Színházi élmények

Nemrég Magyarország egyik legnagyobb (és legrangosabb) amatőr színjátszó-fesztiválon jártam, a Komlói Amatőr Színházi Találkozón (KASzT). Egy csomó remek színházi élményt köszönhetek ennek a pár napnak, amíg ott voltam. Amatőr színjátszóként érdekes volt megtapasztalni az egészet, de mások produkcióit is érdekes volt látni. Most ez utóbbiról szeretnék mesélni kicsit. Íme három kedvenc darabom a fesztiválról:

William Shakespeare: Szentivánéji álom (Soltis Lajos Színház, Celldömölk)

(Rendező: Nagy I. Péter "Pepe", dramaturg: Sándor Júlia)
A celldömölkiek előadása az abszolút győztes. Nem azért, mert rengetegféle kelléket, eszközt használtak az előadáshoz, hanem mert annyira szívvel-lélekkel játszott mindenki, annyira érezni lehetett, hogy mindenkinek fontos a közösség és a produkció, olyan tűz és lelkesedés volt ebben a csapatban, amilyent talán még egy amatőr színháznál sem tapasztaltam.
A Szentivánéji álom egyébként egy hálás darab, rengeteg lehetőséget ad a továbbgondolásra, a játékra, poénokra és a varázslásra. A színház maga a mágia. Hát akkor még egy mágiáról szóló darab! Amiben ráadásul nem kevés a szexuális tartalom sem. Rengeteg plusz ötlet volt az előadásban az eredeti szöveghez képest, nem csak ami a színpadképet illeti, hanem a rendező nagyon nagyban épített a színészek mozgáskultúrájára, egyenkénti egyéni képességeire is. A szerelmesek kergetőzésének jelenete mint koreográfia is zseniális volt, de elképesztő fizikai állóképességet is kívánt a benne résztvevőktől. Jó volt nézni, de közben még jobban tisztelni kezdtem a benne résztvevőket.
És nem hiányoztak az előadásból az aktualizáló kiszólások sem. Az amatőr színtársulat, ami egy színdarabot ad elő a színdarabban (és amelyben mindnyájunk kedvenc Will-je minden bizonnyal saját társulatának és önironikus paródiáját írta meg) itt régi diákszínjátszó cimborákból állt, akik kulturális közmunkásokként tengetik a napjaikat, de egy pályázatnak köszönhetően még újra összeállnak egy darabra. Mármint mindez nem a színpadképből derült ki, hanem egy az egyben ki volt mondva. Ugyanis ennek a párhuzamos történetnek az elmesélésénél a darab nem ragaszkodott az eredeti Shakespeare-szöveghez, hanem felvette egy teljesen mai történet fonalát. Amit egyébként nem más írt, hanem az én drága jó régi barátném, Színes Tintákkal Álmodó, aki egy időben Füstköd álnéven alkotott, akivel egy társulatban játszottam itt (is többek között, meg még más helyeken is), és akinek benne volt a keze ebben a darabban is, amiért annyira lelkesedtem. Amit Színes Tintákkal Álmodó ebben a párhuzamos történetben megírt, az talán egy kicsit az én történetem is, illetve talán egykori közös történetünk is, mármint nem csak az övé és az enyém, hanem mindannyiunké, akik annak idején ebben a társulatban együtt szerepeltünk.
De ha ez nem lett volna benne ebben a Shakespeare-adaptációban, már akkor is imádtam volna. Én is, meg mindenki, aki látta. Lehet, hogy elmegyek majd Celldömölkre még egyszer megnézni, hogy még részletesebben is írhassak róla.


William Shakespeare: Othello (Rév Színház és az Inárcsi KB 25 Színház közös előadása)

(Rendezte: Balla Richie és Szivák-Tóth Viktor)
Egy másik örökbecsű darab a halhatatlan Willtől. De ez egy egészen más műfajú darab, sötétebb, komorabb, egészen más tempót, hangulatot és játékstílust kíván meg. Nyilván ebből is következik, hogy amennyire sok eszközzel dolgozott a Soltis Színház, annyira kevés díszlettel, és kevés technikai eszközzel hoztak össze egy szintén elképesztően jó előadást az Othello alkotói. A díszlet pár láda volt, ami ahogyan a történet megkívánta, lehetett hajó, vár, koporsó, szobaajtó, embereket elválasztó konkrét vagy szimbolikus fal, stb. A vészjósló hangulat végig érezhető volt, és az alakítások megint egytől egyig királyak. Ezt a művet és a benne lévő szereplők viszonyrendszerét nagyon sokféleképpen lehet megjeleníteni, tehát nagyon sok múlik a színészeken. Othello például itt nem annyira egy hirtelen haragú ember, mint inkább egy fegyelmezett katona, aki sokáig uralkodik az érzelmein, hogy aztán amikor azok kitörnek, akkor annál pusztítóbbak legyenek. De hangsúlyosan szólt az előadás arról is, hogy nem csak az emberek alakítják az alaptalan előítéleteket, hanem az alaptalan előítéletek is az embert. Utat törnek, alapot készítenek maguknak, átformálják az embert. Többek között ebben áll a veszélyességük, mérgező hatásuk.


Michael Frayn: Még egyszer, hátulról (Súgólyuk Színház, Komló)

(Rendezte: Fajcsi Ferenc)
Itt magának a darabnak az alapötlete az, ami zseniális. Ez is egy színház a színházban, de másképpen: míg a Szentivánéji álomban a színházbéli színház egy mellékszála a történetnek, addig itt ez maga a történet a fő vonal. Maga a színészi közösség a főszereplő., amelyet az első felvonásban próba közben ismerünk meg, hogy aztán majd pontosan értsük, hogy a második felvonásban miért próbálnak a díszletek mögött a színészek egymással olyan elképesztően kicsinyes módon kiszúrni, vélt és valós sérelmeikért bosszút állni. A poénok nagy része a színészek közötti intrikákban van, de érdekes maga a színdarab is, amit a színészek próbálnak: ez egy bohózat, ami tele van olyan poénokkal, amiken a néző tud jókat röhögni, de a másik fele meg olyan poénokból áll, amik egyáltalán nem viccesek. És ez mégis működik, mert ezekben az esetekben éppen arról szól a dolog, hogy egy bohózat mennyire erőltetett, mennyire pózer tud lenni. Tehát: egyszerre kapunk egy szatírát az emberi kicsinyességről, egy szatírát egy szakmáról (a színházi szakmáról) és egy irodalmi kritikát is egy paródiába csomagolva.
Eddig csak a darabról beszéltem, de nyilván a KASzT-on nem a drámákat/az írókat értékeli a zsűri, hanem az előadásokat. Ami ezt a produkciót, a házigazda komlói csapat előadását nagyon élvezhetővé tette az a tökéletes összhang a színészek között. Mert ennél a darabnál tényleg a tökéletes összhang, a lehető legjobb időzítések jelentik a kulcsot a sikerhez. Vagyis a jó csapatmunka. És itt ez működik, egy tökéletesen koreografált tánc az egész.


Mivel pedig ez mégiscsak egy fesztivál volt, nem hiányozhattak az estékről a koncertek sem, így azoknak is teljes lett a buli, akik esetleg magukra a színházi előadásokra nem jutottak be. Komlón voltunk, szóval várhattuk volna, hogy a meghívott fellépők között lesz a Rózsaszín Pitbull vagy akár a Hiperkarma, de hát végül egyik sem volt ott a zenekarok között. Volt viszont más érdekes dolog, ami kapcsán egy korábbi színpadi élményem is felidéződött, ezért szeretnék róla külön beszélni ebben a bejegyzésben.
Az egyik fellépő egy Queen-emlékzenekar volt. De színházi szempontból, most nem is ők voltak az érdekesebbek, hanem egy másik, számomra eddig ismeretlen együttes. A nevük: Attila Fiai.
Szerencsére nem egy giccses, rossz értelemben vett „nemzeti rockzenekar” volt ez, vagy csak félig volt az. Inkább egy Kormorán-emlékzenekar. De főleg a Kormoránnak abból az időszakából játszottak számokat, amikor még a halászmadárról elnevezett zenekar nem a Nagy Narancsos Főnök udvari mulattatója volt (az mondjuk jó régen volt már), és a hazafias dalok, amiket játszottak, még nem fordultak át giccsbe. És persze a régi Kormorán számok mellett olyan klasszikus történelmi rockoperák ismert számait is játszották, mint az István a király. Minden előzetes fenntartásom ellenére végül ott csápoltam végig a koncertet a legelső sorban, lelkesen énekelve minden szöveget.
És közben, ahogy ott állt egymás mellett a banda három énekese, végül az is beugrott, hogy kik ők, és miért Attila Fiai ők. Na és ez volt az a pont, ahol felidéződött bennem az a bizonyos régi színpadi mű.
Beugrott, hogy az István a király után kb. tíz évvel volt Szörényi Leventének egy másik, kevésbé sikeres (vagy csak kevésbé sikerült) rockoperája is Attiláról, a hun királyról.

Az volt a címe: Isten kardja. Azok pedig, akik most a magyar heavy metal kiöregedett klasszikusaiként itt álltak egymás mellett a színpadon, és régi Kormorán-számokat énekeltek, nem voltak mások, mint az a három énekes, akik abban a darabban (mármint annak az ősbemutatóján) Attilla király három fiát játszották. A három királyfi a három József:

Rudán Joe (Ellák), Babari Joe (Dengezik) és Kalapács Joe (Csaba)
Ma már persze nem így néznek ki, és nem is ezekben a pompás (vagy giccses?) hófehér ruhákban feszítettek, hanem fekete pólókban, ahogyan öreg rockerekhez illik.
A koncertélmény viszont arra sarkallt engem, hogy rákeressek erre az Isten kardja rockoperára, és újra megnézzem.
https://www.youtube.com/watch?v=e20WgtJXhgI&t=4501s
Egészen érdekes élményben volt részem.

Én ezt a rockoperát kisgyerekkoromban láttam. A történetből sokat nem értettem, de teljesen lenyűgözött a színpad varázsa, az, hogy ezek a szép bácsik és nénik milyen szép ruhákban milyen szépen énekelnek és az egész valahogyan rólunk, a mi múltunkról szól, amire büszkék lehetünk… szóval teljesen odáig voltam, meg vissza az élménytől. Most visszanézve elsőre azt mondtam, hogy ekkora műmájerséget, ilyen otromba giccset még kitalálni is nehéz. Kezdett az a kellemetlen érzésem lenni, hogy annak az egész műhazafiasságnak, annak az egész mű-ősi, műnomád giccsnek, amiben ma élünk, és ami ma annyi mindent eluralt, valahol itt volt az eredete. Az az egész szörnyűség, amit Koltay Gábor rendezőként művelt, talán itt kezdődött valahol. Később, mint az István a király (ami még tényleg király volt a maga idején, persze csak addig, amíg underground volt és nem mainstream) és később mint az Itt élned, halnod kell (mármint annak a régi, 1985-ös verziója), de korábban, mint a Honfoglalás. Lehet, hogy Koltay az egész elbaltázott Honfoglalás-projektbe ezen a darabon felbuzdulva vágott bele, azt hívén, hogy egy filmhez is elég lesz majd jó zenéket íratni az öccsével és szép jelmezeket készíttetnie a jelmeztervezővel. (Hát nem, ez egy rockoperához sem pont elég, valami elmesélendő történet azért ott is kell.)
És mégis. Valami mégis vonzott ebben az egészben. Szeretném azt hinni, hogy nem csak a nosztalgia. Vagy igen? Amellett, hogy kiskoromban láttam, talán még az is, hogy mindez egy olyan korban készült, amikor ez az egész műmájer-műősi izé még nem jelentett politikai koncepciót, csak a színpadi történetmesélés egyik eszközét. Annak pedig, keretnek, formának végül is nem rossz. Jól néz ki, ha nem vesszük túl komolyan és nem akarjuk kötelezővé tenni, és nem ezalapján képzeljük el az egész múltunkat.

Muszáj volt az egészet rögtön utána még egyszer megnéznem. És így második (illetve a régit is számolva harmadik) nézésre megint beszippantott az egész hangulata, és kezdtem érteni a koncepciót is. Ami ötletes is lehetett, csak több ponton félremehetett.
A történet koncepciója: az udvari intrikák ábrázolása Attila király udvarában. Vagyis, hogy az udvari fontos emberek hogyan próbálják a nagy király árnyékában a saját szerencséjüket, karrierjüket és jólétüket építgetni, minél jobb pozíciót kivívni maguknak. Ez egy tök jó ötlet. Ahol félrecsúszik az egész: egy ilyen koncepció ábrázolásához talán nem a rockopera a legjobb forma. Az ünnepélyes, pátoszos forma nem biztos, hogy alkalmas az emberi kicsinyesség ábrázolására. Vagy igen, hiszen az első magyar rockoperának, a Sztárcsinálóknak (amely Nero császárról szólt) ez egészen jól sikerült. Csak a Sztárcsinálók nem várta el, hogy a néző maximálisan azonosuljon akármelyik szereplővel. Nero féktelenül vad, Seneca számító, a keresztények fanatikusak, vagy mint Péter és Pál apostol, naivan jóhiszeműek, Iuvenalis, a költő megalkuvó… Itt meg, az Isten kardjában: Attila és Csaba királyfi is maga a megtestesült jóság és bölcsesség, nemzetünk félistenei… Ha kicsit merészebbek lettek volna az alkotók, és merik őket is árnyaltabban ábrázolni, talán jobban is sikerülhetett volna az egész. Csakhogy az alkotók ezt nem merték megtenni, merthogy a koncepciónak, úgy látszik, része volt az is, hogy valahogyan azt sugallják nekünk: a hunok a romlatlan, tisztalelkű hősök (mind hófehér ruhában vannak), és valójában a hozzájuk csapódott idegenek, görögök és gótok azok, akik önös érdekből intrikálnak és bomlasztanak.

(Mintha Attila két idősebb fiát is inkább az idegenek befolyásolnák efelé. Nagy Feró karakteréről pedig nem derül ki egyértelműen, hogy egy Bizáncot megjárt hun-e (Önögéz) vagy csak hunokhoz csatlakozott görög (Onegesziosz), aminthogy ez a figura történelmi mintája esetében sem teljesen egyértelmű.)
Ki tudja nem épp az István a király teremtette-e meg azt a fura koncepciót, hogy egy rockoperának mindig történelmi büszkeségünkről kell szólnia?
Ez a tartalmi része a dolognak. Ahol pedig formailag is félremegy a dolog, az valószínűleg az, hogy itt nem a remek Szörényi-Bródy-alkotópáros dolgozott a darabon. A zenét Szörényi Levente szerezte, és azzal nincs is semmi gond, sőt, vannak benne kifejezetten izgalmas megoldások. A szövegeket viszont nem Bródy János írta, hanem Lezsák Sándor. És Lezsák Sándor sajnos a jelek szerint sem nem jó költő, sem nem jó író. A dalszövegek döcögnek, a sorok néha nagyon kínosan (nem) rímelnek, a ritmus megakad, és a mondatoknak sokszor nyelvtanilag sincs értelme. Vagy csak nem értjük Lezsák gondolatmenetét? Mindenesetre nagyon olyan, mintha a szereplők elbeszélnének egymás mellett vagy halandzsáznának, és az egésznek nem lenne más értelme, mint hogy ezek az egyébként tényleg kiváló énekesek milyen szépen ki tudják énekelni az összes magas és mély hangot, hajlítást díszítést, stb.

Vértes Attila, az XL-Sisters énekese (egy Attila, aki mégsem Attila a darabban, hanem a gót Guntar szerepét játssza) például valami egészen kiemelkedőt nyújt. De nem mindig érteni, mit akar kifejezni.

Vagy például: ti értettétek, hogy Attila (Vikidál Gyula) és Aetius (Sasvári Sándor), akik egykor haverok voltak, de most egymással szemben álló hadvezérek, min vitáznak a csata szünetében, és végül is hogyan jutnak egyezségre, és miben egyeznek meg a „vitájuk” végén? Én nem. És nem azért, mert egyszerre énekelnek ketten kétfélét, hanem a mondataikat nem értem. Vagy ez egy kordokumentum: valami közös szövegelés Európáról már alkalmas rá, hogy a régi ellenségeket is kibékítse?
Azért az jellemző, hogy a történet még ebben a filmes formában is csak úgy követhető, hogy feliratozták nekünk, mit látunk. (Pedig mindezeknek a színpadi történésekből kellene kiderülniük.) Illetve a vége még úgy sem. Meghalt Attila, szétesett a Hun Birodalom, mégis örülni kell a végén? (Úgy tűnik, mintha Csaba apja örökébe lépett volna, és minden rendben menne, miközben tudjuk, hogy Csabának népe maradékával menekülnie kellett. De ez az egész tragikum mégsem jön le a színpadról.)
Aztán nem tudom, mi lett volna, ha mégis Bródy János írta volna a szövegeket. Lehet, hogy ő sem garancia a sikerre. Az István a király folytatásának szánt Veled Uram szövegét például ő írta, és amennyire emlékszem, az is elég béna lett.

Most úgy tűnik, hogy nagyon lehúzom a darabot, de összességében azért minden nem volt egy rossz élmény nézni. Már az, ahogyan a legkülönbözőbb műfajok művészeit összehozza a közös nemzeti ügyben, egy történelmi téma megjelenítésében, azért szintén elég szimpatikus koncepció. Ahogyan összegyűlnek itt heavy metal-énekesek, profi musical-színészek és népdalénekesek egy közös produkcióra, az még akkor is felemelő, ha amúgy a darab, a történet kicsit gyengébbre sikeredett.
Hogy ki ez a széphangú pásztorfiú?

Nem más, mint a gyimesi hagyományőrző énekes, együttes- és kórusvezető, Antal Tibor. Egy hagyományőrző népdalénekes, aki egyszerre lett színész és rocksztár egy darab erejéig, mindezt elképesztően fiatalon, hogy aztán mintha mi sem történt volna, a lehető legtermészetesebben visszatérjen „eldugott” kis falujába, annak kulturális életét szervezni, hagyományait fenntartani. Tök szép, nem? És ahogyan ebben a darabban, tizenéves legényként énekel, az tényleg lenyűgöző.
Na és ez a hírnök ki?

Ő pedig nem más, mint Minden Lovasíjászok Nagykagánja, Kassai Lajos. Hogy a saját hangján énekel-e nem tudjuk, de tök jó, hogy ő is kapott egy szerepet, és nem csak lovas statisztaként. (Akkor mondjuk még nem volt annyira országosan ismert, mint most.)

Végül is ezt a színdarabot is a Komlói Amatőr Színházi Találkozónak köszönhetően néztem meg újra. Úgyhogy örülök, hogy ott voltam, remélem, még többször is eljutok oda.