleven volt. A tudomány háza, a nemzetközi, emberközi kapcsolatok háza. A szabadon szolgáló szellem járt a folyosóin.
https://merce.hu/…/03/vegleges-elhagyja-magyarorszagot-a-…/…
Egy újabb korszaknak vetett véget a szellemet, jogot, embert tipró önkény. Talán nem végleg.
Közép-Európai Egyetem! Visszavárunk!

2018. december 1., szombat

Filmek, amik nem hasonlítanak

A legtöbb film valamilyen regény alapján készül, talán nem is véletlenül. A film valamilyen szinten ugyanazt a történetmesélő funkciót kezdte betölteni a XX. században, amit a regény a XIX. században. (Mostanában talán a sorozatok kezdik átvenni ezt a szerepet.) Igaz, hogy a filmnek rövidítenie, sűrítenie kell, ezért bizonyos részleteket mindig kihagy az eredeti műből. Az is elmondható, hogy ezalapján mindig lesznek a könyvnek olyan elvetemült rajongói, akik elégedetlenek lesznek azzal, amit a filmváltozat a regénnyel művelt. Ezért van viszont, hogy bizonyos regényeket érdemes akár újra meg újra megfilmesíteni.
Vannak azonban olyan filmek, amik olyan gyökeresen térnek el az alapjukként szolgáló regénytől, hogy már-már pofátlanságnak kezdjük érezni, hogy ellopták a könyv címét. De ez még nem zárja ki, hogy ezek a filmek is jók legyenek. Néhány példát most mutatok olyan filmekre, amelyekben az alkotók vagy nagyon sok dolgot vagy valami nagyon alapvető dolgot változtattak meg az alapjukul szolgáló regényhez képest. Ez persze nem mindegyik esetben baj.

A Forrest Gump című regény és film kapcsolatáról már beszéltem. Hogy még egyszer összefoglaljam: amiben a film hű marad a könyvhöz: a főhős személyisége. (Bár jobban utánagondolva: a film ebben a tekintetben is inkább csak egy lehetséges olvasata a könyvnek a sok lehetséges közül.) Amiben gyökeresen eltér: a történetmesélés hangvétele. A könyv sokkal gunyorosabb-szatirikusabb, a film sokkal dramatikusabb, romantikusabb vagy milyen, ezért viszont egy csomó jó poén elvész belőle. Az, hogy a végkifejlet is másképpen alakul a két esetben, már csak ennek a következménye. A film vége drámaibbra van véve, bár az én olvasatomban ez csak hatásvadászat. A könyv valójában nincs is igazán vége: Forrest nem lezárja, csak abbahagyja a történetmesélést, hangsúlyozva viszont, hogy az élet megy tovább számára és az olvasó számára is. Ehhez az is hozzájárul, hogy a szerelem sincs abszolutizálva a regényben: Jennyt és Forrestet nem a halál választja el egymástól, egyszerűen vége lesz a kapcsolatuknak, úgy, ahogyan egy kapcsolatnak vége szokott lenni, és ezt a helyzetet mindketten el is fogadják.
De amúgy nem csak a cselekmény végén változtattak nagyot az alkotók, hanem a közbeeső elemeken is. Forrest Gump nagy futását például hiába keressük a regényben. Van viszont egy csomó más (néha találó, néha fárasztó) poén. És egyvalamiben egészen biztos vagyok: ha az alkotók bátrabbak lettek volna és jobban ragaszkodtak volna a regény szellemiségéhez, akkor most a leghíresebb szállóige, ami Forrest Gumpról mindenkinek eszébe jut, biztosan nem az lenne, hogy „Az élet olyan, mint egy doboz bonbon.”. Sokkal inkább ez:
„A háború egy nagy fos.”


A muskétás (The Musketeer), a 2001-es változat

Szokták mondani, hogy Alexandre Dumas Három testőre a világ leggyakrabban megfilmesített regénye. Így érthető, hogy a sokadik változatnál az alkotók valami újat akarnak mutatni. Ez azonban csak annyi volt, hogy a vívások koreográfiáit ezúttal hongkongi akciófilmek mintájára, hongkongi harcművészekkel készíttették el, tehát a hagyományos párbajtőrvívást mindenféle akrobatikus ugrabugrálással egészítették ki. Az ötlet jó, nekem már első hallásra is tetszett.* Csak ez egy kicsit még kevés egy jó filmhez. Tény, hogy a harci jelenetek jól néznek ki (főleg a létrákon ugrálós vívás), de elég abszurdak. Vagyis egy ilyen ötlet csak akkor működhetne teljesen, ha az egész történetet kicsit humorosabbra, abszurdabbra veszik. Volt már erre példa egy korábbi, 1973-as változatban. Itt a regény cselekményét hűen követte a film, de belevitt az egészbe plusz (nem csak vizuális) poénokat, és ennek megfelelően alakította ki a harcokat is: nekem itt a jégen csúszkálva vívás volt a kedvencem.) A 2001-es változat ebből a szempontból súlyosan eltévesztette az arányokat: mozgás, vizualitás tekintetében hozzátett a történethez, viszont megfosztotta a cselekményt egy csomó fontos dramaturgiai elemtől, és a helyükre vagy nem tett semmit, vagy unalmas közhelyeket tett. A két legfontosabb változtatás ennek tükrében:
1. Ebben a változatban nem szerepel Milady! Ez pedig botrány! Pedig a gyönyörű, szexi és sokakat megtévesztő főgonosz központi kelléke a Három testőr-történetnek. Nélküle Rochefort és Richelieu figurája keveset ér. És egy jó színésznőnek jelenthetne nagy lehetőséget egy ilyen komplex figura eljátszása. De nem! Az alkotók úgy döntöttek: legyen a történet fekete-fehér, aki gonosz legyen látványosan gonosz, az összecsapások jó és rossz között pedig minden esetben fizikai síkon folyjanak le. Lusta megoldás, csak elszegényíti az egészet.
2. D’Artagnan motivációja: gyerekkorában a szeme láttára megölték a szüleit. Ez egy teljesen felesleges történetelem. D’Artagnan egy merész, ügyes feltörekvő ifjú tehetség, aki szegényen, egy távoli vidékről indul a nagy Párizsba szerencsét próbálni. Erről szól az eredeti történet. Miért kellene neki bárkiért bosszút állnia? (Ez a „megölték-a-szüleit-megy-bosszút-állni” amúgy egy hollywoodi közhely. Batmannek jól állt, de D’Artagnan alakjától teljesen idegen.) Valójában ez is ugyanarról szól mint amit az előzőekben már leírtam: megfosztani a történetet minden komplexitásától, minden intellektuális tartalmától, a harcokat pedig fizikai síkra helyezni. Ehhez pedig a gonosznak még gonoszabbnak kell lennie és fizikai erőszakot kell elkövetnie, nem pedig intrikálnia, mint az eredetiben, mert az túl sok agyalást jelentene a néző számára. No, ez, nem szép, amikor a nézőt így alábecsülik.
Persze az eredeti történet másik főgonosza Richelieu bíboros, akit viszont képtelenség kihagyni a történetből, pedig ő is egy ravasz és intellektuális figura, aki nem fog fizikailag megvívni a főhőssel, bármennyire szeretné is bárki. (Már csak azért sem, mert ő a főhős számára sérthetetlen, mint egyházi személy, és mint a király embere. Egyébként éppen ez adja a Három testőr-történet feszültségét, dinamikáját, izgalmát: hogy a „jók” fizikailag erősek, a „rosszak” viszont okosabbak, ravaszabbak, intellektuális fölényben vannak.) Így tehát, hogy egy izgalmas „boss fight” mégiscsak kikerekedhessen a végén, Rochefort alakját kell kiemelni és Richelieu-vel egyenrangú főgonosszá tenni. Pedig Rochefort az eredetiben csak egyszerű végrehajtója a bíboros és Milady akaratának. Szóval: nem egy nagy kaliberű figura. Ezért belőle csinálnak itt főgonoszt, illetve őt helyettesítik egy nagyobbstílű, veszélyesebb karakterrel, akit nem Rochefort-nak hívnak,

hanem Febre-nek (de legalább egy jó színész játssza: Tim Roth).
Lényeg a lényeg: ez a film egy bántóan lebutított változata az alapanyagnak. Úgy látszik a felkért harcművész koreográfusok túl sokat kértek a munkájukért, így forgatókönyvíróra már nem maradt pénz.

*(Ezt nem gondoltátok volna, mi? Azt hittétek, történészként és vívóként kizárólag az autentikus megoldások híve vagyok… Nos, nem feltétlenül. Szeretem a látványos harci koreográfiákat is, és nagyra tudom becsülni az ilyeneken dolgozó kaszkadőrök munkáját… Egyvalami van, ami ebben a tekintetben kiverte nálam a biztosítékot, ez pedig az, hogy Tim Roth többször is hegyével lefelé fordítja, és így használja vágófegyverként a spádéját. Ezt alapvetően meg lehet csinálni egy szamurájkarddal (egy katanával vagy még inkább egy vakizasival), és van olyan távol-keleti hős, akinek a harcstílusához ez hozzá is tartozik, például Zatoicsinek ez a fajta vívás a védjegye), de egy szúrásra tervezett spádéval képtelenség. Aki megpróbálja, annak az ellenfél gúnykacaja fájdalmasabb lesz, mint a halálos döfése. Egy képzett harcművész ezzel nyilván tisztában van, mégis beletette a filmbe, mert milyen jól nézett ez ki más (japán és kínai) mozik jeleneteiben. Számomra már ez a rövid részlet leleplezte, mennyire műmájer ez a film.)
Ezzel el is érkeztünk következő filmünkhöz

A koppányi aga testamentuma

Egy régi kalandregény filmrevitele úgy, hogy a látványosság érdekében itt-ott változtatnak a cselekmény fontos pontjain is. Lehet ezt jól is csinálni. Erre példa ez az 1960-as években készült magyar film.
A könyv Fekete István egyik első regénye, és hát, közel sem olyan sikerült darab, mint az „állatos” regényei. De a témája pont megfelelő volt.
A XVI-XVII. századi végvári harcok kora ugyanis mindig hálás téma volt a regényíróknak és a filmeseknek egyaránt. Ami Amerikának a western, az nekünk végvári regény/film. Bármiféle kalandos-romantikus-harcolós-vívós történetet bele lehet illeszteni ebbe a korba, és az egészet még némileg a nemzeti büszkeség legyezgetésével is össze lehet kötni. (Egyszer majd lesz még egy külön bejegyzés is az ilyen regényekről és filmekről, ígérem.) Ráadásul voltak olyan történészek, akik még azt a szívességet is megtették a szépíróknak, hogy egy kötetbe gyűjtötték azokat a történeteket, amik az ilyen könyvekhez és filmekhez jó alapul szolgálhatnak.

(Én tényleg csak azt nem értem,

hogy ebből a regényből például hogy nem készült film. Ha valaki tervezi a leforgatását, szóljon, szívesen és olcsón eljátszanám benne Lukács deákot.)
Fiatalon Fekete István is megpróbálta tehát meglovagolni ezt a neoromantikus kalandregény-vonalat, aztán rájött, hogy nem ez lesz az ő műfaja. Viszont a megfilmesítés idején még élt; nem tudni, hogy mennyire volt beleszólása a forgatókönyvbe.
Hogy mi miatt különbözik a film mégis sokban a könyvtől? Azért mert ez legalább annyira Kárpáti Rudolf filmje, mint Zsurzs Éváé.

Kárpáti Rudolf, a zseniális kardvívó (sokszoros olimpiai bajnok, Gerevich Aladár mellett a sportág legeredményesebbje) és zenetörténész ebben a filmben, mint harcművész-koreográfus mutatkozik be. Az egész filmet az általa alkotott (és remekül megalkotott) vívójelenetek köré építették fel. (Kár, hogy maga Kárpáti Rudolf nem jelenik meg szereplőként is a filmben. Remekül állna neki egy végvági vitéz felszerelése. Bár ami azt illeti, a film jelmezei mai szemmel elég gáznak hatnak. Ha valamiben, ebben az egyben öregedett kicsit a mű.) Ezen túl a kész alkotás keveset változtat a szereplőkön és a történetben elfoglalt helyükön, viszont magát a cselekményvezetést teljesen átalakítja, úgy, hogy jobban megfeleljen az egész a klasszikus kalandfilmes dramaturgia követelményeinek. A regényből például kimarad a nagy „boss fight” azaz a jó (magyar) és a gonosz (idegen megszálló) főhős végső leszámolása.

Viszont a központi elem, a főszereplő és a címszereplő nagy párbaja nagyjából a regényben leírt módon zajlik le, és kellő drámai hangsúlyt kap. (Miközben a film egy kevésbé drámai helyén meg van egy kifejezetten viccesre, börleszkesre komponált vívójelenet is.) Néha azért a vívás kicsit a történeti logika rovására is megy, mert jobban belegondolva nehezen hihető, hogy akit félholtra vertek, majd napokig éheztettek, az, miután kiszabadul, rögtön ugyanolyan kecsesen szökdécselve ront neki az ellenfeleinek, mintha mi sem történt volna vele, és az is, hogy a társai, miután kiszabadították és megmentették, szélnek eresztik egy ember-nem-járta lápvidéken, hogy majd egyedül próbáljon leszámolni a főgonosszal. Mindezeket a logikai bakikat felülírja annak izgalma, hogy újabb harci jelenet következik.
Egyébként: Igazából csak egy szereplő (Ayşa) van, akinek teljesen más a szerepe a filmben, mint a könyvben, mert kellett egy szerepet adni Szirtes Ádám lányának, Szirtes Áginak is, ő viszont akkor még túl fiatal volt egy hősszerelmes szerephez.

Így azonban legalább elmondhatjuk, hogy ez a film egy remek színésznőt indított el a pályán ilyen módon.
Mindent összevetve: ez egy teljesen jó film, teljesen vállalható és szórakoztató ma is.
De a fent említett fő vonal (klasszikus kalandfilmes dramaturgia követelményeihez való igazodás) megint szépen át is vezet minket következő filmünkhöz.


Az Ezüst-tó kincse (Der Schatz im Silbersee), 1962

Karl May indián-regényeiről is már írtam itt a blogon. Akkor azt állítottam: Karl May regényei 20 év felett eléggé blődlinek tűnnek, és elég kiszámíthatóak is, de egy jó filmes feldolgozás az ilyen blődségeket igyekezhet feloldani. A korábbi bejegyzésekben adtam is ehhez tippeket, hogyan lehetne ezeket jól filmrevinni. Természetesen, ha arról beszélünk, milyen lehet Winnetou filmben, akkor a ’60-as évek nyugat-német-jugoszláv westernjei megkerülhetetlenek a témában.
Szóval: Milyenek lettek ezek? A biztató indulás után (amit például Az Ezüst-tó kincse és a Winnetou I. jelentett) sajnos éppolyan laposak és kiszámíthatóak lettek, mint az eredeti alapanyag. Szinte alig volt közük az eredeti regények cselekményéhez, de egy idő után minden filmben ugyanazok a szokásos klisék ismétlődtek (pl. mindig van egy szerelmespár, akiket segíteni kell; a gonosz bandavezér mindig lelövi az egyik emberét, hogy látni lehessen mennyire gonosz, mindig van egy indián törzs, akik azt hiszik, hogy a főhősök az ellenségeik, de aztán rájönnek, hogy nem minden fehér ember egy szemét dög, stb., stb.).
Az Ezüst-tó kincse mind közül az első Winnetou-film volt, így itt ezek a történetelemek még megbocsáthatók lennének. Van viszont két dolog, ami furcsává teszi az egészet:
1. Ha már jött az ötlet, hogy egy Karl May-regényt filmesítsenek meg: Miért épp Az Ezüst-tó kincsével kezdik? Miért csaptak rögtön a dolgok közepébe, és miért csak utána forgatták le azt a filmet, amely Winnetou és Old Shatterhand megismerkedéséről szól, tehát a cselekmény szerinti első része az egész „franchise”-nak? (Ez lett a Winnetou I., az egyetlen film, ami követi a regényváltozat cselekményét.) Miért indul Az Ezüst-tó kincse rögtön úgy, mintha már régről ismernénk a két főhőst? (Csak hogy érthető legyen: Az Ezüst-tó kincse már a sokadik regénye volt Karl Maynak. Mintha egy kicsit összegezni is akarná az eddigieket: hirtelen egybegyűjt egy csomó szereplőt, akik addig más-más regényekben, egymástól függetlenül felbukkantak, és csak a két főhős révén ismerhetik egymást.)
2. Ami ezzel összefügg: miért lesz Old Shatterhandnél és Winnetounál sokkal hangsúlyosabb szereplője a történetnek

Fred Engel (Götz George) például?
Mint mondtam, a regény jelentős részben a korábbi Winnetou-regények szereplőinek találkozója. A filmben ez nincs így, egy csomóan kimaradnak. Hogy kimarad például Mr. Droll, az teljesen rendben van, a készítők felismerték, hogy ő ugyanaz, mint Sam Hawkins, minek legyen benne két ugyanolyan karakter? Valószínűleg hasonló megfontolásból hiányzik Köpcös Jemmy, Hosszú Davy és Bicegő Frank (bár ők még simán beleférnének vicces szereplőknek),

csak lord Harold Jim Castlepool (Eddi Arent) és a versben beszélő Nyakigláb, más néven Gunstick Uncle (Mirko Boman) vannak ott, de ők tényleg elég szórakoztatóak. Az már furcsább, hogy kimarad a regényben döntő szerepet játszó Old Firehand, de ez meg azért van, mert a filmkészítők általában mostohán bántak Old Firehand karakterével. (Kapott később egy saját filmet, amiben teljesen más a története, mint a regényekben.
(Rod Cameron játszotta.)
Utána viszont teljesen hiányzott az alakja a további mozikból. (Helyette Old Surehand lett a többször visszatérő figura.) Pedig furcsa viszonyuk Winnetouval, a barátság, amit beárnyékol egy régi féltékenység emléke, izgalmas filmes alapanyag lenne.) Szintén hiányzik Hosszúfül, aki egy kakukktojás a May-regényekben: indián, és mégsem egy gáncstalan, nemes szívű, lovagias és jó szándékú hős, hanem egy ügyeskedő opportunista, leleményes, de számító, sunyi alak, akiről sosem lehet eldönteni, kinek az oldalán áll, mégis nehéz nem szeretni. A filmváltozatokban mindig minden indián karakter egy tökéletes talpig hős figura, még Tangua is, akit csak a tüzes víz tesz gonosszá. (A regényekben sok a gonosz indián, de ők inkább olyan nagystílű és hősies, kegyetlen gonoszok. Az ilyen árnyalt karakterekből, mint Hosszúfül, nem is tudom, van-e még egy.)
De összességében Az Ezüst-tó kincse mégsem a karakterek kezelése miatt tér el nagyon az eredeti könyvtől. Hanem azért, mert a filmkészítők megpróbáltak helyreütni egy súlyos ellentmondást, ami felszín alatt visszatér több May-regényben is. Ez pedig az, hogy bár mindig hangsúlyozva van, hogy az indiánok mennyivel különbek, mint a fehér emberek, az író, és ami több ennél az ő szócsövének és alter egójának tekintett Old Shatterhand mindig az indián karakterekkel bánik el kegyetlenebbül. A fehér bőrű javíthatatlan kapzsi gazfickókon valahogy könnyebben megesik a szíve. Ez a filmekben másképpen van.

Az Ezüst-tó kincse regény első felében a főszereplők fő ellensége a Brinkley-banda. (A film magyar szinkronjában Brinkleyt csak „Colonelnek” szólítják, ami érthetetlen. Miért nem „Ezredes”?) Őket azonban a regény második felében az „Utah” (helyesen: Jút) törzs tagjai lemészárolják, és innentől ők, az utahok jútok a fő ellenfelek, akik a végén szintén szörnyen megbűnhődnek azért mert packáztak a főszereplőkkel. A filmkészítők ezen változtattak. A jútok egy idő után belátják, hogy tévedtek, és hőseinkkel közösen indulnak a Brinkley-banda ellen a két hősszerelmes megmentésére. Ami csak helyeselhető, nem csak azért mert szenvedjenek csak a rohadt sápadtarcú gyarmatosító rabló gazemberek, hanem azért is, mert az író részéről dramaturgiailag is érthetetlen húzás volt, hogy a főellenségként bemutatott gonoszokat ilyen váratlanul tünteti el a történetből.
Egyébként sok bugyuta sületlenség van a filmben kezdve a jútokon. Most nem arra gondolok, hogy a valóságban Utah a terület neve volt, amin a jútok éltek (és ebből lett az állam neve is), hanem arra, ahogyan kinéznek:

Egyenhajviselet, egyenarcfestés, egyen-farkasfogak, egyenágyékkötő. (Kivéve, ha az ember főnök, akkor megteheti, hogy kilóg a sorból.) Röhejes. Egy törzsi közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit, nincs szükség egyenruhára. (Amúgy néha a regényekből is előjön, hogy May európai fejjel gondolkodott, és azt hitte, az indiánok törzsi háborúi ugyanolyanok, mint az európai, államok közötti háborúk, és a hadiösvényen járó harcosok úgy működnek, mint egy európai hadsereg.)
Mindezek ellenére Az Ezüst-tó kincse amúgy nem lenne rossz film egy May-sorozat kezdésének, ha az alkotók ezt követően igényesebbek lettek volna, és nem ugyanezt a történetet gyártották volna le újra, meg újra, meg újra, meg újra…

Ha már az indián-regényeknél tartunk…

Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans), az 1992-es változat

A másik legnépszerűbb „indián-regény”-szerző nálunk Karl May mellett James Fenimore Cooper. Mayjal ellentétben Cooper tényleg Amerikában élt, ismerte az ott élők és valamennyire az őslakosok gondolkodását is, szóval sokkal inkább tudta, miről beszél, kevesebb a regényeiben a hiteltelen kamuzás. Az utolsó mohikán az ő leghíresebb, és így szintén többször is megfilmesített regénye. Sokféle filmváltozat van, még olyan is akad, ami a végén happy endet hoz ki, de mivel az 1992-es változat mindmáig a legújabb, azaz a legmodernebb, ezért ez a legismertebb is, el is homályosította a régebbi változatokat.
Egyik nagy előnye ennek a változatnak a tárgyi hitelesség. A szereplők ruházatát, fegyverzetét, felszerelését nem keverik más korok és tájak tárgyaival. Aztán a zenék is szépek (még ha ennyi idő után sokak számára elcsépeltnek hatnak is). A fényképezés is a lehető legkiválóbb, a harci jelentek is gyönyörűen koreografáltak, mégis realisztikusak. A színészek is jók. (Az külön szép gesztus, hogy Csingacsgukot egy indián emberjogi és környezetvédelmi aktivistával játszatták el.)

(Wanbli Ohitika ('Bátor Sas'), álnevén Russell Means, sziú emberi jogi harcos és színész. Más filmekben is szerepelt.)
Szóval külsőleg minden rendben van. A forgatókönyvnek viszont vannak hiányosságai, némelyik párbeszéd és konfliktus elég döcögős. És hogy miben teljesen más az egész, mint a könyv?

A legfeltűnőbb: egy csomóan meghalnak, akik a regényben életben maradtak, mások a filmben maradnak életben, pedig a regényben meghaltak. (Aki nem látta a filmet, annak nem spoilerezek, inkább majd összeszedem kommentben.) De van itt egy másik dolog is: van a filmben egy tendenciózusság, van egy tézise, amit igazolni szeretne. Konkrétan: a film alkotói nagyon mondani szerettek volna valamit az amerikai nemzetről is, ezért bár még vagy húsz évvel az amerikai függetlenségi háború előtt járunk, valahogyan jelezni akarták, hogy az ellentétek az itt lakó (esetleg már itt született) telepesek és a Központot, Őfelségét képviselő brit katonák között már ekkor is megvoltak. Ezért kellett az az elem, hogy a britek igazságtalanul fogságra vetik Sólyomszemet (Daniel Day-Lewis),

illetve ezért van az is, hogy Duncan Heyward,

aki az eredetiben egy délceg és szimpatikus hős, itt (Steven Waddington alakításában, jobbra) egy rátarti, arisztokratikus és visszataszító figura legyen, aki lenéz másokat és akinek a szeme sem áll jól. (Ez utóbbi egyébként szerintem teljesen felesleges volt, mert arra, hogy ellentétek vannak bőven tesz más utalásokat is a film.) Az az értelmezési lehetőség persze az eredetiben is benne van, hogy Nathan, azaz Sólyomszem valamiféle új amerikai identitás jelképe, aki közvetíteni tud fehérek és őslakosok között, mert mindegyikükkel élt együtt, és mindegyikük szokásait ismeri.

Azon már meg sem lepődünk, hogy a filmkészítők a regényhez képest egy csomót fiatalítottak Sólyomszemen (a történet szerint ő Csingacsgukkal egyidős, itt viszont az ő nevelt fia, és Unkasz fogadott testvére), és hogy mindez azért kell, hogy be lehessen szúrni egy szerelmi szálat is Cora és Sólyomszem között, mert erről Hollywood nem tud leállni. Pedig lehet, hogy ha már kell szerelmi szál bőven elég lett volna a másik, a finomabb, a tragikusabb, a plátói szál: Unkasz (Eric Schweig, a képen jobbról a második alak) reménytelen szerelme. (A szerelmi szál az eredetiben Duncan és Alice között bonyolódik.)

És ha már a történelmi tendenciózusságnál tartunk…

A tizedes meg a többiek

Erről a filmről is volt már szó. A film méltán népszerű, sőt ikonikus. Sokat mond el a magyarokról a II. világháborúban, közben mégis vicces. Ehhez képest az alapjául szolgáló kisregény egyáltalán nem egy nagy durranás. Dobozy Imre valószínűleg nem ezt tartotta élete fő művének. Viszont a filmrendezőnek, Keleti Mártonnak kétségtelenül ez a legjobb munkája (gondoljunk bele: korábban olyan borzasztó propagandafilmeket készített, mint a Dalolva szép az élet… Bár ez meg a másik szélső példája a munkásságának.) Ebben a mérsékelten vicces (inkább csak jópofa) történetben valószínűleg Szász Péter forgatókönyvíró látta meg a nagy lehetőséget. A szereplők és az ő jellemük egyébként itt sem sokat változtak, nem lehet mondani tehát, hogy a film hűtlen lett az alapanyaghoz.
Egy nagyon fontos dolog azonban megváltozott, méghozzá a film befejezése. VIGYÁZAT, SPOILER KÖVETKEZIK!

Ezt sok kritikus és történész úgy fogalmazza meg: van a történet végén egy „vörös farok”. Az eredeti ugyanis úgy végződik, hogy a mindenféle civil álöltözetekbe átöltözött főszereplők a kastélyban fogadják a megérkező szovjeteket, büszkén mutatva, hogy megmentették Grisát. A szovjet tiszteket azonban ez nem hatja meg: hőseinket simán bevágják a hadifoglyok közé, és útnak is indítják, ki tudja hová. De azért némi happy end van az egészben: a kis csapatnak sikerül megszöknie, és a végén egymás álöltözetein röhögcsélve haladnak tovább a megtépázott haza országútján a békés élet felé.
Ehhez képest a filmbéli lezárás: a szovjetek partizáncsapatot szerveznek Grisa parancsnoksága alatt a megtépett magyar katonákból, akik végül is belátják, hogy a jó ügyért mégiscsak érdemes az életüket és a testi épségüket kockáztatniuk. Persze szigorúan a németek, és nem a magyarok ellen. Ezzel valahogy mégis hőssé emelkednek, talán még az eredeti írói szándék ellenére is, amely szándék lehet, hogy inkább csak gyarló, de szerethető figurákat akart alkotni, nem pedig az új rendszer partizán-legendáriumához hozzájárulni. Szerintem ez azonban különösen elrontani nem tudja a filmet.

SPOILER VÉGE
Az utóbbi években egyébként többször készült színpadi feldolgozás is.

Érdemes lenne még azokat is megvizsgálni, azokban mi lesz a darab vége.

Hirtelen most ennyi példa jutott eszembe, de lehet, hogy mindez még bővíthető. Kommentben várom a tippeket, milyen könyvek-filmek sorolhatók még ebbe a kategóriába, és mitől lesz egyik vagy másik alkotás jobb, rosszabb, szabadabb vagy tendenciózusabb. Azt nem ígérem, hogy mindet, amit kommentben írtok meg is fogom nézni, és el is fogom olvasni (mármint a könyveket; a kommenteket persze hogy elolvasom, ha nem gyalázkodtok bennük), de lehet, hogy össze tudunk még hozni egy második részt is.