2018. december 1., szombat

Filmek, amik nem hasonlítanak

A legtöbb film valamilyen regény alapján készül, talán nem is véletlenül. A film valamilyen szinten ugyanazt a történetmesélő funkciót kezdte betölteni a XX. században, amit a regény a XIX. században. (Mostanában talán a sorozatok kezdik átvenni ezt a szerepet.) Igaz, hogy a filmnek rövidítenie, sűrítenie kell, ezért bizonyos részleteket mindig kihagy az eredeti műből. Az is elmondható, hogy ezalapján mindig lesznek a könyvnek olyan elvetemült rajongói, akik elégedetlenek lesznek azzal, amit a filmváltozat a regénnyel művelt. Ezért van viszont, hogy bizonyos regényeket érdemes akár újra meg újra megfilmesíteni.
Vannak azonban olyan filmek, amik olyan gyökeresen térnek el az alapjukként szolgáló regénytől, hogy már-már pofátlanságnak kezdjük érezni, hogy ellopták a könyv címét. De ez még nem zárja ki, hogy ezek a filmek is jók legyenek. Néhány példát most mutatok olyan filmekre, amelyekben az alkotók vagy nagyon sok dolgot vagy valami nagyon alapvető dolgot változtattak meg az alapjukul szolgáló regényhez képest. Ez persze nem mindegyik esetben baj.

A Forrest Gump című regény és film kapcsolatáról már beszéltem. Hogy még egyszer összefoglaljam: amiben a film hű marad a könyvhöz: a főhős személyisége. (Bár jobban utánagondolva: a film ebben a tekintetben is inkább csak egy lehetséges olvasata a könyvnek a sok lehetséges közül.) Amiben gyökeresen eltér: a történetmesélés hangvétele. A könyv sokkal gunyorosabb-szatirikusabb, a film sokkal dramatikusabb, romantikusabb vagy milyen, ezért viszont egy csomó jó poén elvész belőle. Az, hogy a végkifejlet is másképpen alakul a két esetben, már csak ennek a következménye. A film vége drámaibbra van véve, bár az én olvasatomban ez csak hatásvadászat. A könyv valójában nincs is igazán vége: Forrest nem lezárja, csak abbahagyja a történetmesélést, hangsúlyozva viszont, hogy az élet megy tovább számára és az olvasó számára is. Ehhez az is hozzájárul, hogy a szerelem sincs abszolutizálva a regényben: Jennyt és Forrestet nem a halál választja el egymástól, egyszerűen vége lesz a kapcsolatuknak, úgy, ahogyan egy kapcsolatnak vége szokott lenni, és ezt a helyzetet mindketten el is fogadják.
De amúgy nem csak a cselekmény végén változtattak nagyot az alkotók, hanem a közbeeső elemeken is. Forrest Gump nagy futását például hiába keressük a regényben. Van viszont egy csomó más (néha találó, néha fárasztó) poén. És egyvalamiben egészen biztos vagyok: ha az alkotók bátrabbak lettek volna és jobban ragaszkodtak volna a regény szellemiségéhez, akkor most a leghíresebb szállóige, ami Forrest Gumpról mindenkinek eszébe jut, biztosan nem az lenne, hogy „Az élet olyan, mint egy doboz bonbon.”. Sokkal inkább ez:
„A háború egy nagy fos.”


A muskétás (The Musketeer), a 2001-es változat

Szokták mondani, hogy Alexandre Dumas Három testőre a világ leggyakrabban megfilmesített regénye. Így érthető, hogy a sokadik változatnál az alkotók valami újat akarnak mutatni. Ez azonban csak annyi volt, hogy a vívások koreográfiáit ezúttal hongkongi akciófilmek mintájára, hongkongi harcművészekkel készíttették el, tehát a hagyományos párbajtőrvívást mindenféle akrobatikus ugrabugrálással egészítették ki. Az ötlet jó, nekem már első hallásra is tetszett.* Csak ez egy kicsit még kevés egy jó filmhez. Tény, hogy a harci jelenetek jól néznek ki (főleg a létrákon ugrálós vívás), de elég abszurdak. Vagyis egy ilyen ötlet csak akkor működhetne teljesen, ha az egész történetet kicsit humorosabbra, abszurdabbra veszik. Volt már erre példa egy korábbi, 1973-as változatban. Itt a regény cselekményét hűen követte a film, de belevitt az egészbe plusz (nem csak vizuális) poénokat, és ennek megfelelően alakította ki a harcokat is: nekem itt a jégen csúszkálva vívás volt a kedvencem.) A 2001-es változat ebből a szempontból súlyosan eltévesztette az arányokat: mozgás, vizualitás tekintetében hozzátett a történethez, viszont megfosztotta a cselekményt egy csomó fontos dramaturgiai elemtől, és a helyükre vagy nem tett semmit, vagy unalmas közhelyeket tett. A két legfontosabb változtatás ennek tükrében:
1. Ebben a változatban nem szerepel Milady! Ez pedig botrány! Pedig a gyönyörű, szexi és sokakat megtévesztő főgonosz központi kelléke a Három testőr-történetnek. Nélküle Rochefort és Richelieu figurája keveset ér. És egy jó színésznőnek jelenthetne nagy lehetőséget egy ilyen komplex figura eljátszása. De nem! Az alkotók úgy döntöttek: legyen a történet fekete-fehér, aki gonosz legyen látványosan gonosz, az összecsapások jó és rossz között pedig minden esetben fizikai síkon folyjanak le. Lusta megoldás, csak elszegényíti az egészet.
2. D’Artagnan motivációja: gyerekkorában a szeme láttára megölték a szüleit. Ez egy teljesen felesleges történetelem. D’Artagnan egy merész, ügyes feltörekvő ifjú tehetség, aki szegényen, egy távoli vidékről indul a nagy Párizsba szerencsét próbálni. Erről szól az eredeti történet. Miért kellene neki bárkiért bosszút állnia? (Ez a „megölték-a-szüleit-megy-bosszút-állni” amúgy egy hollywoodi közhely. Batmannek jól állt, de D’Artagnan alakjától teljesen idegen.) Valójában ez is ugyanarról szól mint amit az előzőekben már leírtam: megfosztani a történetet minden komplexitásától, minden intellektuális tartalmától, a harcokat pedig fizikai síkra helyezni. Ehhez pedig a gonosznak még gonoszabbnak kell lennie és fizikai erőszakot kell elkövetnie, nem pedig intrikálnia, mint az eredetiben, mert az túl sok agyalást jelentene a néző számára. No, ez, nem szép, amikor a nézőt így alábecsülik.
Persze az eredeti történet másik főgonosza Richelieu bíboros, akit viszont képtelenség kihagyni a történetből, pedig ő is egy ravasz és intellektuális figura, aki nem fog fizikailag megvívni a főhőssel, bármennyire szeretné is bárki. (Már csak azért sem, mert ő a főhős számára sérthetetlen, mint egyházi személy, és mint a király embere. Egyébként éppen ez adja a Három testőr-történet feszültségét, dinamikáját, izgalmát: hogy a „jók” fizikailag erősek, a „rosszak” viszont okosabbak, ravaszabbak, intellektuális fölényben vannak.) Így tehát, hogy egy izgalmas „boss fight” mégiscsak kikerekedhessen a végén, Rochefort alakját kell kiemelni és Richelieu-vel egyenrangú főgonosszá tenni. Pedig Rochefort az eredetiben csak egyszerű végrehajtója a bíboros és Milady akaratának. Szóval: nem egy nagy kaliberű figura. Ezért belőle csinálnak itt főgonoszt, illetve őt helyettesítik egy nagyobbstílű, veszélyesebb karakterrel, akit nem Rochefort-nak hívnak,

hanem Febre-nek (de legalább egy jó színész játssza: Tim Roth).
Lényeg a lényeg: ez a film egy bántóan lebutított változata az alapanyagnak. Úgy látszik a felkért harcművész koreográfusok túl sokat kértek a munkájukért, így forgatókönyvíróra már nem maradt pénz.

*(Ezt nem gondoltátok volna, mi? Azt hittétek, történészként és vívóként kizárólag az autentikus megoldások híve vagyok… Nos, nem feltétlenül. Szeretem a látványos harci koreográfiákat is, és nagyra tudom becsülni az ilyeneken dolgozó kaszkadőrök munkáját… Egyvalami van, ami ebben a tekintetben kiverte nálam a biztosítékot, ez pedig az, hogy Tim Roth többször is hegyével lefelé fordítja, és így használja vágófegyverként a spádéját. Ezt alapvetően meg lehet csinálni egy szamurájkarddal (egy katanával vagy még inkább egy vakizasival), és van olyan távol-keleti hős, akinek a harcstílusához ez hozzá is tartozik, például Zatoicsinek ez a fajta vívás a védjegye), de egy szúrásra tervezett spádéval képtelenség. Aki megpróbálja, annak az ellenfél gúnykacaja fájdalmasabb lesz, mint a halálos döfése. Egy képzett harcművész ezzel nyilván tisztában van, mégis beletette a filmbe, mert milyen jól nézett ez ki más (japán és kínai) mozik jeleneteiben. Számomra már ez a rövid részlet leleplezte, mennyire műmájer ez a film.)
Ezzel el is érkeztünk következő filmünkhöz

A koppányi aga testamentuma

Egy régi kalandregény filmrevitele úgy, hogy a látványosság érdekében itt-ott változtatnak a cselekmény fontos pontjain is. Lehet ezt jól is csinálni. Erre példa ez az 1960-as években készült magyar film.
A könyv Fekete István egyik első regénye, és hát, közel sem olyan sikerült darab, mint az „állatos” regényei. De a témája pont megfelelő volt.
A XVI-XVII. századi végvári harcok kora ugyanis mindig hálás téma volt a regényíróknak és a filmeseknek egyaránt. Ami Amerikának a western, az nekünk végvári regény/film. Bármiféle kalandos-romantikus-harcolós-vívós történetet bele lehet illeszteni ebbe a korba, és az egészet még némileg a nemzeti büszkeség legyezgetésével is össze lehet kötni. (Egyszer majd lesz még egy külön bejegyzés is az ilyen regényekről és filmekről, ígérem.) Ráadásul voltak olyan történészek, akik még azt a szívességet is megtették a szépíróknak, hogy egy kötetbe gyűjtötték azokat a történeteket, amik az ilyen könyvekhez és filmekhez jó alapul szolgálhatnak.

(Én tényleg csak azt nem értem,

hogy ebből a regényből például hogy nem készült film. Ha valaki tervezi a leforgatását, szóljon, szívesen és olcsón eljátszanám benne Lukács deákot.)
Fiatalon Fekete István is megpróbálta tehát meglovagolni ezt a neoromantikus kalandregény-vonalat, aztán rájött, hogy nem ez lesz az ő műfaja. Viszont a megfilmesítés idején még élt; nem tudni, hogy mennyire volt beleszólása a forgatókönyvbe.
Hogy mi miatt különbözik a film mégis sokban a könyvtől? Azért mert ez legalább annyira Kárpáti Rudolf filmje, mint Zsurzs Éváé.

Kárpáti Rudolf, a zseniális kardvívó (sokszoros olimpiai bajnok, Gerevich Aladár mellett a sportág legeredményesebbje) és zenetörténész ebben a filmben, mint harcművész-koreográfus mutatkozik be. Az egész filmet az általa alkotott (és remekül megalkotott) vívójelenetek köré építették fel. (Kár, hogy maga Kárpáti Rudolf nem jelenik meg szereplőként is a filmben. Remekül állna neki egy végvági vitéz felszerelése. Bár ami azt illeti, a film jelmezei mai szemmel elég gáznak hatnak. Ha valamiben, ebben az egyben öregedett kicsit a mű.) Ezen túl a kész alkotás keveset változtat a szereplőkön és a történetben elfoglalt helyükön, viszont magát a cselekményvezetést teljesen átalakítja, úgy, hogy jobban megfeleljen az egész a klasszikus kalandfilmes dramaturgia követelményeinek. A regényből például kimarad a nagy „boss fight” azaz a jó (magyar) és a gonosz (idegen megszálló) főhős végső leszámolása.

Viszont a központi elem, a főszereplő és a címszereplő nagy párbaja nagyjából a regényben leírt módon zajlik le, és kellő drámai hangsúlyt kap. (Miközben a film egy kevésbé drámai helyén meg van egy kifejezetten viccesre, börleszkesre komponált vívójelenet is.) Néha azért a vívás kicsit a történeti logika rovására is megy, mert jobban belegondolva nehezen hihető, hogy akit félholtra vertek, majd napokig éheztettek, az, miután kiszabadul, rögtön ugyanolyan kecsesen szökdécselve ront neki az ellenfeleinek, mintha mi sem történt volna vele, és az is, hogy a társai, miután kiszabadították és megmentették, szélnek eresztik egy ember-nem-járta lápvidéken, hogy majd egyedül próbáljon leszámolni a főgonosszal. Mindezeket a logikai bakikat felülírja annak izgalma, hogy újabb harci jelenet következik.
Egyébként: Igazából csak egy szereplő (Ayşa) van, akinek teljesen más a szerepe a filmben, mint a könyvben, mert kellett egy szerepet adni Szirtes Ádám lányának, Szirtes Áginak is, ő viszont akkor még túl fiatal volt egy hősszerelmes szerephez.

Így azonban legalább elmondhatjuk, hogy ez a film egy remek színésznőt indított el a pályán ilyen módon.
Mindent összevetve: ez egy teljesen jó film, teljesen vállalható és szórakoztató ma is.
De a fent említett fő vonal (klasszikus kalandfilmes dramaturgia követelményeihez való igazodás) megint szépen át is vezet minket következő filmünkhöz.


Az Ezüst-tó kincse (Der Schatz im Silbersee), 1962

Karl May indián-regényeiről is már írtam itt a blogon. Akkor azt állítottam: Karl May regényei 20 év felett eléggé blődlinek tűnnek, és elég kiszámíthatóak is, de egy jó filmes feldolgozás az ilyen blődségeket igyekezhet feloldani. A korábbi bejegyzésekben adtam is ehhez tippeket, hogyan lehetne ezeket jól filmrevinni. Természetesen, ha arról beszélünk, milyen lehet Winnetou filmben, akkor a ’60-as évek nyugat-német-jugoszláv westernjei megkerülhetetlenek a témában.
Szóval: Milyenek lettek ezek? A biztató indulás után (amit például Az Ezüst-tó kincse és a Winnetou I. jelentett) sajnos éppolyan laposak és kiszámíthatóak lettek, mint az eredeti alapanyag. Szinte alig volt közük az eredeti regények cselekményéhez, de egy idő után minden filmben ugyanazok a szokásos klisék ismétlődtek (pl. mindig van egy szerelmespár, akiket segíteni kell; a gonosz bandavezér mindig lelövi az egyik emberét, hogy látni lehessen mennyire gonosz, mindig van egy indián törzs, akik azt hiszik, hogy a főhősök az ellenségeik, de aztán rájönnek, hogy nem minden fehér ember egy szemét dög, stb., stb.).
Az Ezüst-tó kincse mind közül az első Winnetou-film volt, így itt ezek a történetelemek még megbocsáthatók lennének. Van viszont két dolog, ami furcsává teszi az egészet:
1. Ha már jött az ötlet, hogy egy Karl May-regényt filmesítsenek meg: Miért épp Az Ezüst-tó kincsével kezdik? Miért csaptak rögtön a dolgok közepébe, és miért csak utána forgatták le azt a filmet, amely Winnetou és Old Shatterhand megismerkedéséről szól, tehát a cselekmény szerinti első része az egész „franchise”-nak? (Ez lett a Winnetou I., az egyetlen film, ami követi a regényváltozat cselekményét.) Miért indul Az Ezüst-tó kincse rögtön úgy, mintha már régről ismernénk a két főhőst? (Csak hogy érthető legyen: Az Ezüst-tó kincse már a sokadik regénye volt Karl Maynak. Mintha egy kicsit összegezni is akarná az eddigieket: hirtelen egybegyűjt egy csomó szereplőt, akik addig más-más regényekben, egymástól függetlenül felbukkantak, és csak a két főhős révén ismerhetik egymást.)
2. Ami ezzel összefügg: miért lesz Old Shatterhandnél és Winnetounál sokkal hangsúlyosabb szereplője a történetnek

