Magam is jónéhányszor megtapasztaltam, mennyire létező dolog a török-magyar barátság, mennyire fontos a két kultúra közötti kapcsolat. Warszawában kutatásaim alatt még régebben volt jópár török cimborám is, akikkel nagyon jól kijöttünk egymással. Továbbra is nagyon szeretem a török zenét, hatalmas rajongója vagyok Guessous-Majda Mária „Mesi” zenéjének. Biztos vagyok abban is, hogy Süleyman szultán megérdemli az emlékművet Szigetváron, mert ellenség volt ugyan, mivel az a háború, amiben ő volt az ellenség már rég véget ért, és mint egy egykori nagy ellenfélnek, a világtörténelem egyik nagy hadvezérének, miért ne lehetne neki is megadni a tiszteletet? Ez csak nemeslelkűségünket bizonyítja.
De van egy jelenség, amit most élesen látok, illetve inkább valami, aminek a hiánya, most nagyon szembeötlő.
Az Amazóniáról szóló írásomban írtam a jelenségről, hogy a neogörénykurzus talpnyalóiból milyen látványosan veszett ki hirtelen az indián-romantika. (Leggyorsabban persze azokból, akiknek amúgy az indián-romantika eredetileg sem a „természetközeli”, „ősi kultúrájú” népek szeretetéről szólt, csak arról, hogy szidhassák az Amerikai Egyesült Államokat. Akik az indián népek iránt komolyan érdeklődtek azoknak nehezebb lehetett átállítani az agyukat az ellenkező szemléletre. Minden tiszteletem azoké, akik ezt az átállítást nem is végezték el, holmi talpnyalás érdekében.) Most ugyanilyen hirtelen tűnik el a végvári romantika és végvári vitézeink felemlegetése bizonyos körökből.
Természetesen legelőször azok köreiből, akiknek a végvári romantika, és az Egri csillagok felemlegetése is csak egy eszköz volt a menekült-hisztéria idején a további gyűlölködésre, hadd idézzem fel, amit erről akkor írtam:
„Az Egri csillagok többek között azért jó, mert elég jól megmutatja, hogy mi a különbség egy fegyverrrel a kézben támadó fanatikus janicsár és egy segítségre szoruló, senkinek sem ártó, elárvult török kisgyerek között. Azonkívül az egyik utolsó jelenete a regénynek éppen az, hogy a gyerekére rálelő keresztény és muzulmán anya kezet nyújtanak egymásnak.”
A neogörénykurzus talpnyalói éppen akkor hivatkoztak a törökellenes harcra, amikor ilyen segítségre szoruló kis muszlim gyerekekkel álltak szemben.
Most, amikor tényleg janicsárok masíroznak be egy másik országba, valahogy ez nem jut eszükbe. Sem az, hogy a mostani, legutóbbi időkben ki is volt kényszerűségből "Európa védőbástyája".
Ennek kapcsán viszont nagyon fontos: felhívhatjuk az ilyen ellentmondásokra a figyelmet. De arra nagyon vigyázzunk, hogy ne menjünk el mi is ebbe az irányba, az etnikai vagy vallási gyűlölködés irányába. Tegyük egyértelművé, hogy semmi bajunk a törökökkel általában, nem ellenük tüntetünk. Eleve nem valami ellen tüntetünk, hanem valami mellett: Rojava mellett. Ha mégis valami ellen, akkor rabló, pusztító, másokat leigázó és megalázó birodalmi politika ellen. És azellen az autokratizmus ellen, amit az Erdoğan-rezsim megvalósít, nemcsak a Rojava elleni támadással, hanem azzal is, ahogyan vele békés módon tárgyalni kész kurd vezetőket csukat le, minden valódi ok nélkül.
De ne adjunk birodalomellenességünknek és imperializmusellenességünknek vallási színezetet. Már csak azért sem, mert a kurdok nagy része is muszlim. Rojavában éppen az az előremutató, hogy meg tudták valósítani a muszlimok és más vallásúak együttélését. És ne adjunk imperializmusellenességünknek etnikai színezetet sem. Már csak azért sem, mert a hódító Süleyman szultán sokszínű seregében annak idején ugyanúgy ott harcoltak a kurdok is, mint az Oszmán Török Birodalom katonái.
Ha viszont azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a YPG harcosai ugyanazzal a hősies hozzáállással védelmezik szülőföldjüket, mint annak idején a magyar végvári harcosok,
és a YPJ hozzáállásában sem különbözik sokban a legendássá lett egri nőktől
(talán csak abban, hogy szervezettebb), akkor azt hiszem, nem tévedünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése