Válaszaink és választásaink

Érdekes vita kezd kialakulni a Válasz-Online körül, amit én is érdeklődéssel figyelek, hiszen amióta elindítottam a blogot, nekem is célom fenntartani vagy újjáteremteni vagy visszahozni azt a népi szellemiséget, amit a magyar népi írók is képviseltek. És amit kifejeztek egyik lapjukban, a Válaszban is.

(Az eredeti Válaszban, az igazi Válaszban 1934-1938, illetve 1946 és 1949 között. Tehát nem a Heti Válaszban és nem a Válasz-Online-on!)

Érdekes módon ezt a szellemiséget most Papp István történész (aki a népi írók legnagyobb szakértője, maga is a népi szemléletmód éltetője, aki nekem is sok segítséget nyújtott) megpróbálja a Válasz-Online-on is számonkérni. A tisztességes függetlenségi és demokratikus népi szocializmust. Amelyet pl. Bibó István is magáénak vallott.

 

Papp István azt írja:

„Bibó István gondolkodása valóban „okos, demokratikus és tisztességes” volt, de (…) antikapitalista és szocialista is. (…) Azok a tiszteletre méltó szerzők, Weörestől Jékelyn át Sőtérig ekkoriban egyetlen fogalomban bizonyosan egyetértettek: ez pedig a szocializmus. Hogy miért? Azért, mert egy rettenetes háború pusztítása után keresték a kiutat, mint oly sokan a korabeli Európában. (…) S bizony itt rejlik a lényeg. Ha tényleg hűek szeretnénk lenni az egykorvolt jeles folyóirat és a körötte kialakult szellemi kör útmutatásaihoz, akkor nem csupán azt kell elmondanunk, hogy magas szellemi szintet képviseltek (ez igaz példának okáért a Nyugatra vagy a Magyar Szemlére is, mindkettőben publikáltak népi szerzők, de ettől még nem voltak népi folyóiratok), hanem őszintén szembe kell nézni azzal a ténnyel, mit is gondolunk ma egy harmadikutas szocializmusról. (…) Vajon a Válasz egykori szerzői is ugyanazoknak mondtak volna köszönetet, akiknek az emlékező? (…) Én sokkal inkább nekik mondok köszönetet: a hajdani prédikátoroknak, s azoknak a parasztembereknek, kézműveseknek, szegény diákoknak, adakozó kis- és középnemeseknek, akik elsősorban a magyar népet, nem pedig a Habsburg Birodalmat kívánták megtartani. Mert a birodalom elenyészik, ám ettől a nép még fennmarad, sőt ez az igazán fontos.”

A szerző véleménye szerint tehát a Válasz Online inkább Szekfű Gyula tradícióját, a „labanc” hamis realizmust, vagyis a birodalmakhoz (nem elsősorban csak az imperializmusokhoz, hanem a mindenkori „erős felekhez”) alkalmazkodó, saját megalkuvását dicsőségként hirdető, bár ezúttal békés véleményfórum lenne.

Papp István ugyanis így folytatja:

„Válasz Online a magyar történelem nagy hagyományai közül nem Bibó István, hanem Szekfű Gyula útját követi. (…) Lehet és elfogadható úgy érvelni, ahogyan hajdan Szekfű Gyula tette a nagy birodalmakba való magyar betagolódás szükségessége mellett. Ám ha azt tesszük a címlapunkra, hogy Válasz, akkor tudunk kell, hogy e hajdani folyóirat szerzői másfelé keresték az utat. Itt két rivális, feleselő hagyományról van szó, s a közöttük való választás azt is tükrözi, hogy a jelenben és a jövőben merre szeretnénk haladni.”

 

Bár, mint mondtam, hasonló szellemiséget követek, mint Papp István, de talán kicsit túlzásnak érzem, hogy egyetlen cikkért az egész lap szellemiségét ilyennek lehetne ítélni. A Válasz Online talán sokszínűbb ennél.

 

De nézzük, mit VÁLASZol erre a Válasz Online szerkesztősége!

„A megszakítottság, a folyamatosságok hiánya, szerzői-olvasói közösségek elporladása mind-mind a magyar 20. század tragikus és nehezen feldolgozható következménye. Ez azt is jelenti, hogy lassan hat éve épített lapunk nem lehet azonos a történelmi Válasszal, és pusztán fantáziával, ingatag gondolatkísérletekkel tölthetnénk ki a kettő közt eltelt 70-80 évet. (…) Van persze, amit biztosan tudunk és vállalunk a Válasz történelmi örökségéből. A népiek szociális érzékenységét, a közjavak iránti elkötelezettséget és általában: a közösséget, a felelősséget és a szabadságot. (…) Értjük Papp István szempontjait, de ha mi 2024-ben a népi-urbánus tengelyen határoznánk meg magunkat, az egészen egyszerűn valóságidegen volna. (…) Megtisztelő szellemi igényesség, hogy ilyen történelmi távlatokban értelmezi munkákat, de ilyesmit kizárólagossággal soha sem deklaráltunk a Válasz Online-ról, és nem is fogunk. (…) sikeres Magyarországot az Európai Unióban képzeljük el.”

 

Tehát ami ebből számomra kiderülhetett:

A Válasz Online szerkesztősége nem igazán érti a felvetett problémát, nem arra reagál, és ez szerintem baj. Igazuk van abban, hogy a „népi-urbánus-ellentét”, ha volt is ilyen valaha, 2024-ben tényleg valóságidegen. (Az volt egyébként már az 1930-as években is, ezt legtöbben a népiek és az „urbánusnak” bélyegzettek is előbb-utóbb belátták.) De ha azt hiszik, hogy a népi „harmadikutas” szocializmus kizárólag így, „a népi-urbánus tengelyen” értelmezhető, akkor tényleg totálisan félreértik, amit Papp István felvetett. Azoknak (a jellemzően liberálisoknak) ugyanis, akiket valaha „urbánusoknak” mondtak, semmi közük nem volt az alkalmazkodó „labanc” hamis realizmushoz. Éppen a „labanc” hamis realizmus volt az, amelyik a népiek és az „urbánusok” között mesterségesen ellentéteket akart szítani, mindkettő csoportban ellenfelet látva.

Papp István pedig nem az „európaiságot” kifogásolta, hanem a birodalmakhoz való elvtelen behódoló alkalmazkodást. És ez nagy különbség. (Mint sokszor látjuk, egy birodalomhoz elvtelenül alkalmazkodni lehet az „európaiságra” hivatkozással vagy annak elutasításával is. Nem ez a lényeg, hanem maga az alkalmazkodás behódoló attitűdje.)

Lehet viszont, hogy Istvánnak is érdemes lenne a kérdéshez másik irányból közelítenie. A Válasz Online-on valószínűleg nem érdemes az arculatot számonkérni a név alapján. Hanem fordítva: a nevet lenne érdemes számonkérni az arculat alapján. (Vagyis: ha ezt a szellemiséget követik, minek használják a „Válasz” szót a nevükben.) De lehet, hogy a kettő között nincs is érdemi különbség, tudván, hogy a mi kedvünkért nem fognak nevet változtatni, ha ezt a mostanit már bejáratott „brandnek” tartják.

(Egyébként ha a nevet akarnánk számonkérni, azt már a Heti Válasz-korszakban meg kellett volna tenni. Nekem akkor persze még csak kialakulófélben volt ez a népi meggyőződésem, még nem volt minden ilyen kiforrott nálam, mint később.)

Emellett meg még több dologban is reménykedhetünk.

Az egyik, hogy az idő sokmindent eldönt, hogy mi bizonyul maradandónak a szellemi emlékezetben. Ha voltak az 1990-es években, akik hasonlóan gondolkodtak, mint Papp István meg én most (és biztosan voltak ilyenek), azokat eléggé elkeseríthette, hogy a „Független Kisgazdapárt” kifejezésről nem a Magyarország háború utáni újjáépítésének élén álló agrárpárt és annak emblematikus alakjai, mondjuk Bissei Nagy Ferenc és Tildy Zoltán juthattak eszébe, hanem Torgyán József, a Parlament akkori zavarosfejű bohóca és a mögötte álló, zavarosban halászni igyekvő banda. Ami még csak nevet tévedésből továbbvivő méltatlan utódnak sem volt nevezhető: ha valaki értelmesen akart a történelemről beszélni, muszáj volt elmondani, hogy ez a FKGP nem az a FKGP, ez valami más. És most mi a helyzet? Úgy látom, lassan elérkezünk oda, hogy a „Független Kisgazdapárt” kifejezésről megint inkább Bissei Nagy Ferenc és Tildy Zoltán pártja jut eszébe a gondolkodó embereknek. Mert Magyarország háború utáni újjáépítése és az akkor felmerülő lehetőségek mégiscsak jelentettek és ma is jelenthetnek valamit. Ha máshogyan nem, Patacsi Kovács Béla kapcsán (akinek külön emléknapja van) nem megkerülhető az eredeti FKGP-ról is beszélni. Torgyán végtelenül áradó, de semmit sem jelentő mondatai viszont elszálltak a nagy semmibe…

A másik, ehhez kapcsolódó dolog, hogy a Válasz Online-t és a Heti Választ (amiknek a mondatai viszont talán nem fognak elszállni a semmibe, mert ezekben is rengeteg érték van) mégiscsak meg lehet különböztetni az eredeti Választól, hiszen benne van a nevükben a „Heti” és az „Online”. Ha meg akarjuk különböztetni őket, csak következetesen kell használni a neveket. (Esetleg az „eredeti” helyett mondhatjuk azt is, hogy a „népi Válasz”, esetleg így is: „Népi Válasz”.)

A harmadik, hogy a népi íróknak azért több lapja is volt nem csak a Válaszról ismerhetjük őket, és nem a „Válasz” név az egyetlen, ami kifejezte a csoportidentitásukat. Hiszen ezért hívjuk őket „népi íróknak” (illetve a későbbi csoportosulásaikat Márciusi Frontnak és Nemzeti Parasztpártnak), és nem „Válasz-körnek”.

Ha pedig manapság egy „harmadikutas” (ha ez a kifejezés ma még használható) népi szocializmusról akarunk beszélni mai viszonylatban, arra is megvannak a megfelelő fórumok. Ez a párbeszéd jelenleg a Mércén, a Fordulatban, a Partizánon, a Szikra Mozgalomban, a Közélet Iskolájában és (talán még) a Társadalomelméleti Kollégiumban folyik. Na és persze ezen a blogon is, ha odafigyelek, ls nem hanyagolom el. (Ha olvassátok és követitek, talán nem fogom.)

Ezeket érdemes követni, és nem bedőlni olyan népnyúzó hatalmi körökből jövő rágalmaknak, hogy ezek valamiféle „kádárista” nosztalgia-maradványok lennének. Ha van, ha lesz a népi íróknak szellemi öröksége, akkor az jó eséllyel ezeken a fórumokon születhet meg, már ha mi is segítjük a megszületését.

A Válasz Online a maga jóindulatú humanizmusával szintén egy fontos szövetséges lehet ennek a kibontakozásában és talán sokaknak segíthet kikecmeregni abból a zsákutcából, abból a morális csődből, ahová a „konzervativizmusnak” nevezett mai szellemi züllés, ez a kollektív antiszociális személyiségzavar juttatott jobb sorsra érdemes embereket.

 

A vitához aztán Lányi András szólt még hozzá tisztázó szándékkal:

Azt írja:

„Egyazon nemlétező szellemi táborba tartoztok mindannyian, a normálisan (és egyáltalán még) gondolkodó magyarok, ráadásul a sokszínű hagyományt méltányosan és lelkiismeretesen kezelő magyarok táborába. Abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy olvassátok is egymást. (…) Abból, hogy egy interjúban éppen milyen jelzők szerepelnek, kár lenne ilyen messzemenő következtetést levonni. (…) Bibó István, Jászi Oszkár, Németh László és Polányi Károly, a huszadik század első felének legfontosabb magyar gondolkodói mind szocialistának és baloldalinak vallották magukat, bár ez mindegyikük számára mást és mást jelentett. Megszívlelendő és kevéssé méltányolt szellemi örökségük megértéséhez azonban ma nem biztos, hogy ez visz közelebb. Maradjunk a harmadikutasságnál (bár az se ilyen egyszerű: mi között harmadik az az út?). (…) Papp István (…) okkal tiltakozik majd, olvasva a szerkesztőség válaszát, mondván, hogy félreértették, mert ő nem a népies–urbánus vitában védte a népieseket holmi urbánus torzítástól. Hanem igenis a kuruc hagyományt védte a labancoktól. (…) Ezekre a szellemi energiákra ma, a múltat gátlástalanul hamisító emlékezetpolitikák korszakában másutt lenne szükség.”

