Tadeusz Kopyś (a krakkói Jagiełło Egyetem Európa-történeti Intézetének munkatársa) előadása Magyarország és Lengyelország kapcsolatairól szólt az 1970-es években. Ez a korszak mind a két országban a konszolidálódott államszocializmus kora volt, bár ez természetesen Magyarországra sokkal inkább igaz volt. (Lengyelországon 1970-ben és 1976-ban is végigsöpört egy nagy munkástüntetés-hullám.
(Fent: egy híressé vált felvétel 1970-ből Gdyniából: barátai egy ajtón viszik a katonaság által lelőtt 18 éves tüntető Zbigniew (Zbyszek) Godlewski testét az utcán. Lent: a gdyniai véres eseményeket feldolgozó film, a Fekete csütörtök részlete. Erről már volt szó itt.)
Előbbi az akkori pártvezetés lemondását, utóbbi a társadalmi ellenzék újraszerveződését segítette elő.) A két ország kapcsolatát az előadás szerint az óvatoskodás és az enyhe gyanakvás jellemezte. Lengyelország túl volt az 1956 utáni optimizmuson az államszocialista rendszer megjavíthatóságáról és az ezt követő csalódáson, az 1968-as diáklázadásokon és az 1970-es munkáslázadásokon, amelyeket több városban sortüzekkel fojtott el a hatalom. Az 1956-ban olyan nagy reményekkel induló Władysław Gomułkát a Lengyel Egyesült Munkáspárt (PZPR) élén Edward Gierek váltotta, aki igyekezett a magyar mintából tanulni, és különböző népjóléti intézkedéseket bevezetni akár az ország teljes eladósítása árán is. Nem mondható, hogy CsehSzlovákia közös lerohanásának emléke (1968-ban) jót tett volna a két ország kapcsolatának, és erősítette volna a lengyel-magyar fegyverbarátságról a köztudatban élő képet.
(Harcostársak: a CsehSzlovákia megszállásában résztvevő magyar és lengyel katonák.)
A két ország állampártjai mindkét helyen kétfrontos harcot hirdettek egyrészt a „jobboldali” (nacionalista), másrészt a „baloldali” („revizionista”, azaz a Párt és a Szovjetunió vonalától eltérő szocialista) elhajlások ellen, ezzel is hangsúlyozva a maguk mérsékelt, konszolidált, szélsőségeket visszatartó hozzáállását. Ugyanakkor mind a PZPR, mind a MSzMP fórumain fontos szerepet kaptak ekkor a „szocialista hazafiság” mibenlétéről folyó viták, amelyek éreztették hatásukat a két ország kulturális életében is.
A hivatalos kapcsolatok formalitásain túl változatlanul élt az egymás iránti nem hivatalos kulturális érdeklődés. A Lengyelországba utazó magyar stopposok az előző évtizedhez hasonlóan változatlanul a korszak jellegzetes figurái voltak. Érdekes példa volt az érdeklődés felkeltésére
Spiró Györgynek Az ikszek című regénye, amely Wojciech Bogusławskiról, a nagy lengyel színész- és színházszervező-egyéniségről szólt, és nagy siker lett Magyarországon. Később Spiró György mintegy ennek folytatásaként írta meg Az imposztor című drámáját is, amely lengyelre fordítva is sikert aratott.
(Major Tamás Az imposztorban Wojciech Bogusławski szerepében. Jobbra az igazi Wojciech Bogusławski. Spiró György szerint az egész dráma (illetve vígjáték) azért keletkezett, mert Major Tamás nagyon el akarta játszani színpadon is a lengyel színészkirályt, akinek a figurája Az ikszekben olyannyira megtetszett neki.)
(Egyébként az 1960-as években maga Spiró György is stopposként járta be Lengyelországot, és így tökéletesítette lengyel nyelvtudását.)
Ehhez kapcsolódott a következő előadás is Jerzy Kochanowskitól (a Varsói Egyetem oktatójától), aki a magyar és a lengyel informális kereskedelmi kapcsolatokról beszélt a ’60-as, ’70-es és ’80-as években, meglehetősen laza stílusban, számos korabeli karikatúrával illusztrálva a referátumát. A jelenséget összefoglalóan „szürke kereskedelemnek” vagy „merkanturizmusnak” nevezte. Megállapította, hogy a korban az államszocialista hatalom, mint annyi minden máshoz, ehhez a jelenséghez is eléggé felemásan állt: egyfelől a külkereskedelem állami monopóliuma miatt hivatalosan tiltotta, másrészt valamennyire mégiscsak eltűrte, abból a megfontolásból, hogy amennyire lehet, maradjon a kereskedelemnek ez a formája a Keleti Blokkon belül. Az 1960-as évek elején még főleg a magyarok mentek tömegével szürke kereskedelem céljából a Lengyel Népköztársaságba, de ez aztán hamarosan megfordult. Az 1960-as évtizedben egyébként is jóval könnyebb lett az utazás a Keleti Blokk országain belül, nem csak a bürokrácia lazulása miatt, hanem azért is, mert egyre többen rendelkeztek saját autóval az ilyen utakhoz. A lengyel turisták esetében jellegzetes, hogy nem csak árut hoztak be és árut vittek ki Magyarországról, hanem legalább ennyire fontos volt a magyar forint beszerzése is, aminek illegális beváltásából aztán jól lehetett nyerészkedni Lengyelországban.
A lengyel seftelők legfontosabb célpontjai Budapesten kívül Miskolc, Debrecen és Szolnok voltak (utóbbi kettő természetesen a nehezebben elérhető román piac felé is közvetítő helyet jelentett).
A következő előadó Lagzi Gábor (jelenleg a varsói Magyar Nagykövetség munkatársa, szintén a lengyel-magyar és a lengyel-ukrán kapcsolatok régi szakértője). Előadása
Jerzy Giedroyc párizsi emigráns köréről és annak magyar kapcsolatairól szólt.
Jerzy Giedroyc, az 1906-ban született író a II. világháború alatt kényszerült elhagyni hazáját. A brit haderő mellett szolgáló lengyel Anders-hadsereg katonájaként volt ott a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Később Rómában, majd Párizsban telepedett le, az ottani lengyel kulturális intézetekben dolgozott. Párizsban alapította meg a
Kultura (Paryska) nevű lengyel nyelvű folyóiratot, amely számos politikai emigráns írásait közölte, és erős hatással volt a hazai demokratikus ellenzékre is. Olyan szerepet töltött tehát be a lengyel irodalmi, politikai és történeti-tudományos életben, mint magyar esetben a Párizsi Magyar Füzetek. Természetes tehát, hogy a két folyóirat között élénk kapcsolat is kialakult. A Párizsi Magyar Füzetek is gyakran foglalkozott lengyel témákkal
(különösen 1980 után, főleg a Solidarność kapcsán). Az egyik legfontosabb kapcsolattartó
Gömöri György irodalomtörténész volt, aki 1956-ban Budapesten lengyel szakos egyetemistaként fontos szerepet játszott az október 23-ai, lengyelek melletti szimpátiatüntetés megszervezésében, majd a későbbi, forradalmi eseményekben is. Emiatt emigrálni kényszerült. Főként Angliában élt (de az 1970-es évektől néha azért hazalátogatott). Sokat fordított a Kultura Paryska cikkeiből, az ott publikáló szerzők írásaiból, illetve már a rájuk való gyakori hivatkozással is fenntartotta a lengyel téma iránti érdeklődést az emigráns és az ellenzéki magyarokban.
Jerzy Giedroyc viszont rajta kívül is számos fontos magyar figurával állt kapcsolatban. Például Fejtő Ferenccel vagy
Karig Sárával, akit a Szociáldemokrata Párt tagjaként hurcoltak a szovjetek a GULag-ra nem sokkal azután, hogy 1947-ben leleplező írásokat közölt a kékcédulás választási csalásokról.
Vagy Gosztonyi Péterrel, aki 1956-ban Maléter Pál mellett szolgált a Magyar Néphadseregben, majd emigrációba kényszerülve Svájcban nemzetközi hírű hadtörténésszé képezte magát. A fiatalabb magyarok közül pedig Giedroyc főleg
Bojtár Endrével és Kiss Gy. Csabával állt levelezésben, nekik számos fontos lengyel nyelvű kötetet juttatott el fordításra.
A Kultura Paryska folyóirat közölte először lengyelül Déry Tibor Niki című regényét, illetve
Fekete Sándornak Az 1956-os felkelés okairól és tanulságairól címmel megjelent esszéjét is. Ezt Fekete Sándor közvetlenül a forradalom leverése után, az Október Huszonharmadika című illegális lapban jelentette meg, eredetileg Bos Hungaricus (azaz: Szürkemarha) álnéven, ezért később Hungaricus-kéziratként vált ismertté. Miután a hatóságok kinyomozták a szerző kilétét, Fekete Sándort 9 év börtönbüntetésre ítélték érte (illetve más 1956-os cikkeiért is), amelyből 4 évet le is töltött. (Az, ahogyan ennek történetét elmesélte, éppen olyan szórakoztató, mint amilyen tanulságos maga a cikksorozat. Kár, hogy befejezetlenül maradt, és így inkább az okokról szól; a tanulságok levonására már nem hagytak neki időt.) Közben a kézirat egészen hamar kijutott nyugatra és már a szerző bebörtönzése előtt is megjelent francia és olasz nyelven is. Az első lengyel fordítást a francia változat után
Czesław Miłosz, a későbbi Nobel-díjas író és költő készítette.
A téma kapcsán Lagzi Gábor a további tervekről is beszélt: folyamatban van egy kötet kiadása a Kultura és a szintén Jerzy Giedroyc szerkesztésében megjelenő
Zeszyty Historyczne (’Történelmi Füzetek’) magyar témájú cikkeiből. Reméljük, hamarosan megjelenik.
Az utolsó előtti, rendkívül érdekes előadást
Mitrovits Miklós (a MTA Történeti Intézetének kutatója), az egész konferencia fő szervezője, a magyar-lengyel kapcsolatok történetének jelenleg talán legismertebb népszerűsítője tartotta. Témája az államszocialista idők ellenzéke és ellenkultúrája volt Magyarországon és Lengyelországban. A két országban jelenlévő ellenzéki csoportokat szisztematikusan, témák szerint haladva hasonlította össze. Felhívta a figyelmet egy igen fontos tényre: arra, hogy míg a lengyel ellenzéknek igen nagy szakirodalma van, addig a magyar ellenzékről az egyre nagyobb hozzáférhető forrásanyag mellett is jóval kevesebb a feldolgozás. Csizmadia Ervin háromkötetes nagy összefoglalója (A demokratikus ellenzék története), azaz 1995 óta hasonló nagy átfogó igényű mű nem is keletkezett a témáról.
Ezután az előadó a két ország ellenzékeinek struktúráját tekintette át. A lengyel ellenzéki tevékenységet három részre osztotta, és mindhárom esetben megadta ezen tevékenységek, jelenségek intézményesült formáit is:
a) a politikai ellenzék (KOR – Munkásvédelmi Bizottság, ROPCziO, Solidarność), amely határozott intézményesült formát 1976-ban kapott,
b) a társadalmi ellenállás: ennek intézményesült formái a diákbizottságok valamint a szabad szakszervezetek
c) a meglévő legális szervezetek, intézmények ellenzéki tevékenysége: ez elsősorban a Katolikus Egyházat jelenti, illetve az ahhoz kapcsolódó egyéb szervezeteket és lapokat (mint a Więż nevű katolikus folyóirat köre, balra) (Jobbra: Jerzy Popiełuszko atya)
Az 1980-ban létrejövő Solidarnośćról (amely elsősorban a szabad szakszervezetek ernyőszervezete kívánt lenni) azt mondta: ez volt a politikai és a társadalmi ellenzék összefogása (hiszen a Solidarność szervezetei a végén már nem csak szakmai alapon szerveződtek), ez teremtette meg sikeresen azt az egységet, amelynek igénye már a KOR létrehozásakor megmutatkozott.
A magyar ellenzéket viszont két részre osztotta:
a) a demokratikus („tiltott”) ellenzékre (pl. szamizdat-kiadók) és
b) a kulturális („tűrt”) ellenzékre, azaz a független értelmiségre (pl. az Írószövetségben, a Bethlen Alapítványban, stb.)
Ennek kapcsán Mitrovits Miklós végre (velem egyetértésben) azt hangoztatta, hogy helytelen és kifejezetten megtévesztő az államszocialista idők kapcsán „urbánus” és „népi” ellenzékről beszélni, mivel ez az 1930-as évek ellenzékének két kategóriája, az akkori helyzet és az akkori csoportok pedig egyáltalán nem feleltethetők meg az 1970-es és az 1980-as években meglévő helyzetnek és a résztvevőknek. Már csak azért sem, mert a demokratikus rendszer-ellenzék és a kulturális (félrevezető módon „népinek” nevezett) ellenzék teljesen más típusú tevékenységet végzett, másképpen bírálta a rendszert.
Ami persze magyar esetben feltűnő, hogy a hiányzik (jobban mondva alig észrevehető) a társadalmi ellenállás a rendszernek, a kétféle ellenzékiség a társadalom jóval szűkebb rétegét fedi le, mint lengyel esetben. Pont emiatt volt jóval nehézkesebb az ellenzék, illetve az ellenállási formák intézményesülése is. Az 1980-as évekig inkább beszélhetünk az ellenzék fórumairól, találkozóiról, vitáiról, mint intézményeiről. Az intézményesülés csak 1987-ben indult meg a Magyar Demokrata Fórum létrejöttével, majd 1988-ban folytatódott a Szabad Kezdeményezések Hálózatával és a Fiatal Demokraták Szövetségével.
Természetesen a magyar és a lengyel ellenzék igyekezett tartani egymással a kapcsolatot. Ebben is megfigyelhető, hogy mindegyik csoport a maga megfelelő szervezeteivel kereste elsősorban az összeköttetést. A magyar demokratikus ellenzék elsősorban a Munkásvédelmi Bizottsággal (KOR), a kulturális ellenzék a katolikus körökkel, a fiatal radikálisok (például a Bibó-kollégisták) pedig a lengyel diákcsoportokkal, például a Wolność i Pokój (Szabadság és Béke) nevű szervezettel
Az ideológiában illetve a kérdésfelvetésekben és a módszerekben is megfigyelhetők, párhuzamosságok, megfelelések.
A demokratikus ellenzék elsősorban a Charta ’77-re, Adam Michnik „új evolucionizmusára” és Jacek Kuroń elméleti és gyakorlati munkáira alapozta az elképzeléseit, gyakran adott ki szamizdat-kiadványokat, illetve felváltva alkalmazta a konspiratív módszereket és a nyílt tüntetést. A kulturális ellenzék főleg a kulturális problémákat, a „nemzeti sorskérdéseket” igyekezett felvetni, gyakran folytatott vitát a közép-európai identitásról (Czesław Miłosz, Zbigniew Herbert, Jerzy Giedroyc és Wacław Felczak hatására), és a hatalomra való mérsékelt nyomásgyakorlás eszközeit tartotta legcélravezetőbbnek. A fiatal radikálisok pedig az ifjúsági szerveződés ügyeit és a környezetvédelem témáját vetették fel sokszor, és gyakran szerveztek közös ellenzéki konferenciákat, és ha kellett, szintén éltek a tüntetés eszközével.
(Adam Michnik és Jacek Kuroń, a két cserkész-haver, a lengyel ellenzék két emblematikus alakja, a különböző irányzatok összefogói. Jacek műveinek magyarra fordítása szerintem különösen fontos lenne, és ebbe én is szívesen beszállnék.)
A nap utolsó előadója Andrzej Sadecki (a prágai Karel Egyetem doktorandusza, korábban a Keleti Tanulmányok Központjának munkatársa Varsóban) volt, aki pedig a lengyel és a magyar emlékezetpolitikáról, az állami intézmények emlékezetformáló hatásáról beszélt az 1989-es rendszerváltás utáni évtizedekben. Szóba hozta, hogy milyen hullámok figyelhetők meg a történeti kérdések iránti érdeklődés felfokozódásában, majd lanyhulásában a közvéleményben, illetve néhány szóval kitért az emlékezetpolitika utóbbi években megfigyelhető polarizációjára is, de ezt összességében nem fejtette ki részletesen. Általában ez az utolsó előadás mintha kissé túlságosan is általánosságokban beszélt volna, kevésbé volt érezhető az a fajta elemző és bátor kritikusság, amire ehhez a témához, és a történeti emlékezetben megjelenő torz jelenségek vizsgálatához szükség lenne.* Ezt azonban az is okozhatta, hogy az előadó úgy érezte, a közönség már nagyon fáradt, és a kései időben már nem akarta hosszan elhúzni az előadást, és nagyobb vitákat kelteni. Kérdés, mennyire lesz részletes az előadás írott változata.
(*Ez a konferencia-összefoglaló eredetileg nem a blogra készült, ezért, diplomatikusan kellett fogalmaznom. Itt, a blogon nem kell udvariaskodnom, nyíltan kimondhatom: Magyarországon a narancsos rezsim/a neogörénykurzus, Lengyelországban pedig
a Hörcsög-rezsim egyaránt szisztematikus történelemhamisítást folytat. (Ennél még sokkal durvábban is.) Szakmánk érdekében is fontos, hogy kitaláljuk, hogyan lehet ezellen védekezni. De azért is, mert a történelemhamisításnak egyenes folytatása a kortárs valóság hamisítása. A múlt manipulálása előkészíti az álhírgyártást, a folyamatos hazudozást. Ezért kellene megvédeni a Tudományos Akadémia becsületét is.)
Összességében a konferencia egy rendkívül hasznos esemény volt, a magyar-lengyel kapcsolatok felfutásának egy rendkívül látványos megnyilatkozása, amely reméljük, más kutatókra is inspirálóan hat majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése