Királyság a Köztársaságban? Miért ne?

Monarchistának lenni valami miatt nagy divat lett az utóbbi másfél évtizedben. Egy úri hóbort persze, amit eleinte senki nem vett komolyan, de ahogy ez lenni szokott, elterjedt a dolog, és „lecsorgott” a kevésbé úri osztályok közé is. A magyar monarchizmus XX. századból örökölt formája viszont összekapcsolódott a Habsburg-pártisággal, azaz a Habsburg-legitimizmussal is. Az egész legitimizmus alapja egy olyan szemlélet, amely a törvényeket a népen felül helyezi. Azaz úgy tartja, nem azt kell nézni, mi a jó a népnek, hanem azt mi volt egykor „törvényes”. Mintha a törvényeket nem emberek alkotnák emberek érdekében eszközként, hanem tőlünk függetlenül léteznének, fejünk felett lebegve vagy nyakunkon ülve, szóval rajtunk uralkodva.

Hogy mitől terjedt el a legitimizmus és a monarchizmus? Sokan úgy látták ez olyan „lázadó” dolog, tehát menő. Méghozzá az ún. „mainstream-történetírás” vagy mi ellen akartak fellázadni, amelynek központi eleme korábban (politikai oldalaktól részben függetlenül) egy nemzeti függetlenségi hagyomány volt (ez pedig részben/lazán összekapcsolódott a köztársaságpártisággal is). Hogy miért jó, mitől „nemzetibb a nemzetinél”, és általában milyen szempontból tehet jót az egységes nemzettudatnak az, ha szanaszét vernek egy korábban meglévő nemzeti konszenzust vagyis egy olyan dolgot, amiről korábban széleskörű társadalmi egyetértés volt (ebben az esetben: a nemzeti függetlenségi és ezzel összekapcsolódó köztársasági tradíciót), azt a monarchisták legitimisták sohasem tudták elmagyarázni. Jelenleg láthatjuk ténykedésük eredményét: sikeresen szétrugdosták az egységes magyar nemzettudatot, mondhatni szétverték a magyar nemzetet. (Nem egyedül tették ezt, de jelentős részük volt benne.) Nekik köszönhetően már olyan kérdésekről sem tudunk egyetérteni, mint hogy az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc modern magyar államiságot és nemzettudatot megteremtő eszméi, hagyománya, céljai mai nemzettudatunk alapja is kell hogy legyenek. Nemhogy egymás közt, hanem az egyes emberek még saját magukban is a legsúlyosabb belső veszekedéseket képesek erről lefolytatni, folytonos önellentmondásba keverve magukat ezzel a kérdéssel, és csak saját belső frusztrációjukat növelve ezzel.

A monarchizmus-legitimizmus jelenlegi virágzása a jelenlegi rezsim uralkodásának köszönhető. A jelenlegi rezsim ugyanis az élet minden területén szigorú hierarchiát hirdet. Szerintük az az optimális, ha nincs visszapofázás, parancskövetés van. („Maul halten und weiter dienen.”) A monarchizmus is részben ezen a szigorúan hierarchikus világszemléleten alapszik. Így hát a monarchizmus alapjai jól egymásra találtak a mostani rendszerrel. Persze ez az egymásra találás ellentmondásokkal teli: a jelenlegi rezsim „szabadságharcosnak”, tehát lázadónak próbálja beállítani magát, hol meg a totális engedelmesség mintáit propagálja. A kettő nemigen illik össze, persze a rendszer ellentmondásossága nem csak ebben áll. A monarchisták is ellentmondásosan viszonyulnak a jelenlegi rendszerhez: a „rebellisségért” látszólag haragszanak rá, de a lelkük mélyén titkon hálásak neki a totális engedelmesség és a gyáva opportunizmus mintáinak terjesztésért,

Nade: ma, miután a legitimista zavarkeltés és az egységes nemzettudat elleni áskálódás olyan eredményesen szétverte a nemzetet, van-e még a monarchizmusnak illetve a Habsburg-legitimizmusnak valamiféle célja, illetve filozófiája? Mármint: van-e bármi politológiailag is értékelhető gondolat, cselekvési terv a monarchisták és legitimisták fejében azon kívül, hogy legyen újra egy királyunk (ill. legitimisták esetében: legyen újra egy Habsburg a királyunk), oszt’ akkor jó lesz, mert csak?

Hogy erre a kérdésre általában nem kapunk választ, ha egy monarchistával beszélgetünk, az azért is van, mert rosszul tesszük fel a kérdést. Általában rögtön azt kérdezzük tőlük: na és ki legyen a király? (Bár vannak akik már erre is kellően zavaros és röhejes választ tudnak adni, olyasmit, hogy nem számít ki a király, a lényeg, hogy királyság legyen, mert az egy ilyen szakrálisan áldott izé, meg egyébként vannak hagyományai a király nélküli királyságnak is Magyarországon. Nem vicc, tényleg hallottam ilyet. Szóval ja, amit a megalkotói is egy átmeneti kényszermegoldásnak szántak, és ami miatt az egész világ röhögött rajtunk, azt nevezzük ki „nemzeti hagyománynak”, legyünk rá büszkék, hiszen az az igazi hungarikum…) (Abba meg már bele sem megyek, hogy amikor ugyanezek az emberek olyanokat mondanak, hogy a köztársaság és a demokrácia egy rossz vagy „elátkozott” rendszer, akkor nem jut eszükbe, hogy a király nélküli királyság rendszerében annak idején egykori tökkelütött vezetőink történetének valaha volt legsúlyosabb katonai vereségébe vezették bele az országot…)

 

Szóval miért nem azt kérdezzük inkább: milyen legyen szerinted a királyság rendszere? Milyen jogosítványai legyenek pontosan a királynak? Abszolút monarchiát akarsz? Miben lenne más a király, mint államfő hatalma, mint egy köztársasági elnöknek? Vagy a hatalma ugyanolyan lenne, csak szebb ruhákban parádézna nemzeti ünnepeken és ennyi lenne a lényege az egésznek? Feloszlathatná például a király az Országgyűlést? Megvétózhat vagy visszaküldhet törvényeket? És ha igen, milyen feltételekkel? Pedig ilyen kérdéseket kellene elsősorban tisztázni. Ha a monarchista ideológia ilyenekre nem ad választ, akkor az nem politikai ideológia, nem politológiai kategória.

Egy monarchista újságíró azt mondta: „Királyságpárti úgy lesz az ember, hogy felnő.” Így tehát most tegyük fel, hogy a monarchizmus mögött tényleg áll valamiféle politikai gondolkodás, tartalom cél, és nem csak abból a random gondolatból származik, hogy legyen királyunk, mert a gyerekkorunk meséiben is mindig voltak királyok meg királyfik és királylányok és ők mindig annyira jófejek… (Bármennyire is valószínűbbnek tűnik ez utóbbi változat...) De mi akkor ez a gondolat?

Pontosan erről, a monarchista gondolatról beszélgetett egy tavalyi cikkben két monarchista-legitimista egymással. Méghozzá nem két random arc az utcáról, hanem két nagyon művelt pasas, kiemelkedő történelmi és politológiai olvasottsággal. Tehát idejük és képességük is lehetett végiggondolni, mit beszélnek. A kérdező, mint tisztességes újságíró azért eljátszotta „az ördög ügyvédjének” szerepét is, de azért érezni, hogy az igazán súlyos ellentmondásokkal nem akarta szembesíteni az interjúalanyt, inkább amennyire lehet, „alákérdezni” igyekezett.

A szöveget szétfeszítik az ellentmondások: „nemzet szuverenitása” és „tömegek alja igényei”, majd: „a monarchiában (…) érvényesül a fékek és ellensúlyok rendszere” és: a parlamentáris rendszerben „a parlament bitorolja az uralkodói jogköröket”. És számos hasonló. Az interjúból számomra ismét pontosan az derült ki, hogy ezeknek a legokosabb monarchistáknak fogalmuk sincs arról, hogy milyen politikai rendszert akarnak. Halvány lila gőzük sincs. Szerintük: legyen királyság és király, mert az fontos, aztán a többi majd valahogy lesz. Csak hablatyolnak összevissza Szent Koronáról, meg szakralitásról meg üdvözülésről, stb. Pont úgy, mintha két random arc lennének az utcáról, mindenféle történeti és politológiai olvasottság nélkül. (Közben meg persze könnyű egy kényelmes jólétből az ember fizikai és anyagi szükségleteit és a Maslow-piramist is lefitymálni annak, aki sosem volt igazán megszorulva anyagilag, nem éhezett és nem fenyegette a kilakoltatás veszélye...)

Mindez engem meggyőzött arról, hogy a monarchizmus jelenleg nem egy politikai ideológia és nem politológiai kategória. A monarchizmus egy vallás és egy szekta, tehát vallási kategória. (Hiszen a monarchisták szerint ugye a királynak és az államnak „nem az az elsődleges feladata, hogy a gazdaságot menedzselje, adózási meg közbeszerzési jogszabályokat bütyköljön, hanem hogy segítse az alattvalókat az üdvözülésben, lelkük mennybe juttatásában”. Ezt az interjúalany azután mondja, miután kifejtette, hogy a törvényhozás az uralkodó jogkörének bitorlása.) Semmiféle politikai érveléssel nem tudják alátámasztani azt, hogy miért jó, ha van egy királya Magyarországnak. Csak arra hivatkoznak, hogy az ilyen szakrális izé, tehát szerencsét hoz, mint egy jó amulett. A király valójában az ő kabalafigurájuk, élő címerállatuk vagy ilyesmi lenne. Ezzel olyan nagy baj nincs is, amíg nem akarják az elképzeléseiket másokra is rákényszeríteni. Egy ilyen vallási szektával gond nélkül együtt lehet élni, amíg nem akarják, hogy a címerállatuknak mi, a vallásukon kívüli emberek is engedelmeskedjünk. Ezért szerintem az Abdullah Öcalan-féle demokratikus konföderalizmus szellemében a kisközösségi autonómiák alapján simán össze lehetne egyeztetni akár a Magyar Királyságot a Magyar Köztársasággal is.

Javaslatom a következő: tartsuk tiszteletben a monarchisták vallását és legyen a Magyar Királyság a Magyar Köztársaságnak egy autonóm része. Kapjon egy kis területet a monarchista szekta, ahol autonóm módon megvalósíthatja a maga kis Királyságát. Mivel nincsenek sokan, egyetlen nagyobb község valószínűleg bőven elég lenne. (Meg aztán ha tényleg ilyen istenáldotta dolog ez a királyság, a legfőbb hívei meg tényleg ilyen magasabb szellemi szinten álló emberek, amilyennek mondják magukat, akiknek nem az anyagiak a fontosak, akkor nyilván működnie kell ennek az egésznek egy kis helyen, nagybirtokrendszer nélkül is... Ugye? Nyilván...)

Én még abba is beleegyeznék, hogy a Szent Koronát is megkapják. Vigyék nyugodtan, ha hitük szerint az teszi csak érvényessé a király felavatását!

Emeljék trónra, akit szeretnének, akár egy Habsburgot is, de szigorúan azzal, hogy az ő hatásköre nem terjed túl ennek az autonóm Királyságnak a határain. Azonkívül a Magyar Köztársaságnak ő is csak egy ugyanolyan állampolgára lehet, mint bárki más. Nem próbálhat terjeszkedni, diplomáciai tevékenységet sem folytathat. Csak a saját alattvalói életét irányítja. Aki monarchistának tartja magát, és tényleg annyira szeretne egy szép ruhákban lovagló király alázatos és engedelmes alattvalója lenni, az költözzön oda erre a területre, ebbe az Autonóm Királyságba. Majd meglátjuk, meg tudják-e szervezni ott a maguk monarchiáját, ki tudják-e építeni a maguk politikai rendszerét, meg tudnak-e egyezni a király hatáskörében, és fel tudnak-e mutatni egy csábító gazdasági és társadalmi alternatívát azoknak is, akik ezen a Királyságon kívül élnek szabad állampolgárokként. Kényszeríteni azonban nem kényszeríthetnének senkit, hogy az Autonóm Királyság alattvalója legyen, és minden ilyen kényszerítő kísérlet azonnali büntetést, visszaesés esetén pedig az autonóm terület felszámolását vonná maga után. De ha nem balhéznak, és nem veszélyeztetnek, rágalmaznak és sértegetnek senkit, akkor miért ne állíthatnának fel szobrokat a Habsburg-királyoknak, ünnepelhetnék meg a kiegyezést, vagy amit éppen akarnak, és A kőszívű ember fiai helyett olvastathatnák a suliban a gyerekeikkel Szekfű Gyula műveit, vagy amit akarnak. A királyukat őriztethetik pompázatos piros ruhás testőrökkel, a koronájukat meg a Koronaőrséggel, ha akarják, és lesz rá pénzük. Természetesen ezeket az őrségeket csak kardokkal és víbárdokkal (farkaskaszákkal) fegyverezhetnék fel, semmi lőfegyver. Hadseregük sem lehetne, csak a pirosruhások látnának el polgárőri feladatokat. (Ha nem tudnak kiegyezni Habsburg-pártiak és a szabad királyválasztók, akkor az utóbbiak akár kaphatnának egy másik külön községet is, és nekik meg oda lehetne adni a Bocskai-koronát, hadd használják azt. De persze ezeket majd mind eldöntik maguk, illetve egymás között.)

Még csak azt sem lehetne mondani, hogy egy ilyen elképzelésnek ne lenne történelmi előképe (ami a monarchisták számára olyannyira fontos), más szóval hogy ne lenne rá precedens. Ez a rendszer működik ugyanis az Aotearoa-szigeteken (amelyet a sápadtarcúak Új-Zélandnak neveznek). Aotearoa független állam, de a Brit Nemzetközösség tagja, ami azt jelenti, hogy államfője a mindenkori brit uralkodó (jelenleg II. Elizabeth királynő). (De lehet, hogy Aotearoa uralkodójaként I. Elizabethnek kellene nevezni.) Azonban Aotearoa őslakói, a maorik saját királyt is választhatnak. De a maori király

(jelenleg: Tūheitia király) sem minden maori királya, csak azoké a törzseké, akik saját akaratukból beléptek a Maori Kingitangába (Királyságba).

 

Tisztelt monarchista és legitimista olvasók!

Mi a véleményetek egy ilyen megoldásról? Kiegyeznétek vele? Ha igen, hogyan képzelnétek el egy ilyen autonóm terület politikai rendszerét? Teokratikus, abszolút vagy alkotmányos monarchiaként? És hogyan képzelitek el az ottani társadalmi rendet? Valamiféle feudalizmusként vagy modern polgári államként? Írjátok meg kommentben!

Két egyéni véleményt azért engedjetek meg, hogy hozzáfűzzek!

1. Ha egy ilyen államban a feudalizmust akarjátok visszaállítani, ne nagyon számítsatok arra, hogy majd tömegesen tódulnak a jámbor hívek, hogy a ti jobbágyaitokként dolgozzanak majd feltétlen engedelmességgel, hogy ti díszmagyarban parádézhassatok.

2. Bizonyára lesznek köztetek páran, akik azt mondják majd: ez nem jó megoldás, mert csak az az elfogadható, hogy egy király az egész Magyarország királya legyen, és ne csak egy szekta vallási vezetője, azaz uralkodjon azok felett is, akik ezt nem akarják. (A fent idézett cikkben is határozottan mondják: „Erről ne szavazzon a nép” és, hogy nem mennek bele „megalázó demokratikus játékokba”, annak ellenére, hogy „visszaszállt a nemzetre a döntés joga”.) Ebben az esetben viszont felvetnék egy kérdést. Nem kell válaszolni rá, legalábbis nekem nem, csak magatoknak. Valóban az számít nektek, mint mondjátok, hogy a nép boldog legyen egy Apostoli Királyságban? Nem lehet, hogy ez az egész nem is a szakralitás által biztosított általános boldogságról szól, hanem a hatalomról? Nem lehet, hogy nem is elsősorban egy szépen öltözött, kékvérű uralkodót szeretnétek, hanem azt, hogy ez a jóvágású apostoli király majd hatalmas nagy birtokokat adományozzon nektek, amiért hűen trónra segítettétek?

Nem lehet, hogy pont azt akarjátok, hogy az uralkodó, míg a pórnép lelki üdvén ügyködik, majd szépen rátok bízza az adózási és közbeszerzési jogszabályok bütykölését, amit ti majd persze az alattvalók üdvössége érdekében úgy bütyköltök meg, hogy pont nektek jusson a legtöbb közbeszerzés, és pont tőletek folyjon be a legkevesebb adó? Nem lehet, hogy titokban inkább arra vágytok, hogy sok ember dolgozzon nektek, hogy majd díszmagyarban parádézgathassatok, és az alárendeltjeitek alázatosan kalapot emeljenek, amikor vasárnap tekintetes/nagyságos/kegyelmes vagy mittudomén milyen úrként végigkocsikáztok ezeken a birtokaitokon?

Remélem nem voltam túl offenzív. Én mindenesetre bízom a közösségi autonómiák megtartó erejében. Talán maguk a monarchisták is kevésbé áskálódnának a magyar nemzettudat ellen, ha nem éreznék elnyomva saját magukat és történelmi felfogásukat, és minden téren kiteljesíthetnék és kipróbálhatnák a maguk elképzeléseit, ideáit. Talán még jobban is integrálhatóak lennének a magyar nemzetbe. Amíg nem zavarnak minket, és nem terveznek puccsot ellenünk, szerintem jól meglehetünk egymás mellett.

Idézőjel (NPP)

80 éve alakult meg a Nemzeti Parasztpárt (NPP), amely a nagy lehetőségek pártja volt; a nagy lehetőségeké, amelyeket nem tudott beteljesíteni. Egyszerre volt a nagyon szegények és a nagyon nagy tudósok pártja, a haza és a haladás pártja, a nagy tervek és a reális kis lépések pártja. Harcias retorikája mellett mélyen áthatotta a humanizmus, az emberek bajai, szenvedése iránti mély megértés és a segíteniakarás szándéka. Sajnos a nála nagyobbak egyáltalán nem hagyták működni, ma pedig kevesen értik az üzenetét. Ma ugyan már nincs hagyományos értelemben vett parasztság, de vannak nagyon szegény emberek és nagyon nagy tudású tudósok is, akik ezekhez a nagyon szegény emberekhez utat szeretnének találni. Talán leginkább nekik kellene odafigyelniük a NPP történetére, arra is, mire kell vigyázni, ha egy cselekvő mozgalmat indítunk.
Minderről már írtam egyszer itt. Most csak ezt szeretném kiegészíteni egy idézettel Kanyar Józseftől, egy olyan embertől, aki maga is szegényparaszti származású tanult, sokat tudó, népéért cselekedni akaró ember volt. Eredetileg református lelkész, de 1945 után a NPP dél-dunántúli szervezeteinek fő szervezője. Lehetőségei fogytával visszatért a tudományos tevékenységhez. A Somogy Megyei Levéltár igazgatója lett, megbecsült és szeretett ember.

„Azért álltam a Nemzeti Parasztpárt zászlaja alá, mert nagyon sok tehetségnek a gyülekezését láttam a soraiban. Ez a párt nagyon nagy jövőre hivatott párt lehetett voln, kiváló tehetségek voltak alapító tagjai között. Ebből a pártból lehetett volna a nemzetnek a nagy középpártja is, a magyarságnak, a parasztegységnek a pártja, ám e nélkül a szerep nélkül osztályrészül a pártnak csak a kisegítő szerep jutott. A koalíció nem volt kíváncsi a pártnak a reformgondolataira, és mindvégig csak a politikai kiskorúság szerepét juttatta neki. (…)
Én elsősorban a kétkezi parasztoknak a képviseletén túl a Parasztpártot mindig a magyar értelmiség pártjának tartottam. Nem volt véletlen az. hogy Pécsen is egymás után jöttek a Parasztpárt szervezeteibe a kiváló értelmiségiek: egyetemi tanárok és más intézeti és középiskolai tanárok és igazgatók, írók, művészek és más alkotók.”
(Kanyar József: Honismeret és nemzettudat)

Játszd újra jobban!

