Vannak az ismerőseim között is sokan, akik ilyen vagy olyan módon kettős életet élnek. Végzik az ún. „rendes” munkájukat, miközben tisztában vannak azzal, hogy sokszor mennyire felesleges dolgokat csinálnak, és mégis igyekeznek jól helytállni, valami belső késztetésnek engedelmeskedve. És közben, amikor tudnak, még önzetlenebbül azért dolgoznak azon is, amit igazán fontosnak tartanak. Egy jobb, igazságosabb világért, emberibb viszonyokért sokaknak. Próbálják életeiket, különböző irányú jószándékú céljaikat összeegyeztetni, remélve, hogy valami eredménye is lesz annak, amit tesznek, és valaki hálával is gondolni fog rájuk. Sokszor eszembe jutnak, amikor én is próbálom a különböző irányú céljaimat összeegyeztetni, és jól csinálni. Ők jutottak eszembe akkor is, amikor elolvastam a lengyel nemzeti hős, Zygmunt Sierakowski életrajzát.
Zygmunt Sierakowski tulajdonképpen kettős ügynök volt. De legalábbis kettős életet élt. Mint Bruce Wayne/Batman. Vagy mint Makszim Iszajev/Max Stirlitz. Ugyanis a nyilvánosság előtt az Orosz Birodalom cári hadseregének elismert, többszörösen kitüntetett tisztje volt, közben azonban titokban mint lengyel hazafi egy lengyel szabadságharc kirobbantásán munkálkodott. Valójában azonban a két cél, amiért két párhuzamos életében dolgozott, nem is állt olyan távol egymástól, mint elsőre gondolnánk. Ilyen szempontból tehát, bár elsőre inkább Stirlitzhez, vagy mivel lengyel emberről és lengyel ügyről van szó: inkább Kloss kapitányhoz tűnik hasonlónak, ha jobban megnézzük, mégis inkább Batmanre hasonlít. Vagy Zorróra.Katonatisztként ugyanis azért tevékenykedett, hogy az orosz hadseregnek egy új szolgálati szabályzatot dolgozzon ki, amely jobban megvédi az egyszerű kiskatonát a tisztek öncélú hatalmaskodásától, a „csicskáztatástól”, a bullyingtól és a méltatlan agyonveretéstől. Forradalmár-szabadságharcos összeesküvőként pedig azon, hogy egy olyan új Polskát hozzon létre, amely nem csak egyszerűen egy független állam lesz, hanem egy olyan független állam, amiben jó lesz élni, nem csak nemesként, hanem egyszerű parasztként is, amelyben egyenlőbbek a társadalmi viszonyok és igazságosabbak a társadalmi dinamikák, mint a régiben, amely eltűnt az ország XVIII. századi felosztásakor. Arról van szó tehát, hogy Zygmunt egyik életében egy mérsékelt társadalmi reformer volt (de ezt is jól, nagy odaadással csinálta), másik életében pedig már jóval radikálisabb, forradalmi célokért küzdött titokban. De mind a kettőben egy komolyan vett humanizmus vezette. Ellentétben jó barátjával, Jarosław Dąbrowskival, Zygmunt Sierakowski eredetileg egyáltalán nem akart a cári hadsereg katonája lenni, még olyan célból sem, hogy majd így készüljön fel a cári hadsereg elleni harcra. Erre meg is volt minden oka. Zygmunt 1827-ben született volhíniai lengyel nemes családban, és mindössze négy éves volt, amikor elveszítette az apját, Ignacy Sierakowskit, aki 1830-1831-es lengyel szabadságharcban (az ún. novemberi felkelésben) az oroszok ellen harcolva esett el. (Más hírek szerint még csak nem is harc közben halt meg, hanem fogságba esett, de az orosz katonák nem kegyelmeztek neki. Ha így van, Zygmuntnak méginkább meglehetett az oka, hogy ne akarja a cári hadsereg egyenruháját viselni. Ekkoriban egyébként még Oroszországban sem volt kötelező sorkatonaság.)
Zygmunt 1845-ben kezdett matematikát tanulni Petyerburgban (Péterváron) az egyetemen. Később jogi tanulmányokra váltott, mert már ekkor is érdekelték a nagy társadalmi kérdések.
1848 áprilisában aztán megpróbált átmenni a Habsburg Birodalom területére, Galicjába. A határon azonban a cári hatóságok letartóztatták. Máig nem tisztázott egészen, hogy mi volt az ő eredeti célja. Egyesek szerint a Krakkóban megszerveződő Nemzetőrséghez akart csatlakozni, amelyben egyesek akkor szintén egy potenciális forradalmi/szabadságharcos erőt láttak. Mások szerint egyenesen a forradalmi Párizsba akart eljutni. Az sem zárható ki, hogy Magyarország volt a célja, bár a márciusi nagy napok után áprilisban Magyarországon már viszonylagos nyugalom volt, úgy nézett ki az akkor meghozott törvények garantálják a forradalom céljainak teljesülését. A Magyarország és Ausztria közötti összeütközés ekkor még távol volt, így aztán ekkor még arról sem volt sehol szó, hogy Magyarországon létre kellene hozni egy Lengyel Légiót. De mégis, lehet, hogy látni akarta Magyarország példáján, milyen egy vértelen, sikeres forradalom.
Mindenesetre eléggé érthető módon az őt letartóztató cári hatóságok előtt Zygmunt mindegyik változatot tagadta, és kitartott amellett, hogy bizonyos családi ügyek intézésére indult Galicjába, és nem akart végleg lelépni. Politikai összeesküvést végül is sehogyan sem tudtak rábizonyítani, mégis elítélték, méghozzá száműzetésre.
A cárhoz engedetlen alattvalók száműzetésének háromféle módja létezett.A legsúlyosabb a száműzetés volt kényszermunkával. Az enyhébb forma a sima száműzetés volt, amikor az elítélt számára kényszerlakhelyet jelöltek ki a hatalmas Orosz Birodalom valamelyik távoli pontján, de az adott területen belül az illető viszonylag szabadon mozoghatott, szóval nem volt teljes időben rabosítva. (A kettőt persze lehetett kombinálni is: pl. öt év száműzetés, amiből három év kényszermunka.)
A harmadik forma pedig az volt, hogy az illetőt katonai szolgálatra kötelezték a Birodalom valamelyik távoli pontján. Zygmunt esetében ez utóbbi történt, valószínűleg tényleg az ügy zavarossága miatt. Ilyen esetekben, ha az illető nemesember volt, akkor kérvényezhette, hogy tiszti képzést kapjon a seregben. Zygmunt esetében viszont ezt is elutasították. Így végül négy és fél évet húzott le a seregben közlegényként.
Dmitrij Miljutyin tett lehetővé számára. (Miljutyin tehát Zygmunt számára egy jófej és korrekt főnöknek bizonyult. Más kérdés, hogy eközben ő is az orosz birodalmi elnyomó gépezet eszköze volt: a Kaukázusban nem kis része volt az adigék (cserkeszek) felkelésének kegyetlen vérbefojtásában, és az azt követő népirtásokban.) Az utazások célja az volt, hogy Zygmunt tanulmányozhassa Európa akkori összes hadseregének szolgálati szabályzatait, és azok alkalmazását a gyakorlatban egy új orosz katonai szolgálati szabályzat kidolgozásához. Ez a lehető legjobb dolog volt, ami Zygmunttal történhetett. A következő években Nyugat-Európa összes országát bejárta, a hadseregek vezetőin kívül olyan nagy vezető politikusokkal is beszélt, mint Otto Bismarck, Camillo Cavour, Henry Palmerston vagy III. Napoléon császár. Tanulmányozta a szolgálati szabályzatokat és a kiképzési módszereket, és ezekről rendszeresen jelentéseket küldött, és tanulmányokat közölt orosz szaklapokban. Szóval egy Európa-szerte ismert és elismert ember lett. Tudományos-kutató munkásságáért több magas orosz katonai kitünteteést is megkapott. És mindeközben…
…és mindeközben meg tudta oldani azt is, hogy minden helyen, ahol járt, találkozzon az emigráns lengyel és orosz forradalmi szervezkedőkkel is, és tárgyaljon velük egy jövendő lengyel felkelés támogatásáról. Egészen magas szintre tágította tehát a forradalmi és szabadságharcos szervezkedést. Ekkoriban Franciaországban és Itáliában is
Zygmunt ekkor már újra Petyerburgban volt. Az új orosz szolgálati szabályzaton dolgozott, és közben feleségül vette szíve választottját, Apolonia Dalewskát. Közben azonban más dolgokra is figyelnie kellett.
A Pétervári Lengyel Tiszti Kör egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Egyfelől, belelátva az orosz hadsereg legmagasabb köreibe, eléggé jól látták, hogy a jól kiépített politikai szervezet ellenére a leendő lengyel szabadságharcosok egyáltalán nincsenek még annyira felszerelve, hogy a siker reményével felvegyék a harcot a világ egyik legnagyobb haderejével. Másfelől varsói, vilnói, białystoki és lublini barátaik folyamatosan küldték nekik az üzeneteket a nép harcrakészségéről, és úgy tűnt, hogy egy lengyel felkelésnek külföldi diplomáciai támogatottsága is lenne. A krími háború pedig azt mutatta meg, hogy még a világnak ez a legnagyobb hadserege is verhető nemzetközi összefogással, mert közel sem mindig olyan szervezett, amilyennek kívülről látszik. Harmadrészt pedig a lengyel tiszteknek azt is látniuk kellett, hogy minél több a cári rendszert nyugtalanító mozgolódás a Kongresszusi Királyságban, annál gyanúsabbak lesznek ők, a rendszeresen összejáró lengyel tisztek Petyerburgban. Annál valószínűbb, hogy egyre szorosabban figyelni kezdik őket, aztán egyszercsak majd elindulnak a lecsukások. Ezért aztán ez is a felkelés minél előbbi megindítása mellett szólt. A fegyveres harc legtürelmetlenebb sürgetője Jarek Dąbrowski volt, míg Zygmunt valószínűleg óvatosabb próbált lenni. Azt jó kapcsolatai révén Zygmuntnak sikerült elérnie, hogy Jareket helyezzék át Warszawába. Így bármikor a kezdődő felkelés élére tudhatott állni. Végül azonban a dolog fordítva sült el. Jareket jobban megfigyelték Warszawában, mint Petyerburgban, és 1862 őszén végül lecsukták. A felkelés megindítására azonban mégsem ez adta a végső lökést, hanem az, hogy a cári kormányzat 1862-1863 fordulóján kényszersorozásokat kezdett a Kongresszusi Királyság területén. Ezzel akarták a legharcrakészebb fiatalokat eltávolítani.
Így végül 1863. január 22-én a varsói titkos Nemzeti Központi Bizottság megadta a jelet a felkelés megkezdésére. A Pétervári Lengyel Tiszti Körből sokan a helyszínre igyekeztek sietni, mások még mindig reménykedtek abban, hogy orosz területeken az ottani harcostársakkal kirobbanthatnak egy orosz forradalmat is. Zygmunt és Apolonia végül némi habozás után titokban elhagyták Petyerburgot. Zygmunt nem sokkal korábban végzett az új orosz katonai szabályzattal, és még megvárta annak érvénybe léptetését (többek között a testi fenyítés eltörlésének kimondását az orosz hadseregben), mielőtt Apoloniával együtt leléptek. Ami azonban az egészben a legérdekesebb, hogy mikor már biztos távolban voltak, Zygmunt levelet juttatott el Miljutyin tábornoknak, amelyben közölte, hogy lemond a cári hadseregben viselt rangjáról, és kilép a hadseregből, mert úgy érzi, harcoló honfitársaihoz kell csatlakoznia. Azt persze nem írta meg, hogy ő maga már évek óta dolgozott ennek a harcnak az előkészítésén. (Nyilván ha még ezt is beleírta volna, azzal sok tiszttársát is bajbasodorta volna.) Mindenesetre az hogy ilyen lovagias volt, szerintem azt mutatja, hogy mégiscsak elég jó személyes viszonyban lehetett Miljutyin tábornokkal, és úgy érezhette, sokat köszönhet az orosz hadügyminiszternek, ha ezt az egész munkakapcsolatot ilyen korrektül akarta lezárni.A felkelésben Zygmunt a litvániai erők főparancsnoka lett. Harci álnévként címernemzetsége nevét, a Dołęga nevet használta.
Egyike volt azoknak, akik képesek voltak nagyobb csapatokat is összefogni, illetve több, egymástól külön működő partizáncsapat mozgását koordinálni is. (Mert tényleg igaz volt, hogy amilyen jól szervezett volt a titkos politikai vezetés, olyannyira rendetlen, részekre szabdalt és koordinálatlan volt összességében a felkelés fegyveres ereje, amely tulajdonképpen külön-külön partizáncsapatokból állt, amik hol együtt tudtak működni, hol nem.)Emellett nagyon odafigyelt két dologra: az egyik, hogy amennyire lehetett, ellenőrizte közben, hogy a helyi földesurak végrehajtják-e a lengyel titkos Ideiglenes Nemzeti Kormánynak (TRzN) a parasztok földhözjuttatásáról szóló rendeletét. Akik megpróbálták ezt elsumákolni, azokat erre akár fenyegetésekkel is igyekezett rászorítani. A másik: igyekezett a helyi litván és belorusz lakosságot is a saját nyelvükön (röplapokkal és beszédekkel) tájékoztatni a harc társadalmi és politikai céljairól, arról, hogy az új Lengyelországban nekik is állampolgári és kulturális jogegyenlőséget és szabad nyelvhasználatot biztosítanak majd. (Ezt ő komolyan is gondolta.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése