2013. november 16., szombat

Idézőjel (Harry Potter IV.)

Joanne Kathleen Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege (részlet)

A Teszlek Süveg dala (1995?)

Új koromban – eltelt már
Vagy ezer év azóta –,
Élt e földön négy nagy mágus,
Róluk szól e nóta.
Hősi lelkű Griffendél,
Kit tágas sík nevelt,
Szép Hollóhát – ifjúsága
Zord hegyek közt telt,
Szelíd szívű Hugrabug,
Kies völgyek lánya,
S ravasz Mardekár – hazája
Erdők ingoványa.

Kell egy mágus-tanház – vélte
A hőskor négy bölcse.
A Roxfort lett közös álmuk
S munkájuk gyümölcse.
Kezdetektől volt egy külön
Háza mind a négynek,
Hiszen ki-ki más-más virtust
Tartott fő erénynek.

Bátor szívű ifjak gyűltek
Griffendél köré.
Hollóhát az észt helyezte
Mindenek fölé,
Szorgosokhoz húzott mindig
Jó Hugrabug szíve,
Becsvágyók közül került ki
Mardekár sok híve.

Egy kérdésre kereste még
A négy bölcs a választ:
Holtuk után az ifjaknak
Házat vajh ki választ?
Griffendél fejéhez kapott,
S levett róla engem;
Észt töltött belém a négy, s ím:
Teszlek Süveg lettem.
Húzzatok hát fületekre,
Ne tátsátok szátok!
Megtudjátok menten, melyik
Ház illik hozzátok!
(Tóth Tamás Boldizsár fordítása)

(Az alapítók: Griffendél: Godric Gryffindor, Hollóhát: Rowena Ravenclaw, Hugrabug: Helga Hufflepuff, Mardekár: Salazar Slytherin)

2013. november 15., péntek

Idézőjel (Harry Potter I.)

Joanne Kathleen Rowling: Harry Potter és a Bölcsek Köve (részlet)

A Teszlek Süveg dala (1992?)

Kalapok közt keresgélve
Találsz talán szebbet,
De nem hordott fején a föld
Nálam eszesebbet!
Én vagyok a Teszlek Süveg.
A híres? Naná!
Más sapkákkal ne végy engem
Egy kalap alá!
Én látom, mit senki más:
Hogy mit rejt a fejed.
Próbálj fel, és menten mondom,
Hogy hol van a helyed.

Ha vakmerő vagy, hősi lelkű,
Házad a Griffendél.
Oda csak az kerül, ki
Semmitől se fél.
Hugrabugnak nyájas népe
Békés, igazságos.
Oda mész, ha türelmes vagy
S jámbor – ez világos.
A bölcs, öreg Hollóhátban
Éles elmék várnak.
Kiknek a tanulás kaland,
Oda azok járnak.
Ha agyafúrt és ravasz vagy,
Ne is tekints másra:
A Mardekár való neked,
Ott lelhetsz sok társra.

Vegyél hát fel, és ne remegj!
Forog ez az agy!
Nincsen mancsom, nálam mégis
Jó kezekben vagy!
(Tóth Tamás Boldizsár fordítása)

2013. november 10., vasárnap

Kamaszkorunk olvasmányai II./ 2. A Harry Potter-regények

(Folytatás)

Kedvencek
Szokás feltenni a kérdést, hogy a Harry Potter-sorozat hét regénye közül kinek melyik tetszett legjobban, kinek melyik a kedvence. Nos, nekem mindent összevetve a második (A Titkok Kamrája) és a hetedik (A halál ereklyéi) a kedvenceim. A hetedik már kiderülhetett, hogy miért (és, hogy ennek ellenére mit tartok hiányosnak benne), a másodikat viszont nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért.

Talán, mert mint ifjúsági regény az a legjobb: izgalmas nyomozás a végén egy nagy, izgalmas és egészen eposzias összecsapással. (Amúgy minden történetben van egy detektívregény-szerű szál, egy nyomozás, de talán itt van a legjobban felépítve.) De erről nem tudok sokat mondani. Majd még gondolkozom rajta. Persze az is lehet, hogy ezt nem kell nagyon magyarázgatni, ez egész egyszerűen „megmagyarázhatatlanul jó”.

Másik gyakori kérdés: kedvenc ház? (Azaz: kedvenc Hogwarts-Roxfort-beli csapat/ kollégium?)

Erre nagyon könnyű a válasz: részemről a Hollóhát.

Akik ismernek tudják, hogy miért. Magaménak vallom a ház szellemiségét és jelszavát: „Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted.” (Másképpen: „Wit beyond measure is man’s greatest treasure.”) A kviddicsmeccseknél mindig a Hollóhátnak szurkoltam.

Annak idején, gimis koromban meg is pályáztam egy ösztöndíjat, hogy egy évig Nagy-Britanniában, a Hollóhátban tanulhassak, de ez sajnos nem jött össze. Aztán később, már az egyetem alatt is pályáztam, hogy kimehessek Britanniába és egy alapos kutatómunka után megírhassam Rowena Ravenclaw-nak,

a Hollóhát alapítójának életrajzát. Sajnos ez sem sikerült: az ösztöndíjat olyasvalaki kapta, aki a Roxfort ostromáról akart könyvet írni. (Na bumm! Mintha nem írtak volna még elég könyvet és tanulmányt a Roxfort ostromáról!)

A kedvenc szereplők? Sok van. Azért egy-két szempontot mondok, hogy ki miért tetszik.
A főszereplők, Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger háromszöge.

Három jó barát, akik között hihetetlenül szoros a kapcsolat. A legkidolgozottabb közülük Ron, akinek folyamatosan le kell győznie saját kishitűségét és önbizalomhiányát. Illetve úgy érzi, folyamatosan küzdenie kell azért, hogy legjobb barátai csapatuk tagjának ismerjék el. Ez egy nagyon frusztráló érzés tud lenni kamaszkorban, ez a szorongás sokmindent tud inspirálni, de akár lerombolni is. Ron mindkettőre jó példát szolgáltat.
De nem is ez a legérdekesebb, hanem a három főszereplő viszonya. Két fiú és egy lány, akik a legszorosabb barátok és bajtársak is, de közülük ketten, az egyik fiú és a lány, egyszercsak összejönnek. (Igaz, kapcsolatuk évek alatt fokozatosan bontakozik ki, míg kimondják, hogy ők egy pár.) Na, ilyenkor érdekes, hogy a hármas harmadik tagja hogyan kezeli a másik kettő hirtelen jött szorosabb viszonyát. Onnan tudom, hogy ilyen van tényleg, hogy én magam is voltam része egy ilyen hármas barátságnak. De erről majd máskor (és lehet, hogy valahogy máshol) mesélek. (De ez megint remekül megmagyarázza, hogy miért érzem hozzám szólónak ezt a regényt.)


Remus Lupin: róla már szóltam. Hányatott sorsú, helyét kereső ember (nem úgy hányatott sorsú, mint szegény bebörtönzött barátja, Sirius Black vagy másik haverja, Peter Pettigrew, hanem olyan hétköznapibb módon). Kezdetben csodabogár, kiközösített különc, aztán mégis magára talál egy remek, életre szóló barátságnak köszönhetően. Különcsége miatt bizonyos szempontból későn érő, bizonyos szempontból sok mindenkinél érettebb személyiség. Az biztos, hogy jó pedagógus azért lehet, mert megőrzi fiatalosságát: nyitott, érdeklődő, kíváncsi tud maradni, és megérti a diákok sok problémáját.
(Kamaszkoromban sok szempontból Ronhoz hasonlítottam, jelenleg olyan irányba fejlesztem magamat, hogy Lupinná váljak. Szerintem nem haladok rosszul.)


Neville Longbottom: elképesztő fejlődésen megy keresztül. Félénk, bátortalan és bizonytalan gyerekből (aki viszont bizonyos területen (gyógynövénytanban) kiemelkedő képességeket mutat) kiélezett helyzetben válik egy bátor, talpraesett férfivá. Azért az ő fejlődéséről is szívesen megtudtam volna többet is, de valószínűleg olyasmi irányba halad ő is, mint Remus Lupin. (vigyázat, spoiler!) Hiszen a végén megtudjuk, ő is pedagógiai pályára lépett, abban, amiben a legjobb: a gyógynövénytanban. (spoiler vége). Igaz, az ő fejlődése valószínűleg ugrásszerű, nem olyan fokozatos, mint Lupiné. (Éppen a sokkal veszélyesebb helyzeteknek köszönhetően.)


Luna Lovegood: megint egy különc. Őt viszont a különcsége egyáltalán nem zavarja. Amolyan kissé kettyós csaj, aki látszólag sok hülyeséget csinál, de nagyon sokszor kiderül, hogy látszólag nyakatekert gondolkodása valójában elképesztő ötletességet rejt, amit valószínűleg az élet sok területén kamatoztatni tud majd. Mindez együtt pedig elképesztően szexi. A középiskolában (az elején) még furcsán néznek rá, de az érettségi környékén és az egyetemen már valószínűleg minden pasi megőrül érte és bomlik utána. Nem is értem, hogy Harry miért nem őt próbálja becserkészni. (Vagy próbálta, csak ezt az író szemérmesen elhallgatja?)
(vigyázat, spoiler!) (A film végén Luna állítólag Neville-lel jön össze, amit nem értek. Furcsa egy pár lehetnek ők ketten, még akkor is, ha tudni lehet, hogy nem maradnak sokáig együtt.) (spoiler vége)


Viktor Krum: róla is beszéltem már. Ő a regénysorozat egyetlen fontosabb kelet-európai szereplője. Nem mellesleg Kelet-Európa legjobb kviddics-fogója. Mint már említettem, szerettem volna kicsit többet megtudni róla. Például azt, hogy miért szakított végül is Hermione-nal. Továbbá: az iskola ahol tanul, a Durmstrang (ez a Sturm und Drang-mozgalom nevéből származik?) állítólag arról híres, hogy „aránytalanul sokat foglalkoznak feketemágiával”. (IV. kötet, A Tűz Serlege.) Ez mit jelent? Mennyit ért Viktor a feketemágiához? Ha sokat, akkor ezt miért nem használja ki az írónő, miért nem lesz Viktor nélkülözhetetlen bajtársa Harryéknek a végső nagy harcban? Valahogy igazságtalanul elbánt ezzel a figurával a szerző. Az az érzésem, hogy kitalált egy jó, a történet szempontjából fontos alakot, aztán nem tudott vele mit kezdeni, vagy nem volt kedve kidolgozni, minden esetre kicsit kurtán-furcsán távolítja el a történetből, mind a negyedik, mind a hetedik kötetben.


Bellatrix Lestrange: Na ő egy érdekes figura. Nincs annál vérfagyasztóbb, mint amikor egy szép nő fanatikussá válik. Mániája lesz egy eszmerendszer, egy vezér, vagy valami hasonló. És annak a valaminek a nevében az adott nő nagyon kegyetlen és kíméletlen tud lenni. Ismertem ilyet, tényleg elég félelmetes. Namost, szerintem Bellatrix Lestrange is ilyen: megszállottja vezérének Voldemortnak, akit (fél)istenként tisztel és követ. Ezt a könyv remekül és kellőképpen félelmetesen ábrázolja. Bellatrix szerintem nem afféle dilis csaj, aki tör-zúz maga körül, inkább afféle hidegvérű gyilkos. (Egy női Saint-Just.) Éppen ezért én a filmben sem Helena Bonham-Carterrel játszattam volna el ezt a nőt, mert Helenától megszoktuk, hogy őrült csajokat játszik, és azt hiszem itt is amolyan bomlott elméjű pusztítónak ábrázolja Bellatrixot (bár csak részleteket láttam A félvér herceg filmváltozatából, a többi filmet pedig, amiben megjelenik egyáltalán nem, de ebből a rövid részből ez jött le). Sokkal inkább valami olyan színésznőnek adnám a szerepet, aki szépségéről is híres, és általában pozitív szereplőket szokott játszani. Szerintem így lehetne a figura a filmvásznon is kellőképpen ütős.

(A filmek közül amúgy csak az első kettőt láttam; azok olyan csalódást hoztak, hogy a többit meg se néztem. Bár a harmadikra kíváncsi lennék Gary Oldman miatt, és a negyediket is Sztaniszlav Janevszki miatt, meg az érdekes koncepció miatt, amit kíváncsi vagyok hogyan visznek vászonra.)

Mémek
Mi minden van, amit a Harry Potternek köszönhetően ismerhettünk meg?
Például a horcrux. Köszönjük Joanne Kathleen Rowlingnak, hogy egy szóban összefoglalható nevet adott egy valóban létező jelenségnek, annak, amikor az ember egy tárgyba akarja átplántálni a lelkét. A horcrux nem egyszerűen varázstárgy, ami csak a használója tudása miatt fejt ki mágiát, hanem olyan varázstárgy, ami akarattal is rendelkezik, azaz átveheti az uralmat használója felett, és esetleg egy másik ember akaratát érvényesítheti felette. Horcrux például Szauron gyűrűje a Gyűrűk urában (csak eddig nem tudtuk, hogyan nevezzük), és talán a Palantírnak nevezett varázsgömb is. (És sokan ilyen önálló akarattal rendelkező varázstárgyként akarják definiálni a magyar Szent Koronát is. Most legalább van mivel érvelnem: rá tudok mutatni, hogy egy horcrux milyen veszélyes lehet, és miért nem tartom helyesnek, ha egy kézzelfogható egyedi élettelen tárgyat nevezünk meg uralkodónkként, alkotmányunk kifejezőjeként. A Korona azonban önmagában nem horcrux: mi tesszük azzá, ha horcruxként értelmezzük. Ne csináljuk!)
Aztán ott vannak a patrónusok. Ez is létező jelenség szerintem, ami benne van az emberiség kollektív tudatalattijában. A patrónus tulajdonképpen a totemállat megfelelője. A totemállat pedig olyasvalaki, akit egyrészről valamiféle mitikus ősödnek tekintesz (annyira régi, mitikus időkre visszamenve, amikor még nem volt éles a határ a különböző állatfajok között, hanem mindegyik viselte az összes tulajdonságát, csak aztán különböző irányba kezdtek fejlődni), másfelől az az állat, akinek tulajdonságait magadban erősíteni szeretnéd. Nem árulom el, az én patrónusom micsoda, de néhányan úgyis tudjátok.
De a legnagyszerűbb dolog, amit a Harry Potter-sorozat adott nekünk, az a kviddics.

Vagyis a seprűről űzhető bonyolult labdajáték.

Rowling elsőszámú érdeme, hogy ezt a már-már feledésbe menő játékot újra világszerte ismertté és népszerűvé tette.
Ha megint megkérdezitek, hogy a Harry Potter-könyvek közül melyik volt a kedvencem, hát mégis inkább A kviddics évszázadait mondanám Tudor Hushpushtól.

(A suliban nekünk is voltak amatőr kviddicscsapataink. A mi osztályunkban én voltam az egyik terelő, miután kiderült, hogy a labdaütögetéshez jobban értek, mint a labda elkapásához. A terelő feladata kellemesen hálátlan: igazából nincs benne a játék fő sodrában, csak az a dolga, hogy a zavaró labdákat, a gurkókat elüsse a csapattársai közeléből. (Egy métaütővel.) Így ha valakit eltalál egy gurkó, mindig a terelőket szidja mindenki, az ellenfél terelőit azért, mert a mi csapatunk felé ütötték a labdát, a magunk terelőit azért, hogy miért nem térítették el a közeledő gurkókat. Szerencsére, mint mondtam, mi csak amatőr módon kviddicseztünk, és nem fémből voltak a gurkóink, mint a nagy meccseken.)

Összefoglalás
A Harry Potter tehát ifjúságom meghatározó könyve, amelyet néha még ma is szívesen elő-előveszek. Egész szubkultúrát teremtett, ami nagyon a miénk, a mi nemzedékünké. Része lett az emberiség kollektív tudatának, már csak ezért is javaslom elolvasásra mindenkinek. De azért is mert roppant szórakoztató olvasmány.
Epilógus: Amúgy nem adtam fel még egészen a reménykedést, hogy az író véget vet a hiányérzetemnek, és egy rövid, de frappáns és meglepően csattanós (esetleg borongós) elbeszélésben vagy novellában összefoglalja, hogy mi történt abban a tizenkilenc évben, ami a regény vége és epilógusa között eltelt. Van egy olyan érzésem, hogy az utolsó fejezet végén életben maradott főszereplők útja nem volt egészen egyenes ahhoz az állapothoz, amibe az epilógusban kerültek…
(Szívesen megírnám ezt én is, csak ez persze szerzői jogi problémákat vetne fel…)

2013. november 9., szombat

Kamaszkorunk olvasmányai II. A Harry Potter-regények


A Harry Potter-regények elsősorban azért fontosak, mert generációs élményt jelentenek a korombelieknek. Személy szerint nekem is végigkísérték az ifjúságomat, fel-felbukkantak néha, beszélgetések tárgyát képezték a gimiben, de még az egyetemen is. Amúgy nem gondolom, hogy olyan nagy irodalomtörténeti mérföldkő lenne ez a sorozat, de a hatása miatt mindenképpen meg kell említeni, és ami azt illeti, jól esik visszaemlékezni rájuk.


Nemzedéki élmény
Amikor a sorozat első kötetét olvastam, 14 éves voltam; amikor az utolsót, 22. Így aztán én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik évről évre várta az új kötet kiadását, és egyben meglehetett az az illúziója, hogy a főszereplő, Harry, vele együtt öregszik, illetve nő fel. Ez egy nagyon érdekes folyamat volt. Láttam, hogy a történet vonalvezetése és hangulata folyamatosan változik, konkrétan egyre sötétebbé és borongósabbá válik, ahogy Harry egyre komolyabb kihívások elé kerül, és az élet egyre kegyetlenebb tényeivel szembesül. És ez nagyon tetszett. Sokan éreztük úgy, hogy itt, Magyarországon mi vagyunk a célközönség, mert nemcsakhogy megfigyeljük, de át is éljük, ahogyan együtt változik és (talán) érik az író, a főszereplő és az olvasó. A gyerekeimnek (mikor majd lesznek) már biztosan egészen más élményt jelent majd a Potter-regények olvasása, mert ők már egyben olvashatják el majd az egész sorozatot. Kíváncsi vagyok, úgy milyen lesz. De ne szaladjunk ennyire előre!

(Kitérőként megemlítem, hogy az első kötetet olvasva úgy éreztem, hogy Harry nem lehet ekkor 11 éves, annál sokkal érettebben és önfeláldozóbban viselkedik. A haverjai ugyanígy. Akkor úgy gondoltam, ehhez minimum 14 évesnek kell lenni.)


Varázsvilág, mágiarendszer
Egyébként ki ne szeretne mágikus hatalmat magának? Az a világ, amit Rowling megteremtett, amelyben a varázslói foglalkozás, mint hétköznapi szakma és iskolában tanulható rendszer jelenik meg, megjelent már más regényekben is, például Békés Pál remek gyerekregényében, A kétbalkezes varázslóban. De talán ez az, ami leginkább lázba hozza az embert. Nekem az első olvasmányom a Harry Potter első kötete után rögtön A magyar nép hiedelemvilága volt, Dömötör Teklától. El voltam szánva, hogy megírom (hiteles néprajzi források alapján), hogy milyen lehet az oktatás egy magyar varázslóiskolában, ahová garabonciás diákok járnak. Később felvetődött bennem az is, hogy az európai mágiarendszerekről is lehetne valami nagy összefoglaló és összehasonlító tanulmányt írni (ezt is hiteles néprajzi dokumentumok alapján). Az első tervemről annyit: nem sokkal később megjelent Böszörményi Gyula regénysorozata Gergőről a kis magyar táltosról.

A második terv még várat magára, de ha jól emlékszem, a roxforti tankönyvek listáján szerepel egy ilyen, hogy A legfontosabb európai varázsló- és boszorkányképző iskolák, vagy valami hasonló. Mindenesetre a Harry Potter sokban hozzájárult a folklór iránti érdeklődésemhez (nemcsak a tánc terén), és hozzásegített, hogy megértsem a mitológia, mint narratíva logikáját (ha szabad ilyen csúnyán fogalmaznom).

Zavaró elemek
A Harry Potter-regények mindegyike magával ragadó, elképesztően szórakoztató olvasmány, mindegyik csak úgy olvastatja magát. A maga módján mindegyik tetszett, és mindegyiket nagyon vártam. Ezt fontosnak találtam leszögezni, de azért hadd említsek meg néhány dolgot, amik engem zavartak az egészben. Ezeket a dolgokat tényleg nem tudom a könyvek hibáinak nevezni, mert lehet, hogy csak engem zavartak. Lehet, hogy Ti mást gondoltok róluk. (Ha igen, nyugodtan írjátok meg, kommentben.)


1. Az időutazás: Minden regénynek megvan a maga belső logikája és belső valósága. Azaz egy regényt ha olvasol, egy idő után nagyjából fel fogod tudni mérni, hogy mi az, ami megtörténhet a regényben, és mi az ami nem. Ha egy író áthágja ezt a konszenzust, az zavaró lehet. (Kivéve egy abszurd drámában, amiben pont az ilyen keretek folyamatos áthágása a lényeg, az a vicc forrása.) Nyilván egy mágiáról szóló regényben ez a valóságkeret sokkal tágabb, mint egy úgynevezett „realista” regényben. (Egy mágiáról szóló regényben éppen a határtalan képzelet szárnyalása a lényeg, nem igaz?) Namost, a Harry Potterben én a konszenzus áthágásának éreztem az időutazás jelenlétét. Az időutazás egyébként is egy olyan irodalmi elem, amivel szerintem óvatosabban kellene bánni, mint azt az írók és filmesek tenni szokták. Nem hiszek abban, hogy az időutazás megvalósítható lenne, mert az egész felborítaná azt a világegyensúlyt, ami hitem szerint Világunk alapja. Ezért az időutazást, mint történeti elemet mindig csak úgy tudom regényben vagy filmben elfogadni, ha az egy belső utazásnak van ábrázolva, egy belső, emberen, szereplőn belüli konfliktus kifejeződésének. (Lásd például az irodalomban: Charles Dickens: Karácsonyi ének; Mircea Eliade: A lányoknál vagy a legutóbbi idők filmjei közül a Looper,

ami bizonyos értelemben tekinthető úgy, mintha Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel című novellájának filmes feldolgozása lenne.) A Harry Potterben az időutazás egy sokadlagos, mellesleg megjelenő elem, aminek csak egy könyvben van szerepe (szerencsére) egy megoldhatatlan szituáció megoldásában, de magának ennek az elemnek a megjelenése felborítja az egész történet logikáját.


2. A százfűlé főzet: A mágiát értelmezhetjük úgyis mint egy szimbolikát arra, hogy az emberben mennyiféle képesség, mennyiféle lehetőség benne rejlik, amit nem használ ki, pedig milyen elképesztő dolgokra lenne képes, ha kihasználná. A mágia tehát szimbólum és líra is egyben. (De persze értelmezhetjük szó szerint is, pont ez a jó benne. Azaz a mágiaábrázolás szimbolista költészet.) A mágiát használó ember ledegradálásának, éppen ezért a magának a mágia mint elem megkérdőjelezésének érzem azt, hogy van egy olyan mágia, amivel az ember fel tudja venni egy másik, tőle függetlenül létező ember alakját, anélkül, hogy mások észrevennék hol a csalás. Minden olyan sci-fi-ben és fantasyban ahol ez megjelenik, úgy érzem, hogy valami nagyon nem oké. Ha bárki fel tudja venni bárki alakját (mégha csak korlátozott időre is), ha bárki helyettesíthető bárkivel, akkor mi értelme van az ember megismételhetetlenségének, egyediségének, egyéniségének? Szóval elég kiábrándító egy olyan mágikus világ, ahol ez lehetséges. A Harry Potter-sorozat második kötetében ez még elmegy, mert csak marginális elem, de a negyedik kötet (vigyázat, spoiler!) egyenesen erre az elemre van felépítve, és ez nagyon zavaró. (spoiler vége). (Félreértés ne essék: az nagyon tetszik, hogy emberek más fajú állattá tudnak változni. De állat-alakjukban ugyanúgy egyediek lesznek, mint emberként. De az, hogy beugranak egy másik ember helyére, hát, ez valahogy nem jön be, de persze ez is egyéni vélemény.)


3. A konfliktus: Egy ifjúsági regénynél még nem olyan nagy baj, hogy a szereplők fel vannak osztva jókra és gonoszokra. De egy ifjúsági regénynek már túl kell lépnie egy mese szintjén, amennyiben a gonoszok nem lehetnek öncélúan gonoszok, az írónak az ő motivációikat is meg kell értetnie, ki kell fejtenie. (Tapasztalatom szerint, az embernek tizenéves korában, akkori fogékonyságából adódóan már igénye is van rá, hogy megértse a gonosz, rosszindulatú szereplők motivációit is.) A Harry Potterben mindez kicsit el van kenve. Mármint: nincs igazán kidolgozva Voldemortnak és híveinek ideológiája. Az, hogy csak „tiszta származású”, „tiszta vérű” emberek lehessenek valamilyen kiemelt tevékenységre kiválasztott emberek, ez esetben varázslók, nyilván a fasizmus, illetve annak legkegyetlenebb változata, a nácizmus ideológiája. A fasizmus és a nácizmus azonban ennél összetettebb jelenség, nem önmagából keletkezik, nagyon mély társadalmi okai vannak. Most persze a társadalomtörténész, azon belül is a közép-kelet-európai társadalomtörténész beszél belőlem, de higgyétek el, a Harry Pottert olvasva már tizenévesen is volt egy ilyesféle hiányérzet bennem: úgy éreztem, hogy nincs megmagyarázva, hogy Voldemort hogyan tud ilyen tömegméretű mozgalmat kialakítani. Mert pusztán a „vértisztaság” és az erőszak szabadjára engedésének ígérgetésével nem lehet. Ahhoz valami plusz is kell, hogy Voldemortra ilyen sokan ne csak közveszélyes őrültként tekintsenek, hanem mint vezérre, zsenire, szellemi vezetőre, feltétlen uralkodóra, „nagyúrra”. Kell, hogy legyen benne valami magával ragadó, ami kezdetben szimpatikus sok embernek, hiszen a végén Voldemort már nem csupán egy maroknyi elszánt bűnöző vezére, hanem az egyik oldalé egy polgárháborúban! És bár megvan a maga kegyetlen elitcsapata („halálfalók” –hülye név), ehhez az kell, hogy egy szélesebb, lazább támogatói köre is legyen. Hitler sem úgy kezdte, hogy egyből gyilkolásra biztatott mindenkit. Hanem módszeresen szította az erőszakot, és közben ígérte, hogy megold egy csomó valóban nyomasztó problémát. A varázslók mitől féltek, és mit akartak annyira megoldani, hogy vállalták érte Tudjukki uralmát és a vértisztaság jelszavát is? Ennek a kidolgozottságát hiányoltam, és hiányolom a könyvből.

(Erről jut eszembe:

Amúgy szörnyűek is szerintem
Ezek a Harry Potterek
- Ki tíz alatt van óva intem! –
Meg nem is kapnak sok teret
A hősök benne: Monstro, Malfoy,
A határvonal köztük elfoly,
Tudodki túl elhanyagolt,
Genya marad, ki genya volt,
Jó útra térni nincs esélye,
Akcióra akció jő,
Tűnődni, állni nincs idő,
Pörgős idők pörgős meséje,
Hajszol sikert és hajt hatást,
Várom is már a folytatást.
(VarróDániel: Túl a Maszat-hegyen))


4. A vége, a történet lezárása és az epilógus: Ezek nekem nagyon összecsapottnak tűnnek. Egyrészt az írónő, mint már mondtam, adott egy szép ívet a történetnek: felépítette, hogyan válik Harry és barátai világa egyre sötétebbé és nyomasztóbbá. Emellett egyre káoszosabbá és veszélyesebbé. Ehhez képest az epilógus túlságosan is derűs-optimista hangvételűre sikerült. (Most nem spoilerezek, hogy a végére kik haltak meg, kik nem.) Azért ennél nagyobb kidolgozottságot és tárgyilagosságot vártam volna el az epilógusban. És több szereplőről akartam volna valamivel többet megtudni. Mégha nem is vártam azt, hogy az írónő minden szálat elvarr, és azt sem, hogy egy történész tárgyilagosságával fejtse ki a továbbiakat, mint John Ronald Tolkien a Gyűrűk ura végén, de azért szerettem volna például megtudni, mi lesz az elkövetkező években Viktor Krummal, a bolgár varázslóval, akinek a negyedik könyvben olyan fontos szerepe van (nemcsak mint Harry versenytársának, hanem úgy is mint Hermione pasijának), és az utolsó kötetben mégis olyan hirtelen tűnik el, anélkül, hogy kiderülne, merre vette az irányt.


Párhuzamos történetek
De azért, mint már mondtam, az egész regényfolyamot alapvetően nagyon szerettem. Úgyhogy vegyük most sorra, mi minden tetszett benne nagyon. Az első a legendás lények, amikből olyan sok van a regényben számtalan formában. Kentaurok, leprikónok, vélák, tündérmanók, óriáspókok, kákalagok és bicegócok, (milyen ötletes fordítás ráadásul!) stb., stb. Őszintén szólva már Dömötör Tekla könyvében és a MAGUS szerepjáték-könyvben is a Bestiárium tetszett legjobban.
A másik az, hogy a regénysorozat több történetet is elmesél párhuzamosan. Van egy történet, ami a felszínen játszódik: ez Harry Potternek és barátainak története. És emellett apránként lassan-lassan feltárul egy másik történet is: Harry szülei generációjának története. James Potter és Lily Evans szerelme, illetve Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark barátsága; egy történet barátságról, szerelemről, árulásról, a genyóság és a rosszindulat közötti különbségről és a megbocsátásról is. Már csak azért is jó ez a másik történet, mert ebben sokkal kevésbé fekete-fehér minden, mint a jelenben játszódó történetben. Kiderül, hogy James Potter sem volt az a makulátlan hős, aminek az emlékét hűen ápoló fia, Harry látni szeretné, ezenkívül Severus Perselus Piton sem egy rosszindulatú alak, hanem egy szeretetre vágyó, kissé szerencsétlen, kiközösített gyerek volt.
És ha az időutazós kitérő elem nagyon nem tetszett nekem, annál inkább tetszett az az ötlet, ahogyan egy ember a regényekben a mágia segítségével betekintést tud engedni egy másik embernek a saját emlékeibe. Konkrétan azzal, hogy egy edénybe lecsapolja a fejében rögződött vizuális emlékeket, és ebbe a másik embert beledobva egy 3D-s filmélményként megmutathatja neki, azt amit ő egykor átélt.

Mivel itt nem beavatkoznak a szereplők a múltba, hanem beletekintenek, ezért ezt ott egy hihetetlenül nagy ötletnek tartottam. És tartom ma is.
Az eggyel korábbi generáció története folyamatosan hat a mostani fiatalokra. És vannak összekötők is a két generáció között. Az egyik Piton tanár úr, akiről folyamatosan változik a véleményünk, hogy melyik oldalon állhat, és mi lehet cselekedeteinek fő mozgatórugója. De akár így, akár úgy, folyamatosan érezzük benne a feszültséget, hogy elintézetlen ügyei vannak Harry szüleinek generációjával, ami folyamatosan befolyásolja az ifjabbakhoz való viszonyát is.
A másik összekötő Remus Lupin. (Az ő alakjában egyébként Rowling a „jó pedagógust” akarta megrajzolni. Míg Albus Dumbledore egy emelkedett szellemi vezetőnek tűnik, Remus Lupin valóban egy szakmailag jól felkészült tanár, aki partnerként kezeli tanítványait, és a diákok ezt nagyon értékelik.) Remus a legjobb barátja volt James Potternek és (Sirius Black és Peter Pettigrew mellett). Mikor tanárként visszatér egykori iskolájába, meglepődve veszi észre, hogy egykori legjobb barátja fiát kell tanítania. De nem úgy viselkedik vele, mintha saját gyereke lenne (pedig akár beleeshetne ebbe a csapdába is, lévén, hogy Harry árva, Remusnak pedig nincs se felesége, se gyereke), hanem inkább mint egy megbecsült tanítványával. Aztán a tanár-diák-viszony fokozatosan barátsággá válik. Remus végül is akkor nősül meg (egy magánál jóval fiatalabb lányt vesz el), és alapít családot, amikor a legjobb barátja gyereke már felnőtt, de még akkor is meg kell küzdenie nyughatatlan természetével. Tehát némileg később érik teljes férfivá és családapává, mint James, és ebből származik konfliktusa is az utolsó kötetben Harryvel. (Ez a konfliktus egy nagyon erős része A halál ereklyéinek, már csak azért is, mert itt az író végül is nem áll senki oldalára, az olvasó vérmérsékletének megfelelően döntheti el, hogy Harrynek vagy Remusnak ad igazat, vagy mindkettejüknek igaza van. Én még nem döntöttem; lesz miért újra meg újra elolvasni a könyvet.)

A könyv utolsó kötetében a két generáció párhuzamosan futó története mellé bejön egy harmadik szál is: a mindenkinél idősebb és tekintélyesebb Albus Dumbledore története.

(Meg persze Voldemorté is, de az korántsem tartogat annyi meglepetést mint Dumbledore-é.) Itt kiderül, hogy akit már minden gondtól megszabadult, derűs szellemi vezetőnek, mesterünknek tartottunk, az is milyen sötét titkokat hordozhat magával, és milyen kacskaringós úton juthatott el ahhoz a lelki nyugalomhoz és egyensúlyhoz, amiért megszerettük, és felnézünk rá. És még ebből a lelki nyugalomból és emelkedett egyensúlyból is milyen könnyű lehet valakit kibillenteni múltja sötét árnyaival. Szóval: hogy ő is egy hús-vér, esendő ember. Harry nyomozása Dumbledore múltja után még sokkal érdekesebb, mint a nyomozás Voldemort múltja után. Igaz, Harryék célja ez utóbbi lenne, de közben akaratlanul is feltárulnak előttük mesterük választásai és motivációi is. A végére talán azt is megértik, és megértjük mi is, hogy mi tette Dumbledore-t igazán naggyá: az hogy bizonyos mértékig túl tudott lépni a múltja sötét foltjain, és bár családjával sohasem tudta rendezni a viszonyát, de sok varázslónak lett a mestere, elindítója és egyengetője. (Míg Tom Denem a hatalom megszállottja lett.)

(Folytatjuk)

2013. november 8., péntek

Dzsentri-eszmék

A konzervativizmus alapjában véve nem rossz. A konzerválás önmagában megőrzést jelent, és ha a megőrzés nem válik megmerevítéssé, akkor nincs is semmi baj vele. Igaz, éppen Muharay Elemér, a paraszti hagyományok továbbéltetésének egyik buzgó híve mondta:
„semmi élőt nem lehet konzerválni. Maga a konzerválás az élő halála. Ami él az a természet törvényei szerint fejlődik és alakul.”
De számomra a konzervativizmus nem jelent feltétlenül ilyen merev hagyományőrzést. A konzervativizmus inkább a lassú, szerves fejlődés igenlését, a hirtelen társadalmi megrázkódtatások elkerülését jelenti, legalábbis eredetileg. Tehát ugyanúgy az „élni és élni hagyni” elvén alapul, mint az eredeti liberalizmus.
Azonban a konzervativizmusnak is többféle irányzata van.
Van pedig egy irányzata, ami különösen káros, de sajnos nagyon elterjedt Magyarországon. Ezt leginkább dzsentri-konzervativizmusnak lehetne nevezni. Ez pedig nem a lassú, szerves fejlődés híve, hanem a fejlődés megállításáé, illetve a visszafejlődésé. A dzsentri-konzervativizmus világszemlélete tulajdonképpen azon alapul, hogy az utolsó háromszáz év minden társadalomtudományi eredményét tulajdonképpen akár figyelmen kívül is lehet hagyni. (A technikai eredményeket persze nem, amik az ember kényelmesebb életét biztosítják. Azokat nem akarják következetesen elvetni.)


Felvilágosodás? El sem kellett volna kezdeni. Tudományok? Úgyis minden benne van a Bibliában, amit tudni kell. Törvény előtti egyenlőség? Az emberek különbözőek, ezért a törvény előtt sem lehetnek egyenlőek. Szabadság? Szabadsága elég ha néhány embernek van, akik arra születtek. Népszuverenitás? Szuverenitása nem egy népnek, hanem egy országnak van. (Annak jelképe pedig a Szent Korona.) Tehát az ország vezetőinek. Nehogy már minden hozzá nem értő idióta beleszólhasson! Természetes emberi jogok? Nem kellenek, mindent szabályozni kell, nehogy a hülye paraszt hülyeséget csináljon a hülye fejével. (Én úgysem csinálok semmi hülyeséget, én okosabb vagyok mint mások, engem nem kell megrendszabályozni.) Ártatlanság vélelme? Senki sem ártatlan, mindenki eredendően bűnös. Nehogy már ne lehessen egy nyavalyás szarházit csendőrökkel megveretni, csak azért mert ő ártatlannak mondja magát! Hatalmi ágak szétválasztása? Úgyis a Szent Korona az összes hatalom jelképe, akinél van, az Uralkodó vagy a Kormányzó úgyis azt csinál, amit akar, kivéve, ha a Kiválók megvétózzák. Törvényhozók felelőssége? A törvényhozók szentek, nehogy már bárki bevádolhassa őket! Alkotmány? Minek az, amikor van Aranybulla és Tripartitum…
Jobbágyfelszabadítás? Minek volt arra szükség, mikor a parasztok lusták, maguktól úgysem dolgoznának… Nemzetőrség? Egy francot lesz önszervező nemzetőrség, államilag irányított, könyörtelen csendőrség kell. Sajtószabadság? Nehogy már bárki bármit pofázhasson, ami nekem nem tetszik! Nehogy már kritizálni lehessen az Uralkodót/ Kormányzót! Vallásszabadság? De hiszen egy igaz vallás van, ezt megmondta a pápa is meg a Biblia is!
Szlovákia? Azok a hülye tótok csak visszamaradott hegyi pásztorok, nem tudnak azok saját országot szervezni. Államot szervezni csak a magyarok tudnak. (Meg a lengyelek.)
Köztársaság? A Királyság szent államforma, nem baj, ha nincs király, legyen egy Kormányzó, akkor már jó az államforma is. Titkos szavazás? Nem kell itt eltitkolni a véleményeket, vállalja csak fel mindenki, hogy kire szavaz. (Legfeljebb pofán töröltetem érte utána.)
Progresszív adózás? Nehogy már az a suttyó hülye kevesebbet fizessen, ha belegebed is! Minimálbér? Nehogy már emiatt keressek kevesebbet! Munkás-/ Munkavállalói érdekvédelem? Nehogy már a paraszt/ munkás/ beosztott visszapofázhasson a földesurának/ főnökének/ nekem! (Én sem pofázom vissza a Pártnak és a Vezérnek/ Uralkodónak/ Főnöknek.) 40 órás munkahét? Nem hagyhatjuk lazsálni a hülye parasztot/ munkást/ beosztottat, mert tönkremegy a gazdaság. Földosztás? A hülye paraszt nem tud normálisan gazdálkodni. Dolgozzon csak a földesura/ főnöke birtokán, az majd gondoskodik róla.
Többpártrendszer meg pluralizmus? Nem kell itt több párt, meg több választási lehetőség, elég egy is. (Na jó lehet egy uralkodó párt, meg egy soha-hatalomra-nem-jutó ellenzéki párt, hogy lehessen kivel ijesztgetni a választókat.) Különben sem kell a hülyének több választási lehetőséget adni. Fogadja csak el, amit, mi felülről kegyesen adunk neki, és ne szemtelenkedjen.
Pszichológia? Nincs is ilyen tudomány; az emberi lélekkel a teológiának kell foglalkoznia. Maslow-piramis? Nehogy már az embernek a kaja legyen a legfontosabb! Közgazdaságtan? Nehogy már az embernek az önös anyagi érdekei legyenek a legfontosabbak!...

Persze mindez így együtt, sűrítve ritkán jelenik meg, de ezek a vélemények külön-külön ma is léteznek. Hallottam őket különböző emberektől. Mondhatnátok, hogy most afféle ellenségképet akarok felépíteni, mint a kormányt kiszolgáló lapok, amik kitaláltak egyfajta absztrakt „Liberálist”, anélkül, hogy fogalmuk lenne, mi is az, hogy liberalizmus. (Vagyis a fenti szöveg egy ronda, cinikus demagógia.) De még egy szer szeretném leszögezni: 1. Ezeket a véleményeket mind külön-külön hallottam ma, Magyarországon, sokszor nem is olyan öreg emberektől. 2. Ezek a vélemények azért összefüggnek. Aki tagadja a Felvilágosodás szükségességét, az nehezen fogja elfogadni a jobbágyfelszabadításnak és az ártatlanság vélelmének a szükségességét is. 3. Hangsúlyozom, hogy nem ez a konzervativizmus. Ez csak annak egyik fajtája, az ultrareakciósság.

A kérdés ugye az ilyen elveket hangoztató emberekhez az lehet:
-Ha a változás az élet minden területén természetes, akkor a társadalmak életében miért nem?
-A feudalizmus is kifejlődött valamiből. Miért csak addig akarjuk visszaforgatni az idő kerekét, és nem mondjuk a boldog ősközösségig?
-Mindezek alapján a Felvilágosodás eszmerendszere által létrehozott újkori nemzettudatra sincs szükség?
-Miért kellene ezek alapján ezeknek az embereknek megünnepelni Március 15-ét vagy Október 23-át vagy bármilyen forradalmat? Miért nem elég Augusztus 20.? És miért lenne szükségük jelképként az „újkori” háromszínű zászlóra? Nem elég nekik a középkorból megmaradt hármashalmos-kettőskeresztes?
-Vagy nem volna-e helyesebb minden történelmi korból és társadalmi rendből a leghasznosabb s legszebb dolgokat átvenni?

2013. november 4., hétfő

A vitatott hős és a haverjai

100 éve született Ságvári Endre. Róla már megemlékeztünk egy bejegyzésben a halála évfordulója kapcsán. (Nem szokásom emberekről a haláluk évfordulója kapcsán írni, mert minek. Ságvári esetében azonban a halála is fontos, nemcsak azért mert jelképpé vált, hanem azért mert máig is viták övezik, mint arról szó is volt.) Az életéről leírtam, ami hirtelen eszembe jutott akkor.

Most nem is annyira róla, Ságvári Endréről akarok a születésnapja kapcsán írni, hanem mondjuk azokról, akik születésnapján őt felköszönthetnék. Vagyis a barátairól, harcostársairól. Hogy miért?
Azért, mert Ságváriról máig képesek sokan aszerint vitatkozni, hogy mit tett volna, ha túléli a második világháborút. Hogy vajon később is eszméihez vagy a Párthoz lett volna hűséges. Beállt volna-e Rákosi (akivel személyesen sohasem találkozott) meggyőződéses hívének, vagy mint örök ellenzéki, lázadó és kritikus, szembeszállt volna a Vezérrel, és kiállt volna, mint korábban a szabadság mellett? Antifasisztaként akart volna-e élni a bosszú lehetőségével, és beállt volna-e a Politikai Rendészeti Osztályba (a későbbi ÁVH-ba), hogy levadászhassa azokat, akik barátait megölték, illetve halálra kínozták, vagy inkább visszatért volna jogi munkájához, esetleg az ifjúság oktatásához, neveléséhez, amit annyira szeretett?

Ezeket a kérdéseket tulajdonképpen teljesen felesleges feltenni. Ebben az esetben tényleg igaz az, amit a történelemről mondani szoktak: nincs „mi-lett-volna-ha”. Ságvárit és a hozzá hasonló történelmi személyiségeket annak alapján kell megítélnünk, amit életükben tettek, az alatt a rövid idő alatt, ami adatott nekik. És ezek alapján, mint már kifejtettem, Ságvári Endrét nem tarthatom másnak, mint hősnek, vagy legalábbis egy jószándékú, hősies, összességében tehát szimpatikus alaknak. Olyanfajta alaknak, mint azokat a pesti srácokat, akik 1956 novemberében városuk és országuk védelmében áldozták fel az életüket a harcokban, és akiknek az emléknapja szintén ma van. (Ne aggódjatok, nem feledkezem meg róluk sem.)

De Ti mindenáron hallani akartok valami olyasmit, hogy mégis mit gondolok arról, hogy jelleméből következően vajon mit tett volna, stb. Hogy ezt az igényeteket kielégítsem, felidézek néhányat Endre közvetlen harcostársai közül, hogy hogyan alakult később az életük. Ha akarjátok, ebből összeállhat számotokra egy viszonylag szájbarágós kép, arról az irányzatról, amelyet én tisztelek, és amelynek szerintem Ságvári Endre is egyik képviselője.



Kulich Gyula (1914-1945?)
Szabólegény Békéscsabáról. Szakmáját többek között Bécsben is tanulta egy évig, 1933-1934-ig, aztán Budapesten helyezkedett el. Keményen dolgozott, hogy eltarthassa özvegy édesanyját és testvéreit. A ’30-as években, azaz huszonegykét-éves fiatalként Ságvári Endrével együtt szervezője lett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Országos Ifjúsági Bizottságának (OIB). Endrével sportversenyeket és túrákat szerveztek, ahol a munkásfiatalok egyrészt közösséget találhattak, másrészt szabadon beszélgethettek, anélkül, hogy besúgóktól kellett volna tartaniuk (ez utóbbi inkább a túrákra, és az azok szünetében tartott előadásokra, vitákra igaz). Később részt vett a háborúellenes tüntetések szervezésében is. Végül letartóztatták és kommunista szervezkedésért nyolc év börtönre ítélték. (Pedig ő tényleg nem tervezett senkit lelőni vagy felrobbantani.) 1944 végén a nyilasok úgy döntöttek, hogy az ország hadianyagaival együtt a börtönöket is áttelepítik német területre. A magyar rabok német koncentrációs táborokba kerültek. A politikai foglyok nagy része Dachauba. Itt halt meg Kulich Gyula is, valószínűleg valamikor 1944 decemberében vagy 1945 elején.



Boros Mátyás és Fischer István
Mindketten 1923-ban születtek. Munkás-ifikként a Ságvári Endre és Kulich Gyula által szervezett túrákon és vitaesteken barátkoztak össze. Mátyás papír-írószer-kereskedő lett (és remek rajzoló amatőr színjátszókörök díszlettervezője), István pék.
1941-ben mindketten résztvettek több háborúellenes tüntetésen, ezért mindkettőjüket kényszermunkára küldték. Egy munkaszolgálatos egységben voltak, ahonnan együtt is szöktek meg. Budapesten rejtőztek el, majd beálltak az egyik titkos partizánalakulatba, amelyik sok szökött munkaszolgálatost megmentett. 1944 decemberében a két jó barát kézigránátot dobott az egyik zuglói nyilas-parancsnokságra. Kézigránátjaik nem robbantak fel, és elmenekülni sem tudtak, a nyilas pártszolgálatosok mindkettejüket agyonlőtték, holttestüket pedig a Stefánia úton egy padon közszemlére tették.



Erdős László (1913-1997)
Eredeti szakmája nyomdász volt, de 1935-ben megszerezte a jogi diplomát is. Valószínűleg ő is részt vett a Ságvári által szervezett túrákon, és aztán a tüntetéseken is. 1942-ben segített Endrének elrejtőzni, őt azonban elkapták, kegyetlenül megkínozták, és életfogytiglani fegyházra ítélték, kommunista (háborúellenes) szervezkedésért (amit a kémkedésként értelmeztek). 1944-ben őt is átszállították Dachauba, de ő megérte a tábor felszabadítását. Hazatért és híres író lett, különböző ifjúsági szervezetekben és könyvkiadóknál dolgozott. 1956-ban nem vett részt a forradalomban. Visszaemlékezéseit a háborúellenes szervezkedésről és rabságáról Böllérbicskák éjszakája címmel írta meg.



Donáth Ferenc (1913-1986)
Jászárokszállásról jött, jogot tanult Budapesten, a Pázmány Péter Egyetemen. Egyetemistaként aláírásgyűjtést indított a tandíjak mérsékléséért, hogy a szegényebb sorsú diákoknak is lehetőségük legyen tanulni. Megszervezte a Budapesti Egyetemi Kört. Ennek a tagjai közül is sokan (maga Donáth Ferenc is) eljártak az OIB által szervezett túrákra. 1937-ben a Márciusi Front alapítói között volt. Mondhatni, valamiféle összekötő volt a kommunista Ságvári Endre és a népi-polgári radikálisnak mondható Kovács Imre között. 1939-ben ott volt a dereglyén, amelyen megalakult a Nemzeti Parasztpárt. Ezt követően a Szabad Szó (a még- nem-egészen-hivatalos NPP lapja) újságírója is volt. (Valószínűleg neki köszönhető, hogy Ságvári Endre a Szabad Szóba írta egyetlen olyan cikkét, ami még életében a saját neve alatt jelent meg.) A politikai rendőrség folyamatosan figyelte. 1944-ben ő is részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében. 1945-ben nagy meglepetést kelthetett, hogy nem a Nemzeti Parasztpártba, hanem a Magyar Kommunista Pártba lépett be. (Nem lehetett könnyű döntenie, mindkettőben jó barátai voltak.) Részt vett a már oly régóta szükséges földosztás levezénylésében (Veres Péter és Nagy Imre mellett), az Országos Földbirtokrendező Tanácsban. A MKP-ban a népfrontos szárny egyik legfontosabb képviselője volt, mégsem tudta megakadályozni, hogy a „sztálinisták” kisajátítsák maguknak a hatalmat a pártban, majd az egész országban.
1951-ben koncepciós perben 15 év börtönre ítélték. 1954-ben az átmeneti enyhüléskor kiengedték. A MTA Mezőgazdaságkutató Intézetében kezdett dolgozni. 1956-ban Nagy Imre tanácsadója lett. November 4-én a Jugoszláv Követségre menekült, ahonnan Nagy Imrével együtt hurcolták el. 1958-ban 12 év börtönre ítélték. A börtönben összebarátkozott Göncz Árpáddal és Litván Györggyel. A kapcsolatot életük végéig megtartották. Donáth Ferenc végül már 1960-ban kiszabadult, és a Mezőgazdasági Múzeumban kezdett dolgozni.
Mindeközben egyik szervezője lett a demokratikus ellenzéknek. A ’70-es években részt vett a Charta-mozgalomban, 1985-ben pedig összehozta a nagy ellenzéki találkozót Monoron. Tehát a Kádár-rendszer alatt is afféle mindenkivel jóban levő, tiszteletreméltó békítő szerepét játszotta az ellenzékben éppúgy, mint a két háború között. Ezt a szerepét állítólag halála után is megtartotta, legalábbis akik ott voltak a századik születésnapja alkalmából rendezett emlékkonferencián, azok bizonygatják, hogy a konferencia olyan embereket hozott össze, akik sehol máshol nem találkoznának közös fórumon.



Losonczy Géza (1917-1957)
Érsekcsanádról jött; a Debreceni Egyetemen tanult. Annak az egyetemista körnek volt a tagja, amelynek szintén fontos része volt a Márciusi Front megalapításában 1937-ben. Ők adták ki blogunk „lapelődjét”, a Továbbot. 1940-től a Népszavánál dolgozott együtt Ságvári Endrével. 1941-ben a háborúellenes szervezkedésért letartóztatták, majd rendőri megfigyelés alatt tartották. Részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után ő is a MKP-ba lépett be, valószínűleg többek között Donáth Ferenc hatására. Ő is a népfrontos irányzathoz tartozott, így várható volt, hogy az előbb-utóbb vele is leszámol az egypártrendszer. 1951-ben egy koncepciós perben őt is börtönbüntetésre ítélték, de 1954-ben ő is kiszabadult. A további életútja aztán már eléggé ismert.
1956-ban a Petőfi Kör egyik szervezője volt, amely Kör a Rákosi távozása utáni átmenetileg felszabadultabb légkörben fontos és előrevivő vitákat szervezett sajtóról, történelemről, gazdaságról, tehát azt lehet mondani, hogy a forradalom szellemi előkészítője volt. Október 30-án Nagy Imre államminiszterré nevezte ki. November 4-én ő is a Jugoszláv Követségre menekült, később őt is elhurcolták. 1957-ben a budapesti vizsgálati fogságban éhségsztrájkot kezdett. Hamarosan meghalt, máig tisztázatlan körülmények között. Valószínűleg infúzión keresztül mérgezték meg.



Szilágyi József (1917-1958)
Debrecenben született; Losonczy Géza haverja a Tisza István Egyetemen; tagja a Tovább-körnek és a Márciusi Frontnak. 1941-ben letartóztatták és a „társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedés” vagy mi vádjával három év börtönre ítélték, amit le is ült. 1944 tavaszán szabadult, így megúszta, hogy egy német koncentrációs táborban végezze, mint Kulich Gyula.
1945-ben ő is a MKP-ba lépett be és a rendőrség egyik megszervezője lett. 1949-ben kiállt ellenállási harcostársa, Rajk László mellett (míg sokan csak lapítottak), így kirúgták a rendőrségtől. 1953-ban estin elvégezte a Műszaki Egyetemet. 1956-ban Nagy Imre titkára lett, neve belügyminiszter-jelöltként is szóba került, de ő nem fogadta el. Nagy Imrével ő is a Jugoszláv Követségen keresett menedéket, majd elfogták, Snagovba szállították, aztán hazahozták, és neki is kirakatpert rendeztek. 1957 áprilisában felakasztották.
Így tehát manapság ő is egy 1956-os hősnek számít. Pedig emlegethetnék a nevét negatívan is, mint aki 1945 és 1947 között a Kommunista Pártot egyre inkább kiszolgáló rendőrség létrehozásában játszott szerepet. (De ez valószínűleg nem lenne jogos. Nem hiszem, hogy Szilágyit a burkolt egypárti uralom kiépítésének szándéka vezette volna, mikor beállt a rendőrtisztnek.)



Újhelyi Szilárd (1915-1916)
(Nevét eredetileg Ujhelyinek írta). Ő is ugyanahhoz a körhöz tartozott, mint Losonczy Géza és Szilágyi József. A debreceni Tisza István Egyetem hallgatója, és a Tovább egyik rovatvezetője volt (rovatának címe: Levelek egy egyetemistához), a Márciusi Front tagja. Életútja a többiekhez hasonlóan alakult: Budapestre költözött, részt vett az ellenállási mozgalomban, ingadozott a MKP és a NPP között, de végül mégis a MKP-ba lépett be (sajnos?), hogy aztán 1951-ben őt is egy koncepciós perrel takarítsák el, és csukják be. (Letartóztatásakor a Rádiónál dolgozott.) 1954-ben őt is kiengedték. 1956-ban ő is a reformer népfrontos-kommunisták közé, Nagy Imre körébe tartozott, őt is Snagovba hurcolták. De meglepő módon másodszor már nem ítélték el. Sőt, hamarosan már a MTA Történettudományi Intézetében, majd a Filmtudományi Intézetben találjuk, majd UNESCO-nagykövet is volt. A ’80-as években lobbizott az 1956-os forradalmárok rehabilitálásáért. A ’90-es években pedig a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke volt.
(Őt csak azért akartam felidézni, mert tőle már szerepelt idézet ezen a blogon.)



Fehér Lajos „Nasibu” vagy „Nasi” (1917-1981)
Szeghalomról jött, paraszti családból. Ő is a debreceni Tisza István Egyetemen tanult, ő is a Tovább szerkesztői és a Márciusi Front megalapítói között volt. Később Budapestre költözött, és a Szabad Szó újságírója lett, a bátyjával, Gyulával együtt (aki Györffy-kollégista volt). Az ellenállási mozgalomban több fegyveres akciócsoportot is szervezett a németek és nyilasok elleni harcra. Az élete 1945 után elég kacskaringósan alakult.
Hívták a Mezőgazdasági Minisztériumba is dolgozni, de ő mégis a rendőrséget választotta, méghozzá egy titokzatos alak hatására, aki az ellenállási mozgalom alatt egyik összekötő futárja volt. Most a nevét is megtudta: Péter Gábornak hívták. Fehér Lajos így a Politikai Rendészeti Osztályhoz került, és oda több egykori ellenállót is beszervezett, hogy együtt kapják el az egykori háborús bűnösöket. Hozzá kell tenni, hogy Fehér Lajos egyrészt leginkább adminisztratív munkákat végzett az Andrássy út 60-ban (tehát nem vett részt emberek üldözésében), másrészt pont akkor sikerült kilépnie a szervezetből, amikor az átalakult ÁVO-lyá (1946 végén), tehát még pont azelőtt, hogy ez a lassan párthadsereggé váló rendvédelmi szerv az igazán nagy disznóságokat elkezdte volna szisztematikusan művelni. Fehér Lajos 1947-ben a Szabad Föld című mezőgazdasági lap szerkesztője lett. 1953-ban Nagy Imre híve volt a Párton (a Magyar Dolgozók Pártján) belül, ezért 1955-ben eltávolították a vezetőségből.
1956-ban ismét Nagy Imre tanácsadója lett. Hogy a forradalom után nem ítélték el, azt valószínűleg annak köszönhette, hogy többen tanúsították, hogy Nagy Imrének határozottabb fellépést javasolt mindenféle rendbontóval szemben. Így történhetett, hogy haláláig vezetőségi tagja maradhatott a MSzMP-nak. Igaz viszont, hogy annak kifejezetten a reformista szárnyához tartozott, sokat tett az új gazdasági mechanizmus kidolgozásáért és a magyar mezőgazdaság modernizálásáért.
Na szóval fura életút az övé, amit nem lehet az első pillantásra látott életrajzi adatok (úgymint: szervezeti tagságok) alapján megítélni.
Egyébként elég érdekes olvasmány az emlékirata is. (A címe: Így történt. Ami azt illeti ez egy kicsit azért nagyképűen hangzik. Emlékiratot mégiscsak inkább olyan címen szokott írni az ember, mint pl.: Ahogyan én láttam…)



Kállai Gyula „Gyufa” (1910-1996)
Még egy ember ugyanabból a körből. Berttyóújfaluból jött, az egyik helyi csizmadia fia volt. Egyetemre Budapesten kezdett járni, ott barátkozott össze Rajk Lászlóval. 1932-ben Rajkot és Kállait kirúgták az egyetemről kommunista szervezkedés vádjával. Kállai hamarosan Debrecenben talált munkát, oda költözött albérletbe, gyerekkori barátjához, Zöld Sándorhoz (aki orvostanhallgató volt a Tisza István Egyetemen). Zöld Sándor „Grehen” a vezéregyénisége lett annak a körnek, amelyből aztán a Tovább lap szerkesztősége és a Márciusi Front debreceni alapítói lettek. Így aztán ennek a baráti körnek a tagja lett, Kállai Gyula is, valószínűleg itt kapta a „Gyufa” becenevet is. A Tovább szerzői közül Gyufa volt az egyetlen, aki álnéven írt a lapba (Létai György néven), nehogy „büntetett előéletével” bajba keverje a többieket. 1938 végén (miután leszerelt a katonaságtól) Gyufa is a Népszava újságírója lett, ahová aztán követte egyetemi haverja, Losonczy Géza is. Mindketten tartották a kapcsolatot az OIB-gal és vezetőivel is. (Már csak azért is, mert Ságvári is a Népszavánál dolgozott, miután az ügyvédi gyakorlattól eltiltották. Igaz, a cikkeit álnéven írta.) Gyufa is fontos szerepet vállalt az 1941-es és 1942-es háborúellenes tüntetések szervezésében, amiért 1942-ben lecsukták, és bíróság elé állították, Schönherz Zoltán rádiómérnökkel együtt. Schönherz Zoltánt végül felakasztották, és Kállai Gyulát is csak éppenhogy sikerült Bajcsy-Zsilinszky Endre közbenjárásának megmenteni. Később Kállait bűncselekmény hiányában kiengedték, de rögtön be is hívták katonának. 1944-ben Gyufa a katonaságtól szökött meg, és szintén részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében.
1945-ben ő is a MKP tagja lett. 1949 és 1951 között még külügyminiszter is volt. Mint a többi barátjával, vele is csak 1951-ben számolt le Rákosi. Ekkor ő, Kállai Gyula is 15 év börtönt kapott. 1954-ben őt is elengedték, és rehabiitálták.
1956-ban Nagy Imre kormányában népművelési miniszterhelyettes volt. Novemberben azonban a Kádár-féle ellenforradalmi kormány tagja lett, és innentől kezdve mindig fontos pozíciókat töltött be a soron következő kormányokban és/ vagy a MSzMP vezetőségében, és/ vagy az Elnöki Tanácsban. Egy darabig még miniszterelnök is volt.
(Egyébként az ő emlékiratai is nagyon érdekesek. Ezeknek az a címe: Életem törvénye.)


Csak nem bírom ki, hogy a végén levonjam a következtetéseket, és ha akarjátok szátokba is rágom a tanulságot. (Méghozzá éppen azért, mert ma nemcsak Ságvári Endre 100. születésnapja, hanem az 1956-os szovjet intervenció gyász-emléknapja is van, Ti pedig nyilván erről akartok inkább hallani, nem pedig egy „ izgága kommunistáról”.)
1. Gondolom feltűnt, hogy az életrajzok menyire hasonlítanak egymásra. Igaz, hogy ezek egy baráti kör tagjai, de még többen is vannak hasonló életúttal és hasonló állásfoglalásokkal. Tehát ez a csoport ember már nem csupán egy csoport ember, hanem egy irányzat.
2. Gondolom feltűnt, hogy ezek az emberek mennyire hasonlóan foglaltak állást 1956-ban. Igen, a forradalom mellett. Kommunistaként. Anélkül, hogy megtagadták volna korábbi elveiket, amikor szintén az elnyomottakért küzdöttek. Ezalól (mármint azalól, hogy 1956-ban a forradalom mellett foglaltak állást) csak Kállai Gyula és Erdős László kivételek. De még Kállai Gyuláról is elmondható, hogy barátai tendenciáját „követve” a Rákosi-rendszer áldozata volt.
3. Mindebből továbbra sem lehet következtetést levonni, hogy 1956-ban Ságvári Endre a forradalommal kapcsolatban így vagy úgy foglalt volna állást. Az azonban megállapítható, hogy
4. A két világháború közötti ún. „baloldali”, társadalmi igazságosságot követelő szervezkedések (és az ezekből kinövő antifasiszta ellenállási mozgalom) és az 1956-os forradalom nem állítható ellentétbe egymással. Sőt felállítható közöttük némi kapcsolat is. TOVÁBB megyek. Az 1956-os forradalmat nem is lehet megérteni, és nem is érdemes értelmezni a két világháború közötti ún. „baloldali” szervezkedések ismerete nélkül. Tehát a népi mozgalom illetve a népfrontosság történelmi hagyománya és 1956 történelmi hagyománya összeilleszthető egyetlen történelmi hagyománnyá.