Válaszaink és választásaink

Érdekes vita kezd kialakulni a Válasz-Online körül, amit én is érdeklődéssel figyelek, hiszen amióta elindítottam a blogot, nekem is célom fenntartani vagy újjáteremteni vagy visszahozni azt a népi szellemiséget, amit a magyar népi írók is képviseltek. És amit kifejeztek egyik lapjukban, a Válaszban is.

(Az eredeti Válaszban, az igazi Válaszban 1934-1938, illetve 1946 és 1949 között. Tehát nem a Heti Válaszban és nem a Válasz-Online-on!)

Érdekes módon ezt a szellemiséget most Papp István történész (aki a népi írók legnagyobb szakértője, maga is a népi szemléletmód éltetője, aki nekem is sok segítséget nyújtott) megpróbálja a Válasz-Online-on is számonkérni. A tisztességes függetlenségi és demokratikus népi szocializmust. Amelyet pl. Bibó István is magáénak vallott.

 

Papp István azt írja:

„Bibó István gondolkodása valóban „okos, demokratikus és tisztességes” volt, de (…) antikapitalista és szocialista is. (…) Azok a tiszteletre méltó szerzők, Weörestől Jékelyn át Sőtérig ekkoriban egyetlen fogalomban bizonyosan egyetértettek: ez pedig a szocializmus. Hogy miért? Azért, mert egy rettenetes háború pusztítása után keresték a kiutat, mint oly sokan a korabeli Európában. (…) S bizony itt rejlik a lényeg. Ha tényleg hűek szeretnénk lenni az egykorvolt jeles folyóirat és a körötte kialakult szellemi kör útmutatásaihoz, akkor nem csupán azt kell elmondanunk, hogy magas szellemi szintet képviseltek (ez igaz példának okáért a Nyugatra vagy a Magyar Szemlére is, mindkettőben publikáltak népi szerzők, de ettől még nem voltak népi folyóiratok), hanem őszintén szembe kell nézni azzal a ténnyel, mit is gondolunk ma egy harmadikutas szocializmusról. (…) Vajon a Válasz egykori szerzői is ugyanazoknak mondtak volna köszönetet, akiknek az emlékező? (…) Én sokkal inkább nekik mondok köszönetet: a hajdani prédikátoroknak, s azoknak a parasztembereknek, kézműveseknek, szegény diákoknak, adakozó kis- és középnemeseknek, akik elsősorban a magyar népet, nem pedig a Habsburg Birodalmat kívánták megtartani. Mert a birodalom elenyészik, ám ettől a nép még fennmarad, sőt ez az igazán fontos.”

A szerző véleménye szerint tehát a Válasz Online inkább Szekfű Gyula tradícióját, a „labanc” hamis realizmust, vagyis a birodalmakhoz (nem elsősorban csak az imperializmusokhoz, hanem a mindenkori „erős felekhez”) alkalmazkodó, saját megalkuvását dicsőségként hirdető, bár ezúttal békés véleményfórum lenne.

Papp István ugyanis így folytatja:

„Válasz Online a magyar történelem nagy hagyományai közül nem Bibó István, hanem Szekfű Gyula útját követi. (…) Lehet és elfogadható úgy érvelni, ahogyan hajdan Szekfű Gyula tette a nagy birodalmakba való magyar betagolódás szükségessége mellett. Ám ha azt tesszük a címlapunkra, hogy Válasz, akkor tudunk kell, hogy e hajdani folyóirat szerzői másfelé keresték az utat. Itt két rivális, feleselő hagyományról van szó, s a közöttük való választás azt is tükrözi, hogy a jelenben és a jövőben merre szeretnénk haladni.”

 

Bár, mint mondtam, hasonló szellemiséget követek, mint Papp István, de talán kicsit túlzásnak érzem, hogy egyetlen cikkért az egész lap szellemiségét ilyennek lehetne ítélni. A Válasz Online talán sokszínűbb ennél.

 

De nézzük, mit VÁLASZol erre a Válasz Online szerkesztősége!

„A megszakítottság, a folyamatosságok hiánya, szerzői-olvasói közösségek elporladása mind-mind a magyar 20. század tragikus és nehezen feldolgozható következménye. Ez azt is jelenti, hogy lassan hat éve épített lapunk nem lehet azonos a történelmi Válasszal, és pusztán fantáziával, ingatag gondolatkísérletekkel tölthetnénk ki a kettő közt eltelt 70-80 évet. (…) Van persze, amit biztosan tudunk és vállalunk a Válasz történelmi örökségéből. A népiek szociális érzékenységét, a közjavak iránti elkötelezettséget és általában: a közösséget, a felelősséget és a szabadságot. (…) Értjük Papp István szempontjait, de ha mi 2024-ben a népi-urbánus tengelyen határoznánk meg magunkat, az egészen egyszerűn valóságidegen volna. (…) Megtisztelő szellemi igényesség, hogy ilyen történelmi távlatokban értelmezi munkákat, de ilyesmit kizárólagossággal soha sem deklaráltunk a Válasz Online-ról, és nem is fogunk. (…) sikeres Magyarországot az Európai Unióban képzeljük el.”

 

Tehát ami ebből számomra kiderülhetett:

A Válasz Online szerkesztősége nem igazán érti a felvetett problémát, nem arra reagál, és ez szerintem baj. Igazuk van abban, hogy a „népi-urbánus-ellentét”, ha volt is ilyen valaha, 2024-ben tényleg valóságidegen. (Az volt egyébként már az 1930-as években is, ezt legtöbben a népiek és az „urbánusnak” bélyegzettek is előbb-utóbb belátták.) De ha azt hiszik, hogy a népi „harmadikutas” szocializmus kizárólag így, „a népi-urbánus tengelyen” értelmezhető, akkor tényleg totálisan félreértik, amit Papp István felvetett. Azoknak (a jellemzően liberálisoknak) ugyanis, akiket valaha „urbánusoknak” mondtak, semmi közük nem volt az alkalmazkodó „labanc” hamis realizmushoz. Éppen a „labanc” hamis realizmus volt az, amelyik a népiek és az „urbánusok” között mesterségesen ellentéteket akart szítani, mindkettő csoportban ellenfelet látva.

Papp István pedig nem az „európaiságot” kifogásolta, hanem a birodalmakhoz való elvtelen behódoló alkalmazkodást. És ez nagy különbség. (Mint sokszor látjuk, egy birodalomhoz elvtelenül alkalmazkodni lehet az „európaiságra” hivatkozással vagy annak elutasításával is. Nem ez a lényeg, hanem maga az alkalmazkodás behódoló attitűdje.)

Lehet viszont, hogy Istvánnak is érdemes lenne a kérdéshez másik irányból közelítenie. A Válasz Online-on valószínűleg nem érdemes az arculatot számonkérni a név alapján. Hanem fordítva: a nevet lenne érdemes számonkérni az arculat alapján. (Vagyis: ha ezt a szellemiséget követik, minek használják a „Válasz” szót a nevükben.) De lehet, hogy a kettő között nincs is érdemi különbség, tudván, hogy a mi kedvünkért nem fognak nevet változtatni, ha ezt a mostanit már bejáratott „brandnek” tartják.

(Egyébként ha a nevet akarnánk számonkérni, azt már a Heti Válasz-korszakban meg kellett volna tenni. Nekem akkor persze még csak kialakulófélben volt ez a népi meggyőződésem, még nem volt minden ilyen kiforrott nálam, mint később.)

Emellett meg még több dologban is reménykedhetünk.

Az egyik, hogy az idő sokmindent eldönt, hogy mi bizonyul maradandónak a szellemi emlékezetben. Ha voltak az 1990-es években, akik hasonlóan gondolkodtak, mint Papp István meg én most (és biztosan voltak ilyenek), azokat eléggé elkeseríthette, hogy a „Független Kisgazdapárt” kifejezésről nem a Magyarország háború utáni újjáépítésének élén álló agrárpárt és annak emblematikus alakjai, mondjuk Bissei Nagy Ferenc és Tildy Zoltán juthattak eszébe, hanem Torgyán József, a Parlament akkori zavarosfejű bohóca és a mögötte álló, zavarosban halászni igyekvő banda. Ami még csak nevet tévedésből továbbvivő méltatlan utódnak sem volt nevezhető: ha valaki értelmesen akart a történelemről beszélni, muszáj volt elmondani, hogy ez a FKGP nem az a FKGP, ez valami más. És most mi a helyzet? Úgy látom, lassan elérkezünk oda, hogy a „Független Kisgazdapárt” kifejezésről megint inkább Bissei Nagy Ferenc és Tildy Zoltán pártja jut eszébe a gondolkodó embereknek. Mert Magyarország háború utáni újjáépítése és az akkor felmerülő lehetőségek mégiscsak jelentettek és ma is jelenthetnek valamit. Ha máshogyan nem, Patacsi Kovács Béla kapcsán (akinek külön emléknapja van) nem megkerülhető az eredeti FKGP-ról is beszélni. Torgyán végtelenül áradó, de semmit sem jelentő mondatai viszont elszálltak a nagy semmibe…

A másik, ehhez kapcsolódó dolog, hogy a Válasz Online-t és a Heti Választ (amiknek a mondatai viszont talán nem fognak elszállni a semmibe, mert ezekben is rengeteg érték van) mégiscsak meg lehet különböztetni az eredeti Választól, hiszen benne van a nevükben a „Heti” és az „Online”. Ha meg akarjuk különböztetni őket, csak következetesen kell használni a neveket. (Esetleg az „eredeti” helyett mondhatjuk azt is, hogy a „népi Válasz”, esetleg így is: „Népi Válasz”.)

A harmadik, hogy a népi íróknak azért több lapja is volt nem csak a Válaszról ismerhetjük őket, és nem a „Válasz” név az egyetlen, ami kifejezte a csoportidentitásukat. Hiszen ezért hívjuk őket „népi íróknak” (illetve a későbbi csoportosulásaikat Márciusi Frontnak és Nemzeti Parasztpártnak), és nem „Válasz-körnek”.

Ha pedig manapság egy „harmadikutas” (ha ez a kifejezés ma még használható) népi szocializmusról akarunk beszélni mai viszonylatban, arra is megvannak a megfelelő fórumok. Ez a párbeszéd jelenleg a Mércén, a Fordulatban, a Partizánon, a Szikra Mozgalomban, a Közélet Iskolájában és (talán még) a Társadalomelméleti Kollégiumban folyik. Na és persze ezen a blogon is, ha odafigyelek, ls nem hanyagolom el. (Ha olvassátok és követitek, talán nem fogom.)

Ezeket érdemes követni, és nem bedőlni olyan népnyúzó hatalmi körökből jövő rágalmaknak, hogy ezek valamiféle „kádárista” nosztalgia-maradványok lennének. Ha van, ha lesz a népi íróknak szellemi öröksége, akkor az jó eséllyel ezeken a fórumokon születhet meg, már ha mi is segítjük a megszületését.

A Válasz Online a maga jóindulatú humanizmusával szintén egy fontos szövetséges lehet ennek a kibontakozásában és talán sokaknak segíthet kikecmeregni abból a zsákutcából, abból a morális csődből, ahová a „konzervativizmusnak” nevezett mai szellemi züllés, ez a kollektív antiszociális személyiségzavar juttatott jobb sorsra érdemes embereket.

 

A vitához aztán Lányi András szólt még hozzá tisztázó szándékkal:

Azt írja:

„Egyazon nemlétező szellemi táborba tartoztok mindannyian, a normálisan (és egyáltalán még) gondolkodó magyarok, ráadásul a sokszínű hagyományt méltányosan és lelkiismeretesen kezelő magyarok táborába. Abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy olvassátok is egymást. (…) Abból, hogy egy interjúban éppen milyen jelzők szerepelnek, kár lenne ilyen messzemenő következtetést levonni. (…) Bibó István, Jászi Oszkár, Németh László és Polányi Károly, a huszadik század első felének legfontosabb magyar gondolkodói mind szocialistának és baloldalinak vallották magukat, bár ez mindegyikük számára mást és mást jelentett. Megszívlelendő és kevéssé méltányolt szellemi örökségük megértéséhez azonban ma nem biztos, hogy ez visz közelebb. Maradjunk a harmadikutasságnál (bár az se ilyen egyszerű: mi között harmadik az az út?). (…) Papp István (…) okkal tiltakozik majd, olvasva a szerkesztőség válaszát, mondván, hogy félreértették, mert ő nem a népies–urbánus vitában védte a népieseket holmi urbánus torzítástól. Hanem igenis a kuruc hagyományt védte a labancoktól. (…) Ezekre a szellemi energiákra ma, a múltat gátlástalanul hamisító emlékezetpolitikák korszakában másutt lenne szükség.”

 

Tehát, amit látni:

Lányi András legalább megértett valamit a témából, érti a különbséget a „kuruc-labanc”-ellentét és a „népi-urbánus-vita” között. (A kettő közötti különbségről és a kettő összezagyválásának veszélyeiről már én is írtam, még a kezdet kezdetén többek között, az „István a király-jelenség” kapcsán is itt.) Így reményünk lehet arra, hogy azt is látja, mi lehet a „népi”, mint szellemi irányzat jelentése.

Nekem pedig ha már elindult ez a párbeszéd az új népi szellemi irányzat lehetséges kialakításáról talán reményem lehet arra, hogy folytatódni is fog, a megfelelő fórumokon. 

Válasz gyakori kérdésekre

 

Azt kérdezitek megint, miért vitatkozunk... Itt vagy a Facebookon, vagy bárhol az Interneten, vagy akár az utcán vagy a munkahelyen. Miért nem hagyjuk rá a másikra a hülyeséget...

Én például pont azért, mert bízom másokban, abban, hogy akár meg is érthetjük egymást. Ha mindenkire csak „ráhagyok” mindent, az éppen nem a békességet szolgálja hosszú távon, hanem az egymás melletti elbeszélést.

Hogy nincsenek már tétek?

Lehet, hogy vitáink tisztán elméletiek; tétjük, jelentőségük nincs. De mégis: sokan mondják, hogy a világ jobb hellyé tételéért a magunk szintjén kell küzdenünk, a rendelkezésre álló eszközeinkkel. Ha pedig az eszközeink között van morális tisztaságunk megőrzése (készülve minden olyan időre, amikor majd több eszközünk lesz a cselekvésre, és ennek a morális tisztaságnak tettekben is lehetnek következményei) és tudásunk, tisztánlátásunk fejlesztése, akkor meg miért ne dolgozzunk ezen, úgy is, hogy ezért konfliktusokat is vállalunk?

Önmagunk fejlesztése olyan irányban, hogy szavainkért felelősséget vállaljunk, segíthet abban, hogy majdan, ha eljön az ideje, tetteinkért is vállaljuk a felelősséget.

Ezért nem tudtam elfogadni azt a véleményt, hogy könnyedén lépjek túl azon, ha valaki (különösen ha egy közeli ismerős, barát vagy harcostárs) összevissza beszél mindenféle hülyeségeket, köztük morálisan alapból vállalhatatlan dolgokat. Nem tudtam mit kezdeni az olyan érvekkel, hogy „ezek csak szavak”.

Pont a szavak súlyának elveszését nem szabad hagynunk, mert a szavakból egyszer tettek lesznek. Még ha nem is azonnal.

Frissítés a politikai irányzatokról

 

Amióta elkészült, többekkel is megosztottam az elemzésemet a Magyarországon létező (nem két, hanem) hat oldalról. De idén már többen mondják, hogy egyre sürgetőbb egy új elemzést írni, mert eléggé megváltozott a helyzet.

Emlékeztetőül: azt állítottam, hogy a hat politikai oldal (amelyek egyet leszámítva nem fejezhetőek ki pártokban, ne is próbáljátok) a következő:

A nerencsek (fidesznyikek)

A posztfasiszták (és a tényleges f*siszták)

A liberálisok

A demokratikus szocialisták

A destruktív ellenzék/ Az erőltetett centristák

A tankisták (autoriter kommunisták)

Közülük a demokratikus szocialistákat tartottam legszimpatikusabbnak, illetve magam is ide soroltam magamat. (Nevezhetjük szociáldemokratáknak, szocdemeknek is, de akkor saját magamat ezen beül mindenképpen az újjászervezett szocdemekhez sorolnám, nem a hagyományos MSzDP-hoz.) Leginkább azért, mert itt láttam a lehetőségét annak, hogy valódi problémáról beszéljünk és túllépjünk a hideg polgárháborús tévképzeten, hogy „két oldal” áll egymással szemben. Talán lehet esélyünk észrevenni a valódi közös érdekeket is. (Lenne, ha sokan nem „baloldalaznának”, magunkat is folyton, amivel pont ezekbe a nem releváns ellentétekbe gyömöszölnek bele minket, mint Prokrusztész ágyába.)

A többiekről azt gondoltam, azért hajlamosak beleragadni ebbe a tévképzetbe, mert:

-        -        a nerencsek és a liberálisok egymást ellenségnek tekintik

-        -    a liberálisok a szocdemeket alárendelt csatlósnak gondolják (ide értve a magukat megtévesztő módon „szocialistának” vagy MSzP-nak nevező liberálisokat, illetve liberális pártot is)

-        -       a posztfasiszták ténylegesen a nerencsek alárendelt csatlósai, bármit is hirdetnek egyébként magukról

-        -     az államkommunisták („tankisták”) a régi hidegháborús logikájukat akarják alkalmazni, és aszerint bratyiznak egyik vagy másik csoporttal, hogy ezt a logikát kitől hallják vissza

-        -    a destruktív (ál)ellenzék is „két táborról” beszél, amin ők kívülállnak. Ők görcsösen bizonygatják magukról, hogy ők a „centristák”, ők a magasan mindenki felett lebegő „bölcsek”, akik „nem állnak senki oldalán”, és bár állítani sem állítanak semmit, ezzel a hozzáállásukkal mindenkinél okosabbnak hiszik magukat. De éppen ezzel a görcsösen erőltetett passzivitásukkal válnak a rendszer fenntartóivá

 

Mi változott ehhez képest?

Úgy tűnik, a „görcsös centrizmus” a kényszeres passzivitásból hirtelen megszervezett, aktív erővé vált. Szervezete lett (a Tisztelet és Szabadság Pártja, vagy röviden TiSzaP*) és identitása lett.

Erre leginkább a „görcsös centrizmust” eddig is fenntartó „destruktív (ál)ellenzék” kénytelen reagálni. Reagálásuk kétféle lehet:

-        -    Vagy megtartják az ellenzékiséget, és csatlakoznak a TiSzaP-hoz (mint Puzsér Róbert és hívei)

-        -      Vagy megtartják a destruktivizmust, ekkor viszont elvesztik az ellenzékiségüket, és „ártatlan” „centrizmusukat”, azaz eddigi féltett kincsüket is. (Mint pl. Hont András.) **

(* a párt neve Tisztelet és Szabadság Pártja, tehát a rövidítése logikusan TiSzaP. A „Tisza” egy folyó neve.)

(** Puzsér Róbert most azért ekézi Hontékat, amit ő maga művelt a legmagasabb szinten: a cinikus gáncsoskodásért. Végül is jó, hogy ezt leleplezi, csak azért lehetne ebben némi önreflexiója vagy önkritikája is. Nincs neki, éppen úgy, ahogyan eddig Magyar Péternek sincs.)

 

A többiek nem tudtak ezzel a helyzettel mit kezdeni. Mi sem. Egyelőre várjuk, hogy mi lesz.

Az újcentristákkal szemben még bizalmatlan vagyok. Programot még nem mutattak fel, ezért a jószándékukról még nem tudtak meggyőzni. Baráti jobbot nem próbáltak nyújtani. Nem úgy tűnik egyelőre, hogy ők hajlandóak lennének különbséget tenni a liberálisok és demokratikus szocialisták között. Azt meg ne várják tőlem, hogy ha eddig nem tettem, most hirtelen leboruljak egy Új Vezér előtt, csak azért, mert kilépett a népnyúzók közül. (Amikor jó ismerőseim váltak durva lejáratások áldozataivá, még lapított.) Nem zárkózom el tőle, de várom, hogy mondjon valami konkrétumot, amire reagálni lehet.

Az biztos, hogy én feldúlni és megszüntetni szeretném azt a szörnyű erődöt, ahonnan mérget öntenek a magyar vizekbe és agyakba. Aki ehhez faltörő kosként segítséget nyújt, az hasznos lehet. Csak tartok tőle, hogy az Új Vezérnek inkább várkapitányi ambíciói vannak. Bizonyítsa be az ellenkezőjét és jövünk. Nem hű alattvalónak, hanem szövetségesnek.

Addig marad a várakozó megfigyelés. És a reményteljes emlékezés, hogy volt azért már a történelemben egy Bosak tábornok…

Idézőjel mára (Lajos)

 Mert hogy több részre szakadtunk, az tényleg igaz lehet. De tényleg csak a határváltozások miatt? Vagy meg vagyunk átkozva? És mit lehet tenni, hogy tényleg újra összetartozhassunk? (Egy felvidéki magyar író válaszol egy erdélyi magyar lapban.)

„A magyar sorsprobléma nem egyetlen, de kettős kérdés. És nem az a kérdés az első, hogy mit csináljon a magyarság a világ nemzetei között, de az, hogy mit csináljon a magyarság önmagával. Nincsen-e még elég világossága a világháború utáni magyarságnak, hogy megkérdezze: hogyan húzhatná ki végre fejét a mesterségesen csinált magyar végzetből? Hogyan szabadítsa ki magát meghamisított sorsából? Mert nincs átok, mint atavisztikus, a világtérből előrengő titokzatos ősi erő. Nincs magyar átok és még kevésbé van turáni végzet. (…) Nincs magyar átok és nincsenek magyar megátkozottságok, csak erők, erőformák, erőjátékok, társulások és mérkőzések vannak. E megátkozottsági hit mögött meghúzódó erők és erőkombinációk nyitjára jönni, a meghamisított magyar végzetnek, apokaliptikus fikciónak, az ál-magyar sorsnak a kulcsát megtalálni, a „magyar átkot“ leleplezni, ebből a gonosz, hínáros bűvöletből egyszer és mindenkorra kivonulni, meglátni a magyar világot annak, ami, ez a magyar realizmus. (…)

Csaknem húsz évvel a katasztrofálisan elvesztett világháború után a magyarságnak kevésbé van helytálló sorstudata, mint bármikor is. Ezért nem is ura sorsának.

A meghamisított magyar végzet, a magyar álsors pedig abban áll, hogy a magyar dolgozók munkás, paraszt és polgári nép-nemzete feudális nemesi nemzet-gondolatban, földarisztokrata légkörben, politika és társadalmi sugallatokban, befolyás és formálás alatt él, amellett, hogy a népnek az alkotmányba történt beemelése tényleg még máig sem emelte bele a népet a nemzetbe. Az a tervszerű politikai bűn, mely egy nemzet zömét, millióit, egy merőben érdekellentétes nemzettudatban tudja fogvatartani, ennek az ellentmondásnak diabolikus összekovácsolásából tudja elősugároztatni a meghamisított magyar végzetet, a „magyar átok“ fikcióját, ezt a semmiből csinált valamit, mely egyéni és nemzeti erőket, akarást, tehetséget, küldetést lárvásan megsápaszt, elrohaszt, fátummá gyilkol. (…)

A megindult osztálytársadalmi kettéválasztódás a hűbéri rendszer, a földesúri és jobbágyvilág kialakulásával a legélesebb szembenállás formáit vette föl az elnyomás, kihasználás, üldözés brutalitásának ostorpattogásával és a kiuzsorázott, kínzott jobbágyok jajgatásával tölti be az elkövetkező századokat. (…)

A földprofit szenvedélye és a belőle fakadó kiuzsorázási kéj így taszítja egyre távolabb és távolabb egymástól a nemzet-magyart — mert földesúri magyart és a nép-magyart, mert jobbágy-magyart. Végül a földprofit szenvedélye úgy megsűrűsödik és feltorlódik a földarisztokrata magyarban, hogy az osztályérdek szertelensége a maga roppant mennyiségéből minőségbe csap át. A földarisztokratizmusnak ez a szertelen profit tudata magasabb emberi és lelki minőség tudatává szublimálódik. E szublimálódás tudata úgy tud minél magasabbra törni, hogy minél mélyebbre taszítja a viszonylat másik pólusát: a népi jobbágy-magyart. Az osztályellentét és a belőle kifakasztható profit tudat úgy válik a földarisztokratizmus új minőségévé, hogy a viszonylat másik pólusán is új minőséget teremt: baromnak degradálja a parasztot, nem törődve még azzal sem, hogy ezzel a természetbe avatkozik bele és onnan kellene e mennyiség minőséggé szublimálódásához az igazolást megszereznie. És e profittudati és profitkéji mennyiségnek minőségbe való átcsapásának legmagasabb próbatéte abban áll, hogy ez a magyar földarisztokrata петсзак akarja, de tudja is hinni, hogy a saját véréből való jobbágy nem ember, de barom. (…)

Minden, amiről sürgősen beszélni kellene, amit szét kellene elemezni és újra összerakni, minden analízis és szintézis el van téve jobb, vagyis rosszabb időkre. (…)

Örökké tud-e csakugyan élni, nem törhető-e szét a sötét magyar bűvölet, melynek egyik partján a nemzeti-nemesi feudalizmus gyémántos bojtárai ragyognak az operabálokon, másik partján pedig millió és millió föld-koldus nélkülözés deliriuma új szekta-istenek felé révül határtalan latifundiumok között? (…)

Az a hitünk, hogy kihúzzuk fejünket a ferde magyar végzetből, darabokra törjük a nagy varázslatot, át és átlyukasztjuk a „magyar átok“ esztelen fikcióját, és a nép-magyarságot kihozzuk a feudális-nemesi nemzetgondolatból és létérzésből és belehelyezzük a nép-magyarság demokratikus nemzet-gondolatába. A dolgozó munkás, paraszt és polgári magyarságot az önnön nemzet-gondolatába. Ez a gondolat az új magyar gondolat! De nem is új, mert számtalanszor kimondták, mert ezer éve hömpölyög a dolgozó nép a nemzetben.”

(K. Barta Lajos: Az új magyar gondolat. In: Korunk 1937/3. szám)

Vers a mai napra

 

Szelestey László:

Nemzet és nép

 

Nemzet és nép, széttörött szív

Haldokló veréssel!

Ősi fénytől elvakítva:

Kérlek, ah, ne késs el!

 

Nemzet és nép tetterőben,

Ah, de szétszakadva!

Mért van, oh, mért hát meleg

A kebelbe adva?

 

Ember s ember közt a kérdés:

Nemzet és nép vagytok!

Szíveteknek egy ütése,

Egy hon a ti naptok.

 

Mért e szívnek szétszakadni?

Mért e szörnyű átok?

Mért ne hintse egyenlően

Áldását reátok?

 

Nemzet és nép! Széttörött szív,

Mégis egy magában,

Mert egyforma honfiérzet

Lángol birtokában.

 

Mindenik csak a honért ég,

Egynek mostohája,

Mert a jog dicső világát

Nem terjeszti rája.

 

S mért nem? Hát nem ér-e annyit

Tán az ő szerelme?

Vagy nem olly szívből fakad fel

Tiszta gerjedelme?

 

Tán nem olly nemes forrása

A szem harmatának,

Melly titokban áradott meg

Sorsán a hazának?

 

Bölcsőből kelt mindenik fel,

Sír lesz a hazája…

S mért, oh mért hát egyikének

Mégis mostohája?

 

Mért e szívnek szétszakadni?

Mért e szörnyű átok?

Mért ne hintse egyenlően

Áldását reátok?

 

Nemzet és nép, széttörött szív

Haldokló veréssel!

Ősi fénytől elvakítva:

Kérlek, ah, ne késs el!

 

Hőn karoljátok fel egymást,

Legyen egy az érdek!

Szétszakadt népen az égnek

Átka olly tömérdek!

 

Legyen egy szó milliónak

Szíve óhajtása,

S milliók vágyhirdetője

Egy szív megnyílása!

 

S így, csak így lesz szent szabadság

A hazának éke,

 S így, csak így lesz nagy s hatalmas

Árpád nemzedéke.

 

Így lesz tartós s csüggedetlen

Tettre ébredése

És a nemzet vágya: egy szív

Óriás ütése.

 

Nemzet és nép! Sorsod titka

Így szól a jövőben:

Légy egy jogban, érzeményben,

Tettben és erőben!

 

Mai költőnk:

Szelestey László (1821-1875)

Uraiújfaluról jött, régi nemesi családból. Kőszegen, Sopronban, Szombathelyen és Győrben tanult. Mint sokan a Márciusi Ifjak közül, ő is jogász lett, és a Reformellenzék egyik vezetője Vas megyében. Petőfi Sándor hatására kezdett verseket írni. Kevésbé volt forradalmi költő, mint akiket itt bemutattunk, inkább az érzelemes, szentimentális, romantikus verselést kedvelte. A szabadságharc alatt nemzetőrként harcolt: Vidos József kormánybiztos, nemzetőrparancsnok mellett szolgált (aki mellett annak idején a jogi gyakorlatát is töltötte). Főként a horvát támadásoktól igyekeztek megvédeni a megyét. A vereségek (és Vidos József halála) után visszahúzódott a birtokaira, és a gazdálkodás mellett csak az irodalommal foglalkozott. Verseskötetei viszont sikereket arattak. Sokakkal együtt 1861-ben tért vissza a politikai életbe, ekkor Vas megyét képviselte az Országgyűlésen. Ennek eredménytelensége után bekapcsolódott egy hazafias összeesküvésbe, ami miatt 1864-ben börtönbe zárták. A kiegyezéskor szabadult ki. Még többször választották képviselővé, és a megyéje tanfelügyelője is volt.

Közkívánatra: Filmek a capoeiráról

Sporttársak kérték, hogy készítsek egy összeállítást a filmekről, amelyek a capoeiráról szólnak, vagy látványosan megjelenik bennük a capoeira, vagy egyszerűen csak capoeiristaként érdemes megnézni őket. Ehhez a korábban már ajánlott filmeket is összeszedtem, de kiegészítettem néhány másikkal is. A lista természetesen szabadon kiegészíthető, ha valami még eszetekbe jut.

Besouro

(2009; rendező: João Tikhomiroff)

A blogon itt olvashattatok róla. Sok szempontból ez a legfontosabb film a capoeiráról (bár az utóbbi időben több olyan sporttárssal találkoztam, akiknek nem tetszett). Egyrészt: ez az, ami leginkább a capoeira szellemiségéről is szól: arról a szabadságvágyról, amit a capoeira kifejezett, arról a küzdelemről, amit jelképezett és arról a szabadságélményről, amit nyújtott az alávetett feketék számára. Másrészt az összes ajánlott film közül ez a legművészibb, ennek van legtöbb rétege és a legsajátosabb hangulata, mindezek miatt egyáltalán nem csak capoeiristák számára lehet érdekes.

A történet 1924-ben játszódik Bahiában, Brazíliának abban az államában, amelyet a capoeira egykori bölcsőjeként szoktak említeni a legtöbb énekben. A rabszolgaság hivatalosan már több mint három évtizede megszűnt Brazíliában, de mivel a feketék nincstelenként szabadultak fel, nem sokra mennek a személyi szabadsággal: nagyrészt alulfizetett bérmunkásként végzik a leglenézettebb munkákat, a fehér népesség továbbra is megveti, agyondolgoztatja és agresszívan elnyomja őket. Ezellen a helyzet ellen lázad fel a történet főhőse, Manoel Pereira (Aílton Carmo), aki capoeirában szokásos harci álnévként (apelidóként) a Besouro, azaz Bogár nevet kapja. Besouro (vagy ahogyan a capoeira énekei nevezik: Besouro Mangangá) valós személy volt, a gazdag fehérek számára bűnöző, de a szegény feketék szemében egy hős, aki a szabadság ígéretét jelképezte Santo Amaro lakói számára. A film nagyon érdekesen beszéli el, hogy Besouroból, hogyan lesz fokozatosan legenda: bujdosása során az ősi afrikai Orisha-istenek veszik gondjukba, akiknek segítsége révén a capoeiristából egy különleges képességekkel rendelkező szuperharcos lesz. A realistának induló film egyik izgalmas jellegzetessége pont ez: ahogyan egyre szürreálisabb dolgok történnek benne, azzal az alkotók azt érzékeltetik, hogyan lesz a történelmi személyből az a nép emlékezetében élő legenda, akit Besouro Mangangáként ismerünk, és hogy utólag mennyire nehéz kibogozni, mi lehet az, ami valós egy személlyel kapcsolatban, és mi az amit utólag költöttünk hozzá. De ebben az esetben talán nem is annyira fontos mindezt kibogozni. Hiszen Besouro története túlnő saját magán és jelkép lesz: az elnyomás elleni küzdelem örök érvényű jelképe.

Ezek mellett nekem még nagyon fontos volt a filmben (ezt a korábbi kritikában is leírtam) a két gonosz szereplő, az „Ezredes”/ Coronel (Flávio Rocha) és Noca (Irandhir Santos), a két egészen kiváló színész alakításában. Jóval többek ők mint a szokásos „főgonosz és testőre/segédtisztje”, mert rajtuk keresztül mutatta meg a rendező, milyen rafinált módon is tud működni az elnyomó hatalom. Miközben Noca, a hajcsár egy nyilvánvaló szemétláda, aki erőszakosságával minden dolgozó ellenszenvét kivívja, a Coronel bár öntelt de közben egy nyugodtan viselkedő, néha már atyáskodó főnök, aki inkább a háttérből irányít. A munkamegosztás tökéletes: amíg Noca mások közvetlen csesztetésében élheti ki hatalmaskodó hajlamát, a Coronel eljátszhatja a „barátságos főnököt”, amivel eléri, hogy sok feketében nem is tudatosul az elnyomatása ténye. Amikor először láttam a filmet, én magam is egy olyan munkahelyen dolgoztam, ahol nagyjából így működött a vezetés, de ez most, más helyzetben nézve és általánosabban is fontos üzenet ma, a kapitalizmus korában a 2020-as évek Magyarországán.

 

Csak az erős győzhet (Only The Strong)

(1993; rendező: Sheldon Lettich)

Sok szempontból az előző film ellenpontja. Amennyire a Besouro egy brazil film braziloknak, de univerzális jelentéssel és szép művészi eszközökkel, mindenkit megtaláló üzenetekkel, úgy ez a film egy nagyon amerikai, a szónak inkább a rosszalló értelmében. Kissé szájbarágósan próbálja a capoeirát népszerűsíteni, eléggé felszínes karakterekkel, az 1980-as és 1990-es évek „B-kategóriás” (főként akció)filmes közhelyeivel. Úgy tűnik, a film másik célja az lehetett, hogy Mark Dacascos, a hawaii harcművész-koreográfus és kaszkadőr, aki addig (és még utána is) főleg Jean-Claude Van Damme filmjeiben alakított gonosz ellenfeleket, végre kapjon egy saját filmfőszerepet is.

A történet főszereplője Louis Stevens (Mark Dacascos), aki amerikai katonaként évekig teljesített szolgálatot Brazíliában, és közben elég jól a kitanulta a capoeira művészetét is. Leszerelése után visszatér a szülővárosába, Miamiba, és tesitanárnak jelentkezik egykori iskolájába. Bár teljes állást eleinte nem kap, régi osztályfőnökének, Kerrigan tanár úrnak (Geoffrey Lewis (szintén számtalan amerikai B-kategóriás film visszatérő mellékszereplője)) köszönhetően lehetősége lesz, hogy capoeirát oktasson az iskola tanulóinak. Ezek a tanulók olyan tizenévesek, amilyen egykor maga Louis is volt: gettóban felnőtt, reménytelen helyzetű, maguk előtt nem sok perspektívát látó szegény fiatalok. De a capoeira majd színt visz az életükbe, megismerteti őket a mozgás örömével és a közösség erejével, kihúzza őket a cinikus apátiából, amibe egyébként beleragadtak volna, stb., stb. Azonban a srácokra egy veszedelmes bűnöző banda is ki akarja vetni a hálóját, így Louis-nak a capoeira-tudását nem csak az edzéseken, hanem hamarosan éles küzdelmekben is fel kell használnia.

Az ötlet egyébként teljesen jó. Ami a megvalósítást illeti: háááát… Az egész filmet áthatja az az amerikai filmekben szokásos felszínes hurráoptimizmus, ami néha/valamennyire motiváló, de sokszor inkább irritáló tud lenni. Ami szerint a fiatalok nevelésében elég, ha megóvjuk őket a drogozástól, és valami motiváló cselekedetre (pl. sportra) ösztönözzük őket, és ezzel már megoldottuk a problémájukat, kiemeltük őket a szegénységből, mert ezután ugye, ha már leküzdöttük a motiválatlanságunkat, minden sikerülhet, csak eléggé akarni kell, ugye? A másik, ami ennél is zavaróbb a filmben, az a szokásos „fehér megmentő”-motívum harcművész-változata, ami szintén elég gyakori az 1980-as és 1990-es évek amerikai akciófilmjeiben. (Igen, tudom, hogy Mark Dacascos a maga polinéz vonásaival a mai szóhasználat szerint nem számít „fehér” (europid) amerikainak, de a koncepció ugyanaz.) Mikor egy amerikai (általában: jellegzetesen europid kinézetű) hős olyan szinten elsajátítja egy idegen nép harcművészetét, hogy a végén ő oktatja ki az adott nép fiait eme harcművészet eredeti szellemiségéről, a lovagiasságról és a becsületes küzdelemről, miközben mindenkit péppé ver a filmvégi Végső Nagy Összecsapás során. Sajnos ez a motívum ebből a filmből sem hiányzik, a főgonosz ugyanis egy brazil maffiavezér, Silverio (Paco Prieto), aki maga is a capoeira aktív gyakorlója, így a vele való leszámolásnak akarva vagy nem akarva is lesz egy ilyen éle.

Nagyon azért nem szeretném lehúzni a filmet, mert Mark Dacascost alapvetően nagyon tisztelem, azonkívül értem és méltányolom az alkotók szándékát mind a capoeira népszerűsítésére, mind a szociális érzékenység szélesítésére, mind arra, hogy megmutassák, milyen lehet(ne) egy igazán jó, motiváló és rugalmas pedagógus. Összességében senkit nem beszélnék le a megnézéséről, végül is a maga módján szórakoztató, és ha valaki nem ismeri a Besouro-t, úgyis ez lesz az első film, ami a „capoeira-film” kifejezésről beugrik neki, szóval már csak ezért is érdemes ismerni.

 

Quilombo

(1984; rendező: Carlos Diegues)

Erről a filmről is volt már szó a blogon. Nem a capoeiráról magáról szól, és (ez talán nagyobb csalódás néhányaknak) a harci jeleneteit sem capoeiristák koreografálták. Mégis fontos ebből a szempontból is, mert a capoeira kulturális hátterének egyik nagyon lényeges elemét mutatja be. A capoeira művelői ugyanis a maguk elődeit általában a qilombolákban látják, azokban a feketékben, akik (a majdani) Brazília területén a rabszolgaságból megszökve saját településeket hoztak létre az őserdők mélyén. Ezek a szabad közösségek voltak a mocambók és a quilombók. A legnagyobb ilyen település Quilombo dos Palmares volt, ennek hőseiről különösen sok ének szól a capoeirában. A film pedig Quilombo dos Palmares utolsó két (egyben a leghíresebb két) királya, Ganga Zumba és Zumbi történetét mutatja be.

Gyanítom, hogy Carlos Diegues eredetileg is egy kétrészes filmet tervezett: egyet Ganga Zumbának, egyet pedig Zumbinak szentelve. Ez kicsit furcsán sikerült. A Ganga Zumbáról szóló filmet még fekete-fehérben az 1960-as években forgatta le, de aztán ezt a Brazíliára szakadó katonai diktatúra miatt nem tudta bemutatni. Ezért mikor több mint 20 évvel később (a diktatúra bukása után) végre lehetősége lett a folytatás elkészítésére, nem ott folytatta a történetet, ahol a Ganga Zumba film végetért, hanem elölről kezdte az egészet,

vagyis a Quilombóban benne van Ganga Zumba (Antônio „Tornado” Gomes) (a képen jobbról a második) története is kicsit rövidebben.

De a központi szereplő Zumbi (Antônio Pompêo) és az ő harca Quilombo dos Palmares megmaradásáért.

A filmnek van egy érdekes misztikus hangulata, ami hol jót tesz neki, hol nem. A zene és a játék a világításokkal egyes jelenetekben egy nagyon különleges atmoszférát teremtenek, amit izgalmas figyelni. Nagy szerep jut a táncnak és a Quilombo dos Palmaresben végzett szertartásoknak. Viszont, mivel alapvetően mégiscsak egy történeti eseményt beszél el a film, nem ártana, ha a realisztikusabb(nak szánt) jelenetek tényleg realisztikusabbak lennének. De sokszor úgy érezhetjük, mintha ezek is egy kicsit stilizáltak lennének. Konkrétabban: a színészek szinte minden jelenetben teljesen úgy beszélnek és mozognak, mintha színházban, a színpadon lennének, és teljesen elfelejtenék, hogy amiben játszanak, az egy film. (Lehet, hogy tényleg egy színpadi darab lett egy az egyben átültetve a vászonra?)

Ha most ez nagyon bonyolultan hangzott, csak még egy ok, hogy megnézzétek a filmet. Lehet, hogy érdemes előtte megismerkedni Zumbi történetével valamilyen más formában is, hogy a Quilombo filmre úgy tudjunk tekinteni, mint érdekes kísérletre, nem pedig egy történelmi igényű ábrázolásra.

És talán azt is érdemes figyelembevenni, hogy a film egy húsz éves diktatúra utáni hirtelen alkotói szabadság első megnyilvánulása, olyan, mint egy felszabadult sóhaj, amikor az ember egy bezártság után újra friss levegőhöz jut. Talán ez is magyarázza a kísérletező kedvét.

 

A Zero Gravity Csoport filmjei

A Zero Gravity egy rendkívül tehetséges akrobatacsoport volt, amelynek tagjai különböző harcművészeteket űző fiatalok voltak. A banda első változata még 1998-ban alakult egy középiskolás baráti társaságból valahol az USA California államában (érdekes módon arról sehol nem találni információt, hogy melyik városban, talán Oaklandben vagy San Joséban). A tagok javarészt első generációs ázsiai bevándorlók vagy bevándorlók második generációs gyermekei voltak, akiknek a gyökereik őrzését is jelentette a különböző harcművészetekkel való foglalkozás. Eredetileg főleg színpadon léptek fel különböző harcművészeti stílusokat ötvöző performanszokkal, de 2000-től saját rövidfilmeket is készítettek, részben a fellépéseik promotálására, részben valószínűleg már akkor is azzal a céllal, hogy kaszkadőrként utat törjenek maguknak a nagyobb filmekbe is. Ez többeknek egészen jól is sikerült, mint erről később még szó lesz.

Ezek a 2000-es évtizedben készült amatőr filmjeik, amelyekkel a „YouTube előtti” Internet sztárjai lettek, igazán eredeti alkotások, rengeteg humorral, szívvel és lélekkel, amelyeken érződik, hogy egy remek csapatmunka eredményei. (Éppen ezért sok szempontból ezek még nagyobb élményt is nyújtanak, mint az egyes tagok későbbi, nagyobb költségvetésű, profi filmekben készült jelenetei.)

A csapat brazil tagja Lateef Crowder, és valószínűleg ő az, aki a legnagyobb karriert valósította meg és leghíresebbé vált azok közül a harcművész-koreográfusok közül, akik Zero Gravityből indultak.

A capoeirát azonban nem egyedül ő hozta be a csoport tevékenységébe. Ott volt még mellette

Jamel Lindsay „Xango” és

Ricky Lawson „Malandro”, a két fekete amerikai fiatal, akik azóta profi capoeira-edzők lettek,

és Larry Leong („Esco”), aki a maga kreativitásával az idők során a Zero Gravity Kaszkadőrcsapat rövidfilmjeinek fő motorja lett. Főként ő szorgalmazta, hogy a filmek ne csak a harci koreográfiákból álljanak, hanem legyen valami vicces kerettörténetük is, amiről emlékezni lehet rájuk, és amivel a csapat tagjai megmutathatják, hogy színészként is érdemes őket keresni.

Így azok az emlékezetes rövidfilmek, amik miatt annyira szeretjük a Zero Gravityt, valószínűleg főleg Larry hozzáállásának köszönhetőek.

Larry volt az is, aki ezeket a filmeket utólag egy helyre gyűjtötte. Itt lehet megtekinteni őket.

Az azonos című filmek (Title Pending 1-2 és Damn 1-2-3-4) nem jelentik azt, hogy ezek egy történet folytatásai lennének, inkább arra utalnak, hogy hasonló stílusban készültek.

Title Pending 1.

A Zero Gravity Csapat első filmje. 2000-ben forgatták. A történet itt még viszonylag egyszerű: Egy keményfiúkból álló banda egy nyertes lottószelvényt akar elrabolni két havertől, akik azonban meglehetősen képzett harcművészeknek bizonyulnak. A harci jelenetek egy játszótéren és egy elhagyott gyárépületben játszódnak, és egészen jól néznek ki.

 

Title Pending 2.

2001-ben készült. Ebben a filmben már hallatszik a szereplők hangja is, de a hangsúly itt is a harci koreográfiákon van. Itt is egy alvilági bandától kell megvédenie magát néhány régi havernek. A jelenetek itt már nagyon komplexek, mert legtöbbször több szereplő harcol több szereplővel. A korábbiaknál is fontosabb lett a vágások szerepe, és az, hogy a vágások tényleg szervesen összeillesszék az egyes jeleneteket, ne maradjanak következetlenségek a történetben. A Title Pending két részét látva nagyon jól látszik, hogy a Zero Gravity mennyire szabad kísérletként indult, és hogy menet közben tanulva, mindenre odafigyelve, mennyire ügyesen építették be a tapasztalataikat a soron következő projektjeikbe, amik így tényleg egyre profibbak lettek. A véletlenül, a kiválasztott helyszíneken talált eszközök felhasználása is még ötletesebb lett ebben a második részben.

 

Damn 1.

Itt is egy fontos tárgy megszerzése körül bonyolódik a cselekmény, amelyben a három capoeirista, Esco, Malandro és Xango kapták a főszerepet. A humor is egyre fontosabb lesz, de ez majd a következő kisfilmekben lép igazán szórakoztató szintre. A Damn-sorozat filmjei között az összekötő kapocs szinte csak annyi, hogy mindegyik végén valaki elkáromkodja magát, hogy „Damn!”

 

(Damn 2.

 Ezt csak zárójelben említem meg, mert ebben nincs capoeira, de azért eléggé szórakoztató. Bár Ricky és Jamel ebben is szerepelnek, de a fő hangsúly itt azon van, hogy Darion Brown (a villanyóraleolvasó-behajtó szerepében) bemutathassa a kung-fu tudását. Szerintem ezt is érdemes megnézni, ötletes, önfeledt, ugyanakkor jól kivitelezett hülyéskedés az egész. Ez is 2001-ben készült.)

 

Damn 4.

Szintén 2001-ben készültek el ezzel a filmmel is. (Nem tudni, miért a 4. rész következett a 2. után, talán azért, mert már készen volt a 3. forgatókönyve, de ezt a kevésbé összetett történetű, kevesebb szereplős projektet gyorsabban le lehetett forgatni közben.) Ez a Zero Gravity filmjei közül az, ami a leginkább a capoeira mozdulatain alapul elejétől a végéig. A bunyó itt egy állásinterjún tör ki, Esco, Xango és Malandro egy viszonylag szűk térben verekednek, mégis megtalálják a helyet a capoeira szép mozdulatainak alkalmazására.

Sajnos Malandro és Xango a további filmekben már nem szerepeltek.

 

Damn 3.

A Zero Gravity szerintem legviccesebb filmje. Itt már minden szereplőnek van szöveges szerepe és kidolgozott karaktere is, és mindenki elég szépen teljesít színészként is. A történet: egy ingatlanügynöknek álcázott maffiózó, Lance (Ken Quitugua) meg akarja szerezni egyik ismerőse, Mike (Larry Leong) házát, amit Mike sehogy sem akar eladni. Lance végül úgy dönt, hogy drasztikus eszközökkel takaríttatja el Mike-ot és testvérét, Liant (Lianne Lin) az útból. A munkára több vállalkozó is akadna, mint például a brazil Leonardo (Lateef Crowder) és a kínai Cang (Tony Chu), csakhogy, mint időközben kiderül, egyikük sem egy észkombájn.

A harci jelenetek ötletesek, látványosak és viccesek, különösen az utolsó, ahol hárman harcolnak egymás ellen.

Érdekesség még, hogy a főszereplő testvérpárnak az alkotók, úgy látszik, jó ötletnek tartották a „Magyarorszag” vezetéknevet adni.

Ennek egyébként olyan nagy jelentősége nincs, mert a szereplők vezetéknevei egyszer sem hangzanak el a filmben, csak a stáblistán vannak kiírva.

Ennek fényében valószínűleg csak az történt, hogy kerestek valami kellően hosszú és nehezen kimondhatónak tűnő szót, hogy a nevek ilyen jópofán egzotikusak legyenek.

 

A 2000-es évtized második felére a Zero Gravity Kaszkadőrcsoport elkezdett szétszéledni. Voltak, akik tényleg be tudtak törni a mainstream hollywoodi filmiparba kaszkadőrként, voltak, akik máshol találtak munkát. A baráti kapcsolatok megmaradtak, ezért úgy alakult, hogy mégsem a Damn 3 lett az utolsó közös munkájuk.

Inmate 451 (A 451-es fegyenc)

Ez Lateef Crowder és Sam Looc közös promóciós videója volt 2006-ban. Mindketten Zero Gravity-tagok és profi kaszkadőrök lettek. A történetet nem írom le, mert tovább tartana elolvasnotok, mint megnézni magát a filmet. Lényeg, hogy plusz ötlet ebben is van, és érdemes megnézni capoeirista szemmel is. Csak ezt Larry Leong, mivel az ő keze nem volt benne, nem tartotta fontosnak feltenni a Zero Gravity-filmek gyűjtőhelyére. De YouTube-on könnyen elérhető ez is.

 

Yeah, Sure, OK

Hosszú szünet után a Zero Gravity tagjai még 2008-ban álltak össze egy utolsó közös filmes projektre. Ez méltó lezárása lett egy szép sorozatnak, és, ahogy már jeleztem, a korábbiaknál is nyomon követhető egy profivá válási folyamat, így itt is igaz, hogy filmes szempontból ez, az utolsó darab a legkiforrottabb munka.

Larry Leong időközben összebarátkozott Andrew Suleimannal, aki szintén kaszkadőrként kezdte a pályafutását, de közben filmrendezői tanulmányokat is végzett. Így Larry is közreműködött Andrew vizsgafilmjének az elkészítésében. Ennek a címe Cha Cha Chinaman volt és két kínai férfi vetélkedéséről szólt egy amerikai nő kegyeiért. Persze Andrew és Larry, ha már volt ilyen képzettségük is, ebbe is készítettek egy látványos harci jelenetet is, de ebben leginkább a kung fu elemeit használták.

A Yeah, Sure, OK című film sok szempontból a Cha Cha Chinaman továbbgondolása volt. Andrew és Larry itt is két egymással vetélkedő férfit alakítottak, és jelmezeikkel is visszautaltak az előző filmre.

Ebben a történetben két lakótárs-haver, Mr. Kék Ing (Larry Leong) és Mr. Piros Ing (Andrew Suleiman) szintén ugyanabba a nőbe lesznek szerelmesek. Csakhogy, mint kiderül az imádott hölgynek (akinek az arcát sohasem látjuk, így mindenki odaképzelheti élete nagy szerelmét) számos más hasonló férfi is csapja a szelet különböző élénk színű ingekben, és mindegyikük kész a hölgyért meg is verekedni.

A történetben nincs szöveg, így egy kicsit börleszk-szerű is lesz, de az egyszerre abszurd és szimbolista történet valószínűleg mindenki számára érthető, átérezhető és szórakoztató.

