Táncolunk a Kossuth téren

December 21.

Ugróst táncolunk a Kossuth téren. Fiatal magyarok, fiúk és lányok, körben állva, egymás kezét fogva, néha elengedve, felfelé és oldalra szökellve, egymásnak felelgetve. Táncolunk elkeseredetten, dühösen, keserű energiával. Mint a rab, aki béklyóval a lábán még egyszer utoljára el akarja járni a maga táncát, még egyszer jól akarja érezni magát. Táncolunk, mert mást már nem tehetünk. Táncolunk olyan mozdulatokkal, mint mikor az ember dühében földhöz csap valamit. Egyszerűen nem maradt hová átvezetnünk a dühünket. Akiket kellene, azokat nem vághatjuk fejbe, nem törhetjük szét rajta keserűségünket. Táncolunk, hátha ebből vigaszt, vígságot merítünk.
Körülöttünk emberek, fiatalok, idősek vegyesen. Tapsolnak az énekünkhöz, és ugrós táncunkhoz. Elkeseredettek, mint mi. Vagy talán még elkeseredettebbek. Mert nem is tudjuk előre, hogy az a méltánytalanság, aminek a megfékezésére ma itt kivonultunk, melyikünkön fog legerősebben csattanni. Valószínűbb, hogy nem rajtam, vagy nem elsősorban rajtam személy szerint. (De ne próbáljatok azzal leállítani, hogy nekem más bánata nem fájhat! Ne próbáljátok az empátiát, a szolidaritást kigyomlálni belőlem. Ahhoz előbb saját szíveteket kell kitépnetek…)
Igen, a túlóratörvényről van szó. Leszólhatjátok, lejárathatjátok és kiröhöghetitek mindazokat, akik ezt „rabszolgatörvénynek” nevezik, akik ezellen kiállnak. De a leszólnak és kiröhögnek minket, a maguk kényelmes, nálunk is kényelmesebb pozíciójából teszik ezt. Olyanok ők, akik szintén pontosan tudják, hogy az igazságtalanság nem rajtuk fog csattanni. De ők már nekiálltak kitépni a maguk szívét. Vagy legalábbis befogni a fülüket minden vészjelzésre, ami arról szól, hogy ez tömegeknek fog fájni, ez tömegével rontja majd a magyar emberek fizikai és mentális egészségét, ami a mostani statisztikák szerint amúgy sincs túl jó állapotban.
Figyelmeztetni akartunk, hogy nem lesz ez így jó.
Táncolunk, mert mást nem tehetünk…

Az egész persze korábban kezdődött.

December 1.

Éppen hazajöttem Warszawából. Itthon az fogad, hogy az állampárt továbbra sem tett le a legjobb magyarországi egyetem, a Közép-Európai Egyetem/ Central European University (CEU) bezárásáról. Hiába tiltakozik kb. az egész világ, és hiába hívja fel a figyelmet mindenki, hogy ez a magyar tudományos életnek okoz majd érzékeny veszteséget. Nem számít az állampártnak. Minden szakmainak álcázott szakmaiatlan érv mellett pedig ott az állampárt undok suttogó propagandája. Ami alapján mintha az lenne a legfőbb baj a CEU-val, hogy ott külföldi fiatalok is tanulnak. És aki külföldi, az gyanús…

A diákok egy része megszervezte magát, és megalapította a Szabad Egyetem nevű szervezetet. Tagjai ennek magyar és külföldi diákok is. A Szabad Egyetem a borzasztó hideg ellenére sátrakban befészkelte magát a Kossuth térre. Célja nem csak az volt, hogy tiltakozzon a CEU-t érő igazságtalanságok ellen. Hanem az is, hogy tényleg szabadegyetemként előadásokat hallgassanak és párbeszédet folytassanak fontos társadalmi kérdésekről. Ott a hatalom szájában egy alternatív szellemi műhelyet nyitottak.
A Szabad Egyetem diákjai engem kértek fel, hogy ott, a Kossuth téren a hatalmas hidegben magyar néptáncokat tanítsak nekik. Természetesen igent mondtam a megtisztelő felkérésre. Mentem, tanítottam.

És táncoltunk a Kossuth téren. Magyar, német, indiai, észt, amerikai, litván és ki tudja, még milyen nemzetiségű diákokkal. Külföldiekkel, akik szeretik a magyar kultúrát, és akiknek egyetemükön kívül a magyar tudomány helyzete is fontos nekik.

December
És aztán jött a túlóratörvény. Illetve a „rabszolgatörvény”. Hogy a hatalom üssön egyet nem csak a diákokon, hanem a munkásokon, nemcsak a szellemi, hanem a fizikai dolgozókon is. Most aztán tényleg ideje van a szolidaritásnak.

Ünneprontók

O1G! – nem azt jelenti, amit gondoltok. Hanem azt: „O. V. egy Grincs!” Nem először fordul elő, hogy egy ilyen sok emberrel kiszúró, ilyen rohadék törvényt pont adventi időszakban tolnak át rajtunk. Hogy vagy ne legyen már kedve az embereknek tiltakozni az adventi csendességben, vagy ha mégis eszükbe jut, képmutató módon adventi csendességre lehessen inteni őket. Hogy azt lehessen balhés felforgatónak beállítani, aki csak védekezik egy ellene szerveződött igazságtalanság ellen. Mintha nem az lenne a felforgató szemétláda, az ünneprontó, aki ilyenkor, sunyiban, mikor nem figyelünk oda, dob ránk plusz terhet, gáncsol ki minket, vagy próbál hátbaszúrni!

Emlékeztek? 2011-ben ugyanez történt. A Karácsony előtti utolsó pillanatban tolták át az aránytalan választási törvényt, amivel bebetonozták magukat a hatalomba. Az akkori tiltakozás látványosra sikeredett ugyan, de a hatása csak egy napos volt. Aztán jöttek az ünnepek és az egész valahogy szépen elfelejtődött. Pedig a következményeit máig is nyögjük. Ennek köszönhetően lehet ma az ország többségére hivatkozva olyan törvényeket elfogadni, amiket az ország többsége egészen biztosan nem akar. (Ígérte az állampárt a rabszolgatörvényt az idei választási kampányában? Nem, nem ígérte. Semmit sem ígért. Ezért ehhez az ország többségére hivatkozni, szintén képmutatás.)
Emlékeztek? 2017-ben ugyanez történt a CEU kapcsán. Akkor Virágvasárnapra, a húsvéti készülődésre hivatkozva lehetett képmutató módon ránkverni, hogy balhézunk. Mintha nem az lett volna az ünneprontó, aki ebben az időszakban támad hazánk kincse, egy fontos egyetem ellen!

December 7.

Nagy fellépés a táncegyüttessel. Végre kicsit megfeledkezhetek minden olyan gondról, ami egyébként nyomaszt. Csak a barátság, a koreográfiák, a színpad fényei, egymás biztatása, és közös vállalásunk boldog tudata. A végén ugróst táncolunk együtt, fiúk és lányok, körben állva, egymás kezét fogva, néha elengedve, felfelé és oldalra szökellve, egymásnak felelgetve. (Nem, most szerencsére nem a Kossuth téren.) Vidáman és boldogan.

December 8.

Az előző napi vígság után nem akartam újra a keserűséggel, a bánattal foglalkozni. Mégsem kerülhettem el: valami ismét odavonzott a Kossuth térre. Pontosabban az Alkotmány utcába, ahonnan az elégedetlen tömeg újra megindult a Kossuth tér felé. De valami utunkat állta. Rendőrök? Nem. Egy szónoki emelvény. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az Alkotmány utca és a Kossuth tér sarkán álló színpad egy fal, ami megállít, ami akaratlanul gátat szab a tömeg és az események további folyásának. Ha a tömeg tovább indulna, be a térre… Mi lenne, ha nem hallgatna a rendőrökre, ha minden erőszakosság nélkül ugyan, de menne tovább, a maga fegyvertelen igazságtudatával… Megállítaná-e a rendőrök sorfala, vagy tényleg kénytelenek lennének meghátrálni? Aztán jött a belém nevelt kétkedés, hogy jaj, erőszakosnak lenni nem szabad… De van-e értelme ennek, amikor a hatalom minden alkalommal visszaél azzal a tudattal, hogy az elégedetlenkedők nem lesznek erőszakosak? Mi lenne, ha a tömeg nekinyomná a rendőrsorfalat a Parlament falának? Elindítana-e az valamit?

Felrázná-e a magyarok millióit abból a passzív apátiából, amibe belesüllyedtek az utóbbi időben?
Rögtön ezután jött a másik gondolat: hiába is nyomná neki a tömeg a rendőröket (akik szegények amúgy sem tehetnek semmiről) a Parlamentnek. Nem mennénk vele semmire. A dolgok nem a Parlamentben dőlnek el. A Gonosz nem ott lakik. Sajnos nem is tudjuk, hol lakik. Hiába elfoglalni bármi épületet, a Gonosz Birodalom, ami ellen harcolunk láthatatlan. Éppen ezért nehéz harcolni ellene. Megfoghatatlanabb intézményeknél és egyes személyeknél. Talán maga a kapzsiság az?

A képmutatás áradása
És megindul a képmutatók kommentáradata a Facebookon. (Természetesen nem azoké, akiket a rabszolgatörvény elsősorban érinteni fog.) Persze talán nem is ők a többség, csak kellőképpen hangosak ahhoz, hogy annak tűnjenek. Talán nem is kellene foglalkoznom velük. De nem tudok elmenni mellettük. Azért nem, mert régi jó ismerőseimet, barátaimat látom közöttük. És azért nem, mert látom, hogy nincsenek lefizetve. Meggyőződésből beszélnek. Ahhoz azonban, hogy így tudjanak beszélni (alkalmanként rólunk, régi barátaikról is), ahhoz határtalan cinizmus kell. És cinizmusuk fáj nekem, aki barátjuk voltam.
A) 2006 emlegetése…
Ez persze csak a felületesek tévedése. A 2006-os tüntetéseknek nem voltak követelései, nem voltak társadalmi céljai. Sokan, akikkel akkor találkoztam, hiába voltak értelmes emberek, nem is jutottak túl azon, hogy „nem tetszik Gyurcsány pofája”. Ugyanezek közül az emberek közül sokan most azzal vádolják a most tüntetőket, hogy csak a balhét keresik. Holott a tüntetésnek határozott célja követelése van. Ráadásul olyasmi, amiről tárgyalni is lehetne. Egy törvényt át lehet írni, lehet finomítani, meg lehet egyezni kompromisszumokban. Ez nem olyan, mint azt skandálni: „Mondjon le…!” (Arról nem lehet tárgyalni: vagy lemond, vagy nem. De egy személycsere nem változtatja meg a rendszert, nem sokat könnyít emberek helyzetén. Egy jó törvény talán igen.)
B) Adventi csendességre intés
Ezt már kifejtettem fent, mi a bajom vele.
C) Szánkók siratása
Amiről a versem is szólt… Tárgyak megrongálódásán sajnálkoznak, miközben a honfitársaik iránt nem mutatnak empátiát. Hogy miért szegények azok a gyerekek, akik azokat a szánkókat kapták volna, és miért nem tölthetnek több időt a szüleikkel,… ebbe a kommentelők nem hajlandóak belegondolni. Úgy csúsznak bele a cinizmusba, hogy észre sem veszik. És mindennek tetejébe belerángatnak az ügybe egy csomó határon túli magyart is, akiket a magyar szolidaritás nevében pajzsként emelhetnek maguk elé. Arra megint nem gondolnak, hogy a magyar és magyar közötti szolidaritás lehetne a szegény, agyondolgoztatott magyarokért való kiállás is.
D) „Ha tüntetni van idő, túlórázni is van idő.”
-mondja egy ismerősöm, akit egészen eddig aranyszívű embernek ismertem. Cinizmusa fáj nekem, mintha késsel szurkálnának.
E) „Nincs alternatíva.”
-mondja valaki, akivel egykor szintén jóban voltam. És nem arra érti, hogy a törvénynek nincsen alternatívája. Azt mondja: a Pártnak nincsen alternatívája. Ez vagy azt jelenti, hogy nem fogja fel, mert nem akarja felfogni, hogy a tüntetések nem a kormány leváltásáért folynak, hanem egy rossz törvény megváltoztatásáért. Vagy még rosszabb a helyzet: azt gondolja, minden, ami az állampárt döntéseit megkérdőjelezi, nem más mint a kormány megdöntésére tett kísérlet. Az a baj, hogy akármelyiket is érti, nincs egyedül a véleményével.
Ez a legijesztőbb.
Kialakult egy szubkultúra, egy szekta (nem tudjuk persze, mennyien vannak pontosan), amelynek a Párt szava szent. Hűségük elsődleges tárgya a Párt. Nem gondolkodnak többé nemzetben, csak a Pártban. Minden hasznos szerintük, ami a Párt uralmát alátámasztja, és minden káros, ami a Párt tekintélyét (még csak nem is a konkrét hatalmát, hanem a Párt tévedhetetlenségébe vetett hitet) megkérdőjelezi, aláássa. Elvhűségnek hiszik azt, ami csak lojalitás, méghozzá sztálinista lojalitás.

Pufajkás-gondolkodás. Bár én azt mondom: amíg csak szellemi pufajkások ők, amíg nem lőnek belénk, addig még minden tévedésük megbocsátható. De a dolog, maga a sztálinista-típusú pufajkás-gondolkodás jelenléte akkor is ijesztő.

December 21. Táncolunk a Kossuth téren
Így jutottunk el a mostani estéig. Ismét az utcán vagyunk. A kezemben egy papírlap van a tüntetés követeléseivel:

1. „A rabszolgatörvény azonnali visszavonását! A magyar dolgozók kizsigerelése, kiszolgáltatottá tétele teljes mértékben elfogadhatatlan! Vonják vissza a szabálytalanul elfogadott rabszolgatörvényt!
2. Kevesebb rendőri túlórát! Egy rendőrt se kötelezzenek többre, mint az Európai Uniós maximum! Tartsa be a kormány a saját törvényeit! Értük is tüntetünk!
3. Független bíróságokat! Állítsák helyre az igazságszolgáltatás függetlenségét! Nem kérünk a Fidesz által irányított bírókból!
4. Európai Ügyészséget! Ha a kormány nem csatlakozik az Európai Ügyészséghez, az felér egy beismerő vallomással! Egy korrupciós ügy sem maradhat büntetlenül!
5. Független közmédiát! Nem akarunk több pártállami propagandahíradót látni! Követeljük a sajtószabadság helyreállítását és a felelősök, Papp Dániel azonnali leváltását!“

Az első gesztus, amit teszek, hogy odalépek a Parlamentet őrző rendőrsorfalhoz, és végigmegyek előttük. A 2. pontra mutatok, hogy jelezzem: értük is folyik az, ami miatt most itt vagyunk, és tudjuk, hogy nem ellenségeink ők. Ahogy kell, állnak tovább rendületlenül. (Ez a dolguk, nem is várom el tőlük, hogy majd közénk állnak, rendben van, ha teszik a dolgukat.) De egyik-másik rendőr szemének hirtelen rezdüléséből látom, hogy vette az üzenetet. Hogy mit kezd majd vele, más kérdés.
A táncot a Kossuth téren ezúttal nem én kezdeményeztem. Nem is a CEU diákjai. Hanem egy csomó, általam nem is ismert magyar fiatal, akik egyszerre vonultak be a tér közepére. Közös bennük, hogy sapkájukba, kalapjukba, vagy táskáikra, tarisznyájukra, hátizsákjaikra mindannyian tollat tűztek. El is mondták, majd el is énekelték, miért: Ludas Matyi utódainak tekintik magukat. Csak a saját énekhangjukra kezdtek somogyi ugróst táncolni. Aztán többen csatlakoztunk hozzájuk. Közben valamelyikük odalépett hozzám, és az én sapkámba is tollat tűzött.
Ludas Matyi önjelölt utódai. Frappáns. Mert a hatalom ma tényleg a Döbrögik, az önjelölt földesurak kezében van, akik azt hiszik magukról, ők a törvény, saját személyükben.

És persze a régi Döbrögiket is rehabilitálni akarják. Nézzétek ezt: ez a geg egy öncélú hülyéskedésnek tűnik, de valójában a Veritas Intézet legtalálóbb kritikája.

„A lepocsékolt nép dühös indúlatja, kanócczal
Adta jelét ollykor bosszújának; de oroszlány
Szíve kevésnek vólt, hogy mint Matyi visszapofozza,
A' mi goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.”
(Fazekas Mihály: Ludas Matyi)

Táncolunk a Kossuth téren elkeseredetten, dühösen, keserű energiával. Táncolunk, mert egyelőre nem tehetünk mást…

„megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden rostán.
De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.”

(Nagy László: Az Országház kapujában 1946)