Nemzeti történelem, népi realizmus (filmajánló)

Régóta szeretnék egy ajánlót írni a 80 huszár című filmhez. Az azért persze szomorú, hogy ennek a posztnak a végleges elkészüléséhez az alkotó-rendező, Sára Sándor halála adja az apropót. Így azonban ez a bejegyzés tulajdonképpen az ő emléke előtti tisztelgés lesz.

Sára Sándorról és persze állandó alkotótársairól, Kósa Ferencről és Csoóri Sándorról elmondható, hogy a filmművészetben egy nagyon jellegzetes műfaj vagy korszak vagy irányzat vagy valami ilyesmi képviselői voltak, és a 80 huszár ennek az irányzatnak a tipikus példája, tökéletesen alkalmas arra, hogy ezt az irányzatot bemutassuk.
Nevezhetnénk ezt az irányzatot akár népi realista irányzatnak is, mert eléggé olyan, mintha a két világháború közötti népi írók szellemisége költözött volna át a filmvászonra az 1970-es, 1980-as években. Valójában az irodalomban is volt akkoriban egy reneszánsza ezeknek a népi íróknak, és jöttek új tanítványaik is ekkor, olyanok, akik úgymond „alulnézetből” akarták ábrázolni Magyarországot. Illetve nem is csak az országot, a vidéket, hanem az embert, a magyar parasztot akarták igazán ábrázolni, ahogy mondani szokás a történelem sodrában, vagy éppen a jelenben, az átalakuló életmód útvesztőiben, minél nagyobb megértéssel, sőt aggodalommal.
A filmművészeti népi-történeti irányzatról is írtam már a blogon Szomjas György és az ő két betyárfilmje, valamint Kósa Ferenc A másik ember című kétrészes alkotása kapcsán. De akár ide sorolható, ezen irányzat kései megnyilvánulásai közé a Klapka-légió is, illetve kicsit mintha Szomjas György a Vagabonddal is ezt a nézőpontot próbálta volna feltámasztani a 2000-es években, talán ezért is fogadta értetlenkedés azt a filmet akkor. (Bár ez utóbbi nyilván nem a történeti-naturalista vonalhoz tartozott, hanem a jelenre reflektáló, szociologizáló irányhoz, ilyen értelemben volt népi.)
Hogy megkönnyítsem saját dolgomat, előszedem, mit írtam az irányzatról, annak lényegéről annak idején:
„Csináljunk olyan filmet, ami valahogyan valami nagy történelmi eseményünkhöz (például az 1848-as szabadságharchoz) kapcsolódik, de vessük el belőle az emelkedettséget és a pátoszt, ábrázoljuk a kisember szemszögéből („alulnézetből”) és lehetőleg minél naturalistábban, szenvedéssel, vérrel, csúnya halállal, hogy megtudja a néző: harcolni és hősi halált halni nem is olyan romantikus dolog, mint hinni lehetne.”
Nézzük akkor, ezek a jellegzetességek, hogyan érvényesülnek ebben a filmben.

A huszár, mint hazafi
Van-e olyan esemény, ami annyira beleégett a magyarság kollektív tudatába, amit olyannyira szeretünk és magyarságtudatunk olyan esszenciális kifejezőjének tartunk legtöbben, mint az 1848-as forradalom és attól nem különválasztva az 1848-1849-es szabadságharc? (Még ha újabban néha divatos is álnemzeti-vulgárkonzervatív-ultrareakciós-monarchista-labanc aknamunkával elvitatni ennek az eseménynek a jelentőségét, legalábbis kísérletet tenni rá.) És van-e az 1848-1849-es eseményeknek esszenciálisabb kifejezője a legtöbb ember tudatában, mint a magyar huszár?

(Olyannyira, hogy egyesek még az 1848-as gyalogos honvédeket és a nemzetőröket is „lehuszározzák”, talán azt gondolva, hogy mindenki huszár, akinek zsinóros az egyenruhája, vagy esetleg azt, hogy mindenki huszár, aki 1848-1849-ben a Magyar Honvédségben harcolt.)

(Fent: nemhuszár (honvéd gyalogos), lent: huszár)
Na ezzel a romantikával kezd el dolgozni a 80 huszár film, ezt járja körül kicsit realistább, árnyaltabb alapon. Részben lebontja ezt a romantikát, de nem úgy, hogy ne legyen okunk büszkének lenni egykori huszárjainkra, csak úgy, hogy lássuk, hogy a világunk sohasem volt mindig fekete-fehér.

A magyar huszár kultuszát nem a szabadságharc teremtette (nem is Petőfi Sándor János vitéze, az inkább csak meglovagolta ezt a huszár-kultuszt. Éééééértitek, meglovagolta…) De a magyar lovas katona, mint a magyar nemzeti hűség jelképe 1848-ban új értelmezést kapott. 1848-ban a magyar kormány nekilátott megteremteni Magyarország önálló nemzeti hadseregét. Ehhez a Habsburg Birodalom más részein állomásozó magyar katonaságot igyekezett hazahívni. A császári kormányzat persze mindezt nem nézte jó szemmel. A magyar katonák azonban sokszor, idegen vagy magyar feletteseik parancsa, tiltása ellenére is igyekeztek hazatérni. A legnagyobb számban pedig a huszárok tértek vissza a hazába. Egyszerűen azért, mert ők voltak a hadsereg legmozgékonyabb alakulatai, akik képesek voltak viszonylag rövid idő alatt viszonylag nagyobb távolságokat megtenni. Egy gyalogosnak azért jóval nehezebb lett volna ugyanilyen menetteljesítményt produkálni, anélkül, hogy feltartóztatnák, hogy az ágyúkat vontató tüzérekről már ne is beszéljünk.

A leghíresebb ilyen huszáralakulat, ami hazatért, Lenkey János százada volt, a 6. (Württemberg) huszárezredből.

Ennek a századnak a történetét vették alapul az alkotók a filmhez. Mégis több ponton eltértek az eredetitől. Olyannyira, hogy a századot hazavezető tisztek nevét is megváltoztatták: a filmben nem szerepel sem Lenkey János kapitány, sem Fiáth Pompejus főhadnagy, sem Harsányi Bálint őrmester. Minden szereplő fiktív alak. Hogy miért? Vigyázat, SPOILER következik.

Jó kérdés, hogy miért mégsem a Lenkey-század történetéről szól a film. Ez a rejtély bennem (és biztos sok más nézőben is) konkrétan úgy vetődött fel, hogy ha az eredeti történet úgymond „happy enddel végződött”, azaz Lenkeyéknek sikerült hazatérni, akkor Paál-század 80 huszárjának miért nem? Ha a vállalkozás a valóságban nem volt reménytelen, akkor miért sugall mégis ilyeneket a film? Miért fájdítják az alkotók bús magyar szívünket egy újabb katonai vereséggel, már megint azt sugallva, hogy nekünk, magyaroknak semmi sem sikerül, hogy mindent elvesztünk? Miért egy kudarccal mesélnek egy olyan eseményről, ami a valóságban siker volt? (Ha tragikumot akarnának belevinni, akkor filmvégi epilógusként vagy akár kerettörténetként utalhatnának arra, hogy milyen szerencsétlenül végezte szegény Lenkey János: az aradi várbörtönben halt meg elborult elmével, úgy, hogy még azt sem tudni, megfagyott, éhenhalt vagy valami fertőzés végzett vele. És ami azt illeti a neve, emléke így eléggé el is homályosult a többi, főbelőtt vagy felakasztott aradi vértanú neve mellett, pedig nem kevésbé fontos alakja volt a szabadságharcnak.) Sokat gondolkoztam ezen, de nem tudtam eddig magamnak én sem megmagyarázni. Talán azért, mert az alkotók végső soron mégsem a nemzeti ügyről, a szabadságharcról akartak valamit mondani, hanem a háborúról, annak kegyetlenségéről a történelem bármelyik korában.
Az persze tény, hogy nehezen lehetett volna ennél hatásosabb lezárást kitalálni a filmnek: az osztrák tiszt (Reviczky Gábor) vérfagyasztó monológja és a közhuszárok filmvégi tekintete mélyen beleég a néző emlékezetébe.
SPOILER VÉGE.


Ha úgy vesszük, volt a filmnek egy előképe, amellyel ha összevetjük az alkotást, rögtön látni fogjuk, merrefelé léptek a magyar történelmi témájú filmek az 1970-es évek második felében az eggyel korábbi évtizedhez képest.
A kőszívű ember fiaira gondolok. Abban is szerepel egy huszárszázad, ami úttalan utakon igyekszik haza a szeretett szülőföld megvédésére: Baradlay Richárd százada a 4. (Sándor) huszárezredből.

Érdekes, hogy az eredeti regényben Jókai Mór ebben a jelenetben úgy mutatja be a huszárok utazását, mint egy elképesztően embertpróbáló és idegkikészítő erőfeszítést. (Igaz, a huszárok, az első magyar faluba érkezésük után ott sem dőlnek el mint a zsák, hanem nekiállnak bulizni, hogy valahogyan levezessék azt a hatalmas stresszt és idegfeszültséget, ami felgyülemlett bennük.)
Ehhez képest a filmváltozat inkább egy izgalmas kalandnak mutatta be az egészet: a huszárok ravaszul túljárnak az ellenség eszén, de azért nem ússzák meg harc nélkül, hogy Várkonyi Zoltán még egy remek csatajelenetet rendezhessen a sok másik mellé ebbe a nemzeti eposzba, mert miért ne? Aztán, amikor a Baradlay-század lakott területre ér, több száz kilométer lovaglás után egyből be is kapcsolódnak egy kavargó csatába, és el is döntik azt.
(A magam részéről ismerem azt a lelkiállapotot, amikor egy nagy erőfeszítés után az ember nem a pihenésre, hanem a feszültséglevezetésre gondol először, és emiatt néha még az eredeti erőfeszítésnél is elképesztőbb mutatványokra képes. De hogy egy több száz kilométeres út után még csatába menni? Na, ezt már nehezen tudom elképzelni. De nincs ezzel semmi baj, egy ilyen kalandfilm szerkezetébe belefér. Az is hozzátehető, hogy a Württemberg-huszárok útja jóval hosszabb és nehezebb volt, mint az Ausztriából jövő Sándor-huszároké: a lengyel Tátrán átjutni lovakkal, úgy, hogy az ember direkt elkerüli a kitaposott utakat, elég kegyetlen vállalkozás.)
A 80 huszár visszatér ahhoz, hogy az egészet tényleg egy elképesztően hosszú és fárasztó utazásként mutassa be, úttalan utakon, úgy, hogy a szereplők azt sem tudják, hová, mire fognak hazaérni, lesz-e még egyáltalán mit védeniük. (Ezt a néző sem tudhatja pontosan, mert a film nem árulja el, hogy 1848 márciusa és 1849 augusztusa között pontosan mikor játszódik a történet.)

A szereplők
A film főszereplői két csoportra oszthatók: a közhuszárokra és a tisztekre, akik mintha teljesen másként állnának ugyanazokhoz a problémákhoz. Hadd idézzem fel megint a Klapka-légiót, ahol tulajdonképpen két külön történet fut egymás mellett: a sereg tisztikaráé (valós személyeké) és két katonacimboráé: Balázsé és Gáspáré, az „ismeretlen katonáké”, akik „alulról” kommentálják végig a történelmi eseményt, amiben éppen résztvesznek. Míg a Klapka-légióban ez a két szál szinte végig nem akar összeérni, a 80 huszárnak mintha éppen ez lenne a lényege: annak története, hogy hogyan alakul ki a két elrabolt tiszt és katonáik között egy mindennél szorosabb, elszakíthatatlan bajtársi kötelék.

A két huszártiszt alakja mintha a néző történelmi látóterét akarná bővíteni. Vitáik, dilemmáik azt mutatják be, hogy egy császárra és királyra felesküdött tisztnek egyáltalán nem volt olyan egyértelmű hirtelen a magyar haza oldalára állni a kialakult konfliktusban, mint azt utólag hisszük, illetve látni szeretnénk. Egy ilyen döntés meghozásához egy embernek sokszor az egész addigi fogalomrendszerét át kellett írnia, mondhatnánk úgyis: át kellett fogalmaznia hűsége tárgyát. Ez pedig komoly önvizsgálatot követelt sokaktól. Hálás írói és filmes téma, hálás színészi feladat.
Kettejük közül

Bódogh Szilveszter főhadnagy (Tordy Géza) a merevebb, mondhatni katonásabb, szabályosabb császári tiszt, neki okoz nagyobb dilemmát a fenti konfliktus, világképének teljes átrajzolása. De olyan helyzetbe kerül, amelyben egy idő után nincs lehetősége a hosszas mérlegelésre. Döntenie kell, és dönt, de nem egy eszmény mellett, hanem az embereivel való szolidaritás, a bajtársiasság mellett. Rosszabb hazafi ő, mint a huszárjai vagy mint a kapitánya? De hát mi más lenne a hazafiság is, mint a honfitársainkkal vállalt szolidaritás, bajtársiasság? A szerepet pedig egy olyan színésszel játszatták el, aki egy időben szinte kötelező elem volt az 1848-ról szóló színdarabokban és filmekben. Úgy látszik, sok rendező látta benne a délceg katonásságot. Igaz, hogy A kőszívű ember fiaiban még a visszahúzódó, passzivitásba vonuló Baradlay Jenőt játszotta, később viszont eljátszotta Görgei Artúrt, Klapka Györgyöt és ki tudja még hány más létező és fiktív honvédtisztet.

Paál Farkas kapitány (Dózsa László) egy más alapállásból jut el oda ahová az alárendeltjei. Az hogy az idők szavát is jobban értené, csak feltételezés, ami azon alapszik, hogy a testvére mint reformhazafi szenvedett bötönbüntetést, és végig nem derül ki, hogy ez a tény befolyásolja-e valamennyire a kapitány cselekedeteit, vagy csak az osztrák felettesei paráznak attól, hogy ez majd befolyásolni fogja, és a dolog végül önbeteljesítő jóslattá válik. Egy biztos: Paál Farkasban nagyobb a humanista empátia, mint Bódogh Szilveszterben, a szolidaritás vállalása az alárendeltekkel, nála nem egy hirtelen döntéshelyzet eredménye, hanem olyan valami, ami hosszan érlelődött. Emellett a kapitány egy mindenkinél durvább döntési helyzetbe kerül a filmben.

A Bíró Mózessel (Polgár Géza) való konfliktusra gondolok. Az a filmnek talán a legerősebb jelenete, ami történik, ami a két konfliktusban álló emberben lejátszódik, és ahogyan a többiek ezt lereagálják, az annyira meghökkentő, hogy nem is spoilerezem el. Nézzétek meg, hogy majd jól előkészítve, megfelelő helyen érjen el benneteket. Paál Farkas szerepére pedig a rendező egy olyan Dózsa Lászlót választott, aki tényleg Dózsa László.

A közhuszárok csapata egy kollektív főszereplő. Közöttük is vannak belső konfliktusok, de abban, hogy helyes, amit együtt vállaltak, hogy hazatérnek a haza védelmére, egy pillanatig sem kételkednek. Ám ha két tisztben az alkotók a Történelmet akarják megmutatni (mármint az adott történelmi idő kérdéseit, konfliktusait, döntési helyzeteit), akkor a közhuszárokban az Embert. (Részben történelemtől függetlenül, bár egy történelmi film esetében talán félreérthető, ha ezt mondom. Talán értitek, mire gondolok.) A film naturalizmusa nem csak abban nyilvánul meg, hogy a 80 huszár hősei valószerűbben halnak meg a csatajelenetekben, mint mondjuk A kőszívű ember fiaiban, hanem abban is, ahogyan viselkednek. Egyszerre nagyon nyersek és nagyon bajtársiasak, kemények és nagyon emberiek, mint minden katona. Itt megint eljutottunk a huszár-romantika részbeni lebontásához: a film azt mutatja, meg, hogy lehet bár, hogy az egyéni hősiességnek tényleg a lovasságnál van a legnagyobb szerepe, de ezt leszámítva a huszár is ugyanolyan katona, mint bárki más. A katonaélet pedig szívás, ha az ember közkatona, még akkor is ha egy büszke huszár.

Ezt a szívást pedig tényleg csak a bajtársiasság, az egymásba vetett bizalom képes enyhíteni.

Érdekes egyébként, hogy a huszárok nevei (pl. Pásztor Balázsé és Jeles Andrásé biztosan, de azt hiszem Csuha Mártoné és Csordás Istváné is) felbukkannak Sára Sándor, Kósa Ferenc és Csoóri Sándor más filmjeiben is, például a Feldobott kőben és a Tízezer napban. Lehet, hogy valóban létező ismerőseikről nevezték el őket.

Két jó barát?
Még egy érdekes dolog van, amivel a film eljátszik egy kicsit: a magyar-lengyel barátság hagyománya, romantikája. 1848-ban a Württemberg-huszárezred nagy része Galíciában, tehát a Habsburg Monarchia lengyel területein állomásozott. A Lenkey-század Stanisławówból tért haza. (A várost ma Ivano-Frankivszknak hívják, és Ukrajnában van.) A filmben a század állomáshelye nincs megnevezve, de a forgatás helyszíne Tarnów, Józef Bem szülőhelye, a Magyar-Lengyel Barátság Városa volt. (Talán azért, mert az alkotók úgy érezték, hogy egy lengyel hazafias tüntetést mégis hitelesebb lesz lengyel statisztákkal eljátszatni.)

(Korsós András (Madaras József) vesszőfutása Tarnów főterén)
Ehhez képest a filmben semmi utalás nincs sem Bemre, sem a barátságra, a nagy szabadságharcos szolidaritásra. (Tudjuk, hogy Sára Sándor fontosnak gondolta ezt, például a Duna TV vezetőjeként, de ennek a filmnek nem ez a témája). Ellenben egy másik kellemetlen tényt bemutat: azt hogy magyarok és lengyelek a Habsburg Monarchia két népeként adott esetben egymás elnyomásához is asszisztálhattak a Dinasztiának, ha kellett. Vannak azért utalások az egymással szembeni szimpátiára (már az is, hogy Paál Farkas és Bódogh Szilveszter a helyiekkel nem németül, hanem lengyelül beszélnek), de erősebben meg van mutatva az is, hogy a magyar huszárok tulajdonképpen megszállók a lengyel területen, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne ott. Parancsra szét is verik a lengyel hazafiak tüntetését, igaz, hogy éppen ezen saját tettüktől való undor az egyik, ami végül a szökésre késztet legtöbbeket. De a gurál falut végigsarcolják: bár kényszerből teszik, de elég keményen viselkednek a lengyel civilekkel (igaz, fegyelmezettek, nyakló nélkül fosztogatni nem kezdenek). Szóval a film minden tendenciózusságot nélkülöz ebben is, nem akar szép dolgokat mondani magyar nemzetről és lengyel nemzetről. A magyar huszárok és a lengyel civilek viszonya olyan, mint bármely ország bármely megszálló katonaságának lenne egy másik ország civil lakosságával.
(És vajon milyen nemzetiségűek a katonák, akikkel huszárjainknak össze kell csapniuk?

A gyalogosok persze a Harbsburg Birodalom bármelyik nemzetiségéből kikerülhettek,

de az ulánusok, akik a végén bukkanak fel, szinte biztosan lengyelek. És nem a magyar oldalra állt Lengyel Légió ulánusai, ez elég hamar kiderül. Nem is viselkednek túl barátságosan huszárjainkkal.)

Ehhez egy meglehetősen furcsa, némileg meglepő adalék, hogy amennyire tudni lehet, a forgatás sem éppen a lengyel-magyar barátság jegyében zajlott ott, a Barátság Városában. A magyar színészek és kaszkadőrök állítólag botrányosan viselkedtek, durván berúgva hangoskodtak, kötözködtek a helyiekkel, állítólag verekedés is előfordult, és a milíciának (rendőrségnek) is közbe kellett lépnie. Szóval ott is inkább a szabadjára engedett idegen katonához voltak hasonlatosak. Nem hiszem, hogy erről a rendező tehetett, de ez akkor is meglepő.

Összegzés
A 80 huszár egy olyan magyar filmes hagyomány, nézőpont vagy hozzáállás példája, amiből sajnos eléggé kiveszett mára a magyar filmgyártásból. Talán elmondható, hogy a három nagy, egymást kiegészítő, egymás munkáját segítő alkotó művész, Sára Sándor, Kósa Ferenc és Csoóri Sándor távoztával, halálával lezárult egy fontos korszak. (Bár talán Szomjas György őriz még valamit.) Hogy feltámadhat-e valaha vagy lesz-e folytatása? Azt mindenesetre látom, hogy ha nem is a filmművészetben, de vannak jópáran, akik keresik ezt a szellemiséget: a történelmet az ember (és nem az elvont eszmények) szempontjából keresni a magyar népet pedig mint valós létező embereket vizsgálni valós igényekkel, valós vágyakkal problémáikra érzékenyen. Ha vissza nem is tér a ’70-es évek filmművészete, de talán kinő ebből az új érzékenységből és mondanivalóból valami új forma.