A harci jelenetek közül szerintem itt is Lateef Crowderé a legjobb, kiváló példa arra, hogyan lehet a capoeirát jól felhasználni egy filmes koreográfiában. Emellett Lateef karaktere (Mr. Sárga Ing) az egyik legszimpatikusabb az egész filmben: sokáig ő az egyetlen, aki észreveszi, milyen szerencsétlen és hülye egy helyzet ez, hogy felnőtt emberek szarvasbikák módjára verekszenek egy nőért.

A film megnézése után érdemes meghallgatni Larry audiókommentárját is, legalábbis annak az utolsó 6 percét, ami már a stáblista lefutása után jön. Itt Larry arról beszél, mennyire megviselte őt, hogy a csapat feloszlása után nem tudott célokat találni az életében, aminek következtében aztán sokáig kétségbevonta azt is, volt-e értelme mindazt létrehoznia, amit eddig alkotott. De beszél arról is, hogyan tudott túllépni ezen, és bár nagyon hosszú idő alatt, de kilábalni a depresszióból. Azt hiszem, vagyunk páran így, akiknek az életében bekövetkezik egy-egy ilyen nagy elbizonytalanodás, ezért hasznos róla meghallgatni valaki véleményét, aki már végigment ezen.

 

Lateef Crowder koreográfiái

Lateef Crowder dos Santost lehet szeretni és nem szeretni. De mindenképpen el kell ismerni a kemény munkát, amit végzett, hogy ilyen sikeres legyen, és azt, hogy a tevékenysége és az ismertsége azért sokat segített a capoeira népszerűsítésében világszerte.

Tulajdonképpen előnyére vált, hogy nem erőltette, hogy főszereplő színész legyen; mindig is megmaradt kaszkadőrnek és harcművész-koreográfusnak. Így nem lett belőle az új Jean-Claude Van Damme vagy Steven Seagal. Viszont így akármilyen rossz filmekben szerepelt is, az adott filmnek az a része, amiben ő van, mindig a minőséget jelenti.

Ezért aztán tőle nem is filmeket, hanem jeleneteket ajánlunk megtekintésre.

 

Lateef Crowder vs. Tony Jaa

Lateef Crowder talán leghíresebb és legjobban kinéző harci jelenete a 2005-ös ต้มยำกุ้ง (Tom-Jam-Kung/ Tom-Yum-Goong, a magyar mozikban A sárkány bosszúja) című thai filmből. Itt az egész filmet érdemes megnézni egyébként. Thatcsakon Jiram, azaz művésznevén Tony Jaa, a híres thai harcművész egy Kham nevű elefántpásztort alakít benne, aki elrabolt elefántját próbálja visszaszerezni. A tolvajok útja Ausztráliába vezet, így Kham utánuk ered, azonban Sydneyben mindenféle nemzetiségű maffiózókkal és utcai harcosokkal találja magát szemben. Többek között egy capoeiristával egy égő templomban. Ez a videó, azt hiszem, kiválóan alkalmas a capoeira promotálására is, mert Lateef gyönyörűszép mozdulatokkal, nagyon művészien rugdossa meg Tonyt/Khamot. Ezen kívül egyébként a film legjobb jelenetei azok, amikor Kham az üldözői elől menekül elképesztő akrobatamutatványokkal, átugorva mindent, ami az útjába kerül, kerítéseket, autókat, drótokat, meg sokmindent.

 

Lateef Crowder vs. Darrin Dewitt Henson

A 2009-es Tekken című filmben. A film egy a sok ócska videójáték-adaptáció közül, a történetre kár a szót vesztegetni. A lényeg úgyis mindenki számára az volt, hogy szépen koreografált harci jelenetek legyenek benne, és azok legtöbbje tényleg elég jól néz ki. És szerencsére azért van a YouTube, hogy ha meg akarjuk nézni ezeket a szépen koreografált harci jeleneteket, ne kelljen az egész kétórás agyfárasztó marhaságot végignéznünk. Lateef Crowder mint Eddy Gordo és Darrin Dewitt Henson mint Raven jelenete tényleg jól néz ki, érdemes megnézni.

 

Lateef Crowder vs. Scott Adkins

A 2010-es Vitathatatlan 3. című filmben. Mivel Michael Jai White nem vállalta a harmadik részt, ezért a Vitathatatlan 3-ban a második rész főellenségét / ellenfelét Jurij Bojkát (Scott Adkins) előléptették főszereplővé. Ezúttal neki kell szurkolni, hogy az illegális börtönbajnokságon sikeresen végigverekedje magát. Az egyik legerősebb ellenfele pedig Andriago Silva, a brazil harcos, őt alakítja Lateef. A koreográfia itt is nagyon szép, akár ez is alkalmas lehet, hogy kedvet csináljon a capoeirához a nézőknek.

 

Lateef Crowder vs. Radoszlav Parvanov

Egy másik, kicsit rövidebb, de még mindig kellően látványos jelenet ugyanabból a filmből. Lateef ellenfele egy bolgár harcművész és kaszkadőr, aki itteni szerepe szerint görög boxoló (a stáblista szerint Petrosz Sztavrosz volt a neve).

 

 Fedőneve: Sólyom (Falcon Rising)

A végére egy negatív példát is hoztam, de ha Lateefról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni ezt a filmet is. Ez a 2014-es mozi volt az első olyan hollywoodi film, amiben Lateef nem csak egy ellenfél volt, akivel a főhősnek gyorsan meg kell verekednie, hanem egy komolyabb, komplexebb szöveges szerepe is volt. Egy brazil rendőrt alakít, aki harci tudásával komoly tiszteletet vív ki magának állandó ellenfelei, a favella nehézfiúi között is.

A film főszereplője azonban nem ő, hanem egy másik híres harcművész-koreográfusból lett színész,

Michael Jai White (az ő fedőneve a Falcon a filmben), akit viszont hajtott az ambíció, hogy akciófilmekben ne csak epizódszereplő, hanem néha főszereplő is lehessen. Ennek lettek jól és kevésbé jól sikerült eredményei is, mindenesetre a harcművészeti tudását Michaelnak is mindenképpen el kell ismerni.

A Fedőneve: Sólyom azonban összességében egy eléggé rossz film lett, ami a történetet illeti. A legidegesítőbb benne itt is az „amerikai-főszereplő-megmutatja-a-barbár-braziloknak-mi-a-tisztesség-és-hogyan-kell-megfelelően-bánni-a-civil-lakossággal”-motívum, sokkal sértőbben, sokkal nagyobb gyarmati gőggel, mint ahogyan azt az Only The Strongban láthattuk. És még csak a szokásos kárpótlás sincsen meg érte, hogy legalább Lateef lenyűgözzön minket, itt ugyanis még a harci jelenetei sem olyan látványosak, mint az előző példákban. A film utolsó harci jelenete, a végső „boss fight” azért nem néz ki rosszul; nekem főleg az tetszett, ahogyan Michael két fémcsővel vív egy katana ellen. (Ha valakinek ennek fényében elég ez a jelenet is a film többi része nélkül: íme.)  Hogy ebben a jelenetben Lateefnak milyen szerepe van, azt nem írhatom le, mert azzal az egész film egyik poénját lelőném, és hátha mégis lesz olyan, aki megnézné. (Amiről senkit nem beszélek le, csak szólok, hogy az látvánnyal kapcsolatban ne legyenek olyan magasak az elvárásaitok, mint az előzőekből következne, a történettel kapcsolatban pedig ajánlott a megfelelően kritikus szemlélet.)

 

Ti milyen filmeket tennétek még a listába? Melyik filmekben jelenik meg szerintetek legjobban és leglátványosabban a capoeira, mint mozgásművészet? És melyik fejezi ki szerintetek legjobban a capoeira szellemiségét?

Kommentben írjátok meg, ha van kedvetek!