Kálmán, a sztár

 

Költészet-napi poszt egy elfeledett költőről.

 

Én a magam részéről továbbra is kitartanék amellett, hogy ez Fehér Tibor által játszott figura sokkal inkább Lisznyai Damó Kálmán, mint Vasvári Pál.

 

De ki volt ez a Lisznyai Damó Kálmán, akinek a mából visszanézve talán az élete érdekesebbnek tűnhet, mint a versei?

(Amúgy a versei is érdekesek, csak teljesen másképpen, mint Petőfi Sándoréi.)

 

Lisznyai Damó Kálmán 1823. október 13-án született Herencsényben.

A Damó nemzetség eredetileg egy Lisznyóról, Háromszékről származó székely nemzetség volt, amelynek egyik ága Nógrád megyébe származott még valamikor évszázadokkal korábban, így Kálmán már nógrádi gyerekként sokkal inkább érezhette magát palócnak, mint székelynek. Viszont a család megtartotta a református vallást, amit valószínűleg még Erdélyből hozott magával. Közepesen jómódú nemesi család volt az övék, többnyire jogászként dolgoztak és élénken részt vettek a vármegye politikai életében is.

Nagyjából ezen az úton indult el Kálmán is. Tanult a megye akkori székhelyén, Losoncon, de egy darabig Eperjesen is, ahol az ottani Evangélikus Líceumban megismerkedett több későbbi márciusi ifjúval is: például a későbbi elismert költőkkel, Sárosi Gyulával és Vachott Sándorral, valamint az utóbbi öccsével Vachott Imrével (aki csak később kezdte Vahotnak írni a nevét és akiről később még részletesebben szó lesz), és a szászból ekkoriban magyarrá levő Christmann-Kerényi Frigyessel és Halbschuh-Irányi Dániellel.

Már itt kialakították az első irodalmi körüket, amelynek egy időben Petőfi Sándor is tagja volt. Ők azonban Kálmánnal ekkor állítólag még pont elkerülték egymást, csak később ismerkedtek meg: Pozsonyban, az 1843-1844-es országgyűlésen, amelyet mindketten megfigyelőként a karzaton ültek végig.

Kálmán akkoriban éppen jurátus, azaz joggyakornok volt, és kifejezetten az volt a feladata, hogy az országgyűlés eseményeit és különösen a Nógrád megyei követek szavait, állásfoglalásait, vitáit lejegyezze, és azokról a megyét tudósítsa. Közben azonban már verseket is írogatott, és a nyüzsgő Pozsonyban nyilván jó alkalma volt baráti, irodalmi és politikai megy egyéb kapcsolatokat is kiépíteni.

Állítólag a két költő közül ekkor még Kálmán volt az ismertebb, Sándor csak ekkoriban kezdett igazán befutni. De a jelek szerint szimpatikusak voltak egymásnak, és hatottak is egymás stílusára. Mindketten kedvelték a könnyed bordalokat. (Ha valaki megnézi az ekkori irodalmi lapokat, látni fogja, hogy ekkoriban még Sándor is inkább a piálásról írt verseket, de annyira szellemes, ötletes és közérthető stílusban, ami egészen újszerűnek és vagánynak hathatott a sok reformkori hazafias óda között, amelyek egyébként még ekkor is tele voltak tűzdelve néha érthetetlen antik utalásokkal.) Kálmánra ugyanez volt a jellemző, de talán mégsem volt annyira feltűnő a verselése, mint Sándoré.

 

Az 1840-es évek második felében Kálmán ügyvédként dolgozott és felváltva tartózkodott hol Losoncon, hol a családi birtokokon, hol pedig Pesten, ahol az irodalmi élet egyik sztárjának számított. A verseit közölték az akkoriban legolvasottabbaknak számító irodalmi lapok, mint az Életképek, a Honderű, a Regélő, majd annak utóda, a Pesti Divatlap, a Honművész és az Athenaeum. Pesten alakult meg az a baráti társaság is, akikből 1848-ban a forradalom fő mozgatói is kikerültek.

1846-ban tíz ifjú irodalmár haver szövetséget kötött egymás segítésére, többek között arra is, hogy együtt harcoljanak ki jobb honoráriumokat maguknak és egymásnak, tehát valamiféle érdekvédelmi egylet is voltak, amellett, hogy baráti társaság. Ők lettek a Tízek Társasága.

(Szeremley Miklós karikatúrája, valószínűleg a Tízek Társasága tagjairól)

Ennek volt tagja Petőfi Sándor és Lisznyai Damó Kálmán is, és mellettük még:

Jókai Móric, aki akkor még író, költő és festő is volt,

Tompa Mihály, a református lelkésznek készülő költő,

Lauka Gusztáv, aki leginkább humoros írásaival aratott sikereket,

Pálfi Albert, az ötletes elbeszélő, aki később a szabadságharc alatt a radikális ifjú forradalmároklegfőbb szószóló újságírója, a forradalmi eszmék és a mindennel szemben kritikus, egészséges kritikai érzék fenntartója lett,

Kerényi Frigyes, aki hazafias verseivel lett ismert (a képen nem biztos, hogy ő van),

Bérczy Károly, aki leginkább szomorú, búsongó, melankolikus (csalódott szerelmes) verseket írt,

Pákh Albert „Kaján”, aki beteg és sérült testű, de annál élénkebb, mozgékonyabb és humorosabb szellemű író volt

és Obernyik Károly, aki a Tízek máig legkevésbé ismert tagja, állítólag egykor felkapott elbeszélő, de mára valószínűleg még a többieknél is jobban elfelejtették (ezen a képen sem biztos, hogy ő van).

(Egyébként látszik, hogy közülük azok őrizték meg több mint másfél évszázad múltán is a viszonylagos ismertségüket, akik verseket írtak. A prózaírók stílusa, úgy látszik, azóta kevésbé hat frissnek, az egyetlen Jókai Mór kivételével.)

Nem mindenki volt közülük olyan élénk politikai érdeklődésű, mint Petőfi Sándor, vagy Pálfi Albert; volt, akit az irodalom a maga esztétikájáért sokkal jobban foglalkoztatott. Viszont ezután csatlakoztak hozzájuk még páran, akik felélénkítették a politikai beszélgetéseket is.

Főleg ők lettek aztán Sándor és Móric mellett a nagy Márciusi Napok vezérei: Degré Alajos, Irinyi József, Vasvári Pál, Irányi Dániel, Bulyovszky Gyula, meg a többiek, akikről már volt szó, és akiknek a nevei előbb beugranak mindenkinek a forradalom történetéről.

(Így ennek kapcsán kérdés lehet az is: a Tízek Társasága összes tagja egyben márciusi ifjúnak is tekinthető? Jó kérdés, attól függ, pontosan mit értünk „márciusi ifjú” alatt. Az 1848-as pesti forradalom közvetlen irányítóit, résztvevőit, szimpatizánsait, politikai csoportot vagy egy egész nemzedéket? De ezt most nem én szeretném eldönteni.)

 

Milyen volt és hol volt a helye ebben a kettős, irodalmi és politikai vagy inkább politizáló irodalmi társaságban a helye Lisznyai Damó Kálmánnak?

A jelek szerint ő sem tartozott a legelszántabb politikusok közé. Inkább a vidám fiatal társaság miatt volt része a csapatnak. Ami nem jelenti azt, hogy ne lelkesedett volna ő is sok mindenért a forradalom céljai közül, csak nem ő volt a fő ideológus, a programadó, nem olyan átgondolt módon volt márciusi ifjú, mint Petőfiék, inkább csak vitte a többiek lendülete. (Későbbi szerepéről is azt írja a legfontosabb életrajzírója, Szilágyi Márton: „A költőt feltehetőleg egyszerűen nem lehetett komolyan venni, mint politikust”.)

Amiben a visszaemlékezések viszont egyetértenek: viszonylag feltűnő jelenség volt a társaságon belül, már külsejével is. Mindig ő járt a legélénkebb színű ruhákban és a különböző öltözködési stílusok merész, szokatlan összepárosításával is ő kísérletezett a legszívesebben.

És amellett tényleg szép férfi volt, akit nagyon kedveltek a hölgyek. Ezt ő valószínűleg ki is használta. Már a verseiben is vannak erre utalások, bár tudjuk, hogy egy költő nem feltétlenül a valóság rögzítésére ír szép lányok csókjairól a verseiben, hanem inkább esztétikai célból és teljesületlen/ elfojtott vágyai kifejezésére is. A teljes igazság persze utólag soha nem fog minden esetben kiderülni, de ez talán nem is baj.

Egyetlen esetet biztosan valószínűleg tudunk, amikor tragédiához vezetett az, hogy Kálmán hitegetett és szédített egy lányt.

Ő Ferenczy Teréz volt, aki szellemi költőtársnak is tekintette Kálmánt, rajongó verseket is írt hozzá. Bár, mivel már a családjaik is régi ismerősök voltak, azért eléggé valószínűnek tűnik, hogy Kálmán nagy tisztelettel bánt Terikével, nem hiszem, hogy őt kihasználta és eldobta volna. És az sem biztos, hogy csak ő, mármint a fiú tehetett róla, hogy a lány az egész lehetőségbe annyira belelélte magát, hogy mikor Kálmán végül mégis másfelé kötelezte el magát, és megnősült, akkor Terike elkeseredésében inkább véget vetett az életének. (És bár kis valószínűséggel, de még az is benne lehet a pakliban, hogy  akkor, az 1850-es években már nem is Kálmán volt az, akiért Terike epedezett, csak nem maradt forrás, arról, hogy ki más lehetett az illető.)

 

Ilyenek miatt jutott eszembe, hogy azt a piperkőc nőcsábászt, akit Fehér Tibor játszott, és aki bizonyos „poénok” (nem feltétlenül jól sikerült poénok) miatt kellett a legújabb Petőfi-filmbe, inkább Kálmánnak, mint Palkónak kellett volna nevezni.

Lisznyai Damó Kálmán, aki egy viszonylag jobb módú vidéki nemesi családból származott, sokkal inkább megtehette, hogy az öltözködésével, élénk színű, drága és menő cuccaival tűnjön fel, mint a lelkészcsaládból származó Vasvári Pál, aki talán nem annyira szegény sorból küzdötte fel magát, mint Petőfi Sándor, de azért mégsem egy teljesen biztos háttérrel indult neki a fővárosi életnek, és sokkal nagyobb társadalmi ugrást tett élete során, mint Kálmán.

A visszaemlékezésekből és az írásaiból is az tűnik ki, hogy Palkó elszántabb lázadó, nagyobb forradalmár volt annál, hogy az aktuális divathullámokkal foglalkozzon. Őt a társadalom átalakítása, annak új elméletei jobban érdekelték, ami persze nem zárta ki, hogy amúgy legyen egy kifinomult esztétikai érzéke is.

Azt viszont senki nem említi róla, és írásaiból sem az látszik, hogy hódításaival, szerelmi kalandjaival akart volna dicsekedni ugyanazok előtt a jóbarátai előtt, akikkel a forradalom, a politika és az irodalom kérdéseit beszélte meg. Nem is tűnik úgy, hogy sok hódítása lett volna, bár sok lányt tanított, így mint okos és jóképű, és ráadásul a tudós pozíciójában lévő tekintélyt élvező legénynek, nyilván neki is kijutott az ifjú hölgyek figyelméből és rajongásából. Mégis valószínűnek tűnik, hogy végül a nála idősebb Teleki Blanka csábította el őt, mint hogy ő igyekezett volna Blanka és az összes tanítványa kegyeit keresni.

Szóval továbbra is azt mondom, a Fehér Tibor-féle figurának helye lehetett a filmben, de érdemes lett volna emellett egy olyan karaktert is írni, aki jobban hasonlít az igazi Vasvári Pálra, ezzel meg lehetett volna mutatni, hogy az ő forradalmi lobogása miben különbözött, mennyiben volt elméletibb-intellektuálisabb, és mennyiben gyakorlatiasabb, mint a hirtelen indulatoktól fűtött Petőfi Sándoré. A szerepet pedig én szívesen vállaltam volna, de hát nyilvánvaló, hogy ezek az írók engem soha nem fognak meghívni a filmjükbe.

 

Nade, vissza az igazi Lisznyai Damó Kálmánhoz! Ha már elkezdtük, folytassuk a történetét!

Nem tudni, hogy Kálmán a nagy nevezetes napon, 1848 március 15-én Pesten tartózkodott-e. Valószínű, hogy nem, mert egy visszaemlékező sem említi az események résztvevőjeként. Talán tudta, hogy készül valami, de ő sem tudhatta még ennek a későbbi jelentőségét. Talán nem is lett volna egyszerű számára a tavaszi sárban Pestre jutni. Talán az ügyvédi munkája ismét Nógrádban tartotta. Talán csak a másik régi jó haverjával,

Madách Imrével borozgattak éppen az események alatt valamelyikük nógrádi birtokain. Nem tudni biztosan. (Ennek ellenére továbbra is azt mondom: ha kell egy ilyen karakter egy Március 15-éről szóló filmbe, mint az övé, miért ne lehetett volna beleírni? Ha nem is a Tizenkét Pont fogalmazói között, de a lelkes forradalmi tömegben akár ott is lehetett volna a Pilvaxtól a Nemzeti Múzeumig, és közben akár meg is próbálhatott volna újra csajokat felszedni, ahogyan az szokása volt. Egy történelmi fikcióba ez belefér.)

 

1848 májusában Kálmán is tagja lett egy küldöttségnek, amely Kolozsvárra ment, hogy képviselje a Márciusi Ifjakat az Erdély és Magyarország közigazgatási egyesítését köszöntő ünnepségeken. Szilágyi Márton szerint egy ilyen reprezentatív küldöttségbe Kálmán éppen azért kerülhetett be, mert akkor még sem Petőfi Sándort, sem Vasvári Pált, sem Jókai Mórt nem akarták elengedni Pestről, hiszen ők voltak azok, akikre tömegek hallgattak, így fel tudhattak lépni, ha az események esetleg egy nem várt drasztikus irányba vesznek fordulatot, és akár le tudják csillapítani a tömegeket, akár segíthetnek a Nemzetőrség további szervezésében, stb. Kálmán, aki inkább ékesszóló és jól kinéző, de nem annyira szervező figura lehetett, pont alkalmas lehetett ilyen reprezentatív feladatokra.

 

1848 nyarán, mikor egyre inkább úgy tűnt, hogy a magyar forradalom eredményeit fegyverrel is meg kell majd védeni, Lisznyai Damó Kálmán ismét Erdélyben volt. Egy lovascsapat szervezésében segédkezett Berzenczey László kormánybiztosnak, mint az ő titkára. Eredetileg Kossuth-lovagoknak nevezték magukat, de később belőlük lett a Mátyás-huszárezred (hivatalosan: 15. huszárezred). Az egyenruhájuk ilyen volt:

Ebben főleg székely legények szolgáltak. A Mátyás-ezred huszárja volt többek között Jakab Elek is, a későbbi híres székely történész és levéltáros, akivel Kálmán ekkor szintén eléggé összebarátkozott.

Kálmán 1849 januárjáig maradt az erdélyi hadszíntéren (közben néha összefutott a gyalogos századosként majd őrnagyként szolgáló Petőfi Sándorral is), majd a parancsnokai engedélyével visszatért Debrecenbe.

Ekkor kinevezték a Honvédség egyik hivatalos haditudósítójának.

A haditudósító ekkor még egy viszonylag új, erősen kísérleti jellegű intézmény volt az akkor még szintén újnak számító Magyar Honvédségben. Nem is minden tábornok tudott mit kezdeni vele, hogy itt van néhány katonaruhába öltözött, de a szabályokat folyton áthágó egyén, akiknek a táborokban szabad mozgást kellene biztosítaniuk, és akik ki-tudja-milyen információkat jegyezgetnek fel a csapatok állapotáról, és milyen titkokat fognak óvatlanságból kiszivárogtatni. Volt, aki ezt elkerülendő, próbálta a haditudósítókat nyargoncnak, azaz futárnak befogni a stábjába, bár akkor is szembesülhetett vele, hogy nagyon kényes információkat nem biztos, hogy célravezető az ilyen emberekre rábízni, mert vagy megírják valamelyik lapnak, vagy még az üzenet kézbesítése előtt valami más, érdekesebbnek tűnő részlet elvonja a figyelmüket. De maguknak a kijelölt haditudósítóknak sem volt mindig világos, hogy mi mindenről kellene tudósítaniuk. Egyszerűen nem volt még a háborús újságírásnak olyan kialakult gyakorlata, a hadsereg és a sajtónyilvánosság viszonyának olyan kialakult szabályai, mint manapság. Így a korabeli haditudósítók meglehetősen sokféleképpen értelmezték a munkájukat. Volt, aki tényleg próbálta hasznossá tenni magát, mint

Kővári László, akinek nagy szerepe volt a zsákmányul ejtett ellenséges irattárak rendszerezésében és feldolgozásában, vagyis tulajdonképpen a hírszerzés olajozottabbá tételében. De volt olyan is, aki a viszonylag szabadabb mozgást inkább lébecolásra használta fel.

Hermann Róbert a magyar szabadságharc legszakavatottabb mai történésze, aki külön tanulmányban foglalkozott a korszak haditudósítóival, Lisznyai Damó Kálmánról azt írta:

„Alkalmatlanabbat lámpással sem lehetett volna találni erre a feladatra.”

Kálmán a meglehetősen szigorú (de elég népszerű) parancsnok hírében álló Görgei Artúr mellett teljesített szolgálatot, de valahogyan mindig sikerült a Görgei-féle nagy fegyelmet áthágnia. A jelek szerint továbbra is csak a csajozáson járt az esze.

Délceg és ékesszóló huszárként újabb és újabb kalandokba bonyolódott a legkülönbözőbb helyeken az ékesszóló tudósítások írása helyett, és még az is előfordult, hogy egy-egy lányt katonai mentében próbált a táborba csempészni. (Közben, mint már szó volt róla, Ferenczy Terike még mindig reménykedett benne, hogy Kálmán a harcok után hozzá fog visszatérni.)

De a végén lehet, hogy éppen ezzel vesztett rajta. A világosi fegyverletétel idején ugyanis megint távol volt Görgeiék stábjától, így elkerülte az orosz hadifogságot, ami garantálta volna neki a sértetlenséget és büntetlenséget. Ehelyett Aradon volt kénytelen letenni a fegyvert az osztrákok előtt, és úgy járt, mint sok fiatal magyar tiszt akkoriban: lefokozták, és közlegényként besorozták az osztrák hadseregbe, és ezután évekig kellett osztrák sorgyalogosként szolgálnia távoli helyeken, meglehetősen megalázó körülmények között.

Két évig szolgált először Itáliában, majd Schleswigben, a porosz-dán határon állomásozó osztrák csapatoknál. Ezalatt az idő alatt az egészsége nagyon megromlott, de azért nem tört meg, mert mindig számíthatott néhány hasonló sorsra jutott hű magyar barát segítségére. Kényszeres szolgálata idején barátkozott igazán össze például Petőfi Istvánnal (elesett költő barátja öccsével) és Podmaniczky Frigyessel (az egykori Károlyi-huszárral, a későbbi Budapest egyik nagy építőjével).

 

1851-ben Kálmán végre hazatérhetett. Otthon, mint egykori márciusi ifjút, a szabadságharc résztvevőjét, a nemzeti mártír, Petőfi Sándor barátját és nagy idők tanúját, persze nagy tisztelet övezte. Sokan segítettek, hogy megtalálhassa a helyét az önkényuralom alatt is, és felépülhessen a kényszerszolgálat alatt szerzett betegségeiből, és már hazatérése éveiben új verseskötetet adhasson ki, Palócz dalok címen.

 

Ez persze abban az időben csak politikamentes verseket tartalmazhatott. De a maga derűjével talán segíthetett vigasztalást nyújtani sokaknak. És még egy fontos hatása lehetett: a maga módján hozzájárulhatott (nem egyetlen tényezőként, hanem egy folyamat fontos részeként), hogy a „palóc” szó, ami sokáig inkább egy pejoratív gúnynév lehetett, végül egy olyan színes kultúrájú csoportot jelentő néprajzi kifejezésként mehessen át a köztudatba, amire akár még büszke is lehet az, akire rámondják. (Kálmán maga mindig büszke volt a maga nógrádi tájszólására, és annak elemeit valószínűleg igyekezett a költészetébe is beemelni.)

 

Az 1850-es években Kálmán valamennyire újra irodalmi sztár lett, köszönhetően egy vállalkozásának, amit Vahot Imrével közösen indított. Igaz, ezt a róla író szerzők elég eltérően értékelik. Szilágyi Márton irodalomtörténész szerint:

„Lisznyai ötvenes évekbeli életpályája annak a nagyszabású kísérletnek a folytatása (és bizonyos értelemben paródiája is), amelyet a negyvenes években Petőfi alakított ki.”

 

Hogy ez pontosan mi volt, és hogyan alakult ki, abban hatalmas szerepe volt Vahot Imrének, ezért érdemes az ő személyével is foglalkozni.

 

Vachott Imre 1820-ban született Gyöngyösön, tehát nem sokkal volt idősebb Petőfiéknél. Vachott Sándor öccse volt, és valószínűleg eleinte nem volt egyszerű számára kilépni a bátyja árnyékából. A két Vachott-testvér ugyanis egyaránt az irodalmi élet terén kereste a dicsőséget, de teljesen más vérmérséklettel és tehetséggel megáldva.

Vachott Sándor volt a szelídebb, elmélkedőbb és a tehetségesebb költő is. Hamar felfedezték, és olyan idősebb barátok, már befutottnak számító mesterek kezdték egyengetni az útját, mint Vörösmarty Mihály és Garay János, akik az 1830-as évek irodalmi sztárjai voltak.

Imrének nehezebben ment a dolog, de ő is megtalálta a maga útját: ő újságíró, szerkesztő, az irodalmi élet szervezője és a költők „menedzsere” lett. Néha kicsit úgy is viselkedett, mint egy-egy modern popsztár menedzsere.

 

Kitérőként, ha már a költőkről beszélünk, meg kell említeni, hogy a két Vachott-testvér egyébként, bár egy idő után mindketten Pesten éltek, de nem feledkeztek meg a szülővárosukról sem: rendszeresen visszajártak Gyöngyösre, és igyekeztek az ott általuk felfedezett újabb tehetséges költőket is segíteni, és Gyöngyöst is valamiféle irodalmi központtá tenni. A két legfontosabb általuk felfedezett itteni költő:

Zalár József, akit már többször idéztem a blogon, mert szerintem jó verseket írt. Egy kerékgyártó fia volt, majd papnövendék, de részben Vachott Sándor, részben Petőfi Sándor hatására az irodalom mellett kötelezte el magát, ezért kiugrott, és inkább jogi tanulmányokat folytatott, ami mellett sokkal könnyebb volt verseket írni és közölni. A szabadságharcban ugyanúgy haditudósító, mint Lisznyai Damó Kálmán, méghozzá a népszerű Damjanich János tábornok mellett. József kötelességtudóbb és lelkiismeretesebb katona volt, mint Kálmán, bár a haditudósítói munkát ő sem mindig vette túl komolyan, gyakran cikkek helyett csak dicsőítő verseket írt a hadieseményekről, de emellett legalább nem kerülte a tűzvonalat sem, és a harcok alatt a felettesei számíthattak rá futárként és titkárként is. Élete további részében Egerben élt, és sokáig Heves megye alispánja is volt.

Spetykó Gáspár viszont később is Gyöngyösön maradt, és városa kulturális életének fontos szervezője lett. Ő is kiugrott szerzetes-jelölt volt, akiből végül jogász lett, de szervezett irodalmi kört és színjátszókört is Gyöngyösön. A szabadságharc alatt pedig a helyi nemzetőrök tisztje és a Nemzetőrség egyik indulójának szövegírója volt. Résztvett a harcokban is, de megúszta a megtorlást. De nem adatott neki túl hosszú élet.

 

Nade vissza Vahot Imréhez, hogy majd Lisznyai Damó Kálmánhoz is visszatérhessünk!

Mint feltűnhetett, a két testvér közül Imre egy idő után másképpen kezdte írni a nevét. Ugyanis az volt az elve, hogy a magyar ember a maga nevét, ideértve a vezetéknevét is, írja a magyar helyesírás és kiejtés egységes általános szabályai szerint, tehát Vachott helyett Vahot, Batthyány helyett Battyányi, Széchenyi helyett Szécsényi, stb., amit elvben én is helyeselni tudnék egyébként. (Az már viszont nekem is túlzás, hogy Vahot Imre magyar szövegben az idegen neveket is csak a magyar kiejtés szerint volt hajlandó leírni: „Russzó”, „Sekszpír”, „Vasington”, „Koscsuskó”, stb.) De azért nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy ebben benne lehetett a bátyjától való különbözés igénye is.

„Popmenedzser” pedig úgy lett belőle, hogy a Pesti Divatlap szerkesztőjeként maga mellé vette munkatársnak Petőfi Sándort, és részben ő találta ki a „Petőfi-imázst”, a bordalokat író piás költő imázsát. Egy másik közeli barát, Teleki Sándor visszaemlékezése szerint Petőfi Sándor egyáltalán nem bírta annyira az alkoholt, mint azt a verseiből gondolni lehetne, csak Vahot Imre kedvéért vette fel ezt a szerepet, mert látta, hogy bordalokra nagy az igény a közönség körében. Hogy ez igaz-e, vagy azok emlékei, akik úgy emlékeznek, sokat italoztak együtt Petőfi Sándorral, talán nem is lényeges. Szerintem ugyanis lényegesebbek azok a forradalmi és irodalmi gondolatok, amik az ilyen piálások közben megszülettek, meg egyáltalán a baráti közösség felemelő együttléte, mint az, hogy az ilyen eseményeken pontosan ki milyen mennyiségű alkoholt ivott meg.

De mindenesetre a dolog tényleg működött: az irodalmi lapokban a reformkor sok hazafias ömlengő klasszicizáló verse mellett Petőfi Sándor sokáig tényleg egy feltűnő különcnek tűnt: a maga szemtelenül vagány, mindenki számára érthető, hetyke piálós verseivel aratott nagy sikert, és számított a maga korában modern költőnek.

Egy idő után azonban Sándornak elege lett abból, hogy Imró mindenbe bele akart szólni, és lerázta magáról a „menedzsere” gyámkodását.

 

Vahot Imre és Lisznyai Damó Kálmán, mint már szó volt róla, már régóta ismerték egymást, és valószínű, hogy az 1840-es években, a Pesti Divatlap tündöklése idejében is jó cimborák voltak. De az 1850-es években az irodalmi élet újraindulásakor lett Kálmán, hogy úgy mondjam, Imró bizniszének első számú favoritja. Mint kiderült, ha Kálmán nem is volt olyan könnyen improvizáló és az ötleteket szünet nélkül ontó költő, mint Sándor, de lehet, hogy a jó magyar borokról éneklő vidám „népköltő” szerepe számára mégis kicsit testhezállóbbnak bizonyult, mint Sándornak.

Kálmán és Imró egy új műfajt hoztak be a köztudatba, ami tulajdonképpen már korábban, a reformkorban is létezett (bár nem tudom, így hívták-e), de ők tették országosan ismertté és népszerűvé, a dalidó műfaját. Ez egy zenés-táncos-versfelolvasós irodalmi estet jelentett, amely nagyjából abból állt, hogy Kálmán felolvasta vagy elszavalta a verseit, Imró a prózai írásait és az anekdotáit vagy éppen mások verseit, és ezek között egy cigánybanda húzta a zenét, esetleg meg is zenésítették a verseket, és legtöbbször Imró és Kálmán még pár verbunkost is eljártak, miközben sűrűn emelgették a poharaikat is a közönségre, majd az egész est a közönség bevonásával nagy táncmulatságba fordult át. Az 1850-es évek második felében ezzel az ötlettel, egy többé-kevésbé állandó cigánybandával (három hegedűs, brácsás, bőgős, cimbalmos és klarinétos) valamint több más költő haverjuk (pl. Sárosi Gyula, Zalár József) és esetleg néhány helyi színész alkalmi vendégszereplésével járták az országot több egymást követő évben is, lehetőleg a szüreti időszakra időzítve.

Menőn hangzik, ugye? Nagy bulik lehettek…

 

Azért a jelenségnek többféle értékelése is lehetséges.

Szilágyi Mártonnak a már idézett könyve, vagyis a Lisznyai Damó Kálmánról írt életrajza mintha akarva vagy nem akarva azt sugallná, hogy ezek az öncélú tivornyázások nem tettek jót Kálmán amúgy sem túl stabilan álló egészségének, és hozzájárulhattak, hogy összességében elég rövid élete volt. Így kicsit azt az értelmezést is bele lehet látni, hogy Imró igazából csak kihasználta Kálmánt (ahogyan korábban Sándort is) a saját sikere érdekében, illetve annak érdekében, hogy továbbra is az irodalmi élet része, szervezője, akár irányítója maradhasson.

(Hogy hozzájárult-e az egész Kálmán állapotának romlásához? Elképzelhető. De azt is el tudom képzelni, hogy Kálmán pont ezek nélkül az események nélkül süllyedt volna apátiába, Imre tehát rajta is segíteni akart az egésszel. Lehet, hogy nem pont a megfelelő módon.)

 

Teljesen másképpen értékeli a jelenséget Kaposi Edit néprajzkutató-néptánckutató: az ő tanulmánya szerint Vahot Imre ezzel a „dalidózással” tulajdonképpen történelmi küldetést teljesített: közösségi alkalmakat és beszélgetési lehetőségeket akart teremteni azoknak, akiknek a magyar kultúra fontos volt, fel akarta rázni az apátiából és a depresszív hangulatból a vesztett szabadságharcból még mindig nem teljesen feleszmélt közönséget. Meg akarta mutatni, hogy az élet szép, és még ha csak finoman is utalt rá, de afelé a hozzáállás felé akarta terelgetni az érdeklődőket, hogy együtt azért tudunk tenni is azért, hogy az élet szép és még szebb legyen. Először kis köreinkben, aztán… (és ez az a pont, ahonnan már veszélyes lett volna folytatni a mondatot akkoriban). Kaposi Edit mindemellett érvelve felhívta a figyelmet arra, hogy Vahot Imre eleinte nem sok hasznot húzott ezekből az estekből. Sőt eleinte éppenhogy ráfizetéses volt számára az egész, úgy, hogy a zenészbandát mindenképpen ki kellett fizetni.

 „Vahot titkos vágya az volt, hogy a zenés irodalmi hangversenyeken fellobogó nemzeti érzelmeket összefogásra, a szabadságharc folytatására ösztökélje. (...) Az inkább értelemre ható verseket, prózai írásokat és az érzelmeket befolyásoló muzsikát szerencsésen ötvözte. (...) Maga a közönség észre sem vette, hogy a csupán szórakozás végett meghallgatott előadáson a kor költőin, íróin keresztül a nemzet legjobbjainak politikai törekvéseit, nézeteit ismerte meg, és ezek megvalósításának szövetségesévé vált. (...)  A reformkor és a '48-as idők levegője tört be ismét a báltermekbe. (...) Vahot Imre (...) egyike volt azoknak, akik az életüket tették rá, hogy a zsarnoksággal szemben tollal, szóval és igaz emberi tettekkel, anyagi áldozatot, testi fáradságot és lelki kínzást egyaránt vállalva a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét hirdessék szerte a hazában.”  – írta Kaposi Edit.

(Kaposi Edit tanulmányát nézve nem lehet eltekinteni a keletkezés körülményeitől, ami az állításait nem teszi kevésbé igazzá, de érthetővé, válik, miért vált annyira fontossá a téma a szerző számára. Kaposi Edit ezt a tanulmányát nem sokkal 1956 után írta, egy újabb levert forradalom után. Amely forradalomban a férje, Vass Lajos úgy vett részt, hogy a Magyar Néphadsereg Központi Művészegyüttesének karnagyaként egy kínai turnén állt ki a forradalom mellett, dalt táncot, és magyarázatot ötvözve. Amiért aztán a hazatérésekor Vass Lajost kirúgták a Néphadseregtől és a MaNHaKME-t is feloszlatták, és több szerencsés körülmény összejátszása kellett ahhoz, hogy újraindulhasson, és ma is létezhessen. Elég érdekes történet; volt már szó róla itt is. Persze, hogy a korabeli cenzúra észrevette ezt a párhuzamot, és Kaposi Edit tanulmányát csak majdnem 20 évvel később engedték közölni a Táncművészeti Dokumentumokban.)

Nyilván mint gyakorló néptáncos hajlandó lennék Kaposi Edit értelmezését elfogadni, és ami azt illeti, mint gyakorló néptáncos és költő pedig a dalidóban egy mintát is látok, egy műfajt, aminek a feltámasztására törekszem, egy olyan tevékenységet, aminek a hagyományait, mintáit, íme, a régebbi múltban is meg lehet találni.

 

De azért nem tudom nem észrevenni, hogy a vita még tovább folytatható.

Mit tett Vahot Imre és Lisznyai Damó Kálmán a dalidó műfajával?

Megteremtették a hagyományőrzés új formáját? VAGY: Eltorzították a hagyományokat, a paraszti hagyományok felől az úri dzsentri-giccs felé tolva az egész képét?

Felhívták a figyelmet a magyar zene és tánc fontosságára a magyar kultúrában? VAGY: Kialakítottak egy új hagyományt a részegeskedő sírva vígadás hagyományát?

Felrázták a közönségüket és közösséget teremtettek? VAGY: A tehetetlenségérzést és az ebből következő hedonizmust alakították ki a közönségben?

Finoman tettre és alulról építkezésre sarkalltak? VAGY: Látszatcselekvésre sarkalltak, kialakítva azt a tudatot, hogy maga a hazafias búsongás már hazafias tett?

Folytatták a reformkor demokratikus népi-nemzeti tudatot építő hagyományát? VAGY: Már a megalkuvás, belenyugvás, az elvtelen kompromisszum, hagyjanak-békén-minket-a-magunk-szemétdombján-érzés irányába tolták a közízlést?

Megmutatták, hogy minden vereség után is lehet mégis szép az élet, ha a akarjuk? VAGY: Továbbfejlesztették az önsajnálat kultúráját, azt hogy a legnagyobb örömünkben is csak a sérelmeinken járhat az eszünk, amit az újabb időkben a „trianonozással” viszünk tovább?

Kiépítették azt az utat, ami a Táncházmozgalomhoz vezetett? VAGY: Kiépítették azt az utat, ami a magyar operett elképesztően giccses kultúrájához vezetett?

 

Most persze sarkítok. Nem csak azért, mert egy-egy szerző szándéka sok történelmi körülményen félrecsúszhat. Hanem azért is, mert az is lehet, hogy ezekre a kérdésekre egyszerűen nincs válasz, tehát nem is jól feltett kérdések. Lehet, hogy ezek a dolgok valójában nem léteznek, nem is létezhetnek egymás nélkül. Vagy mégis. De akkor, hogy ezek közül a dolgok közül mit választunk, azt nekünk kell eldöntenünk, ahogyan választhatott az akkori dalidók közönsége is, és talán sosem vagyunk, nem is lehetünk minden választásunkban mindig következetesek.

 

Hogy a történetet is befejezzem:

Lisznyai Damó Kálmán 1853-ban Halász Idával kötött házasságot. Úgy tűnt, végre megállapodhat az élete. A későbbiekben Dabason majd Egerben éltek. Két fiuk született: Elemér és Tihamér.

Ferenczy Teréz, mint már szó volt róla, 1853-ban (nem sokkal Kálmán házasságkötése után) öngyilkos lett. Ebben biztosan része volt egy szerelmi csalódásnak. Hogy ez a Kálmán iránti szerelme volt-e, nem tudhatjuk biztosan, de elég valószínűnek tűnik. De hogy ebben mennyire volt maga Kálmán a hibás, mármint hitegette-e még Terézt a hazatérése és a házassága közötti időszakban, vagy tényleg Teréz gondolta túl a dolgot, azt tényleg nem tudhatjuk.

Kálmán és Imre az országjáró dalidó-turnékat még az 1860-as évek elején is tovább folytatták, akkor is, amikor Kálmán már egyre gyakrabban betegeskedett. Az apa hosszú távollétei sem biztos, hogy jót tettek a családi életnek, de erről még érdemes lenne további kutatásokat folytatni, hátha előkerülhetnek még valahonnan Kálmán és Ida levelei, amelyek árnyalhatják a képet.

Lisznyai Damó Kálmán újra eléggé legyengülve 1863 januárjában gyógykúrára a Budai Császárfürdőbe vonult. Itt, a fürdőben érte a halál ez év februárjában, 39 évesen.

Vahot Imre ezután még 16 évig élt. Továbbra is újságíróként és szerkesztőként dolgozott. Élete főműveként állítólag később is elsősorban Petőfi Sándor munkájának, népszerű költővé válásának segítését tekintette.

 

Lisznyai Damó Kálmán élete tehát érdekes jelenség és amennyire szórakoztató, annyira érdekes kérdéseket vet fel. Lehet, hogy érdemes lenne egy külön dalidót összeállítani belőle, kiegészítve persze fiktív összekötő párbeszédekkel, amik felvázolják a kapcsolatát Petőfi Sándorral, Vahot Imrével és a többi kortársával. (Ez most jutott eszembe, amíg írtam a szöveget.)

Egy biztos: ha történelmünknek olyan fontos alakjaira gondolunk, amilyen például Petőfi Sándor is volt, érdemes elkerülni azt a csapdát, hogy életüket magukban álló világító csillagoknak tekintsük. Sokszor érdemes megvizsgálni azt is, kikkel barátkoztak, és velük milyen hatásokat tettek egymásra. Ha mást nem tanulságos és érdekes emberi történeteket mindig találhatunk.

Felhasznált irodalom:

SZILÁGYI Márton: Az íróvá válás mikrotörténete a 19. század első felében. Lisznyai Kálmán és az „irodalmi gépezet”. Bölcsészettudományi Kutatóközpont- Irodalomtudományi Intézet – Reciti, Budapest, 2021.

KAPOSI Edit: Zenés-táncos irodalmi hangversenykörút a Bach-korszakban. In: Táncművészeti Dokumentumok 1977. 5-10. o.

HERMANN Róbert: A szabadságharc hadtörténészei. In: R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk.: Tusor Péter, Rihmer Zoltán és Thoroczkay Gábor. ELTE- Bölcsészettudományi Kar – Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 536-557. o.

DEGRÉ Alajos: Visszaemlékezéseim. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983.

TELEKI Sándor: Emlékeim. https://mek.oszk.hu/16800/16871/pdf/16871_1.pdf

LISZTÓCZKY László: A tavaszi hadjárat krónikása. Zalár József pályaképe. In: ZALÁR József: Hol van az a régi zászló? Zalár József válogatott versei. Pallas Kiadó – Dsida Jenő Baráti Kör, Gyöngyös – Eger, 2009. 5-46. o.

ÁGNER Lajos: Vachott Sándor élete és költészete. Rózsa Kálmán és Neje Könyvnyomdája, Budapest, 1901.

LISZTÓCZKY László: Spetykó Gáspár nemzetőri dala. In: Uő: Szabadság és igazság fényei. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc gyöngyösi költők verseiben. Dsida Jenő Baráti Kör Eger, 2006. 47-53. o.

HERMANN Róbert: A Márciusi Ifjak. In: Rubicon 2023/4. 46-61. o.

VASVÁRI Pál: Irányrajzok az első francia forradalomból. In: Vasvári Pál elfelejtett írásai. Szerk.: Danyi Gábor, Simor András, Kovács Andrásné. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet, Budapest, 1985. 51-63. o.