2015. április 22., szerda

A vágtató kifli random ámokfutása II. (kritika)

A szereplők

Folytassuk az előző témát!
Kapjuk el a színészek grabancát és nézzük meg a karaktereket is! (Ez a része legalább összeszedettebb lehet a kritikának, mert vannak szempontjaink az elemzéshez.)


Swappach Amadé – Lengyel Tamás: Az első rész alapján úgy tűnt, ő a férfias karakter, akiben ugyanakkor az esetlenség is benne van, tehát olyan valaki, aki megmutatja majd a romantikus hőstípus korlátait. És abszurditását. (+A katona-lét és a háborús idegfeszültség abszurditását is. Jól beleillett a képbe, hogy ez a katona egy besúgó fia, és érdekes kérdés mit kezd az atyai örökségként kapott gyanakvó természettel.) Ez ígéretes kezdés volt. A második részben meghökkentő fordulat történt. (Vigyázat, spoiler!) A hősködni próbáló katona hirtelen felindulásában megöli egy bajtársát aki csupa jóindulattal segíteni akart neki. Ezt rögtön ő maga is megbánja. Most mit fog kezdeni a lelkiismeretével? (Innentől azt is tudhatjuk, hogy a karakter a maga tragédiája felé halad egyenes úton a történet logikája alapján.) Érdekes kérdések, de csak akkor, ha ezt az egész vonalat is következetesen végigviszik az alkotók, és jól felépítik a karakter fejlődését, útját a feloldozásig/ megtisztulásig vagy a tragikus bukásig. De persze nem viszik végig. A forgatókönyvírók azt hitték, több ember történetét kellett elmesélniük annál, hogy ezt az egyet (akiben a fentiek miatt rengeteg lehetőség gyülemlett fel) rendesen kidolgozzák. Így belőle is csak egy hektikus katyvasz lett, mint az egész filmsorozatból. A harmadik részben tragikus hősből már egy idegbeteg pszichopata lesz: következő bajtársát, akivel összeakad már látható élvezettel, minden lelkiismeretfurdalás nélkül nyírja ki. Hogy jön ez az eddigiekhez? Sehogy. Közben Amadénak kellene megtestesítenie egy szörnyűséges morbus hungaricust (magyar betegséget is): az emberek iránti beteges bizalmatlanságot. Konkrétan a kocsishoz való viszonyára gondolok. Eleinte szó szerint pórázon tartja. Aztán rá kellene ébrednie, hogy egymásra vannak utalva, ráadásul a kocsihajtó egy csomó mindenben segített neki, tehát jobb ha bajtársnak fogja fel, mintha sakkbábúnak. Nem ébred erre rá, továbbra sem veszi emberszámba a szerencsétlen pasast. Ez is egy jó vonala lehetne a történetnek. Csakhogy ez a karakternek már egy harmadik arca, ami megint nehezen illeszthető az előző kettőhöz. Ki lehetne hegyezni a történetet a menyasszonyához való viszonyára is: hogyan váltogat gyengédség és keménység között, és a csajt vagy az Ügyet tartja-e fontosabbnak, illetve értékeli-e azt a segítséget, amit az ügyhöz kap? stb. Ez a történetszövés is csak lehetőség marad, de fel lesz villantva, tehát valamit kezdeni kellene vele. De nem. Még a tragikus vég sem reflektál a korábbi történésekre, az is éppolyan random, a történetbe bele nem illeszthető, mint minden más. (Spoiler vége.) Nem tudom hányan írták a forgatókönyvet, de úgy tűnik, mintha minimum hárman-négyen lettek volna és ennek a szereplőnek a tulajdonképpeni szerepében nem tudtak volna megállapodni. A legrosszabb látni, hogy Lengyel Tamás, aki jó színész, kötelességtudóan eljátszik minden megírt szerepet. „Jutalomjáték” –mondtam az elején. Az lenne, ha koherens lenne az alak. De nem az. Így a szerencsétlen színész külön-külön három vagy négy jó alakítást nyújtott, amelyeknek semmi közük egymáshoz vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak. Fogjuk rá Amadéra, hogy skizofrén? De még csak ezt sem mondhatjuk igazán. (Mégiscsak ki tud tűzni egy központi célt, amit semmilyen helyzetben nem felejt el.) Szóval ez a figura a jó casting ellenére nagyon szétcsúszott valahol. (Már nem is annyira bánom, hogy nem én kaptam ezt a szerepet.) Száz mondatnak is egy a vége: Kár érte.



Vödricz Esztilla – Trokán Nóra: ez a karakter olyan semmilyen. És az alakítás is olyan. Egyszerűen ez a szerep nem volt megírva (Trokán Nórának meg úgy látszik, nem volt kedve, hogy legalább az alakításával megelevenítse kicsit). Ennek a nőnek nincs jelleme, nincsenek cselekedetei, csak úgy van, azért hogy legyen, hogy szép legyen, és két férfiszereplőnek (egy főszereplőnek és egy tökéletesen érdektelen mellékszereplőnek) legyen kiért vetélkedni. Ezt a nőt mindenki zsinóron rángatja, és szerinte ez teljesen oké. Még ezzel a kiindulóhelyzettel is lehetne kezdeni valamit, ha az alkotók tényleg kiindulóhelyzetnek tekintenék, és a végére valami jellemfejlődéssel eljuttatnák a karaktert valahonnan valahová. De eljut ő valahonnan valahová? Hát nem, sehonnan sehová, ugyanolyan semmilyen a végén is, mint az elején. Az elején egy idősebb ravasz intrikus nő beszéli rá, hogy tartson a szerelmével az utazásban. (Vigyázat, spoiler!) Mikor pedig a végén a vőlegénye meghal, azt olyan egykedvűséggel veszi tudomásul, hogy az vérlázító. Nem arra gondolok, hogy nem sír, mert az oké, de hogy pár nappal a vőlegénye halála után már egy másik pasas lovára ül, csak mert ez a másik pasas elhívja… Így működne az ember? Még egy sima szakítás után is van valamennyi gyászidőszak, nemhogy akkor, mikor az ember másik fele meghal! Mégha egy darabig gonoszul viselkedett is. (Egyébként, ha megfigyeljük, Amadé Esztillát sohasem bántja, sohasem alázza meg, mindig csak mások felé agresszív, a menyasszonya felé mindig figyelmes, mégha kissé nyersen is. Az apósa, az más kérdés.) Szóval nem hiszem, hogy így működne egy végső elválás. (Spoiler vége.) Nade összességében most is a forgatókönyvírókat illeti a ledorongolás: ha Amadé, a férfi karakterét túlírták, Esztillát, a nőt tökéletesen elhanyagolták. Miért van az az érzésem, hogy egy nő sem volt közöttük?


Thalvizer Karola – Nagy-Kálózy Eszter: véleményem az első rész után megfogalmazotthoz képest nem változott. Ahogy haladt előre a történet, egyre kevésbé tudtam mit kezdeni ezzel az alakkal. Neki kellene lennie annak, aki előreviszi a cselekményt és valahogyan reflektál, kívülről tükröt tart a két szerelmes kapcsolata felé is. Lehet, hogy ez volt a szándék, de nem ez lett belőle, az biztos. Lehet, hogy megint csak azért, mert a forgatókönyvírók egyszerűen képtelenek voltak tisztességesen összerakni egy női karaktert. (Persze engem, a legényembert azzal fognak leinteni, hogy de hát ők már családos emberek illetve több csajuk volt már életükben mint nekem, ők ne tudnák, de hát ez nem érv. Na mindegy.) Ez a szereplő simán csak idegesítő volt, elsősorban egyébként szóközök nélküli, artikulálatlan, tökéletesen érthetetlen beszéde miatt. (De gyanítom, hogy még ha a hallhatóak is lettek volna a szavak, akkor sem sokat értettünk volna belőle, mert ennél a szereplőnél pont azt képzelték el humorforrásnak, hogy ő egy arisztokrata, ezért kifinomult, választékos körmondatokkal fogalmaz, rengeteg idegen szóval. Marha vicces. Ha. Ha. Ha.) Egyetlen jelenet, amelyikben ez az alak érdekessé válhatott volna az az, amikor rádöbben, hogy rég elhalt szeretett bátyja mekkora egy utolsó gazember volt. De ezt a jelenetet sem így kellett volna szerintem megoldani, hogy a báty szelleme ezt a szájába rágja. Inkább úgy, hogy finoman, fokozatosan rávezeti. Így még egy érdekes párbeszéd is lehetett volna a dologból. De hát ezektől az íróktól mit várunk?


Batykó – Kálloy-Molnár Péter: ő is lehetett volna érdekesebb. Ebben az esetben a karakter előtörténete volt, ami érdekes volt, és ebből egy csomó minden következhetett volna. De nem következett. De ezt most nem is fejtegetem hosszan. Amellett kezd nagyon uncsivá válni, hogy az utóbbi évek minden magyar filmjében mindig ugyanaz a „drámai” fordulat: valakiről mindig ki kell derülnie, hogy valaki más az apja, mint akit gondolt, ebből következően valamelyik másik karakterről meg ki kell derülnie, hogy valamikor félrekefélt. U-NAL-MAS! És ami azt illeti ennyi idő után már kiszámítható is.


Vödricz Demeter – Haumann Péter: róla nem nagyon tudok mit mondani. Nincs is nagyon mit. Figyeltétek, hogy bár a cselekmény szerinti hat napon a szereplő nem borotválkozik, pár percre mégis eltűnik a szakálla?


Swappach Ferdinánd – Reviczky Gábor: az egyetlen koherensnek tűnő karakter a filmben. Lucifer karaktere (Az ember tragédiájából). Vagy Hannibal Lecteré. Vagyis, mint már mondtam az a fajta szereplő, aki gonosz és cinikus vagy csak az erkölcsi mércéje más, de emellett kiemelkedően intelligens, és emiatt van benne valami megmagyarázhatatlanul vonzó intellektuálisan. Veszélyes, de érdekes. Úgy hat az emberekre, mint a gyertyaláng a legyekre. És Reviczky Gábor remekül játszotta el ezt a szerepet. Minden tisztelet az övé. Ha valakinek, akkor neki aztán tényleg jutalomjáték volt ez a film. Nem szeretem, amikor azt mondjuk, egyik színész lejátszotta a másikat, mert hát ha más a szerepük a darabban/ filmben, akkor persze, hogy másképpen és más súllyal játszanak. De itt most volt egy ilyen érzésem Reviczky Gábor és Haumann Péter közös jeleneteinél, hogy Reviczky lejátssza Haumannt. (Kőszegi Ákost például nem. Vele jól kiegészítették egymást.) Nade témánál maradva: Swappach úr az aki reflektál a magyarság és a szabadságharc, a lojalitás és a moralitás meg ilyesmik kérdéseire. Filozofikus kérdésekre. Mint mondtam, szerintem ebbe az irányba simán el lehetett volna vinni a filmet, anélkül, hogy nagyon elvonttá vált volna. Kaphattunk volna kicsit többet Swappach Ferdinándból és az őáltala kimondott kellemetlen de izgalmas kérdésfelvetésekből. Miatta (mármint Swappach és Reviczky miatt is) lehetne érdemes megnézni a filmsorozatot, ha érdemes lenne egyáltalán, és nem időpazarlás lenne. Kár, hogy az alkotók ezt nem ismerték fel. Némi szépséghibája azért van itt is a dolognak. (Vigyázat spoiler!) Swappach egy nagystílű gazfickó. Valahogy nem illik hozzá összességében az a kicsinyesség, hogy pusztán egy köteg pénz miatt haragudjon meg annyira, hogy kitagadja a fiát, aztán meg még meg is akarja ölni. (Akkor, amikor pedig – ezzel maga is tisztában van – örülnie kellene, hogy az életét megmentheti az ún. „lázadó csürhétől”.) Főleg, amikor a végén kiderül, hogy nem csak keménykedés céljából mondogatja, hogy majd megöli a saját fiát, hanem hogy bizony ezt ő tényleg képes is lenne megtenni, ha olyan helyzetbe kerülne. A pénz miatt. Vagy pont ez volt az alkotók célja, hogy megmutassák, hogy még aki nagystílű gonosz, az is viselkedhet nagyon kisstílűen? Hát az eddigiek alapján nehéz ekkora tudatosságot feltételezni az alkotókról. (Spoiler vége.) Reviczky Gábor jó és meggyőző ebben a szerepben, és legalább olyan félelmetes, mint fiatalon a 80 huszár egészen rövid szerepében volt. (Megközelítőleg ugyanaz is a karakter, mint ott, csak jóval idősebben, és más beosztásban.)


Dalfalvi Mátyás „Mathieu” – Kőszegi Ákos: egészen jól áll neki ez a szerep. Őt egyébként az ország nagy része mint széphangú, de elég unalmas szinkronszínészt ismerheti. (Úgy értem, annak ellenére, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínész az országban, sok színt nem visz bele ezekbe a szerepeibe.) A karakter: egy másik, kissé csendesebb intrikus, mint Swappach Ferdinánd, egy „szürkébb eminenciás”, az ő beosztottja, az ő jó kiegészítője. És itt is van egy kihasználatlan lehetőség, amit pedig még izgalmasabb lett volna kihasználni, mint a párkapcsolati dinamika ábrázolásának lehetőségét Esztilla és Amadé esetében. Ez pedig Swappach és Dalfalvi viszonya. Dalfalvi egy darabig csalódottnak néz ki, amiért főnöke cserbenhagyja útjuk során egyszer. Mi lesz ebből? Elkezd ellene intrikálni? Megpróbál valahogy bosszút állni? Egy darabig fennmarad a feszültség lehetősége, aztán a dolog valahogy elfelejtődik. Miért? Pedig ez tette volna érdekessé Dalfalvit a továbbiakban. (Spoiler?) A végén ez a sokáig hangsúlyos szereplő olyan meghökkentően hirtelen és nyomtalanul tűnik el, hogy az már bosszantó. És hogy még az epilógusban sem esik szó róla, hát az meg egyenesen felháborító. Ha már állandó szereplő, mégha nem is elsővonalbeli főszereplő, megérdemelt volna egy stílusosabb lelépést és egy mondatot az epilógusban. (A könyvben ez biztos benne van).



Mindenki más: minek kellett ennyi mellékszereplő? Ez lenne a road movie lényege? Hogy senkit nem ismerünk meg, mert mindenkinek csak tök rövid szerepe van?
Valószínűleg nem. Valószínűleg éppen valami olyasmi lehetett a cél, hogy a filmsorozat arcokat, emberi sorsokat/ hozzáállásokat villantson fel a szabadságharc korából. De nem ez lesz a végeredmény. Inkább az, hogy mindenkinek a története tök érdektelen lesz. Talán azért is, mert sokszor mintha az alkotók patikamérlegen mérték volna ki, hogy mindenkire ugyanannyi idő legyen szánva. Így az egész nem más, mint híres és kevésbé híres színészek felvonulása, parádézása, mutatva, hogy „én is itt vagyok ám”. De ez még így kevés.


Badagány – Adorjáni Bálint: ő az egyik ilyen totál érdektelen mellékszereplő. Miért lesz a végén mégis fontos? Mi alapján? Miért kellene, hogy az utolsó részben jobban érdekelje a nézőt, mint az elsőben? Amúgy meg: feltűnt, hogy egy önző egoista barom? Míg Amadé önfeláldozóan a harctéren volt, ő akkor is csak a bizniszeléssel törődött. (Spoiler) Imádott szíve választottját pedig még gyászolni sem hagyja. (Spoiler vége.) De ez még mind hagyján. Viszont mintha azt akarnák sugallni vele az alkotók, hogy akinek finomabb a modora, az okvetlenül jobb ember is. Na persze!


Fátyol Kamilla nemcsak jól néz ki, hanem jó színésznő is. Nem lehet, hogy neki kellett volna adni a női főszerepet és akkor az egészben több élet lett volna?

2015. április 21., kedd

A vágtató kifli random ámokfutása (kritika)


Most, hogy végignéztem az összes részét ennek az izének, próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy kritikát tudjak írni róla, de nagyon nehezen megy. Vagy a nézés közben kellett volna a sárga földig berúgni, (de ahhoz már késő) vagy most kéne valami gonzó-újságíró módszert alkalmazni, mert ez… ez…



A Kossuth-kifli/ „Kossuthkifli” (amelynek már a címe is helytelenül van írva, és ebbe én nem nyugszom bele) olyan mintha mindenféle random össze nem illő anyagú és random színű foszlányokból lenne összefércelve, amely foszlányok túl kicsik ahhoz, hogy önmagukban jelentésük legyen, viszont túl nagyok ahhoz, hogy kicsit távolabbról nézve valami mozaikféle ábrává álljanak össze a szemünk előtt…

Csak egy kérdés tölti ki a fejemet megint: „Ez mi a franc akart lenni?????”

Nézzük csak. Mi lehetett az alkotók célja az egésszel? Valami ilyesmi: csináljunk filmsorozatot a széles közönségnek, ami érthető, de azért intellektuális és történelmi és néha vicces, de elgondolkoztató és szomorú is és tragikus is és van benne olyan izé misztikus is és metaforikus meg minden és kicsit fantasy-szerű, meg kicsit olyan abszurd és szatirikus és legyen benne akció meg feszültség meg izgalom meg konfliktus meg belső konfliktus is és akkor ilyen különböző karakterek izé hát ööö… hol is tartottunk? (mintha maguk is belekeverednének)

Na szóval: mintha egybedobtak volna benne minden felvethető ötletet, minden jelzőt, hogy milyen szokott lenni egy film, és megpróbáltak volna mindent belesűríteni, hogy aztán a végeredményként kijövő katyvasz ne legyen semmilyen. Mert valahányszor a film valamilyen akarna lenni, azaz valahányszor határozottan valamilyen (mondjuk szatirikus, tragikus, akciós, misztikus, de megint mondhatnék az előbbiek közül bármit) irányba akarna elkezdeni húzni, akkor mintha megijedne az egésztől és visszakozna. Ne legyen túl sok dráma benne! Ne legyen túl elgondolkodtató! stb. stb.

Pedig az előzetes jelek biztatóak voltak. (Nem, nem a trailerre gondolok, az éppolyan kaotikus, mint maga az egész alkotás. De azt még akkor betudtam annak, hogy trailert csinálni külön művészet, de belefér, hogy az félresikerüljön, ha maga az alkotás attól még működik.) (Csak illusztrációként: íme egy nem annyira jó film kifejezetten erős trailere, illetve egy másik, bődületesen rossz film szintén egész ütős kis előzetese. Hogy mindkettő orosz, az csak véletlen.) Hanem hogy nekem a rendező nyilatkozataiból úgy tűnt, hogy valami átgondolt dolog lesz ez itt. Már önmagában az, hogy a film egy regényadaptáció, egy biztató reménysugár volt, hogy Rudolf Péter nem fog abba a csapdába beleesni, amibe Koltay Gábor a maga szégyenletes történelmi filmjeivel: hogy azt hisszük az, hogy emberek régi korok ruháiba vannak öltözve és az egész szépen van fényképezve már elég egy történelmi filmhez, a történetet, a karaktereket, a konfliktusokat, a párbeszédeket és egyéb ilyen marhaságokat, akár el is lehet felejteni.

(Esetleg azt akarják, hogy hang nélkül nézzük végig a filmet? De akkor minek csinálnak neki zenét?)

Na szóval ez volt az érzésem a Sacra Corona és a Honfoglalás című szörnyűségek kapcsán (de még a Hídember is ilyesmi volt), de előzetesen úgy tűnt, ez a Kifli most nem ilyen lesz. De ilyen lett. Vajon az eredeti regény is ennyire zavaros vagy csak az adaptáció?

Válasszunk ki néhány elemzési szempontot, mielőtt teljesen összezavarodunk!

1.) A nyelvezet: a leggyengébb pont. (De ezt már leírtam. De másnak is ez szúrt először szemet.) Az erőltetett intellektualizmusból nevetséges sznobizmus lesz. Egy regénynél még működhet az, hogy szómagyarázat kell hozzá de egy filmnél? Egy sorozatnál? Ezt mégis hogy gondolták? A néző majd laptoppal fog a képernyő elé ülni, és mindig kikeresi azokat a szavakat, amiket nem ért? De akkor meg miért hadarnak úgy a szereplők, mint egy elektromos mákdaráló? És miért kétoldalas hosszú mondatokat darálnak le összeszorított szájjal? Ennyire elitista akar lenni ez a sorozat, vagy mi?

2.) Misztikusság, fantasy: Ennek mi funkciója van a filmben? Oké, hogy történnek csodák, meg varázslások, meg van kísértetjárás, meg az emberek lelkei furcsa rovarok alakjában távoznak a testeikből (???), meg előjön egy honfoglaló magyar szelleme is, de dramaturgiailag mi szerepük van ezeknek a filmben? Mit tesz ez hozzá a hangulathoz? (És ha már itt tartunk: mitől függ a film világában, hogy a megölt ember alakja fizikai testtel rendelkező rovar vagy emberképű, de anyagi valósággal nem rendelkező szellem alakjában kísért tovább? Miközben az egyik szellem éppen arról beszél, hogy halála után az ember eggyéválik a természettel sokféle alakban…)

3.) Nekünk szól rólunk, arról, milyenek vagyunk mi magyarok, miért húzunk szét, stb. mint állítja? Hát nem. Illetve ezt is felvillantja a film, de nem viszi végig a kérdéseket, amiket félig feldob. Pedig ebben nagy lehetőség volt. Ki lehetett volna ezekre hegyezni az egészet, és tragikusra, tragikomikusra vagy szatirikusra venni a hangvételt.

Mik voltak ezek a vonalak, kérdések, lehetőségek, amiket csak rövid időre villantottak fel?
- 1849-ben játszódik az egész nagy történelmi események közepette. De ezek egyáltalán nem mindig izgatják annyira az akkori átlagembert, amennyire elsőre gondolnánk.
- a vélemények és törésvonalak kérdése a szabadságharcban. (Pl. az őrnagy vitája a révésszel, de még ez is félremegy, mert egy perc elteltével már egész más álláspontot képviselnek mindketten, mint az elején. Vagy a parasztok hozzáállása a harcokhoz, a jobbágymentalitás továbbélése, stb., stb.
- Amadé (Lengyel Tamás) alakja: a fene nagy bizalmatlanság egymás iránt. (Lentebb majd kifejtem.)
- Ferdinánd úr (Reviczky Gábor) alakja: ő lehetett volna az a pont, amibe az egész sorozat belekapaszkodhatott volna, hogy ne fújja el az első szél. És történtek is erre kísérletek. Ferdinánd úr a gonosz undorító genya, aki ugyanakkor okosakat mond, ezért nem tudsz nem odafigyelni rá. Az ő megjelenései és megszólalásai voltak azok a pontok, amikor a sorozat néha megállapodni látszott, úgy nézett ki rövid időkre, hogy az egész megy valamerre, lesz valami értelme. Csak ezek mindig túl rövid ideig tartottak ahhoz a reménykedéshez képest, ami ilyenkor megjelent bennem. Tényleg ennyire félt ez a film saját magától?
- a nézőkre kikacsintó kulturális utalások. („Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.” „Nem hagyjuk!” Meg a Jászkun-induló. Meg a bebop. Meg a Petőfi-idézetek, mint csajozós dumák. Meg a térkép (na ez legalább tényleg jó poén). Meg Ludas Matyi és Kukoricza Jancsi…) De ezeknek is mi funkciójuk volt a történet szempontjából? A néző fel sem foghatta őket igazán. Legalább valami poénos cameo lett volna benne, mint a Magyar vándorban például… Különösen Ludas Matyi és Kukoricza Jancsi felbukkanását nem értem. Ez is poén akart lenni? (Ja értem, hogy kellett egy szerep ifj. Vidnyánszky Attilának is…)

Szóval ha ilyen történelmi hibáinkon elmélkedős, vitázós, gondolkodós filmet akartok látni, akkor még mindig az Agitátorok a jobb választás a témában. Persze az töményen bölcsész-szöveg, de annak legalább van értelme. (Tényleg. Többször megnéztem, egyre inkább van értelme.)

Az egész agyborulás sajnos felfogható információárvizes korunk szomorú lenyomatának is: millióféle inger, adat, tény, kérdés, dilemma borítja el az embert mindennap. Ki tudja ezekből kiszűrni a számára igazán fontos, releváns dolgokat? Időnként felbukkan a nagy hangzavarban és adatözönben valami eredeti, érdekes, izgalmas is (mint például jelen blog a Te mai napodban, ha egyáltalán, remélem legalábbis), de aztán újra belevész az egész a hangzavarba. (Mint jelen blog jól megírt bejegyzései. Nem pont erre a mostani kritikára gondolok.) Szóval, ha lehetne valamit üzenni az alkotóknak én ezt üzenném:
Hé, ti ott! Nem szégyen ám, ha üzenni akartok a nézőnek, ha meg akarjátok szólítani, ha terelgetni akarjátok valamerre! A néző értékelni fogja, ha van valami közölnivaló gondolatotok, elmesélnivaló történetetek, de azt nem, ha csak úgy szövegeltek bele a világba, minden koncepció nélkül, azzal, hogy ez hát a posztmodern, és majd úgyis mindenki kiválasztja belőle, ami neki kell… Nem kell egyszerre mindent elmondani. És ha már itt tartunk, nem muszáj (tévé)filmet csinálni, ha nem lehet.
P. s.:
Megmondaná valaki miért ez lett a könyv/ film címe? Igazából semmi szerepe nincs benne a Kossuth-kiflinek (csak az affektálva kiejtett „baeueueeieiglinak”. nek. nak. nek.) A Turul-pörköltben legalább egy egész hosszas értekezés volt olvasható a Turulról. Meg a pörköltről is.

P. s. 2.:
Kíváncsian várjuk, hogyan fogja Dancsó Péter ízekre szedni ezt a filmsorozatot. Hahó, Dancsó Péter, most nagy szükség lesz rád!

2015. április 20., hétfő

"Valami véget nem érő hídon át vissza..."


Állok a Hiperkarma koncertjén, és nézem a színpadot, ahol ott áll szinte világító fehérségben a nagy magyar avantgárd költő.

Nekem összemosódik az idő, tegnap és holnap. Keresem a gondolataimban Erdőtündért, aki először felhívta rá a figyelmemet. De Erdőtündér úgy látszik elhagyta a fejemet, az arcát legalábbis már nem találom a szememben. Annál inkább az ifjúságomat, a keresgélést az összes szörnyű nagyvárosi magányt és az ösvényeket, a verseket és felolvasásokat, főleg pedig a hidakat. Ifjú Deltát, aki mindig azt mondta, amitől lábon tudott maradni az ember, az otthagyott és megkerült Krakówot, a papírokat, tollakat és tarisznyákat, a Tavat és a felhőt, a színpadot (nem, nemcsak a nemzedéki költőét, hanem a magunkét is, ami éppenséggel nem kiemelkedett a nézők köréből, hanem belesimult, szinte elsüllyedt...). Nem lesz ebből az élményből kritika, csak egy holdsugárnyi sóhaj. Akár a monoton, egyre terhesebb rutinra, akár az izgalmas kalandra gondolok: semmi nem ért véget, minden tart.

Ennek az embernek, ennek a költőnek itt, egyszer már halálhírét keltették. Mégis itt van, és most először, mintha kicsit öregedett volna. De miért lenne ez baj?

"No time for poetry but exactly what is (...)
Work from pithy middle eye out, swimming in laguage sea (...)
Believe in the holy contour of life"

(Jack Kerouac: Belief & Technique for Modern Prose)

2015. április 11., szombat

Boldog születésnapot Attila!

József Attila századik szülinapjára annak idején egy megzenésített verseit tartalmazó cd összeállításával készültünk. Idén ő 110 éves. Most itt egy szép és jellemző versével köszöntjük:
Képtalálat a következőre: „józsef attila”
József Attila:
Ars poetica

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!




Képtalálat a következőre: „józsef attila Kaján Tibor”
(A tíz évvel ezelőtti lemezen egyébként sok más mellett ezek a számok is szerepeltek:
Victor Máté - Nagy Feró: Tömeg (hogy pont erről nincs felvétel, pedig hogy hanyatt esnétek most tőle!)
Kex: Tiszta szívvel
Szélkiáltó: Ha elhagysz
Sebő Együttes: Örökkön
Szélkiáltó: Áldalak búval, vigalommal
Koncz Zsuzsa: Kertész leszek
Barbaro: Bánat
Sebő Együttes: Hetedik
Hobo Blues Band: Hetedik
Sebő Együttes: Rejtelmek)
Boldog szülinapot Attila!

2015. április 7., kedd

Nyílt levél a dobozokról és a feltörölt vörös festékről

„-Te nem bántál meg semmit életedben? –kérdezte a lány.
-Sok mindent. (...) Megbántam általánosításaimat, amikor bármi eszme nevében jobban szerettem önmagam elképzelését az egy-egy embernél, akivel épp dolgom volt. (...)
-És a pazarlásaidat? Amikor belőled éltek, a te eszedből, ötleteidből, bátorságodból? A pazarlásaidat?
-Soha.”

(Sipos Gyula: A senki földjén)


Kedves Régi Jó Ismerősöm!

Tegnap ismét bebizonyosodott, hogy nem vagyok egy jó vitatkozó. Persze (nyilván Te ezt kevéssé érzékeled, de igaz), szakmai vitában gyorsan reagáló és lehengerlő tudok lenni, de megint úgy tűnik: ha nagyon más szakmai gondolkodású emberrel kell szóban vitatkoznom, akkor a figyelmem túl nagy részét köti le az, hogy a másik érveire, álláspontjára figyeljek, hogy megkeressem benne a logikát és a számomra elfogadható dolgokat. Talán ilyenkor túl sokszor is mondom, hogy „igazad van”, ami azt a látszatot is keltheti, hogy nincsenek ellenérveim. Ez másképpen úgy is mondható, hogy úgy tűnik, nem érzem elég felkészültnek magamat mással szemben. Mindegy végül is nem jövök jól ki abból, ha most itt a viselkedésemet magyarázom további érvelés helyett.

A vitánk innen indult, és én azt hittem, ezen már túlléptünk, hiszen azóta annyi minden történt, velünk, bennünk is, meg az országban és a világban is. De ezek szerint sok szempontból még mindig ugyanazokat a köröket futjuk.

Te tegnap megemlítetted, hogy nem szereted a dobozolást, azaz azt, ha valaki túl sematikusan ítéli meg az embereket. Erre én előjöttem azzal, hogy hiszen Te is folyton a „komcsi” feliratú dobozba próbálsz engem belegyömöszölni,

akármit is mondok vagy teszek, ami ennek ellentmond. (Ha meg nem a „komcsi”-dobozba, akkor valamelyik párt dobozába próbáltál engem betenni. Pedig sokszor kifejtettem már Neked is, hogy mi a bajom a pártokkal.) Mivel ebből nekem nagyon elegem volt, de nem nagyon láttam más megoldást, tegnap felkínáltam neked egy másik dobozt, amiben azt hittem kényelmesebben elférnék. Ez lett a „szocdem”-doboz. Sajnos ez sem megfelelő, nekem azért, mert ez a doboz is csak doboz, Neked pedig azért, mert ezt a dobozt megint bele akarod gyömöszölni egy másik, nagyobb dobozba, a „balos”-dobozba, amit így vagy úgy, de undorítónak találsz.

Megpróbáltam neked definiálni a klasszikus szociáldemokrata elveket, és azt, hogy miért érzem úgy, hogy az én gondolkodásom közel áll ezekhez. Erre azt mondtad: ez mind utópia, az emberek tapasztalatod szerint nem így viselkednek, sem így gondolkodni, sem így dolgozni nem hajlandók. Lehet, hogy így van. De utópiákra többnyire nem azért van szükségünk, hogy gyorsan megvalósítsuk őket. Utópiákra azért van szükségünk, hogy legyenek elveink, amelyek szemünk előtt lebegnek, mikor megpróbálunk javítani kicsit valamit ezen a szegény, szomorú világon. Neked ott van a kereszténység, amint azt néha hangoztatod. Az vajon nem utópia? Úgy látod vajon, hogy az embereknek nagy tömege hajlandó lenne úgy gondolkozni és cselekedni vagy akár azzal a morállal dolgozni, amelyet a Te humánus keresztény elveidnek megfelelne? Hiszen még a keresztény egyházak vezetői sem hajlandóak betartani azokat az elveket, amiket maguk hirdetnek. És így volt ez hosszú ideig a történelemben. (De mindig voltak olyanok is, akik ezeket az elveket számonkérték rajtuk.) És a mostani vezetőknél is gyakran látható, hogy a zsebüket és a hasukat tömik, és nem segítenek senkin, aki bajbajut, noha hirdetik, hogy keresztény embernek ez a kötelessége. Sőt: a fedél nélkül maradt embereket még a padokra sem engedik lefeküdni, de még az aluljárókból is kihajíttatják őket az esőbe (igen, ezt láttam), bezáratják vasárnapra a boltokat, pedig tudják, hogy emiatt rengetegen fogják elveszteni a munkájukat, stb. Téged ez az egész mégsem tántorít el a te becsületes humánus keresztény elveidtől (amelyeket én is becsülök) és a tisztességes munkától. Miért? Valószínűleg azért, mert bízol abban, hogy ha ezeket az elveket szem előtt tartod, akkor jobb emberként fogsz élni, másrészt életeddel, példamutatásoddal, és azzal az önfeláldozással, ahogyan másokon segítesz talán másokban is felébreszted a vágyat arra, hogy egyrészt segítsenek egymáson, másrészt a hitet, hogy lehet becsületes, tisztességes munkával is élni. Ha bennem nem látod meg, hogy én is erre törekszem a magam elveivel, akkor szomorú vagyok. Tudom, jószándékú hülyének tartasz, de szerintem én feltételezem, hogy ez a fajta „hülyeség” benned is megvan. Mégha Téged más címkéjű dobozba tesznek is ez alapján bele.

Én valójában nem tartom magam mégcsak szociáldemokratának sem. Saját dolgomat nehezítem azzal (és a tiedet éppen ezért próbáltam tegnap könnyíteni), hogy nem tudok az elveim, eszméim keretének egy egyszavas nevet adni, úgy mint Te. Hogy milyen arányban vannak ma Magyarországon olyan magyar emberek, akik tényleg nem karnak dolgozni és azok, akik dolgoznának vagy tanulnának, de nem kapják meg a lehetőséget sem, azon vitatkozhatunk, ahogyan azon is, hogy mennyire megoldás a munkanélküliségre a közmunka. Lehet, hogy tényleg mást és mást tapasztalunk ebben a kérdésben. Én sajnos tényleg sok olyan emberrel találkozom, akiket kisemmiznek, kizsákmányolnak, azaz kegyetlenül nehéz/ sok munkáért nem fizetik meg őket rendesen, sőt az ő tisztességes megélhetésükön akarnak spórolni a maguk még nagyobb haszna érdekében. Egyszerűen azt látom, hogy egy csomó embert hülyének vagy egyszerű törlőrongynak néznek, aki bármikor eldobható. Nem azt látom, hogy mindig azok szegényednének el, akik lusták. Ha így lenne, akkor az azt jelentené, hogy az ország lakosságának lassan a fele lusta, semmirekellő ember. Ugye ezt Te sem hiszed?
Mindegy, vitatkozhatunk ezeken. Csak azt kérem, hogy amellett, hogy nem vitatod el a jószándékomat, próbáld néha megérteni a felháborodásomat is, ami akkor tör rám, ha egy hajléktalant nem hagynak lefeküdni az aluljáróban, hanem a szemem láttára kirakják az esőbe, értsd meg azt a dühöt, amit akkor érzek, amikor azt látom, hogy most Budapesten már nem három hanem öt-öt koldus áll minden utcában, azt a dühöt, amit akkor érzek, mikor magukban beszélő magányos embereket látok, akiket nem a mentális zavar, hanem a szegénység tett ilyenné. Azt a dühöt, amit akkor érzek, amikor iskolákat zárnak be, és egyetemi szakokat szüntetnek meg azzal, hogy nincs rájuk szükség, holott sokaknak tényleg a tanulás jelentené az egyetlen kitörési lehetőséget a szegénységből, mert kétkezi munkásként nem kapnának melót, közmunkásként meg felmosórongynak tekintik őket. Azt a dühöt, amit akkor érzek, mikor azt látom, hogy emberek folyamatos gyomorgörcsben élnek a főnökeik terrorja miatt. (Nem mindenki olyan tisztességes munkaadó, mint Te vagy.) Azt a dühöt, amit akkor éreztem, mikor láttam, hogy azokra, akik segíteni akarnak az embertársaikon egy kisebbfajta hadseregnyi készenléti rendőrt küldenek rá, mert nem hajlandóak biztosítani, hogy az egyik arrogáns politikus még az ő segítésre szánt pénzeikből is lopjon, és ezzel egy időben senki sem fékezi meg azt, aki agyonveri az asszonyt és a gyereket, sem arra, aki egész falvak kiirtásával fenyegetőzik. Azt a dühöt, amit az arrogáns és hülye politikusok szövegeit hallva érzek. Egyszóval: azt a dühöt, amit az emberi szenvedés iránti közöny hatására érzek.
Mindezek ellen egyébként én csak saját eszközeimmel tudok küzdeni. Ez pedig az, hogy megpróbálom tanulmányozni azt, hogy különböző történelmi korokban hogyan fogtak össze az emberek egymással egymásért, egymás segítéséért, az emberi szenvedés iránti közöny ellen, a kisemmizés (kizsákmányolás) ellen. És azok ellen is, akik konkrétan az életüket fenyegették, a hatalom támogatásával. Tudom, nem valódi, csak nagyon áttételes segítség, hogy mesélek ezekről másoknak, és biztatom őket, hogy szerveződjenek, és álljanak ki az érdekeikért. Tudom, hogy önmagában nem sokat jelent, ha megpróbálok rámutatni arra, hogy miért baj az, hogyha nincs civil társadalom. De mit csináljak, ha ezt sem?
Már elmondtam sokszor, nem hiszek abban, hogy csak két alternatíva létezne. Nem hiszek a jobboldalban, sem a baloldalban, és nem hiszek abban, hogy majd valamelyik párt valamelyik politikusa esetleg hajlandó lesz segíteni mindazokon, akiknek a sorsa iránti közöny ma engem felháborít. Főleg nem hiszek abban, hogy ez egy olyan politikus lesz, aki senkivel sem hajlandó vitatkozni, és szakembereket meghallgatni, aki maga iránt feltétlen tiszteletet vár el. És nem, nem vagyok hajlandó egy ilyen politikus, egy ilyen vezér talpát nyalni. És nem, ez nem jelenti azt, hogy akkor egy másik vezér talpát nyalom. Éppen ez az amiben én olyannyira hiszek, hogy nem csak talpnyalás és talpnyalás között lehet választani. (Ez a hit mennyivel utópikusabb, mint mondjuk a Szentháromság tana?)
Képtalálat a következőre: „dobozolás”
Még nagyon sok mindent mondhatnék, de így is túl sokat szövegelek, ahelyett, hogy cselekednék. Nehezen viselem, hogy egy jószívű, de alapvetően haszontalan embernek tartsanak. Ennek ellenére nem várom el még Tőled sem, hogy engem hasznosnak tarts. De Te se várd el tőlem, hogy ne legyek dühös, ha igazságtalanságot látok magam körül. Hogy magadban becsomagolj engem egy általad megcímkézett dobozba – tulajdonképpen ezt sem tudom megakadályozni. Talán nem is kell. De azt kérlek vedd észre, hogy járkálnak emberek a dobozokon kívüli világban is.
Képtalálat a következőre: „isten hozta őrnagy úr”