Fred Engel (Götz George) például?
Mint mondtam, a regény jelentős részben a korábbi Winnetou-regények szereplőinek találkozója. A filmben ez nincs így, egy csomóan kimaradnak. Hogy kimarad például Mr. Droll, az teljesen rendben van, a készítők felismerték, hogy ő ugyanaz, mint Sam Hawkins, minek legyen benne két ugyanolyan karakter? Valószínűleg hasonló megfontolásból hiányzik Köpcös Jemmy, Hosszú Davy és Bicegő Frank (bár ők még simán beleférnének vicces szereplőknek),

csak lord Harold Jim Castlepool (Eddi Arent) és a versben beszélő Nyakigláb, más néven Gunstick Uncle (Mirko Boman) vannak ott, de ők tényleg elég szórakoztatóak. Az már furcsább, hogy kimarad a regényben döntő szerepet játszó Old Firehand, de ez meg azért van, mert a filmkészítők általában mostohán bántak Old Firehand karakterével. (Kapott később egy saját filmet, amiben teljesen más a története, mint a regényekben.
(Rod Cameron játszotta.)
Utána viszont teljesen hiányzott az alakja a további mozikból. (Helyette Old Surehand lett a többször visszatérő figura.) Pedig furcsa viszonyuk Winnetouval, a barátság, amit beárnyékol egy régi féltékenység emléke, izgalmas filmes alapanyag lenne.) Szintén hiányzik Hosszúfül, aki egy kakukktojás a May-regényekben: indián, és mégsem egy gáncstalan, nemes szívű, lovagias és jó szándékú hős, hanem egy ügyeskedő opportunista, leleményes, de számító, sunyi alak, akiről sosem lehet eldönteni, kinek az oldalán áll, mégis nehéz nem szeretni. A filmváltozatokban mindig minden indián karakter egy tökéletes talpig hős figura, még Tangua is, akit csak a tüzes víz tesz gonosszá. (A regényekben sok a gonosz indián, de ők inkább olyan nagystílű és hősies, kegyetlen gonoszok. Az ilyen árnyalt karakterekből, mint Hosszúfül, nem is tudom, van-e még egy.)
De összességében Az Ezüst-tó kincse mégsem a karakterek kezelése miatt tér el nagyon az eredeti könyvtől. Hanem azért, mert a filmkészítők megpróbáltak helyreütni egy súlyos ellentmondást, ami felszín alatt visszatér több May-regényben is. Ez pedig az, hogy bár mindig hangsúlyozva van, hogy az indiánok mennyivel különbek, mint a fehér emberek, az író, és ami több ennél az ő szócsövének és alter egójának tekintett Old Shatterhand mindig az indián karakterekkel bánik el kegyetlenebbül. A fehér bőrű javíthatatlan kapzsi gazfickókon valahogy könnyebben megesik a szíve. Ez a filmekben másképpen van.

Az Ezüst-tó kincse regény első felében a főszereplők fő ellensége a Brinkley-banda. (A film magyar szinkronjában Brinkleyt csak „Colonelnek” szólítják, ami érthetetlen. Miért nem „Ezredes”?) Őket azonban a regény második felében az „Utah” (helyesen: Jút) törzs tagjai lemészárolják, és innentől ők, az utahok jútok a fő ellenfelek, akik a végén szintén szörnyen megbűnhődnek azért mert packáztak a főszereplőkkel. A filmkészítők ezen változtattak. A jútok egy idő után belátják, hogy tévedtek, és hőseinkkel közösen indulnak a Brinkley-banda ellen a két hősszerelmes megmentésére. Ami csak helyeselhető, nem csak azért mert szenvedjenek csak a rohadt sápadtarcú gyarmatosító rabló gazemberek, hanem azért is, mert az író részéről dramaturgiailag is érthetetlen húzás volt, hogy a főellenségként bemutatott gonoszokat ilyen váratlanul tünteti el a történetből.
Egyébként sok bugyuta sületlenség van a filmben kezdve a jútokon. Most nem arra gondolok, hogy a valóságban Utah a terület neve volt, amin a jútok éltek (és ebből lett az állam neve is), hanem arra, ahogyan kinéznek:

Egyenhajviselet, egyenarcfestés, egyen-farkasfogak, egyenágyékkötő. (Kivéve, ha az ember főnök, akkor megteheti, hogy kilóg a sorból.) Röhejes. Egy törzsi közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit, nincs szükség egyenruhára. (Amúgy néha a regényekből is előjön, hogy May európai fejjel gondolkodott, és azt hitte, az indiánok törzsi háborúi ugyanolyanok, mint az európai, államok közötti háborúk, és a hadiösvényen járó harcosok úgy működnek, mint egy európai hadsereg.)
Mindezek ellenére Az Ezüst-tó kincse amúgy nem lenne rossz film egy May-sorozat kezdésének, ha az alkotók ezt követően igényesebbek lettek volna, és nem ugyanezt a történetet gyártották volna le újra, meg újra, meg újra, meg újra…

Ha már az indián-regényeknél tartunk…

Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans), az 1992-es változat

A másik legnépszerűbb „indián-regény”-szerző nálunk Karl May mellett James Fenimore Cooper. Mayjal ellentétben Cooper tényleg Amerikában élt, ismerte az ott élők és valamennyire az őslakosok gondolkodását is, szóval sokkal inkább tudta, miről beszél, kevesebb a regényeiben a hiteltelen kamuzás. Az utolsó mohikán az ő leghíresebb, és így szintén többször is megfilmesített regénye. Sokféle filmváltozat van, még olyan is akad, ami a végén happy endet hoz ki, de mivel az 1992-es változat mindmáig a legújabb, azaz a legmodernebb, ezért ez a legismertebb is, el is homályosította a régebbi változatokat.
Egyik nagy előnye ennek a változatnak a tárgyi hitelesség. A szereplők ruházatát, fegyverzetét, felszerelését nem keverik más korok és tájak tárgyaival. Aztán a zenék is szépek (még ha ennyi idő után sokak számára elcsépeltnek hatnak is). A fényképezés is a lehető legkiválóbb, a harci jelentek is gyönyörűen koreografáltak, mégis realisztikusak. A színészek is jók. (Az külön szép gesztus, hogy Csingacsgukot egy indián emberjogi és környezetvédelmi aktivistával játszatták el.)

(Wanbli Ohitika ('Bátor Sas'), álnevén Russell Means, sziú emberi jogi harcos és színész. Más filmekben is szerepelt.)
Szóval külsőleg minden rendben van. A forgatókönyvnek viszont vannak hiányosságai, némelyik párbeszéd és konfliktus elég döcögős. És hogy miben teljesen más az egész, mint a könyv?

A legfeltűnőbb: egy csomóan meghalnak, akik a regényben életben maradtak, mások a filmben maradnak életben, pedig a regényben meghaltak. (Aki nem látta a filmet, annak nem spoilerezek, inkább majd összeszedem kommentben.) De van itt egy másik dolog is: van a filmben egy tendenciózusság, van egy tézise, amit igazolni szeretne. Konkrétan: a film alkotói nagyon mondani szerettek volna valamit az amerikai nemzetről is, ezért bár még vagy húsz évvel az amerikai függetlenségi háború előtt járunk, valahogyan jelezni akarták, hogy az ellentétek az itt lakó (esetleg már itt született) telepesek és a Központot, Őfelségét képviselő brit katonák között már ekkor is megvoltak. Ezért kellett az az elem, hogy a britek igazságtalanul fogságra vetik Sólyomszemet (Daniel Day-Lewis),

illetve ezért van az is, hogy Duncan Heyward,

aki az eredetiben egy délceg és szimpatikus hős, itt (Steven Waddington alakításában, jobbra) egy rátarti, arisztokratikus és visszataszító figura legyen, aki lenéz másokat és akinek a szeme sem áll jól. (Ez utóbbi egyébként szerintem teljesen felesleges volt, mert arra, hogy ellentétek vannak bőven tesz más utalásokat is a film.) Az az értelmezési lehetőség persze az eredetiben is benne van, hogy Nathan, azaz Sólyomszem valamiféle új amerikai identitás jelképe, aki közvetíteni tud fehérek és őslakosok között, mert mindegyikükkel élt együtt, és mindegyikük szokásait ismeri.

Azon már meg sem lepődünk, hogy a filmkészítők a regényhez képest egy csomót fiatalítottak Sólyomszemen (a történet szerint ő Csingacsgukkal egyidős, itt viszont az ő nevelt fia, és Unkasz fogadott testvére), és hogy mindez azért kell, hogy be lehessen szúrni egy szerelmi szálat is Cora és Sólyomszem között, mert erről Hollywood nem tud leállni. Pedig lehet, hogy ha már kell szerelmi szál bőven elég lett volna a másik, a finomabb, a tragikusabb, a plátói szál: Unkasz (Eric Schweig, a képen jobbról a második alak) reménytelen szerelme. (A szerelmi szál az eredetiben Duncan és Alice között bonyolódik.)

És ha már a történelmi tendenciózusságnál tartunk…

A tizedes meg a többiek

Erről a filmről is volt már szó. A film méltán népszerű, sőt ikonikus. Sokat mond el a magyarokról a II. világháborúban, közben mégis vicces. Ehhez képest az alapjául szolgáló kisregény egyáltalán nem egy nagy durranás. Dobozy Imre valószínűleg nem ezt tartotta élete fő művének. Viszont a filmrendezőnek, Keleti Mártonnak kétségtelenül ez a legjobb munkája (gondoljunk bele: korábban olyan borzasztó propagandafilmeket készített, mint a Dalolva szép az élet… Bár ez meg a másik szélső példája a munkásságának.) Ebben a mérsékelten vicces (inkább csak jópofa) történetben valószínűleg Szász Péter forgatókönyvíró látta meg a nagy lehetőséget. A szereplők és az ő jellemük egyébként itt sem sokat változtak, nem lehet mondani tehát, hogy a film hűtlen lett az alapanyaghoz.
Egy nagyon fontos dolog azonban megváltozott, méghozzá a film befejezése. VIGYÁZAT, SPOILER KÖVETKEZIK!

Ezt sok kritikus és történész úgy fogalmazza meg: van a történet végén egy „vörös farok”. Az eredeti ugyanis úgy végződik, hogy a mindenféle civil álöltözetekbe átöltözött főszereplők a kastélyban fogadják a megérkező szovjeteket, büszkén mutatva, hogy megmentették Grisát. A szovjet tiszteket azonban ez nem hatja meg: hőseinket simán bevágják a hadifoglyok közé, és útnak is indítják, ki tudja hová. De azért némi happy end van az egészben: a kis csapatnak sikerül megszöknie, és a végén egymás álöltözetein röhögcsélve haladnak tovább a megtépázott haza országútján a békés élet felé.
Ehhez képest a filmbéli lezárás: a szovjetek partizáncsapatot szerveznek Grisa parancsnoksága alatt a megtépett magyar katonákból, akik végül is belátják, hogy a jó ügyért mégiscsak érdemes az életüket és a testi épségüket kockáztatniuk. Persze szigorúan a németek, és nem a magyarok ellen. Ezzel valahogy mégis hőssé emelkednek, talán még az eredeti írói szándék ellenére is, amely szándék lehet, hogy inkább csak gyarló, de szerethető figurákat akart alkotni, nem pedig az új rendszer partizán-legendáriumához hozzájárulni. Szerintem ez azonban különösen elrontani nem tudja a filmet.

SPOILER VÉGE
Az utóbbi években egyébként többször készült színpadi feldolgozás is.

Érdemes lenne még azokat is megvizsgálni, azokban mi lesz a darab vége.

Hirtelen most ennyi példa jutott eszembe, de lehet, hogy mindez még bővíthető. Kommentben várom a tippeket, milyen könyvek-filmek sorolhatók még ebbe a kategóriába, és mitől lesz egyik vagy másik alkotás jobb, rosszabb, szabadabb vagy tendenciózusabb. Azt nem ígérem, hogy mindet, amit kommentben írtok meg is fogom nézni, és el is fogom olvasni (mármint a könyveket; a kommenteket persze hogy elolvasom, ha nem gyalázkodtok bennük), de lehet, hogy össze tudunk még hozni egy második részt is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése