2016. február 26., péntek

Az államrendszer és az erőszak

Sokak szerint Magyarországon az 1989-es változások óta nem volt újabb rendszerváltás, azaz még mindig az 1989-es rendszerben élünk. Ezt általában azért mondják, hogy hozzátegyék: nem kell aggódni a demokráciáért. Én régóta tudom, hogy nem így van, mert látom a félelmet és az öncenzúrát magam körül. De ami legutóbb történt a Választási Irodánál (konkrétan fizetett zsoldosok állták el az utat, és akadályozták meg egy népszavazási kérvény benyújtását), azalapján már nehéz volna azt mondani, hogy nem történt meg az újabb, antidemokratikus rendszerváltás. (Ezek az ál-optimisták valószínűleg csak akkor ismernék el az antidemokratikus rendszerváltás tényét, ha katonai diktatúra kezdődne. Az meg még nincs. De igazából már arra is bejelentették az igényüket. Nem tudom, van-e még miről beszélni…)

("Így ad Tisza István választójogot a munkásságnak" a XX. század elején)
Népszavazási kérelmet csak a Párt adhat be. (És a kormány, de az ugyanaz…)


Az utat elálló rosszarcú zsoldosok megbüntetése fel sem merült. De miért merült volna fel, hát rendszerfenntartó cselekedetet végeztek...

Pár nappal később néhány régi harcostársunk plakátokat ragasztott a Választási Irodára. (Jól tették.) Megbüntették. A tábla leszedése az épületről már szerintem is túlzás volt. De bátor cselekedet. De azért is megbüntették. Az „illetékesek” (na persze!) szerint az épületben 50 ezer forint kár keletkezett. 50 ezer forint kár négy szög kicsavarásával és a falra kent ragasztóval!

Mit büntet ez a rendszer?
Bünteti a másik elleni fizikai erőszakot, a személyes szabadság és a véleménynyilvánítás korlátozását? Nem bünteti. Ezt korábban a véleménynyilvánítás részeként kezelték (az általuk egyébként lenézett és félreértett „liberalizmus” jegyében), most viszont már egyenesen a rendszer része lett. Ezzel tartja fenn magát.
Mit büntet ez a rendszer?
Bünteti a tárgyak elleni erőszakot. Bünteti a szimbólumok elleni erőszakot. Bünteti az engedetlenséget, amit szintén agressziónak kezel.
Mit véd a rendszer?
Az embert, az emberi méltóságot láthatóan nem.

Nyáron a más emberek elleni uszító gyűlöletplakátokat igyekeztek megvédeni a magyar állampolgároktól.
Mit véd a rendszer?
Ezek szerint a másik ember elleni gyűlöletet védi.
Ez teszi igazán embertelenné.

„Ne legyél már olyan agresszív/erőszakos!”
Ezt általában nem olyankor halljuk, amikor valaki ellen konkrét fizikai erőszak történik, hanem amikor valaki éppen elmondja a véleményét, és jogos felháborodásában valamivel talán hangosabban beszél, mint szokott. Még ha nem is személyeskedik, akkor is ezt a fenti mondatot kapja a fejéhez. Mintha felcserélődne ebben a rendszerben az „erőszak” és a „véleménynyilvánítás” szavak jelentése.
Ha belegondolunk egyébként, általában ha erőszakról beszélünk, akkor úgy kategorizálunk, hogy verbális vagy fizikai agresszió történt. Számomra azonban más kategorizálás is létezik. Hatalmi erőszak történik, azaz valaki visszaél az erőfölényével vagy „forradalmi erőszak”, amikor éppen az a cél, hogy egyik ember erőfölényét, ezáltal visszaélését a másikkal szemben megszüntesse? (Azaz: megvédje a gyengébbet…)

A forradalmi erőszak, mint a hatalmi erőszak megszüntetésének módja létezik, és vannak egészen hétköznapi formái is. Ha látjuk, hogy valaki erőfölényével visszaélve bánt valakit, szerintem nem bűn, ha leordítjuk az agresszor fejét. A cél ezzel nem feltétlenül az, hogy magunkat megveressük, hanem az, hogy az erőfölényt megszüntessük. Márpedig az erőfölény sokszor csak az elnyomott ember félelméből származik.
Éppen ezért kell a forradalmi erőszakkal vigyázni is: a lényeg, hogy soha ne váljon öncélúvá. A forradalmi erőszaknak konkrétan az a lényege, hogy azonnal megszűnik, mihelyt az agresszor fizikai fölénye megszűnik, és nem megy át bosszúállásba. (Amint ezt Bibó István megírta.)
„Nem jelenti azonban a forradalmiság az erőszak módszereinek önmagáért való dicsőítését. (…) Nagyon is nem szabad embereket hozzászoktatni ahhoz, hogy mindennapi közéleti kérdések fáradságos megoldása elől az erőszakra való hivatkozással, és az ellenfél riogatásával térjenek ki, s az erőszakból mindennapi segítőeszközt csináljanak. (…) Jaj azonban annak a forradalomnak, amely azt hiszi, hogy az embereket nem felszabadulásra, hanem műtárgyak elpusztítására kell felszólítani, s öncélt csinál abból, ami csak kísérőjelenség.”
(Bibó István: A Nemzeti Parasztpárt jellemzése)

Az erőszak némely kontrollált formái néha elkerülhetetlenül szükséges rosszak lehetnek. De ez természetes. A baj ott van, amikor az erőszak öncélúvá kezd válni (fasizmus) vagy amikor rendszerfenntartó erővé. Ez az, ahol most tartunk.

(Választás 80 évvel ezelőtt... vagy két év múlva?)

2016. február 21., vasárnap

Hogyan csináljunk mitológiai témájú filmet? (Példa képekben)

Ezt a trailert találtam a legutóbb az Interneten:
https://www.youtube.com/watch?v=10knVmsxayQ

Harsány, túltolt, émelyítően látványos, giccses, olyasmi, amiből nem sülhet ki sok jó. Pedig az eredeti történet alapján ebben annyi lehetőség lenne! Csak kicsit több szeretettel és emberismerettel kellene hozzányúlni.

Kemet (az ókori Egyiptom) istenei remek alaptémát nyújtanak az irodalomnak és a filmművészetnek. Ízisz, Ozirisz, Hórusz és Széth története pedig különösen olyasmi, ami remek téma lehet egy hollywoodi filmnek. (Csak szerintem nem élőszereplős film kellene hozzá, hanem egy lazaságot és viccet sem nélkülöző, de lehetőleg nem teljesen Disney-stílusú rajzfilm, abban a szellemben, ahogy azt mondjuk Darren Pepper elképzelte, tehát a figurákat és a köztük lévő viszonyt némileg árnyalva is.) Csoda, hogy eddig nem készült ennek a történetnek bármilyen amerikai filmes feldolgozása. Vagy mégis?

A történet:

Oszire (Ozirisz) a messzi-messzi időkben volt Kemet (Egyiptom) királya. A népe szerette, mert jóságos uralkodó volt és nagy szervező. Csakhogy túlságosan megbízott a körülötte lévőkben. Így például ármányos öccsében, Széthben is.

Széth, a vörösképű, féktelen harcos úgy gondolta, hogy harci erényei és érdemei okán sokkal jobb lenne ő a trónra, mint a bátyja. Ezért végül is összeesküvést szőtt ellene, és a testvére bizalmát kihasználva végül is megölte Oszirét.

(Egyesek szerint hátbaszúrta, mások szerint elevenen egy ládába zárta, és csak akkor szedte ki, miután a szerencsétlen Oszire megfulladt.) Utána mindenesetre darabokra vágta a tulajdon kedves rokonát, és a Nílusba hajigálta a tagjait.

Iszet (Ízisz), Oszire felesége gyereket várva szökött meg Széth elől. Iszet nagy varázsló volt. A Nílus mocsaraiban bujdosva, különböző halakat megbűvölve sikerült összehalásznia a Nílusból férje tagjait. Ekkor segítségül hívta sakálképű rokonát, Anubit, az orvoslás nagymesterét, hogy állítsa össze újra Oszire testét, hogy tisztességgel eltemethessék.

Anubi megtette, és ezzel a művelettel egyben feltalálta a halottak bebalzsamozását is. Iszetnek végül még életre keltenie is sikerült a halott Oszirét, aki azonban a többi istenek ítélete folytán nem maradhatott így életre kelve a földi világban.

Az Alvilágba kellett mennie, annak lett uralkodója, az ő feladata lett, most már némileg elzöldülve a holtakat segíteni.
Iszet viszont még jódarabig nem követte. Ugyanis közben világra hozta a fiát, Hórt (Hóruszt).

Hórusz is nagyrészt bujdosásban nőtt fel, idővel daliás, sólyomképű ifjúvá serdült. Az anyja, Iszet mellett apja két jóbarátja volt segítségére:

Anubi és Thot
Akik közül

Thoth, az íbiszképű polihisztor-tudós elsősorban a szellemi tudományok ismerője volt, írástudó, matematikus, fizikus, mérnök, filozófus. (Az íbiszen kívül majommá is át tudott változni.)

Anubi pedig a fizikai ismeretek művelője, orvos és harcos.

Hórusz mindkettejüktől sokat tanult. De időnként az apját is meglátogathatta az Alvilágban.
Aztán: Mikor eljött az ideje, Hórusz visszatért és egy nagy csatában összecsapott Széthtel.

Személyesen is megküzdöttek egymással, de sem a háború nem járt eredménnyel, sem ők ketten a két nagy harcos nem bírtak egymással. Nagyon sok fájdalmas sebet ejtettek egymáson, míg végre abbahagyták.
Hogy a végső eredmény mi lett, arról különböző változatok élnek.

Egyesek szerint Hór végül mégis legyőzte gonosz nagybátyját, és egész Kemet királya lett.

(Erre utal hogy általában az ország egységét szimbolizáló fehér-vörös kettős koronával, a Pszhenttel a fején ábrázolták.) Mások szerint Széth és Hór végül kényszerűen békét kötöttek és az ország megosztásában egyeztek meg. Hórusz kapta Felső-Kemetet, azaz a Nílus felső folyásánál lévő részt Uaszet (Théba) központtal, és vele a Hedzsetet, azaz a felső, fehér koronát. Széth kapta Alsó-Kemetet, vagyis a Nílus delta-torkolatvidékét, és vele a vörös képéhez passzoló alsó vörös koronát, a Desdretet.

De hogy ezt hogyan döntötték el, azt sem tudni biztosan...

A két ország egyesítését aztán csak Felső-Kemet egyik királya, Meni Aha végezte el. Ő egyesítette újra a két koronát is. (Két részből összeállított korona… Ismerős valahonnan a történet, nem?)
De Széth és Hórusz addigra már mindketten Kemet legfontosabb istenei közé emelkedtek.Bár egymással nem békültek ki, az emberek mindkettőjüket tisztelték, mert mindkettejüknek megvolt a maguk funkciója.

Szóval...
Na, ebben a történetben nagyon nagy lehetőségek vannak. Szimpátiánk nyilván Hóruszé, de érdemes lenne kibontani, hogy miért szeretik sokan Széthet, miért állnak az ő oldalára. Miután nem bírnak egymással fizikai harcban, elkezdik-e egymást tisztelni és jobban megismerni Hórusz és Széth? Megbánta-e Széth az idők során Oszire meggyilkolását? Van-e emberség cinizmusa és gonoszsága mögött? Lovagiasabbá teszi-e a Hórusszal való szemtől szembeni harc? Milyen Hórusz viszonya az anyjával? És az istenek közé emelkedett, csak ritkán látott apjával? Akar-e Hór király lenni, vagy csak a Széth elleni bosszú hajtja? Aztán behozhatjuk még mellékszereplőnek a többi isteneket is, hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet. Ilyenek lennének például
pl.:

Básztet, a cicaképű cicababa, akit kedves, melegszívű lányként ismernek, aki mindenkit kibékíteni igyekszik. Hogyan áll ő Hóruszhoz és Széthhez.

Nebethet (Nephthüsz), aki Iszet nővére és Széth felesége. Mikor Széth megölte Oszirét, Nebethet segített elmenekülni Iszetnek. Így aztán az ő szerepe és viszonya a többiek harcához is több mint érdekes lehet.

Szekhmet, a féktelen nőstényoroszlánképű harcos nő. Ő vajon kinek az oldalára állhat.

Bész az ijesztő külsejű, de aranyszívű törpe, a gyerekek védelmezője mindenféle betegségtől és veszélytől.

Stb., stb.

Szóval ilyen érdekes dolgokat ki lehet hozni az egyiptomi (kemeti) mitológiából. Vajon képes lesz-e ilyen érdekes, árnyalt karakterábrázolásra egy film, amelynek már a trailerében ennyi a cgi? Kétlem, de meglátjuk.

2016. február 17., szerda

Idézőjel (Jászi)


„Az alkotó szellemiség a világ legnehezebben egyesíthető és szervezhető emberanyaga. Elképzelhető-e oly közös akcióprogram, melynek számára annyi differenciált energiát megnyerni lehetne? Nos, ezt az akadályt mi is látjuk, de annak komolyságát nem szabad túlozni. A szellemi energiák anarchiájának velünk született tana nem állja ki a bírálatot. Ez a tan az intellektuális középszerűség vagy teljes értéktelenség körében szerzett tapasztalatokból született meg, tehát elsősorban arra a művészeti és irodalmi álszellemiségre, arra a relativista szellemeskedésre vonatkozik, mely ellen elsősorban kell fölvenni a harcot a Szellem Internacionáléjának. Az igazi szellemiség tényleg anarchista, de nem a szó közkeleti, hanem tudományos értelmében. Valódi alkotó lélek nem tűr maga felett olyan tekintélyt vagy szabályt, mely nem az ő spontán hozzájárulásából alakult ki. De senki jobban nem tiszteli az észszerű s a közreműködők szabad akaratából létrejött rendet, mint az igazi szellemiség emberei. Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezeket az intelligenciákat bárminő pártszerű programban tömöríthetőnek vélnénk. De igenis lehetségesnek tartanék egy megállapodást az alapgondolatokra, valamint a fő célokra, úgyszintén a leglényegesebb módszerekre és eszközökre nézve – természetesen minden nemzeti vagy osztálydogmatizmus kiküszöbölésével. (…) A jövő világrendjének elsősorban nem új tantételekre, hanem megtisztított értékítéletekre van szüksége, s azok közössége feltalálható mindazokban, akik csakugyan a Szellem lovagjai.”
(Jászi Oszkár: A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja)

2016. február 16., kedd

A határtalan idő filozófiája

(Ez egy régi könyvajánlós cikkem, amit most kiteszek ide, az előbb megígért sorozat első darabjaként, hogy értsük, miről beszélünk.)

Mircea Eliade és Az örök visszatérés mítosza

Mircea Eliade (*1907 - †1986) román vallástörténész, néprajzkutató és író, az összehasonlító vallástörténet egyik megteremtője volt. Eredeti szakterülete az indológia, a szanszkrit nyelv volt, de indiai tanulmányai közben érdekelni kezdték más „keleti” kultúrák és vallások és a filozófia fejlődése is. Élete második felében Franciaországban majd az USA-ban élt, vallástörténetet tanított Chicagóban az Illinoisi Egyetemen.
Eliade módszerének lényege elsősorban a különböző kultúrák mítoszainak és vallásos szertartásainak alapos összehasonlító vizsgálata volt. Ezekben sokszor egymástól nagyon távoli civilizációk esetében is nagyon sok hasonlóságot talált. Ezen elemek alapján fogott abba a merész kísérletbe, hogy a (külön-külön sokszor általunk is jól ismert) különböző motívumok alapján egy mögöttük meghúzódó közös gondolati gyökeret rekonstruáljon. Tulajdonképpen ennek a kísérletnek az eredménye Az örök visszatérés mítosza című könyve, amely bár tematikailag vallástörténeti mű, de összességében egy filozófiai alapvetésnek is felfogható, éppen ezért lehet érdekes bármiféle társadalomtudománnyal foglalkozó embereknek.
(A könyv legutóbbi magyar kiadása: ELIADE, Mircea: Az örök visszatérés mítosza. Avagy: A Mindenség és a történelem. Ford.: Pásztor Péter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.)

Az a világkép, amit Eliade ebben a művében felvázol, és amelyet ő archaikus lételméletnek nevez, az ősi, természettel szoros közösségben élő, vallási dogmák béklyóit még nem ismerő ember világképe. Azonban, éppen mert ez a világkép nagyon emberi és nagyon ösztönös, nyomait időről időre felfedezhetjük napjaink emberének gondolkodásában is.
Mi a specialitása ennek a lételméletnek? Elsősorban az időszemlélet.
Az archaikus gondolkodásban a Világ kerek egészet, rendet alkot. Az idő is kerek egész rend, nem pedig egyenes vonalú mozgást végző valami. Az élet különleges megszentelt pillanatai azok az alkalmak, amikor az ember rádöbbenhet a nagy egész szentségére és a saját életében megismételheti a nagy isteni alkotást: a Világ teremtését. Ezt a célt szolgálják a különböző vallási szertartások, amelyeknek ciklikus végzése által az ember maga is részesévé válhat a teremtés munkájának. Az archaikus gondolkodás szerint az évkezdő rítusok nem egyszerűen eljátsszák a Világ teremtését, hanem a maguk valóságában újjáteremtik a Világot.
„Az áldozati szertartás során például nemcsak arról van szó, hogy pontosan az isten által, ab origine, az idők kezdetén rendelt áldozatot újra bemutatják, hanem arról is, hogy a szertartás ugyanabban az őseredeti mitikus pillanatban zajlik le most is. Másként szólva az áldozás megismétli az eredeti áldozást és időben egybe is esik vele. Minden áldozatot a kezdettel azonos, mitikus pillanatban mutatnak be. S a rítus eme paradoxona révén felfüggesztődik a profán idő és tartam.”

És ez nemcsak az évkezdő rítusokra igaz. Hasonló szertartásokat kell elvégeznie az embernek, ha új otthont alapít, hiszen ezzel is megismétli az istenségnek azt a cselekedetét, amellyel a káoszból renddel, saját törvényszerűségekkel rendelkező világot teremtett. Ugyanez igaz egy pár egybekelésére is: egy férfi és egy nő nászukkal új életet teremtenek, ezzel is megismétlik az isteni teremtés művét. És hasonló, megszentelt szertartásokat kell elvégezni sok helyen akkor is, amikor az ember a Világ felborult rendjét akarja helyreállítani, azaz ha betegséget akar gyógyítani, vagy valamilyen csapást akar magáról elhárítani.
„Nagyon sok primitív nép gyógyító szertartásának központi részeként elmondják a teremtésmítoszt. (…) Minden élet példaadó mintájának, a kozmikus teremtésnek újraérvényesítésétől remélik, hogy a beteg testi és lelki egészsége megújul. E törzsek még a születés, házasságkötés és a halál alkalmából is elmondják a kozmogóniai mítoszt, mert úgy vélik, hogy az őseredeti bővelkedés időtlen pillanatába való visszatéréssel biztosíthatják e helyzeteknek megfelelő legnagyobb tökéletességet.”

Amit érdemes észrevenni ezzel kapcsolatban: 1. Az archaikus szemléletű ember számára az idő az élet szüntelen újrateremtését jelenti, amelynek az egyén halála sem szabhat határt. Egyrészt mert halála nem véget csupán átlényegülést jelent: más alakban folytatja a teremtés szakadatlan munkáját. Másrészt mert utódai átveszik azoknak a megszentelt rítusoknak a végzését, amelyek egykor rá vártak. 2. Ez a fajta archaikus vagy mitikus idő semmiképpen nem modellezhető kétdimenziós modellel: nem halad valahonnan valami felé (például a Világ teremtésétől a világvége felé, a bűnbeeséstől a megváltás felé vagy az igazságtalantól az igazságos társadalmi rend felé). Az archaikus idő valójában szakadatlanul történik, azaz végtelen. Ettől szent.
Az archaikus, mitikus, szent idő tehát alapvetően különbözik a modern értelemben vett történelmi időtől, azaz az egyedi egyszeri és visszafordíthatatlan események idejétől. A történelmi, idő, a maga egyszeri és megismételhetetlen történéseivel behatárolt, mérhető idő, a mitikus idő végtelenségével szemben a végességet, az egyén múlandóságát képviseli. A mitikus, időtlen idő szentségéhez képest a történelem maga a profanitás. Emellett az egyén számára is félelmet és romlást hoz. Egyrészt az egyéni élet végességének tudata jelenti a halálfélelmet, ami a legbénítóbb és legkétségbeejtőbb félelem az egyén számára. Másrészt a történelmi események a maguk „rendkívüliségével” mégiscsak a kozmikus rendnek valamiféle kizökkenését, megbomlását jelentik.

(Ebből következik, hogy a „történelmi tettnek” az archaikus ember számára önmagában nincsen értéke, csak ha valamilyen archetipikus, „isteni” cselekedet, alkotás megismétlése. Hérosztratosz, aki a legenda szerint felgyújtott egy templomot, hogy a történelem megörökítse a nevét, ennek a fajta gondolkodásnak az abszolút tagadója.)

Mindezekből következik viszont az is, hogy a történelmi profán idő, és a mitikus, szent idő egyáltalán nem zárják ki, sőt éppenséggel feltételezik egymást. Felfoghatjuk úgy is, hogy váltogatják egymást, de úgy is, hogy a szent idő a maga végtelen és mérhetetlen időtlenségével, minden mástól függetlenül létezik, csak arra vár, hogy az egyének és közösségek létezésének tudatára ébredjenek. Ezért van szükség mind az egyének, mind a közösségek életében ünnepi, „önfeledt” pillanatokra, azaz ünnepekre, amikor elfelejtik saját végességüket, és tudatára ébrednek saját végtelenségüknek. Azaz megszabadulnak a félelem béklyóitól valamilyen szent élmény segítségével, és semlegesítik a történelmi idő káros hatásait. Az ilyen szent pillanatok, transzcendens élmények megéléséhez segítséget adhat egy-egy vallás is, azonban nem feltétlenül csak vallásban lehet ilyeneket keresni, hanem bármi olyan tevékenységben, amely az egyén számára biztosítja az önfeledtséget, a leghétköznapibb értelemben vett boldogságot, ha csak egy-egy pillanatra is. Ilyen élményt pedig nyújthat a szerelem, a tánc, egy művészet, sport vagy egy tudományág művelése (vagy esetenként a leghétköznapibb cselekvések is). Lényeg, hogy ilyen tevékenységekben az egyén alkotóként, teremtőként viselkedik, és ezáltal (bár az élményt a szó szoros értelmében egyénileg éli meg) valójában személytelen, pontosabban személyekfeletti, illetve időfeletti dolgokkal kerül kapcsolatba.
„Nem könnyű meghatározni, mit is jelenthet a >>személytelen tudat túlélése<<, noha bizonyos lelki tapasztalások adhatnak némi segítséget. Mi az, ami személyes vagy történeti abban az érzésben, amit Bach muzsikájának hallgatásakor tapasztalunk, vagy abban az összpontosításban, amely egy matematikai feladat megoldásához szükséges vagy abban az összefogott tisztánlátásban, amelyet egy bölcseleti kérdés vizsgálata igényel? Ha a modern ember a történelem befolyásának enged, akkor a személytelen túlélésnek ettől a lehetőségétől kicsinyítve érezheti magát. (…) Ezzel szemben az archaikus emberiség mindent megtett azért, hogy megóvja magát az újat és visszafordíthatatlant hozó történelemtől.”

Másrészt viszont az embernek ebből az archaikus idő iránti sóvárgásából fakad az a vágya is, hogy az őt körülvevő valóság bonyolult szövevényében megtalálja azokat a dolgokat amelyek tiszta, archetipikus értékeket és cselekvéseket valósítanak meg. Ez egyrészt veszélyes is lehet: az archetipikus formák keresése gyakran sematikussságra, leegyszerűsítésekre adhat alkalmat. (Olyankor például, amikor egy történelmi személyiséget vizsgálva mindenáron archetipikus, emberfeletti tulajdonságokkal akarjuk felruházni: hérosznak, szuperhősnek istennek kezdjük tartani, és így is nyilatkozunk róla. Holott tisztában kell lennünk vele, hogy az adott személy sem függetleníthette magát teljesen a profán történelmi időtől, és a szentséget ő is csak egy-egy cselekedetében valósíthatta meg. Történelmi életünk mérhető idejére nem helyezhetjük magunkat száz százalékosan a szent határtalan időbe.) Másrészt azonban segítheti is az embert: érzékennyé teheti olyan archetipikus értékekre, mint az őszinteség, az önzetlen segítség, illetve a szép dolgok alkotása. Ezenkívül észrevehetjük azt is, hogy a „történelem ismétli önmagát” formula mögött nem feltétlenül ciklikus vagy mérhető ismétlődést kell gyanítanunk. Hanem a történelmi tények között fellelhető feltűnő analógiákban és párhuzamosságokban bizonyos alkotó vagy pusztító archetipikus erők felbukkanását fedezhetjük fel a történelmi idő különböző pontjain.

Az örök visszatérés mítosza , amelyről a könyv címében szó van, tulajdonképpen éppen ezeknek a történelmi ismétlődéseknek egyfajta rendjét jelenti az emberek gondolkodásában. „Hogyan szenvedte el a történelmet az ember?” –teszi fel a kérdést Eliade. Vagyis: hogyan volt képes túltenni magát a történelmi időben bekövetkezett sokféle szenvedésen? Az egyik lehetséges válasz a történelem által előidézett sokféle dicstelen, szennyes és lelombozó eseményre a fatalizmus: annak képzete, hogy a történelemnek mégiscsak van valamiféle célja, vagyis lehet egyfajta vége is, ami után egy új aranykor, örök béke, és időtlen idő következik. Minden szenvedés csak ezt a boldog korszakot készíti elő. (Ez a képzet mégiscsak számos filozófiai rendszer alapja.) Ebből származnak aztán a különféle számítgatások is, azzal kapcsolatban, hogy az a bizonyos vég, nevezzük akár a történelem végének, akár világvégének, mikor következik be a történelmi mérték szerint mérhető időben. A másik lehetséges válasz az örök visszatérés mítosza, amely szerint sem a történelmi folyamatoknak, sem az időnek soha nincs vége, viszont minden időleges részleges apokalipszis egy új világ születését egy újabb történelmi ciklus megkezdését szolgálja. A történelem tehát minden egyes katasztrófa után újrakezdődik.
„A háborúk, a rombolások és a szenvedések nem pusztán az egyik korszakból a másikba való átmenet előjelei, hanem maguk alkotják ezt az átmenetet. Eképpen béke idején a történelem megújítja önmagát, következésképp új világ kezdődik.”

Az Eliade által megalkotott rendszer tehát (bármennyire is a félelmetessel, és a szerencsétlennel kapcsolja össze a történelem fogalmát) egyfajta történetfilozófia is, amely a néprajzkutatókon, és szociológusokon kívül a múlt kutatóinak és értelmezőinek is segítséget nyújthat. Nem véletlen, hogy maga a szerző a könyvének először a Bevezetés a történelem filozófiájába címet akarta adni, majd később ezt a Mindenség és történelem-re változtatta, majd mivel mindegyiket kicsit nagyképűnek érezte, végül a ma ismert regényes hangzású címen adta ki a kötetet. Érdekes egyébként, hogy az idő problémája mennyire foglalkoztatta Mircea Eliadét: több szépirodalmi művében is felbukkan a kérdés, hogy vajon az ember befolyásolhatja-e, megváltoztathatja-e, befolyásolhatja-e saját múltját, illetve áthághatatlanok-e az idő általunk ismert törvényei. (Szerencsére ezeket a kérdéseket úgy tette fel, hogy közben elkerülte az „időutazós sci-fik” szokásos és számunkra meglehetősen unalmasnak tűnő közhelyeit. Pl. Cigánylányok vagy Serampuri éjszakák című kisregényeiben)

Az örök visszatérés mítosza azonban mindenekelőtt egy filozófiai mű, amelyhez vallástörténeti kutatások adták az alapkérdéseket. Maga Mircea Eliade egyik legfontosabb művének minősítette, amely alapján más tudományos munkáit is könnyebb megérteni. Az biztos, hogy a könyv világszemléletünk fontos kérdéseit feszegeti, a magam részéről tehát mindenki (nem csak bölcsészek) figyelmébe szívesen ajánlom.

A vallásról vagy miről

Aki a vallásomról kérdez, készüljön fel egy hosszú beszélgetésre. Nem mintha nem tudnék rá kétszavas választ adni. Archaikus lételmélet. Hogy mi az?
Hát ezért készülj fel egy hosszú beszélgetésre, mert tudom, hogy ezt majd el kell magyaráznom, mégpedig jó hosszan. De ne ijedj meg: ez egy izgalmas beszélgetés lesz, egy szellemi kaland. Amelynek során remélhetőleg nem csak én fogok beszélni.
Eddig nem foglalkoztam a blogon vallással, ezzel a témával, legfeljebb távolról utalgattam rá. Úgy gondoltam ez egy elsősorban társadalmi, újságírói töprengő-gyakorló-kísérletező blog lesz. De nagyon gyakran teszik fel nekem ezt a kérdést. Így elhatároztam, hogy kifejtem a blogon is, hogy hogyan jutottam el a mostani világszemléletemhez. Itt legalább nem tud félremenni a beszélgetés (talán). És talán eljutottam oda is, hogy most már ne csak random válaszolgassak az ezzel kapcsolatos kérdésekre, hanem kicsit rendszerbe is próbáljam foglalni mindazt, amit gondolok. Úgyhogy indítok egy új sorozatot, amiről fogalmam sincs még merre fut ki.
Emlékszem, mennyire hatalmas élmény volt, mikor ennek az egésznek nevet tudtam adni. Pedig, mint már láttátok, félek az egyszavas ideológiák szolgálatától. De ezt a kifejezést, az archaikus lételméletet nem én találtam ki. Erre csak rátaláltam. Hamarosan elmesélem, hogy hol. Mindenesetre akkor úgy éreztem, végre találtam valamit, ami kavargó gondolataimat rendszerbe foglalta.
Akkoriban el is határoztam, hogy Mircea Eliade hatására és mintájára én is összehasonlító vallástörténész leszek. Aztán nem az lettem. Legalábbis a kutatásom fókuszában nem ez áll. Azonban így is sokat foglalkozom ezzel a témával is (vallási motívumokkal, stb.), mint az emberi gondolkodás fontos pontjaival.
Fontosnak tartok hozzátenni azonban két dolgot:
1. A könyv, amiben az "archaikus lételmélet" kifejezést találtam, bár nagyon fontos volt az életemben, nem vált a "szent könyvemmé". Nem idézgetem úton útfélen. Nem gondolom, hogy minden kérdésemre választ adott. Csak egy fontos pillanatban nagy kincseket találtam benne. Ami kellett, eltettem, és továbbálltam. Ha visszatérek hozzá, nem mint szent könyvhöz térek vissza, hanem mint egy nagyon kellemes emlékhez.
2. Úgy általában nem gondolom, hogy a vallásos élményhez a könyvek visznek el. A könyvek esetleg ahhoz kellhetnek, hogy nevén tudj nevezni dolgokat. De az élményt nem általuk, nem bennük tapasztalod meg.

Ezt akartam mondani előzetesen. Kicsit aggódom, mi lesz ebből, ha ilyen dolgokról kezdek írni. (Főként azért, mert hogy hátha nem fog ez illeni a blog többi témája közé.) De bizakodom is, hátha sikerül valamit adnom ezáltal az olvasóknak. Néhány gondolatébresztő gondolatot. Az út a ködbe nyúlik. Majd meglátjuk, hová érünk vele.

2016. február 14., vasárnap

Vers Bálint napján

Szeretjük Balassi Bálint verseit, különösen ilyenkor, Bálint-napon ezeket a szép szerelmes verseket. Íme itt van még kettő:

Balassi Bálint:
Istenem sok jókkal áldjon meg!

Istenem sok jókkal,
Mint mezőt virággal,
Édes lelkem, áldjon mmeg!
Jó egészségedben
És jó szerencsédben
Sokáiglan tartson meg!
Mit Istentől kévánsz
És csak alig is vársz
Az Úr Isten adja meg!

Lelkem édes szívem,
Soha feledékeny
Én terólad nem leszek;
És te beszédidről,
Csendes tréfáidról
Én minden jót reménylek;
Kit engedjen Isten
Hamar időn érnem:
Én csak azon könyörgök.

De lám édes szívem,
Az én Istenemnek
Csak ez volt akaratja,
Hogy szegény fejemet,
Szomorú szívemet,
Ő, csak ő elkénozta;
De hiszem, megszánja,
Csakhogy sanyargatja,
Míg akaratja tartja.

Az én Istenemnek
Alázatos szívvel
Csak azon könyörgök:
Szívem az szíveddel,
Lelkem az lelkeddel
Hogyha együtt lehetne,
Bátor ez világban
Keserves életem
Kimúlásra elmenne.

Az én könyörgésem,
Bizonnyal elhiszem,
Istenem meghallgatja;
Meg is adja nekem,
Azmit kíván szívem,
Ha kedves akaratja.
Csakhogy igaz hitből,
Lelki szeretetből
Könyörgésemet várja.



Minap kezembe vőm muzsikámot

Minap kezembe vőm muzsikámot,
Elpendítém keserves nótámot.
Megújétá az én bánatimot,
És így kezdém el gondolatimot.

Mert szívemet szerelemnek lángja
Környülfogta, mint egy tüzes fáklya.
Az sok búnak az mérge is rágja,
Azt nem tudom, mikoron elhagyja.

Jaj, hát hová légyen szegény fejem,
Búbánat ha nem távozik tőlem?
Szerelmesem, kérlek ne hagyj engem,
Akár csak te légy már könnyebbségem.

Tekénts reám kegyes szemeiddel,
Nyakamat öleld meg kezeiddel,
Enyhítsd szívem édes beszédiddel,
Hadd élhessek hű szereteteddel.

Ez szót hallván, szeretőm nyakamra,
Gyenge kezét veté a vállamra,
És szép csókot hinte az orcámra,
Annakutána így vigasztala:

„Ne szánkódjál életem istápja,
Mert szívemnek nálad vagyon vára:
Szerelmemnek nálad vígassága
Mindenkor, mikor szíved akarja.”

Hogy örvendezvén, néki ily szókat,
Szerelemtől elvévén sok jókat,
Ismét hátravetem mindazokat,
Hátravessünk minden bánatokat!

Isten legyen hozzád édes nymphám,
Énrám kegyesen tekints Annókám,
Ne légy feledékeny szép Ilonám,
Élj sokáig, édes szép Violám!

2016. február 10., szerda

Idézőjel (Jászi)

„A materializmus és a spiritualizmus harca, véleményünk szerint egyike a legmeddőbb tudományos vitáknak. Mindkét elnevezés egyformán szerencsétlen, és egy csomó skolaszticizmust rejt magában. (...) Kétségtelen, hogy anyag nincs erő nélkül és erő nincs anyag nélkül. Az anyagban nincs semmi materialisztikusabb, mint az erőben, és megfordítva, az erő semmivel sem transzcendentálisabb valami, mint az anyag. Végső lényegében éppen olyan kevéssé ismerjük az egyiket, mint a másikat. (...)
Metafizikai légvárépítés helyett a tudomány tisztje nem lehet más, mint kipróbált módszereivel tovább dolgozni a világmindenség megismerésén, kutatni annak két, mindenütt együtt jelenlevő, egymástól elválaszthatatlan jelentkezési formáját: az erőt és az anyagot. Ami igaz a filozófiai materializmusra és idealizmusra, ugyanez áll a társadalmira.”

(Jászi Oszkár: A történelmi materializmus állambölcselete)