Egy fontos kérdés foglalkoztat most sokunkat, amire jó lenne választ kapni.
Nevezetesen: hogy lehet-e őszinte demokrata hirtelen abból, aki korábban kiszolgálója meg haszonélvezője is volt egy autokrata rendszernek, nem is annak a legalsó, hanem a legfelsőbb köreiben az elit elitjében? Mert sokszor láttunk olyat, hogy egy ilyen ember az őt kinevelő autokrácia ellen fordul. De képes-e a hatalmáról lemondani, azt megosztani másokkal, a parancsolgatás helyett tárgyalni és javasolni?
Nyilván a kérdés
leginkább a kortársainkkal kapcsolatban érdekel minket, akik most ilyen
helyzetbe kerülhettek. De választ erre csak úgy kaphatunk, ha figyeljük őket.
Addig is, hogy mutassam,
hogy ilyen változás lehetséges, felidézek egy történelmi példát.
Például Bosak tábornokot.
Akiről neveltetése,
ifjúsága, korai tapasztalatai alapján senki nem gondolta, hogy egyszer majd
lengyel szabadságharcos parancsnok lesz, de azt sem, hogy a lengyel
szabadságharcosok között is az elkötelezett demokraták közé fog tartozni.
A cár katonája
Joseph Hauke 1834.
március 19-én született Petyerburgban (Szentpéterváron, Oroszországban).
Szülei: id. Joseph Hauke és Karolina Steinkeller.
A Hauke (korábbi nevén: Hauck) család egy Mainz környékéről származó német család volt. A XVIII. századtól éltek Lengyelországban, de lengyel nemességet csak a XIX. század első felében (tehát már a Lengyel-Litván Köztársaság felosztása után) kaptak, valószínűleg I. Nyikolaj cártól, aki I. Mikołaj néven a lengyel királyi címet is viselte. Ekkor a Hauke család a lengyel nemességen belül a Bosak (’Csáklya’) címerközösség tagja lett.
Bár házasságok révén több
lengyel nemesi családdal kapcsolatba kerülhettek, a család fő ágában
valószínűleg továbbra is a német nyelvet használták.
A családban volt
hagyománya a katonai pályának is: id. Joseph Hauke és a bátyja, Moritz is
szolgáltak a Lengyel Kongresszusi Királyság (a régi Lengyel Királyság egy
része, az oroszok által uralt, de egy időben autonóm tartomány) hadseregében.
1830-ban, az akkori
lengyel szabadságharc idején egyikük sem tartott a cár ellen lázadó
bajtársaival. A felkelés kezdetét jelentő novemberi éjen (november 29-én),
mikor a lengyel katonák lefegyverezték Warszawa orosz helyőrségeit, Moritz
Hauke a felkelőket megfékezni próbálván az orosz oldalon harcolva esett el.
Joseph ebben az időben éppen Petyerburgban tartózkodott. Mivel nem akarta, hogy
lengyel bajtársai ellen vezényeljék, inkább lemondott a katonai rangjáról és
leszerelt. Mikor 1835-ben ő is meghalt, gyermekei a cári udvarban nevelkedtek
tovább. Második fia katonai pályára készült, és ebben nagy jövőt jósoltak neki.
Akkoriban a cári
tisztikarban is sok német szolgált (főleg balti németek).
Ifj. Joseph a Cári
Gárda Huszárja lett, és Nyikolaj Szuhozanyet tábornok hadsegéde, és már 24
évesen alezredesi rangot szerzett. Minden adott volt tehát, hogy a továbbiakban
is magas rangú cári katonatisztként folytassa a karrierjét. (A cári hadsereg
akkor tele volt német (javarészt balti német) tisztekkel, tehát ez sem lehetett
akadálya az előrejutásnak.)
A fordulatot az életében az hozhatta el, mikor 1858-ban Párizsba ment egy diplomáciai küldöttséggel. Ekkor nyílt alkalma találkozni
Alexandre Walewskivel, a francia külügyminiszterrel is, aki I. Napoléon császár és Maria Walewska grófnő törvénytelen gyermeke volt, és szívesen tartózkodott emigráns lengyel tisztek társaságában, akikkel Józef Hauke így szintén megismerkedhetett. Egyikükkel,
Ignacy Ledóchowskival, aki az apja és a nagybátyja jó bajtársa volt még a Kongresszusi Királyság lengyel seregében, Józef különösen összebarátkozott. Nemcsak a lengyel nyelvet kezdte újra gyakorolni neki köszönhetően, hanem állítólag az ő hatására kezdte mindazt megkérdőjelezni, amiben addig hitt, mélyére ásni annak, hogy az eddigi háborúkban mi lehetett a konfliktus forrása a cár és a polákok között, és ezek alapján biztos-e, hogy a lengyel alattvalóknak tényleg a cár mellett van a helyük.
Az ingadozó tiszt
Petyerburgba visszatérve Joseph Hauke már kifejezetten keresni kezdte a kapcsolatot az ottani katonai és hadmérnöki akadémiákon tanuló fiatal lengyel tisztjelöltekkel. Azt nem tudni, hogy közöttük ekkor mennyire formálódott már ki az a baráti társaság, amely lengyel irodalmi önművelő kört alakított, és ennek álcája alatt hamarosan összeesküvést kezdett szőni egy új lengyel szabadságharc kirobbantására Jarosław Dąbrowski és Zygmunt Sierakowski vezetésével.
Valószínű, hogy ez már
elkezdett kiformálódni, de Józefet (innentől így írom a nevét) kezdetben nem
fogadhatták túl nagy bizalommal, és éppen ezért nem is avatták be titkos
terveikbe. Hiszen Józef nem egyszerű katonatiszt, hanem a Cári Gárda, a
legelitebb leglojálisabb tisztikar tagja volt. Az ilyen fickókkal óvatosnak
kellett lenni, mert nem tudhatták, mennyire őszinték a közeledési szándékaik,
és még ha esetleg nem is kémkedési szándékkal jöttek, csak a lengyel irodalom
és kultúra iránti kíváncsiságból, nem lehetett tudni, hogyan reagálnak, ha
rájönnek, hogy egy ilyen helyen a kulturális tevékenységen kívül más is folyik.
Mindenesetre Józefnek azért legalább egy lengyel tisztjelölttel sikerült összebarátkoznia: Mikołaj Kaczanowskival. Mikołaj mégjobban elmélyítette Józef ismereteit a lengyel történelemről és kultúráról. Szabad idejükben meglátogatták egymás családi birtokait is a Kongresszusi Királyságban, aminek a vége az lett, hogy Józef összejött Mariával, Mikołaj húgával, és el is jegyezték egymást.
1859-ben Józef Hauke az
áthelyezését kérte a Cári Gárdából a mezei hadseregbe. Nem tudni, hogy ekkor már
végleg eldöntötte-e magában, hogy szakít a cári rezsimmel, vagy csak eggyel
távolabb akart lépni tőle, esetleg fel akarta mérni magában, hogy érdemes-e orosz
katonai szolgálatban maradnia a továbbiakban. Felettesei mindenesetre úgy
értékelték a kérését, hogy ez a lelkes és hűséges ifjú tiszt be szeretné
bizonyítani személyes bátorságát és rátermettségét, amit természetesen, mint
katonák, méltányoltak. Józef Haukét a Kaukázusba küldték, egészen pontosan a
Kaukázusi Imamátus felkelői elleni harcra.
Józef Hauke pedig vitézül
harcolt; kitüntetéssel és ezredesi kinevezéssel tért vissza a harcmezőről.
A Kaukázusban érte Józefet a Kongresszusi Királyságban folyó lengyel tüntetések és azok véres leverésének híre. Teljes kiábrándulásához a carátusból hozzájárulhatott ez is, de talán az is, hogy látta, hogy az Orosz Birodalom hogyan bánik a kaukázusi népekkel, nem is csak az ellenségekkel.
Józef hamarosan
kérvényezte a hadseregtől való leszerelését, ami legtöbb felettesét meglepte.
Végül csak többszöri kérésre 1862 folyamán sikerült kiharcolnia, hogy
ténylegesen leszerelhessen. Rögtön ezután feleségül vette Maria Kaczanowskát,
és vele együtt a Kongresszusi Királyságban.
Nem teljesen tisztázott,
hogy mennyit tudott arról, hogy azok az ifjú lengyel tisztek, akiket
Petyerburgban megismert, lassanként mindent előkészítettek az új lengyel
szabadságharc megkezdésére. Nem teljesen tisztázott, hogy Józef elhatározta-e
magát, hogy ebben részt vesz, vagy tényleg csak a cári hadseregből akart
szabadulni.
Csatlakozás a felkelőkhöz
A szabadságharc, mint már szó volt róla, 1863 januárjában robbant ki. Akár tudta ezt előre Józef, akár meglepetésként érte az esemény, azt mindenesetre érzékelte, hogy ezek után a cári hatóságok egyértelműen az ő nevét is összefüggésbe fogják hozni az eseményekkel, ezért a harcok kezdetekor Mariával együtt gyorsan átszökött Galicjába, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia lengyelek lakta részébe.
Ezzel azonban nem az volt
a terve, hogy kimaradjon a bunyóból. Éppen ellenkezőleg: azonnal keresni kezdte
a kapcsolatot a Galicjában szerveződő lengyel csapatokkal. (Az osztrák-magyar
hatóságok viszonylag könnyen szemet hunytak afelett, hogy Galicjában lengyel
csapatok szerveződnek, mert nem volt teljesen ellenükre az oroszok ellen
szervezett akciók sorozata.)
Józef Haukét a lengyel
felkelők megint nem fogadták azonnal teljes bizalommal. Ez arra utalhat, hogy
korábban tényleg nem volt benne a felkelés előkészítői között. Jó darab időnek
el kellett telnie, mire a harctérre engedték. Eleinte csak Galicjában a felkelőcsapatok
titkos kiképzését irányíthatta, és persze rengeteg információval látta el a
parancsnokokat a Kongresszusi Királyságban és Litvániában lévő orosz
csapatokkal kapcsolatban.
Végül főleg ezekből
láthatták a felkelés vezetői, hogy Józef Hauke tényleg egy megbízható ember
lehet, és lehet is a fejében valamiféle terv arra, hogy hogyan lenne érdemes az
orosz erőket megtörni. Így végül engedélyezték, hogy a csapatok élén ő is résztvegyen
a harcokban.
Mindez már 1863 őszén történt, amikor a lengyel felkelés már nem volt olyan jó pozícióban, illetve megfogyatkozott képzett parancsnokokban is. Ekkora már a harcokban elesett Marcin Borelowski és Kazimierz Błaszczyński, az oroszok elfogták és kivégezték Zygmunt Sierakowskit és Zygmunt Padlewskit, a nagy reményekkel induló Marian Langiewicz pedig, miután visszaszorult Galicjába, az osztrák hatóságok fogságába esett. A még nagyobb reményekkel induló egykor tekintélyes parancsnok, Ludwik Mierosławski több katasztrofális vereség után távozott a harctérről.
A tehetséges RomualdTraugutt szintén távozott a harctérről, de ő azért, hogy átvegye a szabadságharc politikai vezetését, ezt viszont a legjobbkor tette, megmentve a szabadságharc titkos, földalatti vezető szervezeteit a lebukástól. De Romuald sem lehetett egyszerre több helyen jelen.
Tehát nagy szükség
lehetett az olyan parancsnokokra, akiknek van harctéri tapasztalatuk és jól
ismerik az orosz hadsereg működését és logikáját. Józef Hauke egy ilyen katonai
vezető volt. Harci álnévként, sok más társához hasonlóan felvette a családi címere
nevét, így lett belőle Bosak (azaz: „Csáklya”) ezredes, majd később tábornok.
Párhuzamos életrajzok?
Józef Hauke „Bosak” tehát
sok szempontból hasonló utat járt be, mint egy korábbi nagy háborús hős, Józef Poniatowski („Pepi herceg”), a Napoléon császár mellett harcoló Varsói
Hercegség (Księstwo Warszawskie) tábornoka és hadügyminisztere.
Pepi is félig lengyel,
félig pedig német (osztrák-cseh) arisztokrata volt, aki gyermekkora és ifjúsága
jelentős részében német nyelvű környezetben, egy császári udvarban (a
Habsburgok udvarában) töltötte és annak normái szerint készült a katonai
pályára. Az, hogy végül a lengyel hadsereg tisztje lett, és polákként határozta
meg magát, saját, egyéni, tudatos döntésének a következménye volt, és volt
ebben valamiféle lázadás is saját korábbi életével szemben, és volt valami
nagyon vagány abban, hogy egy kevésbé esélyes, de számára nemes ügy mellé állt,
aminek a kedvéért otthagyta egy nagy birodalom jóval erősebb és felszereltebb
hadseregét, amiben jóval biztosabb karrier várhatott volna rá.
Van azonban egy fontos
különbség a két Józef között:
Pepi egész életében
arisztokrata maradt, nézeteiben, viselkedésében, szokásaiban, szemléletében.
Soha nem akarta a társadalmi viszonyokat megváltoztatni, saját privilegizált
helyzetéről lemondani, vagy arra valahogyan kritikusan reflektálni. A maga
konzervatív módján volt vagány, amennyire ez egyáltalán lehetséges.
Bosak ebben azért tovább
ment nála: arisztokratából demokrata lett, nem csupán szabadságharcos, hanem
forradalmár, egy császári hatalom katonájából egy köztársaságpárti, társadalmi
viszonyokat is átalakítani kívánó harcos. Ezt számos megnyilvánulásban juttatta
kifejezésre.
És persze nála is
elmondható, hogy mindez jelentős részben a kor következménye volt, amiben élt.
Pepi nem csak hogy egy
királyi család tagja volt (az unokaöccse volt az utolsó lengyel királynak, II.
Stanisławnak, azaz Stanisław Poniatowskinak), hanem később Napoléon
katonájaként szintén egy dinasztikus háborúban harcolt, amely már nem a
forradalmi Franciaország háborúja volt, hanem egy új Francia Birodalomé az
európai dominanciáért.
Bosak 1863-ban vonult
harcba, amikorra a lengyel függetlenség ügyének eléggé más színezete lett, mint
volt a XIX. század legelején. A polákok túl voltak az 1830-1831-es
szabadságharcon, amelyben jelentős részben szintén csalódniuk kellett az
arisztokráciában. Túl voltak 1848 tapasztalatán, amikor egy nemzetközi
forradalmi hullám mozgatta meg egész Európát a társadalmi változások jegyében.
És túl annyi egyéb tapasztalaton, dicső és szerencsétlen kísérleten, amelyek
megmutatták, hogy az új Polákországot a régi szigorúan hierarchikus nemesi
köztársasági mintára többé nem lehet újra felépíteni, csak úgy, ha a nemzet
tényleg megújul, beemeli teljes jogú polgárainak ismeri el a parasztságot, és
biztosítja az emberi méltóságot minden polgára számára. Ennek jóval több
szabadságharcos parancsnok lehetett tudatában 1863-ban, mint akár a XIX. század
legelején, akár 1830-ban.
Bosak szellemi fejlődése
is ennek megfelelő volt.
A vitéz hadvezér
Bosak tehát 1863
októberében kezdte meg a maga hadjáratát a Kongresszusi Királyság területén egy
jól felszerelt csapattal. A korábbi nagy veszteségek ellenére azért sok olyan
képzett és/vagy elszánt parancsnok maradt, akiknek a segítségére Bosak továbbra
is számíthatott. Közülük leginkább
Ludwik Zwierzdowskinak volt katonai előképzettsége. Ő Zygmunt Sierakowski régi haverja volt, vagyis a pétervári titkos összeesküvő lengyel tisztek körébe tartozott. Bosakhoz hasonlóan Ludwik is a címerközössége nevét, a Topórt („Bárdot”) használta harci álnévként.
Hasonló figura volt még
Michał Heydenreich is, aki szintén a pétervári lengyel tiszti kör tagja volt, és most Kruk („Holló”) álnéven vonult harcba.
Még 1863 júniusában az ő nevéhez
fűződött a szabadságharc egyik legnagyobb (nem stratégiai jelentőségű, de a legtöbb
zsákmánnyal járó) győzelme Żyrzynnél.
Zygmunt Chmieleński
szintén ügyes parancsnoknak bizonyult. Ő is a cári hadseregben szolgált, de még
jóval a felkelés kezdete előtt megszökött, és később a Franciaországban és
Olaszországban legálisan működő emigráns lengyel kiképzőtáborokban tanította a jövő
lengyel tisztjeit.
Karol Kalita, álnevén
„Rębajło” pedig 1849-ben a Magyarországi Lengyel Légióban szerzett harci
tapasztalatokat. Majd az osztrák hadseregben is (ahová a magyar fegyverletétel
után több magyar és lengyel társával együtt erőszakkal és lefokozva sorozták
be), de ez utóbbira nyilván kevésbé volt büszke.
Dionizy Czachowski is
kemény katonai parancsnoknak bizonyult, bár neki kevesebb tapasztalata volt
komplex hadműveletek vezetésében. Bár 20 évesen közkatonaként állítólag
résztvett az 1830-1831-es szabadságharcban, de erről nincsenek biztos források.
Bosak már szabadságharcos
katonai parancsnokként igyekezett bebizonyítani, hogy cári katonából őszinte
demokrata lett, és tisztában van a háború forradalmi jellegével, társadalmi
céljaival is. Amerre ment, igyekezett minden földesúrral szigorúan végrehajtatni
az Ideiglenes Titkos Lengyel Kormány rendeletét a jobbágyfelszabadításról és a
parasztok földhözjuttatásáról, ha kellett, akár fenyegetésekkel is. És a
feljegyzések szerint mindenkit, akivel útközben találkozott, „obywatelnek”
(polgártársnak) szólított az urazás, és a mindenféle hosszú címek megemlítése
helyett.
A legtöbb szabadságharcos
parancsnok igyekezett hasonlóan viselkedni, de azért nem mindenkire ez volt a
jellemző.
Az ellenséges főparancsnok pedig, akivel Bosakéknak leginkább meggyűlt a baja, érdekes módon egy orosz szolgálatban álló magyar származású katona,
Csengery Xavér volt. (A képen nem biztos, hogy ő van.) Róla
sokáig úgy tudtam, hogy 1849-ben, a magyar fegyverletétel után állt orosz
szolgálatba. Ha így lenne, könnyű lenne politikai szempontból is ellentétbe
állítani Bosakkal, aki a cár katonájából lett szabadságharcos, miközben
Csengery Xavér meg pont a fordított utat járta volna be, és így most
elmélkedhetnék egyet azokon, akiknek csak a katonai karrier a fontos, és
mindegy, hogy milyen ügy szolgálatában állnak. (Főleg, hogy vannak történészek
is, akik az ilyen figurákról kritikátlan dicsőítéseket írnak.) De a valóság az,
hogy Csengery József volt az, aki a Habsburg-uralom elől menekülve egy másik
zsarnok, az orosz cár szolgálatába állt, és a fia, Csengery Xavér már orosz
területen nőtt fel, és kezdettől az orosz hadseregben szolgált, soha nem is
volt kérdéses számára, hogy a cár hű alattvalója és katonája legyen. Hogy
1849-ben járt-e Magyarországon, az kérdéses, de úgy rémlik, mintha Degré Alajos
az emlékirataiban beszélne egy hasonló utat bejárt figuráról a név emlegetése
nélkül.
Közben azért tudható,
hogy a lengyel felkelők oldalán és konkrétan a Bosak alá rendelt csapatokban is
szolgáltak magyarok, akik őriztek még valamit 1848 és a magyar-lengyel barátság
szellemiségéből. De hogy pontosan hányan és kik voltak, az még további
kutatásra vár.
A hadműveletek
1863-1864-ben télen sem szüneteltek, de a heves harcokban sok parancsnok kidőlt
a sorból, miközben Csengery tábornok csapataival fel és alá kergették egymást Małopolska és Mazóvia mezőin és erdeiben.
Dionizy Czachowski 1863.
november első hetében Jawor Soleckinél halt meg a harctéren. Utolsó erejéig,
több súlyos sebbel borítva is harcolni próbált, semmiképpen nem akarta megadni magát, elkerülni
akarván a fogságbaesést. Halála után csapatának maradéka el tudott jutni Bosak
egységeihez.
Bosak és Zygmunt Chmieleński november 25-én aratták legnagyobb győzelmüket Opatównál, gazdag zsákmányt ejtve. Ezután még számos kisebb-nagyobb, hol sikeresebb, hol kevésbé sikeres összecsapás következett.
December 16-án
Bodzechównál a polákok kénytelenek voltak meghátrálni az orosz túlerő elől. A
csatában Zygmunt Chmieleński az egységével hősies önfeláldozással fedezte Bosak
csapatának visszavonulását. Zygmunt végül súlyosan megsebesülve fogságbaesett.
Egy orosz katonai bíróság, mint az orosz hadsereg dezertőrét, halálraítélte, és
pár nappal később agyonlőtték.
December utolsó napjaiban Romuald Traugutt, aki egy személyben töltötte be a szabadságharc civil vezetőjének (miniszterelnökének) és a katonai főparancsnoknak a tisztét, de a gyakorlatban, mint már szó volt róla, Warszawában álnéven élve titokban intézte a szabadságharc összes ügyét, megpróbálta katonailag is rendbeszedni a felkelő egységeket. Az addig kissé kaotikusan tevékenykedő partizáncsapatokat négy hadtestbe osztotta. Az I. hadtest központja Lublin-vidéke lett, főparancsnoka Kruk tábornok. A II. hadtest a Galicjában, az Osztrák-Magyar Monarchia területén szerveződő csapatokat jelölte, ennek parancsnoka lett Bosak tábornok. A másik két hadtest a gyakorlatban nem tudta megkezdeni a működését.
1864 januárjában és
februárjában Bosak és alparancsnokai, Rębajło és Topór még elértek pár szép
sikert, szétvertek jópár ellenük küldött orosz csapatot, és felszámoltak jópár
orosz helyőrséget.
Február 21-én Opatównál
aztán Topór szenvedett súlyos sebesülést, és hamarosan Csengery tábornok
emberei elfogták. Pár nappal később pedig Ludwik Zwierzdowskit („Topórt”)
felakasztották.
Bosak és Rębajło
áprilisban szorultak ki végleg a harctérről, vissza Galicja területére. Az
orosz hatóságok ekkoriban fogták el Warszawában az addig ügyesen rejtőzködő
Romuald Trauguttot, így a katonai egységek között az eddigi összeköttetés is a
legtöbb helyen megszakadt.
Májusra Bosaknak már
semmi reménye nem volt, hogy sikeres hadműveleteket kezdjen a Kongresszusi
Királyságban, ráadásul ekkor már az eddig passzív osztrák hatóságok
közbelépésétől is tartani lehetett. Így Bosak végül feloszlatta a serege
maradékát, és sok más lengyel felkelővezérrel együtt Szászországba távozott. De
még sokáig reménykedett, hogy a harcot újra lehet kezdeni. Ez azonban a
valóságban egyre reménytelenebbé vált.
Bosak Szászországban sem
sokáig tudott maradni. Svájcba, majd Franciaországba ment, ahol állítólag maga
III. Napoléon császár ajánlotta fel neki, hogy lépjen francia szolgálatba.
Bosak válasza az volt, hogy nem szolgál még egy monarchiát, pláne nem még egy
birodalmi, császári hatalmat.
Az emigráns politikus
A következő években a
lengyel emigráns szabadságharcosok ott voltak Európa sok országában, és
általában/többségében a demokratikus társadalmi reformok és a népek nemzetközi
szolidaritása mellett szólaltak fel, még határozottabban, mint eddig. Ott
voltak a nemrégiben (éppen a velük való szimpátianyilvánítás jegyében)
megalakult Nemzetközi Munkásszövetségben, azaz az I. Internacionáléban is.
Persze nem voltak
teljesen egységesek a politikai nézeteikben, nem értettek teljesen egyet abban,
hogy mi mindent, hogyan, és mennyire radikálisan kell megváltoztatni a
világban.
Bosak hol Svájcban, hol
Itáliában, hol Franciaországban élt, mindenütt hozzászólva a lengyel emigráció
belső vitáihoz. Most is köztársaságpárti és demokrata szellemben. Általában
ellenezte, hogy a polákok az egyik birodalmi zsarnoki nagyhatalom ellen a másik
birodalmi zsarnoki nagyhatalommal szövetkezzenek.
Itáliában elzarándokolt nagy példaképéhez,
Giuseppe Garibaldihoz Caprera szigetére. Mint kiderült, nagyon jól szót értettek egymással. (Az öreg Giuseppe 1863 folyamán maga is számos alkalommal nyilvánított szimpátiát a lengyel üggyel, és ifjabb harcostársai közül többen tényleg el is utaztak a Kongresszusi Királyságba, hogy a polákok oldalán harcoljanak. A parancsnokuk,
Francesco Nullo az életét adta a közös
szabadság ügyéért.)
A nemzetközi szervezetek
közül Bosak a Béke és Szabadság Ligája nevűbe lépett be. Ez a népek barátságos
közeledését és a zsarnoki monarchiák legyőzését egyszerre akarta elősegíteni.
Némileg hasonló szervezet volt tehát, mint a nem sokkal korábban alakult
Nemzetközi Munkásszövetség (Internacionálé), de annál ideológiailag sokszínűbb.
Nem volt olyan határozott elképzelésük a társadalmi ellentétekről,
kizsákmányolók és kizsákmányoltak viszonyáról és annak megváltoztatásáról.
Szóval a Béke és Szabadság Ligája inkább afféle vitafórum akart lenni. (Bár
ebben az időben még sok szempontból az Internacionálé is az volt, sok vita
zajlott benne a cselekvés lehetséges irányairól.)
A szervezetnek tagja volt például az olasz szabadságharcok nagy teoretikusa
Giuseppe Mazzini és
gyakorlati kivitelezőjük, Giuseppe Garibaldi is, de szintén tag volt Victor Hugo, Louis Blanc és számos lengyel szabadságharcos is. Az Internacionáléból is sokan beléptek a Béke és Szabadság Ligájába is, pl.
Mihail Bakunyin (aki szintén szimpatizált a polákok
törekvéseivel, a felesége, Antonina is lengyel volt).
Józef Hauke „Bosak” ekkor
már, mint már szó volt róla, teljesen poláknak, azaz lengyelnek vallotta magát. A Béke és
Szabadság Ligáján belül résztvett a Lengyel Szekció alapításában, és ékes
lengyelséggel írt üzenetekben ismertette az otthon maradt polákokkal nem csak a
társaság általános európai programját, hanem azt is, hogyan kellene kinéznie a
jövő Polákországának, demokratikus és köztársasági alapon.
A terveiben szerepelt az
általános választójog, a népszavazás kezdeményezésének gondolata, az ingyenes
és kötelező állami oktatás, és az erősebb helyi önkormányzatok kiépítése. A
lengyel állampolgárságot mindenkinek meg akarta adni, aki a Rzeczpospolita Polska
területén születik. A földet a nép kollektív tulajdonába akarta helyezni.
Alkotmányba akarta foglalni a vallásszabadságot és az, hogy az egyházakat
alapvetően a hívők tartják fenn (tehát nincs uralkodó államegyház). Az állandó
hadsereget lehetőleg nemzetőrséggel (azaz a saját otthonukat szervezetten védő
dolgozó polgárokkal) akarta helyettesíteni.
Hangsúlyozta, hogy a lengyel szabadság ügye egyben nemzetközi ügy is.
„Közös a szenvedésünk,
közösek a sérelmeink, ahogyan közösek az érdekeink is. Ebből születik meg
minden nép közös ügye. Ennek a közös ügynek a nevében gyűlhetnek a népek egy
táborba. (…) Ne taszítsunk el senkit a közös munkától! Aki lengyel földön él,
annak joga van szolgálatot tenni is és harcolni a hazája szabadságáért. De
legyünk képesek megkülönböztetni az igazat a hamistól, ezért ítéljük meg az
embereket tetteik alapján! Aki áldozatkészen elöl jár a hazaért való munkában,
azzal tartsunk! (…) Mindent a népért a nép által! A ti szabadságotokért s a
mienkért!” – írták Józef Hauke és Ludwik Bulewski egy
1867-es röplapban.
Ezzel együtt Bosak azért
figyelmeztetett mindenkit, hogy ha lehet óvakodjanak attól, hogy
szabadságharcukban egy agresszív imperialista nagyhatalom ellen egy másik
agresszív imperialista nagyhatalom ellen szövetkezzenek.
Újra a harctéren
1870-ben a porosz-francia
háború idején Bosaknak állítólag megint tiszti rangot ajánlottak a francia
hadseregben. Ő ezt megint visszautasította. Aztán 1870 októberében mégiscsak
felkerekedett.
Szeptemberben ugyanis
a Sedannál elszenvedett vereség után III. Napoléon császár megadta magát a poroszoknak, majd a hadifogságban a császári címről is lemondott. Párizsban kikiáltották a (Harmadik) Francia Köztársaságot.
Ekkor Giuseppe Garibaldi egy nemzetközi önkéntes csapat élére állt, hogy a franciák oldalán hosszú
szünet után újra harcba szálljon. Haragudhatott volna a franciákra, mert annak
idején szétbombázták az általa védett Rómát, vagy mert Franciaország „elorozta”
a szülővárosát, Nizzát Itáliától, de Garibaldi ekkor csak azt nézte, hogy bár a
háborút most is Franciaország kezdte, de az adott helyzetben már a porosz
hadsereg dúlja Franciaországot, amelynek lakói kétségbeesetten védekeznek. És
Garibaldi ment, hogy a védelemben segítsen.
Légiójában ott voltak régi vörösinges bajtársai, újakkal kiegészülve, és az italjánokon kívül jöttek polákok, írek, angolok és spanyolok is a nemzetközi szolidaritás jegyében.
Giuseppe Garibaldi
helyettes parancsnokai a légió élén a fiai, Menotti (b) és Ricciotti (j)
voltak, és harmadikként vele tartott Bosak is.
Hogy mi győzte meg Bosakot? Garibaldiék érve arról, hogy ezúttal Franciaország a védekező fél? Az, hogy ezúttal már Franciaország is köztársaság volt? Vagy egyszerűen Giuseppe Garibaldi személye, a hit, hogy a szabadság öreg harcosa csak a jó ügyért szállhat harcba? Nem tudni biztosan. Mindenesetre hátrahagyta feleségét, Mariát, és nemrég született fiát, Maurycyt, és a Garibaldi-légióval ment Franciaországba.
Bosak a két
Garibaldi-fiúval Menottival (b) és Ricciottival (j) együtt Dijon környékén
vette fel a harcot az ellenséggel többször is november és december folyamán.
Józef Hauke „Bosak” végül 1871 januárjában kapott halálos lövést a Dijon körüli harcokban.
(Józef Hauke („Bosak”) utolsó fényképe a tábori kórházban készült, már halála után.)
(Szymon Spandowski kutatása szerint ezen a frontszakaszon, Dijon környékén a másik oldalon, a
porosz hadseregben is szolgáltak Toruń környékéről besorozott polákok. Így
sajnos egyáltalán nem zárható ki, hogy Bosakot is ők lőtték le.)
A Garibaldi-légió nem
sokkal később feladta Dijont és visszavonult, majd a békekötés után hazatért.
Befejezés
Józef Hauke tehát nagy
utat járt be, míg cári huszárból Bosak parancsnok, majd a Béke és Szabadság
Ligája szószólója lett. Végül az életét egy nemzetközi sereg élén, Garibaldiék
harcostársaként fejezte be. Ennek az útnak némely részlete máig is homályos,
rejtélyes.
Mint egyik életrajzírója,
Józef Żmigrodzki megjegyezte Bosakról:
„Az ismert részletek
ellenére (amilyen Ignacy Ledóchowski vagy Mikołaj Kaczanowski hatása volt), még
mindig elég rejtélyes, hogyan fejlődött ki a lengyel hazafiasság Józef Hauke
lelkében. De még inkább homályos az, hogyan lett ebből az arisztokratából olyan
fanatikus köztársaságpárti és demokrata. A későbbiekben nyilvánvalóan Garibaldi
is nagy hatással lehetett rá.”
Az biztosnak tűnik, hogy a kettő: a lengyelesedés és a demokratává válás számára szorosan összefüggött és együtt járt.
(Ahogyan ezen a Kielcében elhelyezett emléktáblán is olvasható: „Polak z wyboru” azaz kb.: „Lengyel, mert úgy döntött, az lesz”)Hogy kinőhet-e a
közeljövőben egy új Bosak azokból a cári huszárokból, akik csak tegnap
döbbentek rá a cár és tábornokai embertelenségére? Nem tudhatjuk biztosan.
Figyeljük őket nagy és óvatos figyelemmel! Vigyázzunk, nehogy új cárokat
csináljunk belőlük! Értessük meg velük, hogy nem lehetnek egyből a
tábornokaink, amíg vannak mások, akiknek a jószándékáról már több időnk volt
meggyőződni! De ha őszinték a szándékaik, még lehetnek belőlük jó
szövetségesek.
Felhasznált irodalom:
Władysław SABOWSKI – Aleksander NOWOLECKI: Józef Hauke-Bosak. Rys biograficzny według materjałów zebranych przez Zygmunta Kolumnę. Wydawnictwo „Czytelnia Ludowa”, Kraków, 1871.
Józef ŻMIGRODZKI: Józef Bosak-Hauke. In: Niepodległość VIII. szám 1933/2. 173-205. o.
https://powstanie1863-64.pl/postac/jozef-hauke-bosak-1834-1871/
Jan MARCIŃCZYK: Jenerał Kruk-Heydenreich I. In: Żołnierz Polski 1924/10. 2-3. o.
Jan MARCIŃCZYK, Jan: Jenerał Kruk-Heydenreich II. In: Żołnierz Polski 1924/11. 12-14. o.
Józef HAUKE – Ludwik BULEWSKI: Do braci Polaków. Sojusz Republikancki Powszechny- Wydział Polski – Ognisko Republikanckie Polskie, h. n., 1867.
Szymon Spandowski: Jak bohater powstania styczniowego zginął w bratobójczej walce z torunianami
Korábbi életrajzok 1863-1864-es szabadságharcosokról:
Marcin Borelowski és magyar harcostársa, Nyáry Ede
Zygmunt Sierakowski, a lengyel Zorro
Edmund Taczanowski, a trükkös vadász
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése