2015. december 29., kedd

Mielőtt moziba mennénk IV. (+Kamaszkorunk olvasmányai III.)

Gyűrűk ura, Csillagok háborúja, Harry Potter

Az én generációm kamaszkorának három meghatározó fantasy-élménye volt: a Gyűrűk ura, a Harry Potter-sorozat és a Csillagok háborúja-sorozat. Érdekes őket összevetni.
A fantasy műfaj két jellegzetessége az, hogy egy elképzelt világban játszódik, illetve kiemelt szerepet kap benne a mágia, a tudományosan megmagyarázhatatlan jelenségek és cselekedetek. Bár ma már egyre megszokottabb dolog, főleg filmeknél, hogy a sci-fi- és fantasy-elemek keverednek, illetve a sci-fi is sokszor a tudományosságnak a határait igyekszik feszegetni, a Csillagok háborúja ilyen szempontból egyértelműen fantasy. Azért szokták sokan mégis a sci-fi műfajába sorolni, mert megtévesztik őket az űrhajók, a sok űrben játszódó jelenet, meg a lézerpisztolyok. De a Csillagok háborúja valójában semmilyen elemét nem akarja a mai tudományosság alapjára helyezni.
A három történet közül persze a Csillagok háborúja film formáját veszi fel, a másik kettő regény formájában jelent meg és ez sokmindent meghatároz. (A megfilmesítések és a filmregények már másodlagos műfajok, tehát nem azok azok, amikkel elsősorban foglalkoznunk kell a jelenséget vizsgálva.)


Jellegzetességek

A három közül pedig a Gyűrűk ura hordozza a legjellegzetesebben a fantasy elemeit (mert tulajdonképpen ez volt, ami a fantasy műfajt megteremtette). A Harry Potter áll a legközelebb az ún. „valós világhoz” (tulajdonképpen mai valóságunkban játszódik, azzal a történet szempontjából alapfeltevést jelentő kiegészítéssel, hogy világunknak, valóságunknak vannak olyan rétegei, jelenségei, dolgai, amiket elsőre nem veszünk észre). Mégis, illetve éppen ezért a Csillagok háborúja az, ahol az emberi képzelet talán a leginkább szabadon szárnyalhat. A Gyűrűk ura világa egy nagyon zárt világ, nagyon szigorú belső szabályokkal, amelyek egy ember képzeletének termékei, ez az egy csodálatos fantáziájú ember, John Ronald Tolkien meg nagyon pontosan, és nagyon részletesen leírta ezt a világot és annak szabályait. A Csillagok háborúja világa azonban nyitott világ, mint már szó volt róla, talán azért is mert egy egész csapat alkotása volt már eredetileg is, sokak ötletei kaptak helyet benne. Ennek a világa a leginkább bővíthető, időben is és térben is, ennek a világa az amiben „minden megtörténhet és meg is történik”. (A kamaszkoromban nálunk rendkívül népszerű MAGUS-szerepjáték jut eszembe róla. Ott ugye az alkotók direkt azért találták ki Ynev kontinenst és országait, hogy ezeken belül aztán mi már minél több újabb történetet, figurát, kihívást találjunk ki. És mi ki is találtunk.) Ezenkívül a Gyűrűk ura történetmesélését mégiscsak jellemzi egyfajta emelkedettség, ami viszont eltávolítja mostani „valós világunktól”, inkább egy ókori eposzhoz vagy egy középkori lovagregényhez teszi hasonlatossá. Az ilyen történetmesélés, illetve az ilyen hangvétel eleve behatárolja összetett, bonyolult, sokoldalú karakterek megalkotásának lehetőségeit. Pláne szociálpszichológiai jelenségekéit. Sokkal nagyobb lehetőségeket ad arra egy olyan mű, amely nem zárja ki az emelkedettséget sem, de helye van, helye lehet benne a vulgáris hétköznapiságnak is.

Egyébként azért megfigyelhető, hogy a Csillagok háborúja esetén mintha az ilyen igény vészesen lecsökkent volna az Előzménytrilógiában. Gondoljunk bele: az Előzménytrilógiából eltűntek az olyan összetett pozitív karakterek, mint Han Solo. Mindenki egyértelműen jó vagy rossz lett. Ez pedig rosszkor jött úgy, hogy az Előzménytrilógiának éppen egy nagyon bonyolult lelki folyamatot kellett volna ábrázolnia: Anakin Skywalker Sötét Oldalra sodródását. Ennek a történetelemnek az elmesélésével (ami a fő szál lett volna), az Előzménytrilógia meg is bukik: Anakinnal nehéz azonosulni, motivációit nehéz megérteni, inkább valami elmebomlást látunk nála, mint tragikus döntések sorozatát.

(Kivéve talán azt az egy pillanatot, amikor Mace Windu ellen fordul. Az lett a legerősebb pontja A sithek bosszújának, amiről a múltkori elemzésben érdemtelenül meg is feledkeztem Obi és Anakin nagyobb szabású összecsapásának leírása mellett.) Ott van aztán még Palpatine ábrázolása. Szerintem az Előzménytrilógiában őt sem kellett volna ennyire negatív szereplőnek ábrázolni. Fel kellett volna tárni, hogy ebben a figurában mi lehet annyira vonzó Anakin számára, hogy a végén képes a védelmére kelni, mikor pedig pontosan tudja, hogy ő a sith nagyúr. Szóval előnyösebb lett volna Palpatine-ból is egy olyan Lucifer-féle vagy Hannibal Lecter-féle (vagy félve mondom: Swappach Ferdinánd-típusú) gonoszt csinálni, hogy a néző rádöbbenjen, mivel tudja ez az ember annyira manipulálni a többi embert, miért áll a Galaxis jelentős része az ő oldalára. Emellett pedig egy másik lehetőség (lett volna): Mace Winduból egy „jó” oldalon álló negatív szereplőt csinálni, feltárni, hogy mi az, ami belőle meg ellenszenves lehet Anakinnak vagy a nézőnek. (Amennyire én láttam, ő a Jedi Rend kíméletlen „második embere”, végrehajtója, akiből hiányzik az a másokkal szembeni megértés, ami Yodában megvan, akivel szemben a Jedik inkább félelemmel vegyes tiszteletet éreznek, mint szeretetet és odaadást.) Lehet akármilyen drámai Anakin tragikus döntésének pillanata, ha nem értjük az okokat, az utat, ami oda vezetett. Jobban ki kellett volna bontani, hogy a film fordulópontján Anakin kettőjük közül miért Palpatine-t választja Mace helyett. Anakin belső konfliktusának kidolgozatlanul maradása járul hozzá elsősorban ahhoz amit a múltkor fejtegettem, hogy az Előzménytrilógia főhőse sokkal inkább Obi Kenobi lesz.

Ezen a szimpla jó-rossz felálláson még aztán A klónok háborúja-sorozat sem tudott túllépni; a múltkori bejegyzésben emlegetett Cad Bane vagy Assajj Ventress is csak negatív szereplőknek voltak jók, még ha volt is elmozdulás abba az irányba, hogy őket ne egyszerűen „jónak” vagy „rossznak”/ „gonosznak” tartsuk, hanem meg is értsük. Ezért reménykedem A lázadók-sorozatban, hogy ebből az összetettség-igényből is vissza fog hozni valamit.



„Rossz Oldal”
Hogyan ábrázolja három fantasynk a „Rossz Oldalt”?

A Gyűrűk urában a Gonosz öröktől fogva létezik, és független, élesen elválik a pozitív hősöktől, illetve minden mástól. Van egy ország Középföldén, Mordor, ami a Gonosz Birodalma, amely az egész Tolkien által leírt történelem folyamán mindig ártó szándékkal viszonyul mindenki máshoz, mindenkit leigázni akar. Szarumán az egyetlen eredetileg pozitív szereplő, akinek felajánlja az együttműködést, és Szarumán ezzel él, és át is áll. A filmben Szarumán már negatív szereplőként jelenik meg, csak távoli szó van arról, hogy ő valamikor a másik oldalon állt. Ennél azonban hihetetlenebb, hogy Gondor és Rohan, a két szomszédos ország sohasem fordul egymás ellen, nem vívnak egy határháborút, de ami még ennél is hihetetlenebb, a hódító szándékú nagyhatalom, Mordor sem próbálja kijátszani őket egymás ellen. Egyedül Szarumánnak jut eszébe, hogy fellázítsa a Rohan peremén élő más népeket a rohírok ellen. De ez sem kap nagy hangsúlyt sem a könyvben, sem a filmben, mert megtörné a jó és rossz felállását. Pedig ez egy nagy írói lehetőség lenne ennek ábrázolása, és Éowyn meg Faramir szerelme és házassága is sokkal nagyobb jelentőséget kaphatna, ha egyben egy ilyen történelmi konfliktus lezárása is lehetne.
A Gyűrűk urában vannak azért Mordornak a más szövetségesei is,

de alapvetően nem kérdés, hogy ez az egész az abszolút gonosz, amelynek a világ megmenekülése, illetve nyugalma érdekében pusztulnia kell.

És buknia kell az abszolút gonosszal szövetkező Szarumánnak is:

nincs alkalma újabb fordulatra vagy akár újabb fokozatos változásra. (Azon sokat gondolkoztam, hogy mi értelme volt a regényben a Szauron elleni Végső Nagy Csata után betenni még egy kisebb ütközetet, a morotvai csatát és a Megye megtisztítását is.

Helyesnek éreztem, hogy a film a Szarumánnal való leszámolást a Végső Nagy Csata elé helyezte időben. De ma már kicsit másképp gondolom: lehet hogy az író a történet minden szélsősége mellett ezzel akart figyelmeztetni: nincs olyan, hogy Végső Nagy Csata; amit annak gondolunk, azután még nagyon sok helyi elintézetlen ügy maradhat, amik sokszor nem kevésbé kellemetlenek és sok erőfeszítést kívánnak részünkről.)

A Harry Potter-sorozatban a Gonosz, vagyis a Sötét Mágusok Serege, magából az eredeti mágusvilág struktúrájából nő ki. Vagyis a mágusvilágon belüli polgárháború zajlik. Erről már írtam: ezt jó ötletnek tartom, de itt is hiányoltam ennek pontosabb ábrázolását: az elfasizálódás (mert Voldemort Serege a mágusvilág elfasizálódása) mindig egy válságtünet az adott struktúrában. De a Harry Potterben nem tudjuk meg, hogy pontosan milyen zavarok vannak a varázsvilágban, mi az a válság, ami miatt varázslók és boszorkányok tömege gondolja úgy, hogy itt csak egy Tudjukki tud rendet csinálni. Miért gondolják, hogy érdemes az ő oldalára állni? Az mégiscsak lehetetlen, hogy Voldemort minden híve szadista, pszichopata gyilkos legyen. (Mert szadista és pszichopata gyilkosok nemigen tudnak egymással együttműködni, sereget alkotni.) Társadalmi szinten tehát nem elemez az írónő, de egyéni szinten kísérletet tesz rá: megpróbálja bemutatni, hogy Mr Denem hogyan jutott odáig, hogy Voldemorttá, sőt félelmetes Tudjukkivé váljon. Bár ez is lehetett volna részletesebb és elemzőbb. Voldemortnál egyébként sokkal érdekesebb lesz Piton professzor története: ő is a megalázottságból indul, de egy más utat jár be, és ez sokkal inkább teszi őt Tudjukki alternatívájává (mármint egyéni szinten), mint Harry Pottert.

A Csillagok háborújában eredetileg kétféle gonosz van. Az első, 1977-es filmet Dobay Ádám útmutatása szerint újranézve rájöttem, hogy ezt még csak nem is én találtam ki, ez a különbségtétel a Birodalom és a Sötét Oldal között eredetileg is megvolt a Csillagok háborújában. (Megnyugtató, hogy jól következtettem.) A Császárról, az Uralkodóról ugyanis ekkor még nem tudunk meg semmit. Darth Vader még nem az Uralkodó tanítványaként jelenik meg, hanem egy olyan figuraként, aki a maga sötét tudását az Uralkodó hatalmának szolgálatába állítja. A birodalmi főtisztek visszabeszélnek Darth Vadernek, egyikük „hókuszpókusznak” nevezi azt, amit a Sötét Nagyúr művel, és kétségbevonja annak a hasznát a Birodalomra nézve. Mindebből az következik, hogy Vader tudása valami olyasmi, ami a Birodalomtól függetlenül létezik, csak ő a Birodalom szolgálatába állt vele. (Egyébként ekkor még tényleg úgy is tűnik, hogy a hierarchiában Tarkin admirális áll magasabban Vadernél.) Tulajdonképpen csak A Jedi visszatérben jön be az az elem, hogy az Uralkodó is ugyanannak a fajta feketemágiának a művelője, amié Darth Vader, és hogy közöttük, mester-tanítványi viszony van.

Ebből következik viszont az is, hogy akkor nem Darth Vader a legfőbb összekötő a Birodalom és a Sötét Oldal között, hanem maga az Első Ember, a Császár, az Uralkodó. (De az első filmben látottakból az is következik, hogy ezt nem mindenki tudja a birodalmiak vezetésében. A birodalmi főtisztek hűségesek a Császárhoz, de talán nem is tudják róla, hogy ő is egy sith lord.) Ez azonban elmossa a Sötét Oldal és a Birodalom közötti különbséget, amit sajnálok, mert, mint a hivatkozott parabola-írásomból láthattátok (hogy röviden összefoglaljam Nektek annak a tartalmát): szerintem mindkettő metafora: a Birodalom a hatalomvágyé, a Sötét Oldal a szándékos rosszindulaté, illetve az ártó szándéké. Azt kiválóan ábrázolja a Trilógia történetének íve, hogy hogyan lesz Anakin Skywalkerből az ember, aki egyensúlyt hoz az Erőbe. Kár, hogy az Előzménytrilógia ennek az előzményeit nem tudta teljesen jól, kidolgozva ábrázolni.

Még egy párhuzam:

Ez a jelenet: a Sötét Nagyúr mágikus erővel kínozza az Ifjú Főhőst, miközben azt ismételgeti: „Állj át az én oldalamra!”, ugyanúgy benne van a Harry Potter IV. kötetében (A tűz serlegében) is. Az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy ez túlságosan is hasonlít A Jedi visszatér megfelelő jelenetéhez.


A főhősök
Mind a Csillagok háborújában, mind a Gyűrűk urában, mind a Harry Potter-sorozatban van egy egyszemélyes főfőhős, és van egy csapata, azaz egy kollektív főhős.

Talán a Harry Potter-sorozatban a legerősebb a csoportdinamika ábrázolása. Harry, Ron és Hermione barátsága minden kötetben alalkul, változik, fejlődik, hogy aztán a VII. részben együtt járják be az utat, amit be kell járniuk, és együtt vívják meg harcot, amit a korábbi kötetekben sokszor Harrynek egyedül kellett. Ron és Hermione a VII. kötetben végre előlépnek a „Kiválasztott” fegyverhordozóiból harcostársakká. Némi párhuzamot észrevehetünk abban is, hogy ugyanúgy, mint a Csillagok háborújában, a főszereplő lány itt sem a főfőszereplő fiúval jön össze, hanem annak legjobb barátjával. De az írónő itt azért siet megnyugtatni minket, hogy a végén majd Harry is megtalálja a párját.

Tolkien remek ötlete, hogy a maga regényében nem a hősszerelmes királyfit (Aragornt) teszi meg főfőszereplőnek, hanem egy első pillantásra jelentéktelennek tűnő „félszerzetet”, Frodót.

(Akire egy klisésebb történetben akár az a szerep is várhatna, hogy előbb-utóbb feláldozza magát a hősszerelmes királyfiért). Ő lesz a „Kiválasztott”, az Egy Gyűrű hordozója. A filmben mondjuk aztán Frodóban és Samuban egy kissé közhelyes párost csinálnak „a jóképű ifjú főhős és bumfordi segítője” képében, bár ez a „Don Quijote és Sancho Panza”-szereposztás némileg már a könyvben is megvan közöttük.
Kicsit azért kár, hogy ezesetben a kollektív főhős túl hamar eltűnik: a Gyűrű Szövetsége felbomlik, mielőtt még tagjai igazi csapattá kovácsolódhattak volna. A második meg a harmadik kötetben már külön utakon járnak. Ráadásul az egész csapatból épp a legemberibb szereplő, Boromir tűnik el. A továbbiakban, ami még érdekes, az Legolas, a tünde és Gimli, a törp hullámzó viszonyának alakulása:

ahogyan egymás számára ellenszenves alakokból évődő cimborák, bajtársak, majd a legjobb barátok lesznek. Mindemellett nem ők a főfőszereplők, ezért nem ez a leghangsúlyosabb szál.

A hősszerelmes királyfi a végén elnyeri kedvese kezét, és király lesz, de akkor már az olvasók nagy részét jobban érdekeli az egyéb szereplők, főleg a vidám kis hobbitok sorsai.

A Csillagok háborújáról már összefoglaltuk a csoportdinamikát. A IV. epizód (első film) elején összecsiszolódik egy csapattá sok más-más helyről jövő ember. „Hőscsapat áll össze olyan egyenrangú egyéniségekből, akik átdolgozzák magukat a fent felsorolt mentális blokkjaikon, és az így létrejövő tudatosan vállalt, emberi alapokra épülő együttműködésük győz.” A további részekben a főfőhős (mint „Kiválasztott”) itt is egy magányos út bejárására kényszerül, de az együttmaradó csoporttagok esetében vannak ketten, akiknek hullámzó, viharos kapcsolatának alakulását kifejezetten érdekes figyelni.

Leia és Han összejönnek, és ez tök jó. Hogy Luke és Leia testvérek, ez egy olyan random ötletnek tűnik az alkotók részéről, hogy Luke-ot udvariasabban takaríthassák el a két szerelmes útjából. Szerintem nem volt eredetileg betervezve. De ha már igen, akkor a folytatásban tényleg kezdeni kellene valamit azzal, hogy ezek szerint Leia is Erő-érzékeny, tehát a politikusi szerepen kívül valami misztikus szerep is kellene, hogy várjon rá.
Az Előzménytrilógiának meg részben Anakinról, részben Anakin és Obi, részben pedig Anakin és Padmé kapcsolatának alakulásáról kellene szólnia. Hogy mindezekről inkább Obira tevődik a hangsúly, az megint nem az eredeti Terv része, csak a körülmények összejátszása folytán alakult így.

2015. december 28., hétfő

Mielőtt moziba mennénk III.

Néhány szereplő, akiket szívesen látnánk viszont
Bár tudjuk, hogy a Csillagok háborúja hetedik része jó darab idővel az eredeti Trilógia után fog játszódni, és valószínűleg teljesen új karakterek fogják a főszerepet játszani, a visszatérő régiek mellett, azért van egy-kettő olyan (mellék)szereplő is a Star Wars-univerzumból, akiknek a maguk helyén kis szerep jutott, vagy az élőszereplős filmekben nemigen jelentek meg, de szívesen látnánk őket, szívesen megtudnánk róluk többet. Elvégre: a Star Wars esetén mégis a mozifilmek jelentik a szilárd alapot, tehát a szereplők közül is az a legelőkelőbb, aki azokban szerepel. Na szóval itt van néhány karakter, akiket egy új Star Wars-filmben szívesen látnánk viszont:

Ahsoka Tano: már szó volt róla. Anakin Skywalker tanítványa, A klónok háborúja-sorozat főszereplője. A sithek bosszúja-mozifilmben már híre-hamva sincs. Az alkotók nem akarták végleg eltüntetni, ezért a történet szerint a klónháború végén kizárják a Jedi Rendből, és az ártatlanul megvádolt padawan „ellovagol” az űrben, és beletűnik a messzeségbe. Ez már jelezte, hogy később kezdeni akarnak vele valamit. A lázadók-sorozatban tűnik fel újra, még szebben, mint korábban. Ha a mozifilmekben viszont nem hozzák vissza, akkor valószínű, hogy A lázadók végén hősi halállal fogják meghalasztani.

Wedge Antilles: a Galaktikus Köztársasági Felkelő Szövetség egyik legjobb pilótája Luke Skywalker mellett, egyébként jó barátja és bajtársa Luke-nak. A yavini csata egyik hőse (vagyis fontos része volt az első Halálcsillag felrobbantásában). Azt tudjuk, hogy túlélte a galaktikus polgárháborút, mert A Jedi visszatér végén még ő is együtt ünnepel a többiekkel. Ha már Han, Leia és Luke visszatérnek a VII. epizódban, kaphatna egy kis szerepet Wedge is, mondjuk mint az új Köztársasági Szövetség flottájának főtisztje, admirálisa, vagy ilyesmi. (Egy fun fact: Wedge-et a filmben egy skót színész, bizonyos Dennis Lawson játszotta, akinek az unokaöccsét Ewan McGregornak hívják.)

Lobot: ez a pasas A Birodalom visszavágban tűnt fel a Bespin bolygón, mint Lando Calrissian jobbkeze. Nem világos, hogy ő robot (android) vagy szerves lény (én az utóbbira tippelek), és mire való az a szerkentyű a fején. A Birodalom visszavág egyik kivágott jelenetében a birodalmiak fogságába esett, további sorsáról nem volt adat. Nem lenne rossz újra látni, megtudni, hogy miféle szerzet ő, és mire való az a szerkentyű a fején.

Nien Nunb: lázadó katona, a pilóta, aki A Jedi visszatérben Lando Calrissiannal együtt vezeti a Millenium Falcont az endori csatában. Róla is tudni szeretnénk, mi lett vele a háború vége után.

Gial Ackbar: a lázadó flotta admirálisa, az endori csatában (A Jedi visszatérben) a köztársasági csapatok főparancsnoka. Jellegzetes mondása: „It’s a trap!”/ „Ez csapda!” éppen olyan ikonikussá vált Amerikában angolul, Erik Bauersfeld hangján, mint nálunk magyarul Gruber Hugóén.

Mara Jade: a Star Wars-filmekhez írt folytatás-regényekben és képregényekben szerepel csak. Két dolgot érdemes tudni róla, amely két dolog együttese már így önmagában is elég izgalmas: 1. A galaktikus polgárháború idején még az Uralkodó (Palpatine császár) titkos ügynöke, magasan képzett, hidegvérű gyilkos. 2. Évekkel később Luke Skywalker felesége, gyermekei anyja, az újjászervezett Jedi Rend megbecsült tagja. És itt aztán mindenkinek beindulhat a fantáziája, hogy hogyan alakulhattak így a dolgok. Mindenesetre ennek elmesélése megérne egy külön filmet. De ha a VII. rész nem erről fog szólni (és valószínű, hogy nem, mert Mark Hamill már kiöregedett a hősszerelmes szerepből), Mara ellentmondásossága eléggé érdekessé teszi a karaktert ahhoz, hogy valamilyen formában mégis megjelenjen az új filmben.

(Vele együtt pedig akkor már természetesen a Skywalker- és Solo-gyerekeknek is ott kellene lenniük.)

Kyle Katarn: a filmsorozathoz kvázi-folytatásként készült számítógépes játékok szereplője, Luke Skywalker tanítványa, az újjászervezett Jedi Rend tagja. Ami érdekessége még, hogy valamikor ő is birodalmi tisztként kezdte, de valami miatt átállt a jó oldalra. Én nem ragaszkodom a jelenlétéhez, de a nálam elvetemültebb Csillagok háborúja-rajongók felé jópofa kikacsintás lenne a jelenléte egy új filmben, mégha kisebb szerepben is.

Bárki A lázadók-sorozat főszereplői közül. Vagyis (balról jobbra): Sabine Wren, az avantgárd festőművész és tűzszerész, és céllövő; Garazeb „Zeb” Orellios (az a nagydarab lilaszőrű az összeszigszalagozott géppisztollyal); Ezra Bridger ifjú Jedi-tanítvány (a csúzlival); Kanan Jarrus, Jedi-lovag (a VII. epizód idejére már nyilván ő is mester lenne) és Hera Syndulla, a nagy szervező és lelkipásztor (a zöldbőrű twilek csaj).

Bármely gonosz szereplő, akit Leonardo DiCaprio játszik. Ha már nem ő lett Anakin Skywalker annak idején, most igazán kaphatna egy szerepet az új filmben. Akár lehetne Kyle Katarn is, de azért szeretném inkább negatív szereplőnek, mert éppen ideje lenne már, hogy a Star Wars-széria alkotói is rádöbbenjenek: a gonosznak nem kell mindig rondának lennie. Sőt! Sokkal erősebb a hatás, ha egy kifejezetten jóképű/ szexi vagy akár elsőre bizalomgerjesztőnek tűnő illető a gonosz. (Amit már kifejtettem Bellatrix Lestrange-nél és Saint-Justnél.)

Egyébként nem leszek csalódott, ha a fenti szereplők mind kimaradnak is, de jó és kreatív lesz a film. Lássuk!

2015. december 27., vasárnap

Mielőtt moziba mennénk II.

Folytatva az előző témát:
Ott vannak még aztán a „helykitöltő” animációs sorozatok: A klónok háborúja és A lázadók.

A klónok háborúja: egy rendkívül szerteágazó történetű alkotás, sok cselekményszállal (és valószínűleg rengeteg forgatókönyvíróval is). A főszereplők legtöbbször azok, aki a fenti poszteren láthatóak, de korántsem csak ők: sok epizódnak egészen mások állnak a középpontjában. Az ötlet maga nagyon szimpatikus, hogy azt a pár évet, ami a II. és a III. (élőszereplős) film között eltelt ilyen sok szereplő nézőpontjából ábrázolják. És az is tetszik, hogy itt olyan szereplőket ismerünk meg részletesebben, akik máshol csak mellékszereplők voltak, de ezzel együtt megérdemelnének egy részletesebb bemutatást. Pl.

Boba Fett fejvadász, vagy

a Jedi Nagytanács egyes tagjai,

Greedo, a bérgyilkos (akit egyébként csak a IV. (első) rész híres kocsmai jelenetéről ismerünk, amikor áldozatul esik Han Solo ravaszságának).
Mindezek mellett a már többé-kevésbé ismert szereplők mellett kitaláltak szintén érdekes új karaktereket is. Mint például

Ahsoka Tano, a vagány togruta csaj, aki Anakin Skywalker Jedi-tanítványa. (Az élőszereplős filmekben sehol nem volt szó arról, hogy Anakinnak lett volna tanítványa, de hát miért ne lehetett volna?)

Vagy Savage Opress, Darth Maul öccse.

Vagy Cad Bane, az erősen Clint Eastwoodra emlékeztető fejvadász.

Vagy Assajj Ventress, aki meg Dooku gróf tanítványa. Ez utóbbi két szereplő azért is fontos, mert velük az alkotók néha már megkísérelik megmutatni, hogy a Világ nem fekete-fehér, hogy akiket ellenségeinknek gondolunk, azoknak is megvannak a maguk motivációi. Ezt elsősorban Assajjon keresztül látjuk, akinek visszaemlékezéseiből elég részletesen megismerjük az előtörténetét ahhoz, hogy megállapítsuk: nem véletlenül lett olyan, amilyen, de nem is feltétlenül véglegesen lett kegyetlen és pusztító. Cad Bane meg egyszerűen egy afféle „rossz” oldalon álló nemes ellenfél, aki nagyon tudja tisztelni azokat is, akik ellen harcol, és ezért sokszor lovagiasabban is tud viselkedni, mint azok, akik esetleg a „jó” oldalon állnak. Minderre azonban egy kicsit még erősebben is rámehettek volna.
A hibái a sorozatnak ugyanabból fakadnak, mint az előnyei: sokan írják, ezért amellett, hogy sok szempontot bemutató, elég széteső, és az igazat megvallva elég ingadozó színvonalú is. Ebben persze benne van az amerikai sorozatok szokásos „betegsége” is: mivel nagy volt iránta az érdeklődés az istennek sem akartak neki véget vetni, hanem a végtelenségig nyújtották az egészet, még azután is, hogy elfogyott az ötletük. A másik, hogy érezni, ahogyan az egyes részek írói folyamatosan „vitáznak” egymással, azon, hogy ki a sorozat célcsoportja, és érdemes-e mélyen belemenni lélektani kérdések boncolgatásába, vagy egyszerűen csak elég ha a kreativitásunk, csak a látványra terjed ki, és az animációs film előnyeit kihasználva minél furábban kinéző űrlényeket és minél látványosabb csatajeleneteket produkálunk. És még valami: hogy minél tovább lehessen nyújtani a sorozatot, A klónok háborújában az eddigi Hexalógia majdnem minden egyes szereplőjét előveszik, mindegyiknek bemutatják a szülőbolygóját, és minden eseményt bemutatnak, amire az eredeti filmekben csak valaha is utalás volt. Én ezt néha már túlzásnak éreztem: oké, hogy a klónháború egyes eseményeit filmre visszük, de nem biztos, hogy mindent, de tényleg mindent meg kell mutatni. Kár, hogy csak olyan sok epizód végignézése után jöttem rá erre: hogy nem is olyan rossz, ha a film része között marad egy kis „balladai homály”. Amiről csak annyit tudunk, hogy volt egy nagy háború, amiben a Jedik is fontos szerepet játszottak, stb.
Elmondom mikor jöttem erre rá: akkor, amikor Anakin és Obi már ki-tudja-hányadszorra csaptak össze Dookuval és Grievous tábornokkal, mindig olyan eredménnyel, hogy nem győzött egyik fél sem.

Na, ez szerintem tök felesleges volt. Meg kellett volna hagyni az ő összecsapásaikat a II. és a III. élőszereplős filmre, úgy sokkal érdekesebb.

A klónok háborújában nem is kellett volna, hogy személyesen találkozzanak. De muszáj volt ilyen látványos fénykardpárbajokat beletenni, hogy a nézők nézzék a néznivalót. (És úgy látszik, azt gondolták, nem elég, ha az újonnan kitalált szereplők párbajoznak, össze kell ereszteni a már ismerteket is.)
Volt viszont legalább két szereplővel kapcsolatban egy-egy dolog, amit úgy építettek fel, hogy némileg pótolni próbálták a filmek hiányosságait:
1. Hogy A sithek bosszújában Grievous tábornok miért nem löveti le Obit miért akar személyesen megvívni vele. A klónok háborújában látjuk, hogy Grievous egy hasonló típusú katona, mint mondjuk a hősies Szemjon Bugyonnîj: olyan aki alapvetően tiszti rangban is harcos marad, és akit ezért ezredesinél magasabb rangra nem szabad emelni, hogy operatív parancsnok maradhasson, mert nagy hadseregek stratégiai vezetésével úgysem boldogul. Ez a kép Grievousről viszonylag pontosan fel van építve a sorozatban.
2. Ahsokát és Anakint A klónok háborúja végén súlyos sérelmek érik a Jedi Rend részéről. Így legalább kicsit jobban előkészítik azt is, hogy Anakin bizalma miért rendül meg a Jedikben a klónháború végére. Így kevésbé tűnik őrjöngő tébolynak, és sokkal inkább egy drámai tragikus döntésnek mindaz, ami majd A sithek bosszújában történni fog vele.

Szóval: A klónok háborúja nem volt rossz ötlet, de összességében mégiscsak a kapitalista tömegtermelés szabályain alapult: állítsunk elő minél nagyobb mennyiségű terméket, amik között lesz némi selejtes anyag is, lesz néhány egészen kiváló és értékes darab is, a többség meg olyan középszerű, elfogadható minőség. A lényeg hogy az üzlet menjen, a rajongók figyelmét fenntartsák, és az egész sagát, vagy mit a köztudatban benntartsák, addig is, amíg a következő film kijön.

Létezik egy másik Klónok háborúja animált sorozat is. Tulajdonképpen ezt kellett volna előrevennem, mert ez volt a korábbi. Csak én magam jóval később szereztem tudomást a létezéséről, és jóval később is ismerkedtem meg vele, mint a fentebb említett Klónok háborújával. Ez a sorozat nem is utólag készült a Klónok támadása és a Sithek bosszúja közötti ŰR kitöltésére, hanem úgymond „valós időben”, vagyis pont a fenti két élőszereplős film moziba kerülése között. Írója, tervezője, rendezője, mindenese a zseniális Gennagyij Tartakovszkij, akinek pl. a Szamuráj Jack című fantasztikusan kreatív sorozatot is köszönhetjük. (Arról majd egy másik bejegyzésben fogok beszélni.) Hogy mi a fő különbség a két Klónok háborúja között?
Az elsőre szembetűnik, hogy Gen sorozata hagyományosabb technikával készült, kevésbé számítógépes animációval. Emellett pedig sokkal egységesebb, mint a későbbi sorozat. Ennek egy forgatókönyvírója volt, és adott időre (A Sithek bosszúja bemutatójára), a sorozatot be kellett fejezni, nem lehetett az egészet a végtelenségig húzni. 25 rész alatt el Gennek kellett jutni a történettel valahonnan valahová. Így aztán a cselekmény itt jóval kevésbé szerteágazó, kevesebb szereplőt mozgat, ami jó is lehet, mert a színvonal sem olyan kiszámíthatatlanul ingadozó, viszont jóval kevesebb szempontból ismerhetjük meg a klónháború eseményeit. A történet marad is a filmek által kijelölt csapásirányon, a főszereplő itt is Anakin és Obi, emellett itt jelent meg először Grievous tábornok alakja (nem tudom, Tartakovszkij találta-e ki vagy konzultált előtte George Lucasszal), de vannak átfedések is a másik sorozattal is. Például itt is szerepel Assajj Ventress, és itt is egy idő után szembefordul a mesterével, Duku gróffal. (Hoppá! Spoiler?) Ami viszont a legérdekesebb lehet, hogy hogyan építi fel a két sorozat Anakin alakját, és hogyan készítik elő az ő tragikus bukását.

A Tartakovszkij-féle Clone Warsban Anakin végig Jedi-tanítvány, csak a vége felé nyeri el a Jedi-lovag címet. Ez a koncepció talán alapból jobban illeszkedik a Klónok támadása és a Sithek bosszúja közé. Hiszen mindkettőben azt látjuk, hogy Anakin elégedetlen a saját státuszával: valami állandó türelmetlenség van benne, becsvágya az, ami a rossz felé viszi, mert hatalomvággyá torzul. Bár ez szerintem nem feltétlenül magyarázza meg Anakin végső eltévelyedését. Ha mégis, a néző kevéssé tud együttérezni az elbukó hőssel.

A másik Klónok háborúja éppen azzal kezdődik, hogy Anakin tanítványból egyből mesterré válik. Anélkül, hogy a Jedi-lovag státuszban fejlődhetne még néhány évet, rögtön rásóznak egy (lelkes, de izgága) ifjú tanítványt, emellett mindkettejüket, tapasztalatlan mestert és nála nem is sokkal fiatalabb tanítványt rögtön be is dobják egy nagy háború kellős közepébe, hogy álljanak helyt, ahogyan tudnak. Ez kevésbé tűnik valószerű változatnak a két mozifilm tükrében, és mégis: nekem valahogyan izgalmasabbnak tűnik ez a koncepció. Mármint a kérdés, amit felvet, hogy Anakin nem ebbe a sok rárakott teherbe rokkan-e bele lelkileg, mire a Sithek bosszújához érünk… Nem beszélve Ahsokáról, akinek olyan megpróbáltatásokat kell rövid idő alatt, átélnie, amikbe más Jediket a Rend csak hosszú felkészülés után enged be. Ez egy izgalmas lehetőség. Különösen azért, mert megintcsak felveti a Jedi Rend felelősségét Anakin tragédiájában.
(Maga a sorozat azzal a történetelemmel, hogy Ahsokát egy súlyos igazságtalanság éri a Jedi Tanács részéről, felveti, hogy a RENDdel sincs minden RENDben, valami elromlott itt, a háború korrumpálja ezeket a "gáncstalan" lovagokat, akik magukat az igazság feltétlen bajnokának akarják beállítani. És Ahsoka egyik jóbarátja, Barriss Offee még ki is mondja ezt a sorozat vége felé…)

Szóval a két sorozat-koncepció más, ugyanakkor teljesen ki sem zárják egymást. Viszont mindkettő egy másik folytatás, egy másik történetszál előkészítője, amely szálak megint egymástól függetlenek ugyan, de megintcsak nem zárják ki egymást. A Tartakovszkij-féle Clone Wars a Sithek bosszújának előkészítője, a másik Clone Wars pedig (Ahsoka alakjának megteremtésével) a Lázadók sorozaté. Többek között éppen az ilyen érdekes egymásbajátszások miatt izgalmas annyira a Csillagok háborúja világa.



A lázadókból még egy teljes epizódot sem láttam, csak előzeteseket, illetve sok hírt olvastam is róla. Mindenesetre nagyon ígéretes kezdeményezésnek tűnik. A III. és a IV. (első) filmes epizód között játszódik, a Birodalom elleni felkelés kezdeteiről szól, azaz arról az időről, amiről az én el nem készült rajongói regényem. (Azért sejthettem volna, hogy valaki ebbe odaát a tenger másik oldalán hivatalosan is belevág, felesleges nekem ezzel fáradnom). Hasonló technikával, de kicsit más koncepció alapján készült, mint A klónok háborúja. Konkrétan úgy tűnik, összeszedettebb lesz. Megvannak a maga főszereplői, akik teljesen új figurák, és nagyon érdekes egyéniségek. (A filmek főszereplői, mint Obi meg csak mellékszereplők lesznek) És a történetben is, úgy néz ki, van egy elképzelésük az alkotóknak, hogy honnan hová akarnak eljutni.
Emlékeztek, mit írt Dobay Ádám az eredeti, az első, az 1977-es Csillagok háborúja-filmről?
„az eredeti Csillagok háborúja-film egy történet arról, hogy számos különböző életterületről érkező karaktertípus hogyan tanul meg együtt dolgozni”
Na, A lázadók pont azért ígéretes, mert valószínűleg ugyanerről fog szólni. Ha majd már több részt is láttam belőle, akkor esetleg elemzem azt is, hogy megfeleltethetőek-e A lázadók karakterei az eredeti film karaktereinek (ez a Zeb nevű melák mindenesetre gyanúsan Csubira emlékeztet). Mindenesetre érdemes lesz egy próbát tenni vele.
Különösen, hogy ez a film pont egy olyan időben éri el a hazámat, amikor olyan mértékben ki van irtva a rendszerszerű hatósági visszaélésekkel szembeni polgári engedetlenség, a jogos lázadás tudata az emberek fejéből, olyan mértékben atomizálva van a társadalom, hogy az már tényleg aggasztó. Hátha a filmsorozat magatartásmintái a való

(A PC-cenzúra ismét működik...)

(Folytatjuk)