Ez nem filmajánló

Többen kértétek, hogy legyen a blogon kevesebb aktuálpolitika, és több filmes, színházi, kulturális ajánló és/vagy kritika. Hát, hogy mi kerül ide, az nem csak tőlem függ, hanem attól is, mi történik a Világban, illetve az országban. Mindenesetre most egy ilyen ajánló-féleség következne. De nem filmeket ajánlok most a figyelmetekbe, hanem két olyan művet, amelyek egyaránt a filmváltozatukról lettek világszerte ismertek. A Hair-t és a Forrest Gumpot.
Bizony, ez a két film kultfilm már jó ideje. De hogy jó filmek-e azt nem tudom eldönteni. Én is filmen láttam őket először, de a filmes élményt aztán felülírta a fejemben az, amikor láttam a Hairt színpadon, illetve elolvastam a Forrest Gump című regényt.
Mindkettő után úgy éreztem, hogy a filmváltozat valami erős lebutítása az eredeti történeteknek. Persze általában szokás fanyalogni, hogy egy-egy filmadaptáció nem éri el az eredeti könyv színvonalát, de azoknak is igazuk van, akik azt mondják: a film más műfaj, más eszközökkel, szükségképpen sűrít és összegez, összevon és szétbont karaktereket, ezért aztán felesleges az eredeti anyaggal összehasonlítani, ha filmként önállóan is működik. Amúgy meg minden filmadaptáció egy interpretációja az eredeti anyagnak, és ami nem hasonlít a mi saját interpretációnkra, azzal mindig elégedetlenkedünk. Szóval ezt mind készséggel elismerem. De itt mindkét esetben úgy éreztem, hogy a filmek nem rosszak, de nagyon is lényeges elemek maradnak ki az eredeti történetekből, ami által az eredeti üzenet (ha van ilyen) is megváltozik. Sérül vagy elhajlik vagy hogyan mondjam ezt jól? Lehet, hogy egyik sem, egyszerűen csak más lesz. Na mindenesetre leírom, mit tapasztaltam ennél a két műnél.

A Hair
A Hair-ről a kötelező adatok dióhéjban: Két jó barát, James Rado és Gerome Ragni kezdték írni 1964-ben, tehát még jócskán benne a hippikorszakban.

(James Rado és Gerome Ragni, hátul pedig a darab zeneszerzője Galt MacDermot, aki nem is volt hippi)

A karaktereket és történeteiket magukról és barátaikról mintázták, illetve az utcáról szedték. A mű végül 1967-ben került színpadra, és nem sokkal később eljutott a Broadway-re. A film 1979-ben készült, tehát 10-15 évvel az eredeti darab után. A film készítői és szereplői tehát bizonyos mértékben már új generáció voltak a musical alkotóihoz képest, talán némi távolságtartó rálátással is rendelkezhettek a ’60-as évekre. Talán.
Szóval a Hairt színházban láttam, még valamikor gimis koromban (de az biztos, hogy jóval a film megnézése után). Bizony. Abban a korban, amikor az emberben jó adag idealizmus (is) van és egy jó regény vagy film élménye nagy hatást tud gyakorolni az emberre. Főleg, ha olyan dolgokról van szó, amik ebben az életkorban kiemelten foglalkoztatnak mindenkit, mint a lázadás, az egyéni szabadság, a szex, meg egy-egy közösség épülése.

Mert a színpadon én főleg ez utóbbit láttam. Egy nagy közösséget, egy kommunát, amelynek a tagjait szépen lassan fokozatosan ismertük meg. Kit jobban, kit kevésbé, mint az életben is, ha belekeveredünk egy csoportba. Mindenesetre nem volt „klikkesedés”, olyan értelemben, hogy nem volt kiemelve egy kisebb csoport a nagy csoportból. (Mint a filmben, ahol igazán csak Claude-ot, Sheilát és Bergert ismerjük meg; Jeannie, Woof és Hud valójában csak kevésbé kidolgozott mellékszereplők, a többiek meg csak statiszták.) Persze a színpadon is voltak statiszták, akik csak táncoltak meg ilyesmi, de azért mégis valahogy több ember személyes történetének elmesélésére volt lehetőség. Valahogy nyugisabb volt az egész: nem volt sietség és kapkodás, és ez rendben is volt, nem hiányzott nekem sem, hogy ami a színpadon történik, az valami nagy drámai végkifejlet felé rohanjon, és engem is magával sodorjon. Inkább éreztem úgy, hogy meg akarom ismerni ezeket a kedves hippiket egyenként, azt sem bánom, ha a végén nem lesznek katonák, meg repülő, meg drámai elmasírozás, meg Vietnam. (De azért lett.) Annak ellenére, hogy nagyon dinamikus előadás volt sok mozgással, tánccal meg rohangálással, mégis volt egy olyan érzésem, mintha ezek az érdekes fiatalok most leülnének a színpad szélére és nekünk, fiatalabb érdeklődőknek elmesélnék az életüket, bemutatnák a közösségüket.
Inkább egy hangulatot akart teremteni az előadás, mint egy történetet mindenáron elmesélni. Valószínűleg ez volt az, amiről aztán a film rendezője vagy a forgatókönyvírói úgy érezték, hogy kevés egy filmhez. Kell hozzá úgynevezett „egységes történet”, fordulatokkal, álöltözetekkel, botránnyal és börtönnel, erősebb kontrasztokkal és társadalomkritikával, és egy megindító befejezéssel. Meg aztán szigorúan el kell különíteni, és egyértelművé kell tenni, hogy mi az, ami a szereplőkkel tényleg megtörténik, mi az amit a szereplők eljátszanak, de valójában nem történik meg, és mi az, ami csak egyesek fejében játszódik le. Színpadon ezek között nem kell feltétlenül éles határokat húzni, és pont ez teszi az egészet izgalmassá.
És még egy fontos különbség. Az eredetiben a közösség belső viszonyai az érdekesek, az hogy az egyes emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz. A film inkább a hippik és a külvilág viszonyára fókuszál, arra, hogy mitől mások a hippik, mint mások. Ezért kell a főszereplőkkel szétrúgatni egy csicsás-sznob kertipartit, ezért kell őket elvinni a börtönbe, és a végén hosszan elidőzni a hadseregnél és a kiképzésnél. A végére meg kell egy „tragikus félreértés”, aminek következtében még jobban sajnálhatjuk az elszánt békeharcos George Bergert, aki nagy áldozatot hozott a barátjáért.
Ezek után nem csodálom, hogy James Rado-nak és Gerome Ragninak sem tetszett a film. Ők saját generációjuknak akartak egy zenés darabot csinálni, a hippikről, belülről nézve. Erre a messziről jött Miloš Forman csinál egy filmet arról, hogy kívülről hogyan néznek ki a hippik. (Mondjuk egy gazdag sznob vagy egy oklahomai parasztfiú szemével.)
Mondjam a konkrét különbségeket?

A musicalben Claude Bukowski nem egy messziről jött ember, egy vidéki srác volt, aki kívülről, teljesen más értékrenddel csöppent a hippik közé. Hanem egy rendes régi tagja a közösségnek. Ami kiemeli őt a többiek közül, az az érzékenysége, az önmarcangolása, a szüntelen belső vívódása. Keresi önmagát. Így azért szerintem nagyobb ereje van egy olyan dalnak, mint a "Where Do I Go?". És na, nem árulok el nagy titkot, hogy a végén Claude vonul be katonának, és repül el Vietnamba. Bizony. Miért jobb és drámaibb ez a megoldás? Szerintem éppen azért, mert Claude eltávozása egy valódi belső konfliktus eredménye, és a konfliktusból következő emberi döntésé! És nem pedig egy szerencsétlen és kapkodós félreértésé! A film lezárása tragikus, de nem feltétlenül katartikus. De nem is vet fel annyi kérdést, mint az eredeti musicalé. (És nem feltétlenül azért, mert az egész darab a repülő felszállásával, és a többiek döbbent éneklésével végződik; tehát egyáltalán nem tudjuk meg, hogy Claude túléli-e a háborút.) Szóval, hogy röviden összefoglaljam: sokkal megindítóbb az, ha Claude jó barátai ellenére, magát kívülállónak érzi, mintha tényleges kívülállóként csöppenne bele a történetbe.
Ez szerintem a legfontosabb különbség a történetben. (Mert ez nemcsak a történetvezetést, hanem a jellemfejlődést is érinti.) De a többi esetben sem elhanyagolható. Arról már volt szó, hogy sokkal több szereplő személyes történetét és érzéseit megismerjük a musicalben a nyugisabb történetmesélés és hangulatteremtés révén. A hátterüket a szereplők maguk mondják el. Sheiláról kiderül, hogy gazdag családból származik, de nem kell ezt meg is mutatni, mivel a hippi közösségnek ő is ugyanolyan tagja, mint a többiek, ugyanolyan kedves lány. (A filmben éppen az ő lázadása a szülei merevsége ellen nem egészen egyértelmű.) Hud keménysége és Woof puhasága is jobban kijön, ha a társaikhoz képest látjuk ezt, és nem a külvilághoz képest.
Na és a szerelmi szál. A filmben ez egy hiteltelen kapkodásnak tűnik: egymást pár napja ismerő szereplők között alakulnak ki olyan erős kötelékek, hogy az életüket képesek áldozni egymásért? Fura. Míg ha egy régóta együtt lévő közösség belső viszonyait nézzük akkor ezek a dolgok is helyükre kerülnek. (És ezek a viszonyok a szereplők jellemére is sokkal jobban rávilágítanak.) Nagyon érdekes, hogy egy szexuális szabadságot hirdető kommunában hogyan alakulnak ki mégis plátói vonzalmak az emberek között. Erről szólt jórészt a darab. A csupa szív Jeannie gyermeket vár, (még nem tudni, hogy Hudtól vagy Wooftól), de közben reménytelenül szerelmes Claude-ba. Claude reménytelenül szerelmes a szép és komoly Sheilába. Sheila pedig az egész kommuna vezéregyéniségébe, a vagány George-ba (Bergerbe). George meg sokáig nem veszi ezt észre, túl nagy egója miatt. Csak a végén mikor legjobb barátját, Claude-ot nem tudja visszatartani attól, hogy mégis bevonuljon, és Vietnamba menjen, akkor döbben rá George, hogy nem akarja Sheilát is elveszteni. Ez így sokkal szebb és kidolgozottabb történet, mint a film kapkodósan kialakított szerelmi háromszöge Claude, Sheila és George között. (Már csak azért is, mert, mint már mondtam, a darabban egymást régóta ismerő barátokról volt szó, akik között volt ideje kialakulni az érzéseknek, a filmben pedig ezek hárman csak pár napja ismerték meg egymást.)
Szóval, mint mondtam, abszolút megértem, hogy mi az eredeti alkotók gondja a filmmel. Nem közvetíti azt az életérzést, amit a darab igen, és ez nemcsak a színházi személyes jelenlét varázsán múlik. Ennek ellenére, ha a Hairt említem, akkor a legtöbb embernek a film története fog beugrani. Nem mondom, hogy a film rossz, de azért…

Több Hairt a magyar színházakba!!!!

Forrest Gump
A Forrest Gump című regényt egy Winston Groom nevű amerikai újságíró, író és amatőr hadtörténész írta; 1985-ben jelent meg.

(Az író egyébként maga is Alabamából származik és szintén szolgált a vietnami háborúban, éppúgy, mint főhőse.) Igazán ismert azonban maga a könyv is csak akkor lett, amikor 1994-ben elékészült a filmváltozata Robert Zemeckis rendezésében. Magyarra is csak a film ismertté válása után fordították le a regényt. 1997-es kiadásában a címe: Forrest Gump avagy Egy együgyű fickó feljegyzései lett.
A Forrest Gump film elsőre nekem tetszett, a kedvessége, viccessége, a főszereplő szerethetősége miatt, de úgy éreztem, a végére nagyon ellaposodik a történet, és a lezárása is furcsa az egésznek. Hozzá kell tennem, hogy Tom Hanks alakítását akkor is jónak tartottam, és most is jónak tartom. Édesapám, aki nagy kritikus, mikor ő is látta a filmet, olyasmit mondott, hogy ez a film elég szirupos, az „amerikai álomnak” egy újabb kifejeződése. Érdekes, gondoltam, én nem ezt láttam benne, inkább a főszereplő csetlését-botlását az amerikai történelmen keresztül. És való igaz, mindkettő benne van a filmben, csak nem feltétlenül passzolnak össze. De hogy miért, arra én is csak akkor jöttem rá, amikor elolvastam a regényt. (Ez is még valamikor gimis koromban történt, ha jól emlékszem, az érettségi évében.)
A regény ugyanis műfaját tekintve egy szatíra. Célja inkább az, hogy görbe tükröt tartson Amerika elé, mint hogy dicsőítse az „amerikai álmot” (bármit jelentsen is ez). És a filmmel pont ez a baj, hogy végül is Forrestnek minden összejön, és pont az egész mű szatirikussága vész el ezáltal. Az alkotók mintha a görbe tükör helyett mindenáron valami pozitív üzenetet akartak volna belerőltetni a filmbe. Valami ilyesfélét: „Mégha nem is vagy te a legokosabb ember, mégis lehetsz nagyon sikeres, ha a szíved a helyén van.” Ezt az egész üzenetet igazából úgy akarták beleszuszakolni a filmjükbe, hogy közben a főszereplő karakterén lehetőleg csak keveset változtassanak. Így kicsit felemás lett az eredmény.
Milyen ember Forrest Gump?

Mint a magyar cím is mutatja: első pillantásra leginkább együgyű. Afféle bivalyerős suttyó, akiben azok, akik csak felületesen ismerik, csak a vidéki parasztot látják (a szó rossz értelmében) vagy a könnyen átejthető és kihasználható naiv balekot. Forrest az IQ-teszteken sosem produkál 80-asnál jobb eredményt. De ahogy múlik az idő, egyre inkább kiderül, hogy mennyiféle rejtett tehetség szunnyad benne: megold olyan matekpéldákat, amiket senki másnak nem sikerül, remek amerikai focista lesz, az iskolai blueszenekar szájharmonikásként is hírnevet szerez, később kiderül milyen remek érzéke van a ping-ponghoz és a sakkhoz is. Emellett feltalálja magát az őserdőben, rákászként a tengeren hajózva, és az űrben is (mert a könyvben oda is eljut), mikor egyetlen orángután az útitársa. (Egy egyetemi tanár egyébként a könyv egyik jelenetében azt állítja, hogy Forrest Savant-szindrómában szenved, innen az ellentmondás képességei és viselkedése között.) Mégsem lesz soha igazán sikeres, noha elnökökkel és világsztárokkal ismerkedik meg, és dolgozik együtt. Legtöbb dolga valahogy elcsúszik valami nevetséges apróságon, sokszor saját hibáján kívül. (Ez a sikertelenség adja a könyvnek azt a szatirikus fanyarságát, ami a legfőbb különbség a filmhez képest.) Forrestet azonban igazából nem nagyon érdeklik ezek a félrecsúszások sem: ő a maga egyszerű eszével mindenre, ami történik vele egy kicsit kívülállóként néz. És ebben rejlik a látszólag együgyű fickó bölcsessége is: az olvasó fokozatosan rájön, hogy ez az ember, bármennyire is naivnak és szimplának tűnik is, inkább egyfajta józan felülemelkedettséggel tekint a Világra, nagyon sokszor nem hajlandó felvenni a mások által készségesen vállalt pózokat. Forrest cselekvő résztvevőként éli át a XX. század második felének amerikai történelmét, és mindenhez ilyen naiv természetességgel áll. Idegen tőle mindenféle pátosz, amit mások bizonyos helyzetekben kötelezőnek éreznek. Ez Forrestet egyrész kicsit Josef Švejkhez teszi hasonlatossá, másrészt éppen ebben a hozzáállásban van az egész könyv szatirikussága. És éppen ez Forresttől idegen emelkedettség, ez a kötelező öndicsőítés az, amitől a film készítői nem tudtak megválni, amit mégiscsak visszahoztak a történetbe, főleg a végkifejletnél. (Amire mindjárt rátérek.) Ettől lett a fanyar humorú történetmesélésből afféle sírós-nevetős szirupos dráma.
A szereplők viszonyai is kicsit mások.

Benjamin Buford Blue azaz Bubba. (A filmben Mykelti Williamson alakítja) A filmben Forrest legjobb barátja és bajtársa a katonaságnál és Vietnamban. A könyv szerint már a suliban is jó haverok voltak. Bubba tanította meg Forrestet zenélni. Később együtt vonultak be a seregbe. Mikor Bubba lövéstől haldoklik a vietnami őserdőben, Forrest barátja kérésére a kedvenc bluesdalait játssza mellette a szájharmonikáján, hogy az utolsó pillanatokban felidézhesse az otthont és a békét. (Ez például nincs benne a filmben, pedig ebből aztán szép könnyfakasztó jelenetet lehetett volna kihozni.) Arról nem esik szó a könyvben, hogy Bubba fekete lenne, pedig Forrest egyébként nemritkán használja még barátaira is a „nigger” szót, minden bántó szándék nélkül.

Dan Taylor (volt) hadnagy. (A színész: Gary Sinise) A filmben Forrest egyik közvetlen felettese a seregnél. A konfliktus kettőjük között abból támad, hogy Forrest nem hagyja Dant méltósággal meghalni a harctéren, hanem megmenti az életét, a kemény katonának pedig ezután szerencsétlen nyomorékként kell élnie. A könyvben Forrest már sebesülten, a kórházban ismeri meg Dant, akinek mint kiderül éppen Forrestre volt szüksége ahhoz, hogy el tudja viselni megnyomorodását és ne végezzen magával. Dant (aki eredetileg civilben töritanár) meghökkenti és egyben szórakoztatja Forrest egyszerűsége. Éppen ő az, aki észreveszi Forrest viselkedésében az egyenes nyíltságot, észjárásában az egészséges józanságot, cinizmusában a mélységet, naivságában a távolságtartást. Így felépülésük során kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. (Hogy a könyv vagy a film által ábrázolt történet-e a mélyebb és a kidolgozottabb, nem tudom. Mindkettő lehet drámai, de a kettő nagyon más.) A könyvben is megvan, hogy Forrest Amerikába hazatérve újra találkozik Dannel, és látja fokozatos leépülését. Kiengesztelnie a regényben nem kell, mert nincs miért, de igyekszik később is kirángatni az apátiából a lábát vesztett katonát, azzal, hogy mindenféle érdekes kalandokba rángatja bele.

Jenny Curran. (A színésznő Robin Gayle Wright, balra.) Szintén Forrest egykori iskolatársa, és sokáig viszonzatlan szerelme. Mellesleg egy hippi, aki próbálja keresni önmagát. A filmben Forrest az abszolút jófiú, és kapcsolatuk Jennyvel kizárólag a lány szeszélyessége miatt nem működik sokáig. Na, a regényben ez sem ilyen egyszerű, és látjuk, hogy kettőn áll a vásár. Forrest és Jenny időről időre összejönnek és szakítanak, és nem mindig a lány belső bizonytalanságai miatt, sőt! Na és itt most le kell lőnöm a könyv végét is (vagy ahogy manapság mondják: spoilereznem kell), mert ez nagyon fontos különbség a filmhez képest. Aki szeretné magából a szövegből megtudni a végkifejletet, az most ne olvassa el a két * közötti részt.
*Tehát: Forrest és Jenny utoljára akkor jönnek össze, amikor Forrest éppen pankrátorként dolgozik (a menedzsere Dan hadnagy). Jennyt nagyon idegesíti, hogy Forrest minden este bohócot csinál magából, ezért folyamatosan kérleli a srácot, hogy hagyjon fel ezzel a megalázó ugrabugrálással. Forrest ezt többször megígéri, de mindig elhalasztja, azzal, hogy még egy kevés pénzt össze akar szedni. Végül Jenny lelép. Forrest pár évvel később találkozik vele, és itt íme megint összeér regény és film: kiderül, hogy Jennynek van egy fia, akis Forrest, akinek az apja maga Forrest Gump. Csakhogy itt jön a csavar: az is kiderül, hogy Jenny közben férjhez ment egy tisztességes sráchoz akit szintén szeret. A kis Forrest tehát nem tudja, hogy Mr Gump az apja. (Jenny azért annyit elárul a fiának, hogy a nagydarab bácsi egy gyerekkori barátja, akiről a fiú a nevét kapta.) És Forrest sem erőlteti a dolgot; miután megismerte a fiát, fájó szívvel hagyja Jennyt boldog családi életet élni, és nem kavar bele a dolgokba. Éééés itt van lezárva a történet! Szomorkás, de szerintem emberi és viszonylag életszerű lezárás, nincs szükség arra, hogy Jenny egy rövid együtt töltött idő után monumentálisan meghaljon, és az olvasó sírjon egyet a történet szépségén. A sziruposság hiányzik az egészből, és nekem ez így sokkal jobban tetszik.*
Úgy hírlik egyébként, hogy Winston Groom azóta megírta a Forrest Gump folytatását is, Forrest és Tsa címen, amelyben Forrest éppen fiával, az ifjabb Forresttel keveredik érdekes kalandokba. Azt nem tudom, hogy ez még a filmváltozat elkészülte előtt vagy utána keletkezett, de tartok tőle, hogy utána, akkor pedig lehet, hogy hatott rá a film szirupossága. Legalábbis én tartok tőle, hogy egy ilyen esetben az író már nem feltétlenül az eredeti könyv olvasóit, hanem a film rajongóit akarja majd kiszolgálni, ami nem biztos, hogy jót tesz az irodalmi anyagnak. Na, majd utánanézek.
Milyen volt összességében a Forrest Gump könyv? Azért nem olyan revelációszerű élmény, mint a Hair-musicalt színpadon látni. Tényleg inkább csak a filmváltozathoz képest tartom jónak a könyvet. Talán azért, mert a regény igazából úgy a háromnegyedéig szórakoztató, utána inkább fárasztó. Fárasztóvá válik a humora, az extrém helyzetek halmozása, amikbe a főhős belekeveredik. (Főleg, hogy ekkor Forrest kalandjainak társa már nem a cinikus Dan „hadnagy”, hanem egy szürreálisan intelligens orángután. Dan csak a legvégén kerül elő újra.) De filmhez képest jobb lezárása miatt érdemes volt kivárni a végét.

No, mindenesetre biztatok mindenkit, hogy amit lehet, nézzetek, illetve vizsgáljatok meg több szempontból is, még akkor is, ha úgynevezett „alapművekről”, popkulturális jelenségekről van szó. Érdekes néha különböző történeteket vagy csak elbeszélésmódokat összevetni, és néha olyan értékekre találhatunk, amikről nem is tudtunk addig.