Ring Éva (az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékének professzora) előadása a nagy formátumú történész,
Oskar Halecki Európa-képéről és magyarországi hatásáról szólt.Oskar Halecki elsősorban annak a makrorégiónak az országaival, közös történelmükkel foglalkozott, amelyhez a Visegrádi Országokat is számítani szoktuk, és amelynek elnevezéséről sokszor olyan heves viták dúlnak a történészek, az írók és a közgazdászok között. (Közép-Európa? Kelet-Európa? Közép-Kelet-Európa? Kelet-Közép-Európa? Köztes-Európa? „K-Európa”?) Így Halecki ezekben a vitákban Szűcs Jenő, Bibó István, Pach Zsigmond (vagy akár Czesław Miłosz és Milan Kundera, hogy két szépírót is mondjak) mellett megkerülhetetlen figurának mondható. Természetesen már az is fontos hatással lehetett rá, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként, félig lengyel, félig horvát családban született és sokáig élt Bécsben is. A térség szakértőjeként jelentős része volt az 1918 utáni béketárgyalások előkészítésében. Élete második felében pedig ő is emigrációba kényszerült, és az Amerikai Egyesült Államok legnevesebb egyetemein tanított történelmet. Egész életében mindig a nemzetközi tudományos együttműködések jelentős ösztönzőjének számított.
Oskar Halecki többnyire a Kelet-Európa megnevezést használta a térségre, amelybe beleértette a Visegrádi Országokat, a Balti-államokat és általában a Balkánt is. Oroszországot viszont nem, azt egy másik, sajátos (sok elemében „ázsiai” típusú) despotikus rendszer képviselőjének tartotta. (Cseh kollégái, mint Jaroslav Bidlo ezzel vitába szálltak.) Haleckinek ez a szemlélete erősen hatott a magyar
Lukinich Imrére is, aki ennek szellemében alapította meg a két világháború között a Pázmány Tudományegyetemen (ma ELTE) a Kelet-Európa Története Tanszéket. (Magyarországon ekkor időről időre felbukkanó mém volt a Dunai Konföderáció gondolata, amely remek alátámasztásra talált Halecki írásaiban.) Valószínűleg Teleki Pál és az általa alapított tudományos intézet is sokat merített Halecki gondolataiból. A II. világháború után Oskar Haleckinek sikerült a maga Kelet-Európa-elméletét a Columbia Egyetemen is elterjeszteni, ami nagy szó volt abban az időben, amikor a kétpólusú világrend szemléletében Kelet-Európa fogalma (főként az amerikai közönség tudatában) összemosódott a Szovjetunióval és a szovjet befolyás alatt álló „Keleti Blokkal”. Mivel a K-Európáról folyó viták manapság is időről időre változó intenzitással fellángolnak, mindenképpen fontos lenne, hogy Haleckinek minél több írását a magyar közönség is megismerhesse.
Egy hasonlóan fontos (és hasonló témákkal foglalkozó) nagy történész-alakról szólt a következő előadás is: Maciej Janowski (a Lengyel Tudományos Akadémia Történeti (Manteuffel) Intézetének munkatársa, a CEU vendégoktatója) referátuma
Marceli Handelsmanról. Handelsman írta meg például a korábban már említett Adam J(erzy) Czartoryski (másképpen: ifj. Adam Czartoryski) életrajzát, amelyben természetesen foglalkozott a magyar-lengyel együttműködés kérdéseivel is. De nagyon fontos műveket hagyott az utókorra a modern nemzettudat kialakulásáról és annak későbbi torzulásairól is. Több művében elemezte a három részre szakított Lengyelország XIX. századi fejlődésének párhuzamosságait és különbözőségeit, így fontos része lehetett az arról szóló diskurzusban, hogy a korábban különböző birodalmakhoz tartozó részek hogyan tudnak integrálódni egy új Köztársaságban. Sajnos Marceli Handelsmannak nem volt olyan szerencséje, mint Oskar Haleckinek: nem tudott a náci megszállás elől elmenekülni, így végül életét koncentrációs táborban fejezte be. Maciej Janowski fontos adósságként említette a magyar-lengyel kapcsolatok történetének kutatásában Marceli Handelsman és Lukinich Imre levelezésének kiadását, amely remélhetőleg hamarosan megvalósul.
Gerencsér Tibor, a Felczak Alapítvány igazgatója az 1934-es magyar-lengyel kulturális egyezményről tartott előadást. Hangsúlyozta, hogy ez az egyezmény nem egy hosszú, átgondolt folyamat eredménye volt, hanem kicsit ötletszerűen jött létre, bár előzményei kétségtelenül voltak. Az 1930-as években
Divéky Adorján tevékenységének köszönhetően Varsóban létrejött a Magyar Könyvtár, majd a magyar lektorátus az egyetemen, Varsóba látogatott Klebelsberg Kunó oktatási miniszter, majd megindultak a diákcsere-programok is. 1933-ban pedig a magyar és a lengyel cserkészeknek a Világ-jamboree-n nyílt alkalmuk a találkozásra,
illetve ekkor zajlott a Báthory- és Sobieski-emlékév, és ekkor avatták fel
Józef Bem szobrát is Budapesten.Ekkor már Varsón kívül Krakkó, Poznań, Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) egyetemein is működtek magyar lektorátusok, illetve Budapesten és Debrecenben lengyel lektorátus. Viszont nem volt még használható magyar-lengyel szótár, sem pedig történeti összefoglaló a másik ország történetéről.
Magához az egyezményhez azonban mégiscsak hozzájárult valamiféle fenyegetettség-érzés is, főként magyar részről. Az előző évben jutott hatalomra Németországban a NSDAP, majd 1934-ben Ausztriában alakult ki polgárháborús helyzet. Magyarországot vádak érték, hogy része volt az Aleksandar Karađorđević jugoszláv király elleni merényletben, ezenkívül megkötötték a lengyel-német megnemtámadási szerződést is. A Marseille-i merénylet következménye volt, hogy a lengyel diplomácia elutasította, hogy a Magyarországgal megkötött egyezmény politikai jellegű együttműködésről szóljon, ehelyett maradt a kulturális megállapodás. 1934-ben Gömbös Gyula magyar miniszterelnök Varsóba látogatott, ennek apropóján jött létre, és ekkor írta alá a magyar delegáció a kulturális egyezményt Józef Beck lengyel külügyminiszter magánlakásán (mivel a Külügyminisztérium épületét éppen felújították).
Az egyezmény tartalmazta tudományos vegyesbizottságok létrehozását, közös történeti kutatások és fordítások támogatását, illetve a további cserekapcsolatok kialakítását. Az előadás végén megemlítette még Gerencsér Tibor, hogy a következő években hasonló kulturális egyezményeket kötött Magyarország Olaszországgal, Ausztriával, Észtországgal, Japánnal és Finnországgal, Lengyelország pedig Svédországgal és Bulgáriával. Ezek a szerződések összességében jóval több konkrétumot tartalmaztak, mint a magyar-lengyel egyezmény.
Molnár Imre (diplomata, a Pozsonyi Magyar Intézet korábbi igazgatója) Esterházy Jánosról, a mostanában sokat emlegetett szlovákiai magyar politikusról és az ő magyar-lengyel kapcsolatokért kifejtett tevékenységéről adott elő.
Esterházy János maga is félig lengyel volt, édesanyja ugyanis ElżbietaTarnowska, az egyik legrégebbi kis-lengyelországi arisztokrata család tagja volt. (Így Esterházynak távolabbi rokona volt Jan Szembek a budapesti lengyel követ is.) Esterházy János sok formális és informális fórumon igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar és a lengyel diplomácia mi mindenben lehet segítségére egymásnak: a csehszlovákiai magyarok és szlovákok érdekeinek képviseletében, a még mindig feszült lengyel-csehszlovák kapcsolatok javításában, a nyugati (német) és keleti (szovjet-orosz) imperializmusok elleni védekezésben. 1939-ben Esterházy János vállalta a Szlovákiában maradt magyarok érdekeinek képviseletét, és közben a háború kitörése után számos lengyel menekültnek segített Magyarországra jutni. Köztük például
Kazimierz Sosnkowski tábornoknak (aki később, Franciaországba jutása után a Nyugat-Európában működő lengyel csapatok vezérkari főnöke lett). Esterházy még azt is elintézte, hogy a tábornoknak alkalma nyíljon találkozni és tárgyalásokat folytatni Horthy Miklóssal. A gróf ezenkívül számos zsidó vagy zsidónak bélyegzett lengyel és szlovák állampolgárt is megmentett. Mint ismeretes a háború után mindezekért nem sok elismerésben volt része.
A következő előadás Seres Attiláé (az Országos levéltár munkatársáé) volt, aki egy izgalmas levéltári nyomozás történetét mutatta be Márton Áron püspök elveszett lengyel kitüntetéséről. A témára Attila teljesen véletlenül talált rá Márton Áron életét tanulmányozva. Előadásával azonban nem csak a levéltári forrásokkal folytatott munkát, hanem a két világháború közötti lengyel diplomácia működését is szemléltetni tudta.
Márton Áront 1939 júniusában Tadeusz Stapiński kolozsvári lengyel konzul terjesztette fel a Polonia Restituta kitüntetésre.
A kolozsvári lengyel konzulátus anyagában több ilyen kitüntetési javaslat megtalálható, így a kutató ezek megvizsgálása révén képet kaphat arról, hogy egy ilyen javaslatnak a lengyel diplomáciai protokoll szerint milyen úton kellett végigmennie az államfői jóváhagyásig. Ezután Attila azt vizsgálta meg, lehetett-e a kitüntetés elmaradásának az oka a román állam tiltakozása. Ez nem tűnt valószínűnek, mert Márton Áron előde, Mailáth Gusztáv püspök is megkaphatta a Polonia Restitutát 1929-ben még Józef Piłsudskitól. Semmilyen jel nem utalt egy harmadik állam tiltakozására sem. Így a legvalószínűbb, hogy Márton Áron lengyel kitüntetése végül azért maradt el, mert a javaslat a hosszú diplomáciai úton végül nem jutott el Ignacy Mościcki köztársasági elnökig 1939 szeptemberéig, Lengyelország német lerohanásának idejéig.
Jámbor Orsolya, a Bevándorlás- és Menekültügyi Hivatal munkatársa a II. világháború alatt Magyarországra érkező lengyel menekültek befogadásáról tartott előadást. A témának ma már nagy szakirodalma van,
Pl.
sokmindent meg lehet tudni a magyar állam tevékenységéről és a lengyelek önszervezéséről is. A mostani előadás az eseményeket kifejezetten magyar szempontból a magyar menekültügy akkori működését szemléltetve vizsgálta, külön szólva a polgári és a katonai menekültek ügyéről, és befogadásuk folyamatáról. Fontos részét képezte az előadásnak az ún. złoty-ügy ismertetése is.
A háborús körülmények közül érkező lengyel menekültek a határ átlépése után természetesen nem rendelkeztek magyar pénzzel, ezért az állam a határ menti települések kereskedőit kötelezte a złoty átmeneti elfogadására is, azzal, hogy a beérkező idegen pénzmennyiséget később kedvezményesen magyar pengőre lehet majd váltani. Az így beáramló hatalmas mennyiségű idegen valuta azonban átmeneti inflációs problémákat okozott Magyarországon.
Ehhez kapcsolódott Lagzi István (egykori diplomata, korábban a Szegedi Egyetem tanára) előadása is. Ő a témát lengyel szemszögből, a katonai menekültek szempontjából vizsgálta. (Lagzi István a lengyel menekültek témájának régi szakártője, könyvet is írt a kérdésről.) Ez az előadás azonban nem annyira a lengyel menekültek elhelyezéséről, hanem inkább a továbbjuttatásukról szólt, Franciaországba, később Angliába, ahol a nyugati lengyel haderő gyülekezett. Míg a menekültek befogadása természetesen a nemzetközi jog szerint is legális volt, addig a kicsempészésük az országból (illetve annak eltűrése a magyar hatóságok részéről) már olyasmi volt, ami Magyarország egyik formális katonai szövetségesének, Németországnak a katonai érdekét sértette, hiszen a lengyel katonák egy Németországgal ellenséges állam hadseregébe léptek be.
A levéltári források szerint 1939-ben kb. 40 ezer lengyel katona jutott Magyarországra.
(Edward Rydz-Śmigły marsall, a hadsereg főparancsnoka a lengyel kapituláció után parancsba is adta katonáinak a Magyarországra távozást.) Állítólag kb. 30 ezer katonának sikerült el is hagynia Magyarországot és tovább jutnia Nyugat-Európába. Az emigráns Sikorski-kormány egy idő után saját kezébe vette katonái kiszöktetését, és ennek érdekében Budapestre juttatta nem hivatalos képviselőjét.
A magyar katonai internálótáborokból viszonylag szabadon lehetett kijárni, ezután pedig már a lengyel hatóságokon múlt, hogy a katonákat kivigyék a zöld határon át Jugoszláviába. Ehhez a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezése mellett nyilván a magyar lakosság aktív segítsége is kellett. Érdekességként megemlítette az előadó, hogy 1943-ban a magyar lakosság nagyon hasonló módon állt hozzá a németek által lefegyverzett vagy átállt, de német fogságba esett, és Magyarországon keresztül szállított olasz hadifoglyokhoz is: nagyrészt az ő szökésüket is aktívan segítették. Lagzi István szerint a hol aktív, hol passzív magyar segítség közvetve 3 lengyel hadosztály felszereléséhez járult hozzá. A nyugatra juttatott lengyel katonák között volt például
Stanisław Mikołajczyk („Stem”) népi párti politikus is, aki 1939-ben térképész-katonaként szolgált, Londonba érkezése után azonban leszerelték, és az emigráns kormányban belügyminiszteri címet kapott, majd Władysław Sikorski tábornok halála után miniszterelnök lett. Szintén az aktív magyar közreműködések volt köszönhető Edward Rydz-Śmigły kijuttatása is Romániából, bár a „leszerepeltnek” tekintett, népszerűségét vesztett marsall a további háborús eseményekben már nem játszhatott szerepet. (Helyét, pozícióját a már említett Sikorski miniszterelnök és Sosnkowski tábornok vették át.)
Egy harmadik szempontból vizsgálta ugyanezt a témát Kapronczay Károly (az Orvostörténeti Múzeum és Levéltár volt igazgatója), akinek szintén számos írása jelent már meg a lengyel menekültek kérdéséről. Ő a Magyarországon tartózkodó lengyelek oktatásügyéről beszélt. A Magyarországon a II. világháború alatt működő lengyel középiskolák általában ifjúsági táboroknak álcázva végezték a tevékenységüket.
Ilyen álcázott középiskolák működtek Balatonbogláron, Egerben, Zamárdiban, Nagykanizsán, Kiskunlacházán és Ráckevén. Ezek néha kénytelenek voltak helyet változtatni; tulajdonképpen a Boglári Gimnázium volt az egyetlen, amely elejétől a végéig működött, ebbe aztán más intézményeket is beleolvasztottak. Mint ismeretes, jelentős támogatást kaptak a helybeli plébánostól,
Varga Bélától, a későbbi kisgazda országgyűlési képviselőtől. A középiskolai képzésen kívül számos menekült iratkozott be magyar egyetemekre is. Ennek érdekében sokan leszereltették magukat a katonaságtól. Bár ez, a katonák civil állományba helyezése és magyar egyetemre küldése sokszor csak eszköz volt arra, hogy a lengyeleknek szabad mozgást biztosítsanak, és ezáltal könnyebben alkalmazzák őket futárszolgálatra, titkos megbízásokra.
(Maria Kaliska-Hulewiczowa, a lengyel ellenállás egyik ravasz futárja. Titkos tevékenységét ő is úgy folytatta, hogy közben álnéven a Pázmány Egyetem hallgatója volt.)
Innen folytatta a témát a következő előadó, Wojciech Frazik is, aki talán a leghíresebb futár, a magyarul is kiválóan beszélő és író
Wacław Felczak részletes életrajzának szerzője (egyébként a Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársa). Mostani előadása azonban nem csak Felczakról, hanem általában a magyarok és lengyelek közötti konspirációs együttműködésről szólt a II. világháború alatt. A titkos munka irányítására a Lengyel Földalatti Állam két bázist hozott létre Budapesten, a katonai hírszerzést irányító Romek-bázist és a civil W-központot. (W mint Węgry, Magyarország neve lengyelül.) A W-központ történetéről és problémáiról Wojciech Frazik részletesen írt a Wacław Felczakról szóló könyvében is.
(A kiváló életrajz magyarul is olvasható, csak sajnos a fordító külön az én bosszantásomra kihagyta belőle a forrásszövegeket és a bibliográfiát. Na mindegy, hamarosan úgyis megyek vissza Warszawába, majd akkor megkeresem az eredetit...)
Sajnos a W-központ munkáját gyakran hátráltatták a vezetők közötti, régről meglévő politikai ellentétek (a hozzáállás Piłsudski és utódai autokrata rendszeréhez, az irántuk való ellenszenv vagy rokonszenv) és a személyes pozícióharcok is. Ezért van, hogy a központ vezetője, a népi párti
Edmund Fietz-Fietowicz sohasem vált olyan kultikus figurává, mint Wacław Felczak vagy az ő jó barátja, a másik legendás futár,
Tadeusz Chciuk („Celt”).
(Celt hamis magyar útlevele, 'Varga Andor' álnévre. Egy időben az előbb említett boglári plébános, Varga Béla öccsének adta ki magát, természetesen Béla atya tudtával, beleegyezésével és falazásával.)
Edmund (aki Stem gyerekkori jó barátjaként került ebbe a fontos pozícióba) igazság szerint sok hibát elkövetett, amelyeket nagyobb körültekintéssel és a munkatársai iránti több bizalommal elkerülhetett volna. (És ami azt illeti, az előbb emlegetett nagy intrikus, Mańka Kaliska sem volt rá jó hatással. Legalábbis Wacek Felczak szerint.) De végül is később mégiscsak az életét adta a hazájáért. A W-központot 1944-ben, Magyarország német megszállásakor számolta fel a GeStaPo, a fogságba esett Edmund Fietowiczot pedig később Mauthausenben akasztották fel. Wacław Felczaknak azonban sikerült a szlovák felkelőkhöz szöknie. A számos alkalmi magyar ellenálló segítő mellett volt a W-központnak egy állandó magyar ügynöke is: Klement Lajos („Hun” álnéven). Ő viszont szovjet fogságban halt meg a háború után. (A szovjet csapatok megérkezése után az NKVD vadászott minden olyan magyar ellenállóra, aki bármit tudhatott a katyńi mészárlásról készült vizsgálatról és annak dokumentumairól, valószínűleg emiatt tüntették el Raoul Wallenberget és több magyar segítőjét is.)
(Folytatjuk...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése