2015. július 31., péntek

Képek Ceabáról

Még nem meséltem nektek arról, merre jártam július közepe táján. Nos egy apró kis román faluban voltam, Ceabán (Bálványoscsabán), egy gyönyörűszép helyen. Olyan igazi, archaikus régimódi falu ez. Az együttessel voltam itt, amelyhez nem olyan régen csatlakoztam. (Most nem írok olyan nagyszabású útibeszámolót, megmaradok a képaláírások műfajánál.)

Ceaba (Bálványoscsaba): Erdélyben, a Mezőség északi részén fekszik, Kolozs megyében, közel Szamosújvárhoz és Déshez. Egykor az Apor-család fészkének számító Bálványosvár uradalmához tartozott. Észak-Mezőség, és különösen ez a vidéke jól ismert a magyar néprajzi gyűjtők előtt, főleg szép zenéiről és táncairól. Olyan, táncházi körökben legendás települések vannak a közelben, mint Ördöngösfüzes, Szépkenyerűszentmárton, Erdőszombattelke.
Ez a falu eléggé távol esik mindentől, egy gyönyörűszép szűk völgyben, viszonylag magas hegyekkel körülvéve. Talán éppen ezért őrződött meg ennyire ősinek és ennyire szépnek.

A falu lakossága szinte teljes egészében román. Csak egy magyar család lakik itt, azt hiszem ők is úgy költöztek ide. A családfő, Attila és anyukája, Marika néni voltak a tolmácsaink. (A fenti képen nem ők vannak.) De román barátainkkal is remekül megértettük egymást, bár az együttesből egyikünk román tudása sincs valami magas szinten. De az itteni emberek, főleg az öregek végtelenül barátságosak voltak. Ha másként nem, mutogatással el lehetett társalogni. Akikkel beszélgettünk, általában mosolyogtak, és gyakran hátbaveregettek. Öröm volt itt lenni, rengeteg szeretetet kaptunk.

A templom. A falu lakossága az 1910-es adatok szerint görög katolikus, de mára mind visszatértek a görögkeleti (ortodox) vallásra. A templom gyönyörűen fel van újítva, és nagyon szép ikonokkal van kifestve.

Már a templom bejárata is nagyon szép.

(Tudjátok rólam, hogy nagyon szeretem az ortodox ikonfestészetet. Nem tudom megmagyarázni miért, és épp ez benne a legszebb.)

A falu papja. (Nem láttam még ortodox papot szakáll nélkül, de úgy látszik, nem előírás, csak szokás.)

Kereszt. Érdekes, hogy itt szokás minden ház elé feszületet állítani. Van, aki maga készíti, van, aki Szamosújváron készítteti. Maguk a házak is a régi építészet elemeit őrzik.

A mezőségi táj és a falut körbevevő hegyek. A falu lakói azt mesélték, hogy a település régen sokkal feljebb feküdt, nem a völgy aljában. Kb. 700 éve lehetett, hogy a falu lakói lejjebb költöztek, hogy miért, senki nem tudta megmondani. (Érdekes: a falut állítólag pont 700 évvel ezelőtt, 1315-ben említi először egy oklevél.) Az is élénken él az itteniek emlékeiben, hogy a régi falu lakói egy csomó fém szerszámot és értéktárgyat elástak a hegyek között. Ezt látszik igazolni, hogy a környékbeli vizek közül van olyan, ami rozsdás löttyel van szennyezve. Már ezért is, a víz tisztításához jó lenne kiásni az elásott cuccokat. De ennek senki sem akar nekikezdeni, mert az elásás helye bizonytalan, és az embernek a gatyája is rámenne, hogy minden szóbajöhető földet megvegyen, és akkor magáról az ásásról még nem is beszéltünk. Szóval: nem éri meg a turkálást, na. Bár… Azt is mesélik, hogy régen (úgy száz-százhúsz éve) egy magyar ember (akkor még magyarok is laktak a faluban), bizonyos Vincze János vagy János Vince (nem volt világos, melyik a keresztneve és melyik a vezetékneve) véletlenül kiáshatott valami kincset, mert egyik napról a másikra egy csomó földet megvásárolt, és nagygazda lett, senki sem tudta, miből.

Juhok és a juhász (utóbbi jobbra). A falu juhait együtt hajtják ki a környékbeli hegyi legelőkre. Az állatok farát különböző színekkel megfestik, hogy lássák, melyik juhnak ki a tulajdonosa.

Vannak a faluban bivalyok is. Akikkel mi találkoztunk közülük, azok tehenek, és nagyon szelídek. A bikát állítólag már nehezebb kezelni. A bivalyok teje isteni. + Hatalmas vonóerejük általánosan ismert. Két erős bivaly egyszer egy egész beragadt traktort kihúzott a sárból.

A kút. A faluban kevés házban van vezetékes víz. Főleg ezt a kutat lehet használni, amelynek vize nagyon szép tiszta.

A művelődési ház (balra) és az iskola. Ezen a két helyen volt a szállásunk (azoknak, akiket nem helybeli családoknál aludtak). Az iskola elég kicsi, elég szűkösen is voltak ott az emberek. Én szerencsésebb voltam, én a művház színpadán aludtam. A hátránya persze az volt ennek, hogy nem mindig akkor volt vége a bulinak, amikor én kidőltem… De ez végül is lényegtelen.

A táncok: szép, tipikusan észak-mezőségi román táncok. A páros táncok: egy egyszerűen joc românescnek (román táncnak) nevezett vonulós tánc, továbbá: ţiganeşte (lassú csárdás) és sűrű csárdás. A férfitáncok: bărbunc (verbunk) és sűrű legényes (ennek sem jut eszembe a román neve). Polgári táncok: valţ (keringő) és şapte paş (hét lépés).
Azt hittem, a falu még kevésbé felfedezett tánc szempontjából, de kiderült, hogy vannak akik ismerik, és felhasználják az itt gyűjtött anyagot színpadi koreográfiákhoz is. A faluban vannak hagyományőrző táncosok, de ők főleg idősebbek. Igazi, régimódi joc („zsok”) azaz táncház már nemigen van, vagy ha van, elég ritkán. Viszont tánctábor sem volt még itt, úgy tudom.

Constantin Cornea „Ceacoi” (elöl, jobbra). A falu egyik legjobb táncosa. Főleg ő és a felesége,

Saveta néni voltak a vendéglátóink, az ő házuknál étkeztünk, és ők kalauzoltak minket a környékbeli hegyeken és réteken is (Marika néni és Attila segítségével). Nagy udvaruk van, sok állattal.

(Főleg tyúkból, pulykából és gyöngytyúkból szaladgál sok náluk.) Az ő segítségüket nem tudjuk eléggé megköszönni. De azért próbáljuk. Itt is köszönjük, amit értünk tettek!

A helyi viselet. Ezt is alkalmunk volt megcsodálni. Aztán mi magunk is megkíséreltük a viseletet rekonstruálni, különböző talált anyagokból. Íme:

És még másik kettő,

akiknek én a Radu (középen, balra) és az Alina (középen, jobbra) nveket adtam. Más elnevezés szerint: Radu Stilcă (’Üveg Radu’) és Alina Frunză (’Lomb Alina’).

Szerettem ott lenni ezen a helyen. Várom is már, hogy visszatérjünk.

2015. július 30., csütörtök

Száműzöttek Serege XII.

Az a nép, akiknél a legnagyobb hagyománya van az emigráns katonai alakulatok szervezésének, kétségtelenül a polákok (lengyelek). Ennek oka az, hogy mikor 1795-ben a Porosz Királyság (később: Német Császárság), az Orosz Birodalom és a Habsburg Monarchia (később: Osztrák-Magyar Monarchia) felosztotta egymás között a Lengyel-Litván Köztársaság területét, a lengyel államiság 123 évre megszűnt létezni. Ebben a helyzetben az államiság helyreállítására a legfőbb reményt (a lengyel kultúra ápolása mellett) az emigráns katonai alakulatok jelentették a polákok számára. Ezekből annyiféle alakult az idők során, hogy nem is készíthetünk róluk összeállítást a teljesség igényével. Így aztán most kizárólag azokra korlátoztam a figyelmemet akikről képet is tudok mutatni. (Még így is sok van belőlük.) Akit jobban érdekel a dolog, keresgéljen még. (A polákok imádják a hadtörténetet és a katonai hagyományőrzést, és amit találnak erről, azt szeretik feltenni az Internetre is.)

Tehát: válogatás a lengyel Száműzöttek Seregéből avagy Legiony Polskie:

Az Itáliai Lengyel Légió: az 1790-es évek második felében alakult, Napoléon Bonaparte itáliai hadjáratának támogatására. Parancsnoka

Henryk Dąbrowski tábornok. Az alakulat egyebek mellett arról is híres, hogy a Légió indulója, a Dąbrowski-induló (amelynek szövegét, a híres jogász, a felvilágosodás nagy teoretikusa,

Józef Wybicki írta) lett később a lengyel himnusz.


A Dunai Lengyel Légió: ugyancsak Napoléon támogatására jött létre, az Itáliai Lengyel Légióval egy időben, de ez északabbi hadszíntéren, a poroszok ellen harcolt. Parancsnoka

Karol Kniaziewicz volt.


Wisła- (Visztula-)légió: ez is Napoléon egyik lengyel egysége. A Dąbrowski-légió és a Kniaziewicz-légió összevonásából jött létre 1810-ben. Napoléon 1807-ben létrehozott egy kvázi önálló lengyel ütközőállamot, a Varsói Hercegséget, és a lengyel légiók tagjai nagyrészt ennek a hadseregébe kerültek. De voltak olyanok, akik nem a Hercegség védelmét látták el, hanem továbbra is a francia császár mellett maradtak, és az ő hadjárataiban vettek részt. A Wisła-légió volt az egyik ilyen egység. Részt vettek Spanyolország és Oroszország lerohanásában is. A másik ilyen híres alakulat viszont egyenesen Napoléon testőrségének része volt.


Francia Császári Gárda Lengyel Svalizsér- és Ulánusezrede: Napoléon császár testőrségének egyik lovasegysége. Parancsnoka

Wincenty Krasiński. Leghíresebb haditettük a francia betolakodók ellen küzdő spanyol szabadságharcosok nagy csapatának legázolása volt Somosierránál. Az ő esetükben is igaz, amit már az Itáliai Magyar Légió esetében is láttunk: az idegen légiókkal általában mindenki a piszkos munkát szereti elvégeztetni.


Magyarországi Lengyel Légió: az 1848-1849-es magyar szabadságharc lengyel egysége. Parancsnoka:

Józef Wysocki. Történetüket Kovács István költő, történész, diplomata írta meg több kötetben. (A Légió; Mindvégig veletek voltunk; Egy a lengyel a magyarral; A barátság anatómiája; stb.) Érdekes, hogy a Magyar Honvédseregben szolgáló polákok közül egyáltalán nem mindenki támogatta egy különálló lengyel egység létrehozását. Így például Józef Bem sem. A Wysocki-légiónak mai megfelelője is van, itt érdemes utánuk nézni:
http://wysocki.hu/


58. New Yorki Önkéntes Gyalogezred: Az amerikai polgárháborúban volt egy főleg emigráns polákokból álló egység is. Parancsnoka

Włodzimierz Krzyżanowski, aki valamikor a poroszok ellen próbált lengyel felkelést kirobbantani, de nem volt nagy sikere. Az 58-asok egyenruhája valószínűleg nem különbözött az északi unionista hadsereg egyenruhájától. Bár az alábbi rajzon a lengyel önkéntes a fején rogatywkát (négyszögletű lengyel sapkát) visel,

ez valószínűleg csak a rajzoló fantáziájának terméke.

Az I. világháború során a Lengyel-Litván Köztársaságot felosztó hatalmak kerültek konfliktusba egymással, így ezt a polákok jó lehetőségnek vélték országuk helyreállítására. Abban viszont nem volt egyetértés, hogy ezt melyik nagyhatalom szövetségétől lehet remélni. Így mind a Központi Hatalmak, mind az Antant mellett létrejöttek önálló lengyel alakulatok is. (Amellett, hogy természetesen a német az osztrák-magyar és az orosz seregbe besorozva is rengeteg polák harcolt.) Szerencsére ezek az egységek adott pillanatban aztán együtt tudtak működni, létre tudták hozni az egységes lengyel hadsereget, és hozzájárultak ahhoz, hogy 1918-ban mégiscsak megszületett az új Lengyel Köztársaság.

A Piłsudski-légió: az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán szerveződött lengyel légió. Parancsnoka a már emlegetett, kalandos életű

Józef Piłsudski, tisztjei pedig főleg az ő régi harcostársai, azaz olyan lengyel szocdem hazafiak, akik az előző évtizedben az orosz cári hatóságok ellen szerveztek mindenféle fegyveres merényleteket, robbantásokat és vonatrablásokat, de úgy gondolták, most boldogulni fognak a reguláris hadviseléssel is. A Légió az Osztrák-Magyar Monarchia csukaszürke egyenruháját hordta, de sapkájuk formája megkülönböztette őket a többi katonától.


A Puławyi Légió: ez az alakulat az orosz hadsereg mellett szerveződött meg az I. világháborúban. Míg ugyanis a lengyel szocdemek az Osztrák-Magyar Monarchia támogatása mellett szálltak síkra, a konzervatívok inkább az orosz cár segítségében bíztak. A Légió Puławyban és Lublinban szerveződött. Egyenruhája a korabeli orosz egyenruha volt, csak a sapkadíszük volt fehér-piros. 1914-1915-ig létezett önálló Légióként, utána a jócskán megfogyatkozott egységet átnevezték Lengyel Lövészdandárnak, teljesen alárendelték az orosz parancsnokságnak, és keletre küldték őket. Egy részük csak a lengyel-szovjet háborút lezáró rīgai béke (1922) után tudott hazatérni.


Kék Sereg (Błękitna Armia): A francia hadsereg mellett álló lengyel légió az I. világháborúban. 1917-ben alakult részben Franciaországban lakó lengyel emigránsokból, részben az előbbi Légió azon katonáiból, akiknek sikerült eljutniuk Odesszáig, ahonnan a francia hajók elszállították őket. Az egység parancsnoka a sziklakemény

Józef Haller tábornok volt. Ez az alakulat is francia egyenruhát viselt, lengyel voltát itt is a sapka (négyszögletű rogatywka) jelezte.

A II. világháború megint egy sokrétű történet. 1939 őszén a német és a szovjet támadás alatt a „hivatalos” lengyel haderő hamar összeroppant, de megmaradtak egyrészt a hazai partizánok egységei (a „földalatti” vagy konspiratív hadseregek), másrészt a külföldre menekült lengyel katonákból szervezett alakulatok. Ilyen alakulatok működtek Franciaországban és Norvégiában is, de rájuk most részletesen nem térünk ki. (Bocsi mindenkitől!)

Lengyel repülősök az angliai csatában: azok a lengyel repülőhadosztályok, amelyek a brit Royal Airforce kötelékében vettek részt Nagy-Britannia légterének védelmében a németek ellen. Négy ilyen lengyel repülőhadosztály volt:

a 300-as, a 301-es, a 302-es és a 303-as. Azt írja a Wikipedia, hogy összesen 144 lengyel pilóta vett részt a harcokban, akik közül 29-en haltak meg. Általánosságban a lengyel repülősök nagy elismerést váltottak ki mindenkiből.


Az Anders-hadsereg: előbb szovjet, majd brit szolgálatban álló lengyel haderő a II. világháborúban. A szovjetek, mint már szó volt róla 1939 őszén lerohanták Polákországot, amelyet gyakorlatilag felosztottak maguk között a németekkel. (Ismert dolog az is, hogy a hadifogoly lengyel tisztek közül a NKVD elég sokat főbelőtt.) 1941-ben viszont a Német Birodalom rohanta le a Szovjetuniót. A szovjetek ekkor úgy döntöttek, hogy a lengyel hadifoglyokból egy új, szövetséges lengyel haderőt alakítanak ki. Ennek parancsnoka

Władysław Anders tábornok lett. A haderő 1942-ben szerveződött meg. Az Anders-hadseregtől azért félhettek is a szovjetek, mert nem Polákország, hanem a Közel-Kelet felé irányították őket. Iránból Andersék Irakon át Palesztinába vonultak át, ahol a britek szolgálatába álltak. Ez később nem kis diplomáciai bonyodalmakat okozott. A britek a későbbiekben Észak-Afrikában, majd Olaszországban vetették be Anderséket. A sereg leghíresebb haditette a Monte Cassino hegyén lévő kolostor nagyon sok vérbe kerülő elfoglalása volt 1944 májusában.


A Berling-hadsereg: a másik lengyel haderő, amelyet a szovjetek szerveztek a II. világháború alatt lengyel hadifoglyokból. Ahogy akkoriban mondták: azok kerültek bele, akik Andersék toborzását lekésték. A parancsnok

Zygmunt Berling tábornok lett, aki a szovjetekkel szemben sokkal kevésbé volt „renitens” hajlamú, mint Władysław Anders. A szovjetek, tanulva Andersék példájából ezt a haderőt egyrészt igyekeztek saját szorosabb felügyeletük alatt tartani, másrészt egyenesen Polákországba irányítani. Így a Berling-hadsereg, mint hazája felszabadítója térhetett haza. Egy részük Berlin ostromában is résztvett. (Berling elmegy Berlinig, érti… hopp, ezt már elsütöttem.) Ebben a hadseregben szolgált Rudy, a 102-es számú tank is, valamint négy (valójában: öt) páncélosa és kutyája is, ahogy arról már szó volt. Amúgy a Négy páncélos és a kutyánál hitelesebb, dokumentaristább igényű film is készült erről a haderőről (Utolsó vérünkig), csak az nem lett olyan szórakoztató.

Ígérem, ha lesz még olyan emigráns lengyel alakulat, amiről több adatot találok, akkor másokról is be fogok számolni, de egyelőre legyen elég ennyi.