Hát ez vicces.
Lesz ez a „Szabadságkoncert” a Hősök Terén az 1989-es rendszerváltás 30. évfordulóján. Itt van hozzá a reklám:
https://www.youtube.com/watch?v=xdgdt8x857U
Annak a rendszerváltásnak a legfontosabb szimbolikus eseménye Nagy Imre és társai újratemetése. Nyilván pont ezért ennek az évfordulójára, június 16-ára kellett időzíteni a koncertet is. (A temetés meg persze Nagy Imre kivégzésének az évfordulóján volt.) Annak ellenére, hogy a rezsim ki akarja törölni Nagy Imrét és társait a nemzeti emlékezetből, és 1989-ről is csak elvétve szabadott eddig jót mondani, ezt az évfordulót most megünneplik. Csak persze úgy, mintha nem egy temetés zajlott volna 30 éve, hanem már akkor is egy nagy buli lett volna az egész. Nyilván nem arról fog szólni a mostani esemény, hogy kik voltak 30 éve a koporsókban, hanem, hogy kik mondtak beszédeket. Ja, nem, őket is el kell felejteni, nyilván egyetlenegy embert kivéve. Azt, aki arról beszélt, hogy 1956 szellemiségének követése egyenlő a jó vezető megválasztásával. (Még véletlenül sem magunk megszervezésével, ha a vezetők csődöt mondtak.)
A reklámban vannak vágóképek mai színészekről-statisztákról, akik reménykedő tekintettel néznek valamerre, nyilván az 1989-ben élt embereket alakítják. Ez mondjuk rendben is van. Vannak eredeti, 1989-es felvételek is, nyilván a szovjet csapatok kivonásáról. Meg az újratemetés ifjú vezérszónokáról, az Egyetlenről, akire vissza szabad ma emlékezni.
Egyvalamiről nem lehetett eredeti felvételt bevágni: magáról az eseményről, aminek az évfordulóját ünnepelni fogják.

Jaj, nehogy véletlenül becsússzon egy eredeti kép Nagy Imre újratemetéséről! Még a végén a néző észrevenné, kik álltak a koporsók mellett sorfalat!

És a végén még felismerné közöttük Medgyessy Pétert! Ez nyilván megengedhetetlen. Nem, nem, neeeeem!
Inkább csináltak egy jó kis reenactment-et (újrajátszást)

rengeteg statisztával és újrafaragott koporsófedelekkel, tök élethűen, meg minden. A lényeg: nehogy bárki, bármilyen felismerhető volt MSzMP-tag ottmaradjon a reklámban.
Ez tényleg viccbe megy át.
(Helló, te ki vagy?)
Kíváncsi leszek, vajon ezeket az egyperces reklám kedvéért rekonstruált díszleteket fel fogják használni magán az eseményen, a koncerten is? Ott is ott lesznek majd a rekonstruált koporsófedelek (persze nevek nélkül), amikre majd virágokat lehet dobálni a Nagy Feró-féle Boldog szép napok zenéjére? Netán az Első Emelet Állj, vagy lövök!-jére?
És vajon az Egyetlen Szónok, Akit Megőrzött a Történeti Emlékezet ott lesz újra, és elmondja ugyanazt a beszédet? Netán őt is egy színész fogja alakítani? Ha igen, kit érhet ekkora megtiszteltetés a magyar színészek közül? Vagy a Felejthetetlen Szónokot már nem is játszhatja kisebb alak, mint Franco Nero?
No, kíváncsian várjuk…

Idézőjel a megosztottságról (Lajos)

Már megint jön a választás, úgyhogy már megint jön a választási pszichózis. Annak képzete, hogy most valamiféle háború zajlik. És néha már nem is programok vitatkoznak programokkal, ahogyan az normális lenne, hanem csak olyanokra hivatkoznak az önjelölt „szónokok”, hogy ők képviselik a racionalitást a tombolással szemben, vagy éppen ellenkezőleg, hogy éppen ők képviselik az érzelmeket a hűvös technokratizmussal szemben. Ezek az érvelések helyettesítik azt, hogy a tárgyról, a problémákról beszéljünk, amikről döntenünk kellene.
Nem csak nekem, és nem csak most van elegem ebből. Van, akinek már hetvenvalahány évvel ezelőtt is éppennyire elege volt ugyanebből...

„A mai magyar szellemi élet nem anyja annak, aki a megértés izgalmával közeledik feléje. Úgy érezzük magunkat, mintha szüleink tusakodnának felettünk, s olyanok lettünk, mint az elválasztott szülők egyetlen gyermeke, aki nem érezheti a családi kör melegét. (...) A gyermek folyton csak azon gondolkodik, hogy csak úgy lehetne rend, biztonság és nyugalom az életében, ha a szülei kibékülnének. (...)
A magyar szellemi életben és a közgondolkodásban hazatérésünk idejére már katasztrofális méreteket öltött a szintézisre való képesség hiánya. Közgondolkodásunk és szellemi létformánk már olyan, mintha éppen ez a képesség hiányozna belőle törvényszerűen, holott ez a legértékesebb kötőanyaga, szinte piros vérsejtje. (…)
S vonjuk el ezt a képességet teljesen a köztudatból, szellemünk és kultúránk kötőanyagát vontuk el, s elemeire bomlik minden. (…) Teljességgel elveszítjük tájékozódó képességünket jelenünkben és jövőnk előtt. S hogy mily nagy veszély rejlik ebben, vegyük figyelembe, hogy nincs oly primitív foka a társadalmi létnek, melyben szintetikus gondolkodás nélkül tartósan élni tudna az ember. A szintetikus gondolkodás az emberrel egyidős. (…)
Az ösztön az értelem számára dolgozik. Ma azonban azért szakították szét e két egymásrautalt képesség munkáját, hogy valamilyen értelmen és ösztönön kívüli cél érdekében szabaddá tegyenek bizonyos cselekvéseket. (…)
Az ösztön azonban kegyetlenül visszavág, ha valami nem értelmes, és az értelem is kegyetlenül visszalöki azt, ami vakon és szabadon ösztönös. (…)
Vannak tézisek, melyek azt hirdetik magukról, hogy ők külön-külön leszármazottai történelmünk összes téziseinek, s vannak antitézisek is, melyek ugyanezt hirdetik magukról. (…) Annyit jelent ez, hogy a jelen magyar élet a történelmet is úgy bontja fel, mintha már történelmünkben is meglettek volna a mai ellentétek. (…)
Ma már olyan az életünk, hogy minden területen ellentétek uralkodnak. Agyunk már csak antitézisekre vált. Itt-ott ugyan fellépnek már olyan szellemek is, akik a szintézis érvényét hirdetik egy-egy területen, de rettenetesen magányosak ezek a szellemek. (…) Minden oldalról reájuk támadnak az ellentétesek, s ha nem bírják erre vagy arra az oldalra vonni őket, akkor közösen verik agyon.”
(Jócsik Lajos: Hazatérés, tájékozódás)

Idézőjel (Jácint atya)

„Minden korból tudunk honfiaink közül felhozni dicső férfiakat, kik felmentendők hazájukat az osztrák járom alól, véres zászlót lobogtatva fegyvert ragadtak; de nem értek célt soha: elhullottak, s a nép ismét iga alá görbedett.
És miért nem értek célt?
Mert a néppel küzdöttek ugyan, de nem a népért; szabadságot akartak ugyan, de a szabadság nem volt egyéb, mint szabadulás az osztrákoktól.
Nem értek célt, mert midőn balkezökkel az osztrák zsarnokok trónját szét akarták zúzni, jobbkezökkel egy másvalakit akartak a bíborra ültetni, ki ura, s végre zsarnoka lett volna e honnak.
És a magyar meghasonlott önmagával, és a pártoskodás aláásta, sírba tette nemzetünk legszebb reményeit.
Nem úgy van most.
Nem azért ragadtunk mi fegyvert, hogy valakinek, bárki ember fia legyen is, koronát tegyünk a fejére.
Nem kell többé koronás apa, ki aranyos fejét azon törje, hogyan igázza le nemzetünket.
Mi a népért, a szent szabadságért és egyenlőségért állunk fegyverben, mi nem egyesekért, hanem hazánkért, nemzeti lételünkért szálltunk síkra. (…)
Az a kérdés: saját fiainkat idegen nemzetek eltapodására vagy saját hazánk védelmére használjuk-e.”
(Rónay Jácint tábori lelkész beszéde Győrben 1849. június 22-én)

Filmek a nagy háborúról III.

A II. világháborúról szóló filmeket bemutató ajánlónak tavaly is akkora sikere volt, hogy úgy döntöttem, idén is csinálok egy ilyet, közben ugyanis egy csomó új alkotást láttam, amikről érdemes beszélni. Remélem, ismét lesz, akinek tudok ezzel segíteni.

Az ismeretlen katona (Tuntematon sotilas)

Finn film 2017-ből (Rendező: Aku Louhimies)
Väinö Linna regénye egy szakasz szuomen (finn) katonáról szól a folytatólagos háború (jatkosota) alatt. A könyv azért lett bestseller a maga idején (az 1950-es években, szóval nem sokkal a háború után), mert mentes volt minden pátosztól: az egyszerű katonák életét mutatta be, úgy, ahogy volt, mindennel együtt: a harc, a hősiesség és a bajtársi barátság éppúgy benne van, mint a lövészárokban való idegtépő várakozás, a hideg, az éhezés, a szenvedés, a kegyetlen és sokszor igazságtalan hierarchia, és az, hogyan próbálják a katonák mindezt viccel elütni. Mindez nagyon jó ritmusban adagolva pereg. Szóval az első megjelenés idején egy egész generáció magára ismerhetett a szereplőkben, és érezte úgy, hogy végre valaki hitelesen szólt arról, mit is jelentett finn katonának lenni a II. világháborúban.
A történetnek ez a harmadik megfilmesítése. Az első rögtön 1955-ben, közvetlenül a könyv nagy sikere után készült, még fekete-fehérben. Sajnos azt a változatot nem nézhettem végig, de amennyit láttam belőle, azalapján az jött le, hogy az igyekezett a katonák egymás közötti viszonyára fókuszálni, arra, hogyan lesz belőlük csapat, hogyan tartják egymásban a lelket és hogyan ugratják egymást a harcok szüneteiben. Igyekeztek a könyv könnyeden pergő párbeszédeire építeni a forgatókönyvet. A második változatot az 1980-as években forgatták. Erről sajnos még kevesebbet tudok.
A legutóbbi, 2017-es változaton azért érezni azt is, hogy egy nagy nemzeti évfordulóra, Suomi függetlenségének 100. évfordulójára készült. Ennek kapcsán ez a változat sok helyen mégiscsak helyet ad a hősies pátosznak.

Vannak benne jelenetek, mikor főszereplőink drámai zenére lassított felvételben futnak az ellenséges állások felé, ahogy ez az ilyenfajta filmekben szokás. És hát például hőseink nagy berúgása a kultikus hadsereg-főparancsnok, Karl Gustaf Emil Mannerheim marsall szülinapja alkalmából az 1955-ös változatban azért jóval komikusabban hatott. Itt meg inkább az van kiemelve, hogy milyen eszementül ki tud vetkőzni magából az ember, ha sok feszültség után végre egyszer kieresztheti a gőzt.

(A jelenet elején, még kevésbé szétcsapva...)
De a karakterábrázolások itt is nagyon eltaláltak, mondhatni, mesteriek. Azontúl, hogy megismerjük egy egység csapattá kovácsolódását, az egyes egyéneken azt is megfigyelhetjük mennyire különböző módokon állnak hozzá a háborúhoz, mennyire mások a motivációik, hogy helytálljanak.
Erősen ki van emelve ugyanakkor a főszereplő csapatból egy ember,

Antero Rokka tizedes (Eero Aho), a karjalai szuperkatona, akinek vakmerő bátorságát senki nem tudja felülmúlni, ugyanakkor józan paraszti észjárásával ő a túlélés mestere is, ironikus stílusával pedig a társaiban is sokszor ő tudja a leghatékonyabban tartani a lelket. (Bár több tréfamester is van a történetben, de egyedül Antti az, akinek az idegei soha nem mondják fel a szolgálatot, akinek a humorát tényleg a legkegyetlenebb szenvedés sem tudja megtörni.) Nem csoda, hogy hamar vezéregyénisége lesz a csapatnak. Mindezen előnyei ellenére soha nem lép túl a tizedesi rendfokozaton, mert egyszerűen képtelen elfogadni a katonai drill olyan általa feleslegesnek ítélt formalitásait, mint hogy hogyan kell az elöljárót megszólítani, mikor kell a sapkát fennhagyni és levenni, vagy hogyan kell a ruhát szépen összehajtogatni. Hogy Antti ilyen hangsúlyos szereplő az talán a forgatókönyv mellett köszönhető a színész, Eero Aho különleges kisugárzásának is.
Mellette talán még két alak van kiemelve: a romantikus lelkületű

Jorma Kariluoto főhadnagy, majd százados (Johannes Holopainen, jobbra, spoiler?) (egy hollywoodi filmben valószínűleg ő lenne a kiemelt főszereplő)
és a hallgatag, szerény, de kifejezetten jófej

Ville Koskela főhadnagy (Jussi Vatanen). És persze azért megvannak a csapatnak a maga szórakoztató csodabogarai is, például a kacifántos módon beszélő ezermester,

Aarne Honkajoki (Juho Milonoff), akiről a könyvben is megjegyzik, hogy különc viselkedése néha már annyira furcsa, mintha eleve csak a bajtársak mulattatására vette volna fel.
De például Rahikainen, akinek a könyvben a legjobb beszólásai vannak, a 2017-es filmváltozatban nem túl hangsúlyos figura.
Még egy fun fact a Tuntematon sotilas-szal kapcsolatban: közvetetten ennek a filmnek köszönhetünk két másik finn háborús filmet is, amikről itt a blogon már volt szó korábban: Az ellenség hátábant (korábban úgy fordítottam: A frontvonal mögött) és a Tali Ihantala 1944-et is. Ugyanis Az ismeretlen katona első, 1955-ös filmváltozatában szerepelt először színészként, a már emlegetett finnországi svéd Åke Lindman, aki korábban a finn fociválogatott sztárja volt. A filmben a kemény (illetve néha kifejezetten tapló) Lehtót alakította.

(Åke Lindman (b) és Severi Saarinen (j), aki a 2017-es változatban játszotta Lehto szerepét)
Később Åke is filmrendező lett, így ő készítette el a fent említett két filmet: a jobban sikerültet a finnországi svédek hősies helytállásáról, a másikat (ami az utolsó filmje volt), mint címe is jelzi a Tali Ihantalánál lezajlott ütközetről.


A híd túl messze van (A Bridge Too Far)

(Rendező: Richard Attenborough)
Brit-amerikai film 1977-ből a(z 1944 szeptemberében lezajlott) Market Garden-hadműveletről és az arnhemi csatáról. Több szálon fut, és több nézőpontot mutat be. De (ellentétben például a Tali Ihantala 1944-gyel) itt pontosan érteni, hogy ezek a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, még akkor is, ha a szereplők talán egyáltalán nem is találkoznak. (Egyébként a lehető legnagyobb sztárok játszanak benne: Sean Connery, Anthony Hopkins, Robert Redford, Gene Hackman, Michael Caine, Edward Fox, hogy csak néhány nevet mondjak a rengeteg közül)

Ez a film pont azért jó, mert azt mutatja be, milyen összetett, komplex dolog is egy hadművelet, milyen sok ember, mennyi különféle egység, fegyvernem olajozott együttműködése kell hozzá. És persze azt is, hogy ami jó tervnek tűnt az asztalon vagy a térképen, mennyi mindenen csúszhat el a gyakorlatban. Röviden azt is lehetne mondani: ez a film egyszerre mutatja be felülről és alulról az eseményeket. (Bár a főszereplők azért mind tisztek, nem közkatonák, de legtöbbjük az első vonalban van a film során.)

(A címszereplő híd)
Arra nemigen vállalkozik, hogy a háború szörnyűségét is naturalistán, vagy legalábbis érzékletesen mutassa be. Mégis van egy nagy előnye: lebontja azt a hamis képet, hogy a Nyugati Szövetségesek útja a normandiai partraszállástól Németország végleges legyőzéséig egyetlen hatalmas diadalmenet és győzelmes előretörés lett volna. Megmutatja, milyen nagy áldozattal és mennyi elkövetett súlyos hibával is járt ebből a szempontból is a háború utolsó éve, valamint azt is, hogy egy ilyen nagyszabású hadjáratban sok hibát bizony nem más okoz, mint az emberi hiúság, az egy hadseregben szolgáló vagy szövetséges katonai vezetők (talán nem is mindig elkerülhető) vetélkedése.


Ellenállók (Defiance)

Amerikai film 2008-ból
Egy film, amely megint nem a reguláris harcosokról, hanem a partizánokról szól. De őket sem elsősorban a harc oldaláról mutatja be. Igazából viszonylag kevés harci jelenet van a filmben, azok sem olyan nagyon látványosak, bár heroikus pátosz éppen van bennük, az egyik éppen a film drámai tetőpontját adja, és mint ilyen, a jó dramaturgiai elhelyezés miatt kifejezetten izgalmasnak fogod érezni, így is. A főhősök lengyelországi zsidók (de Lengyelországnak a belorusz többségű területéről), akik nem hagyták magukat csak úgy kinyírni.
Hogy miért Daniel Craig a főszereplője, nem tudom. Már a Sorstalanságban is fura volt, hogy ez az erősen északi germán arcú figura zsidónak mondja magát. Itt is hasonló érzésem volt: mikor megláttam őt a plakáton, azt hittem, valamelyik híres orosz, belorusz vagy ukrán partizánvezért fogja eljátszani, mondjuk Szîdir Kovpakot vagy Pantelejmon Ponomarenkót (illetve először igazából azt hittem, egy kitalált szovjet figura lesz).

A lényeg azonban éppen az, ami nem a harcmezőn játszódik: a civilek, áldozatok, menekülők története, akik élni akarnak. A cselekmény fő szála az, hogy a két testvér, Anatol „Tuwia” Bielski/ Tuvja Bjelszkij* (Daniel Craig) és Alexander „Zus” Bielski/ Zusz Bjelszkij* (Liev Schreiber) hogyan szervezi meg egy új közösséggé a menekülők kétségbeesett, és ezért rendetlen tömegét. Azt mondhatni: már a háború alatt elkezdik a társadalom és az ország újjáépítését, ami jóval nehezebb, de jóval fontosabb feladat is mint egyszerűen csak lelőni az ellenséget és a harcosok, katonák túlélését biztosítani.
A filmet sok kritika érte azért, hogy főhősnek ilyen ellentmondásos figurákat választott. Egyesek állítják: Tuwia Bielski nem mindig volt ilyen igazságos, mindenkit megmenteni igyekvő figura, volt benne egy jó adag a felkapaszkodott hatalmaskodó hadúrból is: állítólag párszor ártatlan lengyel civileken is bosszút állt a korábban tapasztalt antiszemitizmusért, és a menekült közösségen belül is néha visszaélt vezető pozíciójával és testi erejével. (Valószínűleg nem ő az egyetlen ilyen típusú hős, akiről ez elmondható. Talán minden partizánvezér egy kicsit maffiafőnök is.) Amellett, hogy tényleg sok életet megmentett.

(Az igazi Tuwia Bielski és Daniel Craig)

(Az igazi Zus Bielski és Liev Schreiber)
(A filmben egyébként semmi nem utal arra sem, hogy a terület, ahol a főszereplők éltek, a II. világháború előtt Lengyelország része volt. Ezt én is csak utólagos utánanézés alapján tudom. Egy szem lengyel karakter sincs a filmben. Sokszor elhangzik, hogy a zsidók már a háború előtt is számkivetettnek érezhették magukat saját hazájukban, de akár azt is lehet hinni, hogy ez a haza a Szovjetunió volt.)

(Az igazi és a filmbeli Bielski-csapat)
De így vagy úgy: az emberi dinamikák (a két testvér vetélkedése, egy közösség alakulása, hatalmi helyzetek és az azok alóli felszabadulás) bemutatása szerintem nagy erőssége a filmnek. Még ha a történeti hitelessége kétségbevonható is, fiktív háborús történetként akkor is megállná a helyét. Lehet, hogy ennek fényében szerencsésebb lett volna az alkotók részéről, ha fiktív neveket adnak a főhősöknek, és csak mellesleg megemlítik, hogy a történet részben a Bielski-testvérek és csapatuk történetén alapul.
(*Mivel nem találtam biztos adatot arra vonatkozóan, hogy ezeknek a testvéreknek most akkor a jiddis, a lengyel vagy a belorusz volt az anyanyelvük, nem tudtam eldönteni, milyen helyesírás szerint írjam a neveiket. Bocsi!)


Csendesek a hajnalok (А зори здесь тихие)

Orosz minisorozat 2015-ből (4 részes). (Rendező: Renat Davletyarov) (Más, szó szerinti fordításban: A hajnalok itt csendesek)
Ez a film is egy sikeres, olvasmányos regényen alapul (ennek szerzője Borisz Vasziljev, aki Väinö Linnához hasonlóan maga is háborús veterán), aminek már volt egy korábbi, fekete-fehér filmes feldolgozása is. Azt nem láttam, csak ezt az újabb változatot. Tetszett, mert rendkívül emberi volt.
Fedot Vaszkov főtörzsőrmestert (Pjotr Fjodorov), a tapasztalt katonát, egy elhagyatott helyőrségbe nevezik ki, amelyet eddig kevéssé ért el a háború zaja. A faluból nagyrészt eltűntek a fiatalabb férfiak, így a női lakosság kifejezetten megörül a mokány katona jelenlétének. Főleg, hogy nemsokára egy fiatal lányokból szervezett légvédelmi egységet is odatelepítenek. Vaszkov főtörzsnek valamit kezdenie kell a helyzettel.

(A főszereplő lányok balról jobbra: Zsenyka (Jevgenyija Malahova), Szonja (Agnyija Kuznyecova), Galja (Krisztyina Aszmusz), Liza (Szofija Lebegyeva) és Rita (Anasztaszija Mikulcsina))
Az alaphelyzetből kiindulva a történetet akár komikus irányba is el lehetett volna vinni. De nem ez történik. Inkább az, hogy a női főszereplők történetén keresztül kapunk egy elég érdekes körképet a Szovjetunióról, arról, milyen lehetett a nők sorsa a sztálinista diktatúra alatt, és milyen lehetőségeik lehettek mégis teljes életet élni. Nagyon szép, ahogyan itt is kibomlik a csoportdinamika és a szereplők személyisége, miközben sikerül elkerülni azt a csapdát is, hogy a történet túlságosan a férfi főszereplőre koncentráljon, és a lányok csak díszletek legyenek mellette, de azt is, hogy valamiféle feminista propagandafilm legyen az egészből.

Végül mégsem csak társadalmi körkép lesz a történetből: hamarosan kiderül, hogy az erdőben egy német mélységi felderítő ejtőernyős csapat rejtőzik, akik valami fontos küldetést teljesítenek, vélhetően ezen a félreeső helyen akarnak egy váratlan német támadást előkészíteni. Fedotnak nincs választása: a lányokból kell egy gyors őrcsapatot szerveznie, akikkel megfelelően manőverezve elkaphatja az ellenség tapasztalt elitkatonáit. Vajon sikerül-e nekik? A történet itt válik egy izgalmas kalandfilmmé, amely ugyanakkor továbbra sem szűnik meg egy érdekes, nagyon emberi karakterdráma lenni. A kettő közötti egyensúlyt hallatlanul jó arányérzékkel tudja megtalálni, ezért a filmet tényleg mindenkinek tudom ajánlani.
(Ha emlékeztek a tavalyi ilyen ajánlóra: ott mutattam be a tunguz mesterlövészről és szép tanítványairól szóló filmet. Rá kellett azonban jönnöm: az a sorozat valójában nem más, mint a Csendesek a hajnalok „gyerekváltozata”, illetve kevésbé sikerült utánzata.)


A becsület ideje (Czas honoru)

Hét évados lengyel sorozat. Összesen 96 epizód. Rendezték: sokan.
A lengyel ellenállás történetéről szóló egészen rendkívül igényes sorozat. Barátainknál 2008-tól 2014-ig futott, és mindvégig hatalmas siker volt. Magyarországon tavaly kezdte vetíteni a Duna TV, majd az első két évad leadása után, mind az én, mind barátaim és kollégáim megrökönyödésére levették a műsorról. Lehet, hogy valami kultúrfejes úgy gondolta: a sorozat túlságosan rossz színben tünteti fel a nácikat? Pedig a magyar nagyközönség megérdemelte volna, hogy megismerje a további évadokat is.
A szép fényképezés mellett a sorozat nagy előnyei, hogy 1. a hét évad alatt sosem laposodik el, 2. sosem válik egyoldalúvá. Most megint vissza kell utalnom egy korábbi filmkritikámra: erre. Az 1920. Szerelem és háború a jó alapötlet ellenére hamar átment egyoldalú propagandafilmbe. A becsület ideje ezt mindig elkerülte, bár én féltem, hogy ennek is ez lesz a sorsa. De utólag megint csak arra kell rájönnöm, mint az előző példa esetében: az 1920 valójában A becsület idejének gyenge és görcsös utánzata. (A szereplőgárda között egyébként van átfedés, sőt az egyik főszereplő is közös.)

A becsület ideje főszereplői négy fiatal lengyel bajtárs, akik 1939-ben frissen besorozott katonákként a lengyel hadsereg menekülő maradékaival eljutottak nyugatra, majd Angliában kiképezték őket különleges feladatokra. 1940-ben egy tapasztalt öreg katona parancsnoksága alatt Warszawában dobják le őket, hogy szervezzék tovább a földalatti ellenállást, tájékoztassák a lakosságot a németek kegyetlenkedéseiről és a háború valós állásáról, mentsenek meg minél több halálraítéltet, gyártsanak nekik hamis papírokat, nyírják ki a kollaboránsokat, besúgókat, gyűjtsenek fegyvereket, és készüljenek az általános felkelésre. A legények remekül ismerik Warszawát, ami egyfelől előny, másfelől veszélyes is lehet: egyrészt őket is sokan felismerhetik, másrészt, mint kiderül, mindegyikük szeretné megtudni, mi történt családjaikkal, szeretteikkel, ami elég sok galibát okoz.

(A csapat: Bronek (Maciej Zakościelny), Władek (Jan Wieczorkowski), Czesław bá', parancsnok (Jan Englert), Michał (Jakub Wesołowski) és Janek (Antoni Pawlicki)) (Az ilyen ötös egységek, ahol négy fiatal lelkes ellenálló dolgozott egy hivatásos tiszt irányítása alatt, a lengyel ellenállás alapvető sejtjeit alkották.)
A film szereplői kitalált alakok, de a történet szinte minden apró elemének volt megtörtént alapja, mintája. Mármint azok az akciók, amiket a fiúk végrehajtanak, mind megtörténtek a valóságban is. És hát arra is elég nagy rálátást kapunk, hogy mi mindent kellett a polákoknak elszenvedniük a németektől a kényszermunkától a tömeggyilkosságokig. (A koncentrációs táborok nem jelennek meg, de a gettó életéről igen érzékletes képeket kapunk.) Igyekszik bemutatni az alkotás, milyen sokmindenen múlik, hogy valaki tud-e egy helyzetben bátran, okosan vagy bajtársiasan viselkedni, és nem akar abba az illúzióba ringatni minket, hogy a tisztesség vagy épp a tisztességtelenség az származás, nemzetiség függvénye volna. Éppúgy szerepel a történetben aljas kollaboráns zsidó, nyerészkedő, opportunista lengyel, mint megértő, szimpatikus és tisztességes német, vagy olyan lengyel kommunista, aki elég logikusan meg tudja magyarázni, hogy miért is működik együtt a szovjetekkel.

Érdekes látni, hogy egy fegyveres ellenállást előkészítő konspiráció, mennyire nagy részben elmeviadal is. Egészen agyas, intelligens (és pont ezért izgalmas) módon mutatja be a filmsorozat az ellenállók és a GeStaPo egymás körüli kergetőzését, stratégiai húzásait. Váratlan fordulatból és váratlan halálból is akad jónéhány, de előfordul olyan is, hogy valaki egészen jelentéktelen epizódszereplőből lép elő kulcsfontosságú karakterré. (Ez sokszor csak azon múlt, hogy melyik színész mennyire ért rá forgatni, de a forgatókönyvírók mindig minden ilyen váltást mesterien illesztettek bele a cselekménybe.)

A sorozat sikeresen kerüli el a túlzott heroizálás, vagy a túlzott démonizálás csapdáit. Bár az kétségtelen, hogy az ellenállás hőseire csak tisztelettel tudunk nézni ezt követően, de szerencsére az alkotóknak nincs az az igénye, hogy tévedhetetlennek tartsuk őket, vagy akár parancsnokaikat, akiknek az utasításait végrehajtják. A varsói felkelésről szóló évadnál például a cselekmény bemutatja a felkelés kirobbantása mellett és ellen szóló érveket is, és később sem foglal egyértelmű állást amellett, hogy ez reménytelen vállalkozás, stratégiai hiba vagy egy teljesen jól felépített terv volt, aminek kudarca nem a vezetés hibája volt.
Ha egy szóban kellene összefoglalnom, hogy miről szól a sorozat, akkor nem azt válaszolnám, hogy „a háborúról”, hanem azt „a barátságról”. Ez ugyanis a történet legfontosabb, legstabilabb eleme: a főszereplők barátsága, amely minden vész, káosz és bizonytalanság között sziklaszilárd. Hűségük, egymás iránti bizalmuk megingathatatlan. És bár ez elsődlegesen férfibarátság, ki kell emelnem, hogy a sorozat rendkívül érdekes női karaktereket is felmutat.

(A lányok az ülő sorban: Wanda (Magdalena Różczka), Celina (Olga Bołądź), Lena (Agnieszka Więdłocha) és Ruda (Karolina Gorczyca))
Akik egyáltalán nem csak a férfi főszereplőkhöz való viszonyaik miatt érdekesek (bár a párkapcsolat működésének is egészen sok arcát látjuk a hosszú történet alatt), hanem önálló cselekvőkként is. Sőt: azt lehet mondani, mintha a női szereplők egyéni jelleme sokkal inkább megmutatkozna, és sokkal inkább fejlődne is, mint a fiúké.

(Antek Pawlicki és Agnieszka Więdłocha. A sorozat után már az életben is egy párt alkotnak.)

Amitől viszont nagyon tartottam, mert kényes téma, az az „Elátkozott Katonák” történetének elmesélése. Vagyis azoké a lengyel partizánoké, akik a II. világháború után nem tették le a fegyvert, nem tértek vissza a civil életbe, hanem folytatni próbálták a harcot a megszálló szovjetek és az őket kiszolgáló kommunisták és az újjászervezett lengyel hadsereg ellen is.

(Meg kell jegyezni, hogy Lengyelországban a II. világháború utáni években a kommunisták jóval erőszakosabbak, kíméletlenebbek voltak, mint Magyarországon, jóval nagyobb is volt az ellenük irányuló társadalmi ellenállás is. Viszont az 1950-es évek meg, úgy tűnik, Magyarországon voltak sokkal embertelenebbek.)
Az igazság az, hogy azután az elképesztő rombolás, pusztítás után, ami Polákországot a világháború alatt érte, a lengyel társadalom többsége egyáltalán nem akart tovább harcolni, inkább újjá akarta építeni hazáját, és otthont akart találni benne magának és családjának. Még ha a kommunistákat és uralmukat a túlnyomó többség el is utasította, egyáltalán nem valószínű, hogy szimpatizált az Elátkozott Katonákkal, akik erőltették a további lövöldözést, és közben elég sok vétlen civilt is megöltek. (Mármint nem csak véletlenül, hanem szándékosan is, mert sokan az Elátkozottak közül elég elborultak voltak ahhoz, hogy „elvtelen megalkuvóknak” bélyegezzenek mindenkit, aki letette a fegyvert.) Ezt több éves történeti kutatómunka után mondom egyébként. Mindezek alapján az a kritikátlan kultusz, amivel sokan ma a polákok közül körbeveszik az Elátkozottakat, szerintem egy elég torz, hamis történelmi képhez vezet, ami nem szolgálja sem a traumák feldolgozását, sem a történelmi okok, dinamikák és következmények jobb, pontosabb megértését.
Örömmel láttam, hogy A becsület ideje ebbe a csapdába sem lép bele: nem áll a továbbharcoló Elátkozottak kritikátlan imádatának, így egy hisztérikus antikommunista történelemértelmezésnek a szolgálatába. Bemutatja mi szólhatott a harc abbahagyása, vagy éppen ellenkezőleg: a folytatása mellett (például az, hogy akit a britek képeztek ki, annak kevés esélye lehetett arra, hogy a hatóságok békénhagyják).

De a kommunistákat sem földre szállt ördögökként mutatja be a sorozat: látjuk, hogy nekik is megvannak a maguk emberi történetei és motivációi. Ezt még az UBP (Urząd Bezpieczeństwa Publicznego – Közbiztonsági Hivatal, azaz az ÁVH lengyel megfelelője) tisztjeinek esetén is igyekeznek bemutatni.

A sorozat idővonala egyébként érdekesen alakult: Az első négy évad játszódik az 1940 és 1944 közötti időszakban, majd az 5. évad 1945-ben (a háború befejezése után), a 6. pedig 1946-ban. Ezek után forgatták le a négyésfeledik évadot. Ugyanis a varsói felkelés teljesen kimaradt a történetből, arra mindig csak visszautaltak az 5. és a 6. évadokban. 2014-ben azonban a felkelésnek kerek évfordulója volt, és éppen Jan Komasa is akkor forgatta a Varsó ’44-et, aminek díszleteibe aztán A becsület ideje stábja is bekéredzkedett.

(A főszereplők a varsói felkelésben)
Szép, látványos lett ez az évad is, és egy csomó fiatal, akkor felfedezett ifjú színész kapott új lehetőséget benne.

(Például ők)

Ha viszont a Duna TV egyszer végre majd észhez tér, és mégiscsak megveszi a többi évadot is a polákoktól, akkor javaslom majd a történetet a cselekmény sorrendjében leadni, azaz a Felkelés-évad legyen az 5., aztán utána a háború utáni évadok.

(Warszawa környékére tévedt jófej magyar katonák. Ilyen is van benne. Már ezért is érdemes lenne megvenni. Hahó, Duna TV, remélem olvassa valaki ezt a blogot!...)
Ha már itt tartunk: szeretném ismételten felajánlani szolgálataimat a köz javára: vállalom A becsület ideje további évadainak fordítását (vagy legalábbis résztveszek benne), még a szokásos tarifánál olcsóbban is, ha kapok benne egy szinkronszerepet is. Mondjuk ezt a figurát:

Wilk (’Farkas’) (Adam Fidusiewicz) a varsói felkelésben. (Gondolom látszik, hogy hasonlítunk...)

További II. világháborús filmajánlók:
-Filmajánló II.
-Évfordulós filmajánló
-Anyáink, apáink (Unsere Mütter, unsere Väter)
-Varsó '44 (Miasto 44)
-Egy asszony Berlinben (Eine Frau in Berlin)
-Magyar filmek a II. világháborúról