 

Tehát, amit látni:

Lányi András legalább megértett valamit a témából, érti a különbséget a „kuruc-labanc”-ellentét és a „népi-urbánus-vita” között. (A kettő közötti különbségről és a kettő összezagyválásának veszélyeiről már én is írtam, még a kezdet kezdetén többek között, az „István a király-jelenség” kapcsán is itt.) Így reményünk lehet arra, hogy azt is látja, mi lehet a „népi”, mint szellemi irányzat jelentése.

Nekem pedig ha már elindult ez a párbeszéd az új népi szellemi irányzat lehetséges kialakításáról talán reményem lehet arra, hogy folytatódni is fog, a megfelelő fórumokon. 

Válasz gyakori kérdésekre

 

Azt kérdezitek megint, miért vitatkozunk... Itt vagy a Facebookon, vagy bárhol az Interneten, vagy akár az utcán vagy a munkahelyen. Miért nem hagyjuk rá a másikra a hülyeséget...

Én például pont azért, mert bízom másokban, abban, hogy akár meg is érthetjük egymást. Ha mindenkire csak „ráhagyok” mindent, az éppen nem a békességet szolgálja hosszú távon, hanem az egymás melletti elbeszélést.

Hogy nincsenek már tétek?

Lehet, hogy vitáink tisztán elméletiek; tétjük, jelentőségük nincs. De mégis: sokan mondják, hogy a világ jobb hellyé tételéért a magunk szintjén kell küzdenünk, a rendelkezésre álló eszközeinkkel. Ha pedig az eszközeink között van morális tisztaságunk megőrzése (készülve minden olyan időre, amikor majd több eszközünk lesz a cselekvésre, és ennek a morális tisztaságnak tettekben is lehetnek következményei) és tudásunk, tisztánlátásunk fejlesztése, akkor meg miért ne dolgozzunk ezen, úgy is, hogy ezért konfliktusokat is vállalunk?

Önmagunk fejlesztése olyan irányban, hogy szavainkért felelősséget vállaljunk, segíthet abban, hogy majdan, ha eljön az ideje, tetteinkért is vállaljuk a felelősséget.

Ezért nem tudtam elfogadni azt a véleményt, hogy könnyedén lépjek túl azon, ha valaki (különösen ha egy közeli ismerős, barát vagy harcostárs) összevissza beszél mindenféle hülyeségeket, köztük morálisan alapból vállalhatatlan dolgokat. Nem tudtam mit kezdeni az olyan érvekkel, hogy „ezek csak szavak”.

Pont a szavak súlyának elveszését nem szabad hagynunk, mert a szavakból egyszer tettek lesznek. Még ha nem is azonnal.

Frissítés a politikai irányzatokról

 

Amióta elkészült, többekkel is megosztottam az elemzésemet a Magyarországon létező (nem két, hanem) hat oldalról. De idén már többen mondják, hogy egyre sürgetőbb egy új elemzést írni, mert eléggé megváltozott a helyzet.

Emlékeztetőül: azt állítottam, hogy a hat politikai oldal (amelyek egyet leszámítva nem fejezhetőek ki pártokban, ne is próbáljátok) a következő:

A nerencsek (fidesznyikek)

A posztfasiszták (és a tényleges f*siszták)

A liberálisok

A demokratikus szocialisták

A destruktív ellenzék/ Az erőltetett centristák

A tankisták (autoriter kommunisták)

Közülük a demokratikus szocialistákat tartottam legszimpatikusabbnak, illetve magam is ide soroltam magamat. (Nevezhetjük szociáldemokratáknak, szocdemeknek is, de akkor saját magamat ezen beül mindenképpen az újjászervezett szocdemekhez sorolnám, nem a hagyományos MSzDP-hoz.) Leginkább azért, mert itt láttam a lehetőségét annak, hogy valódi problémáról beszéljünk és túllépjünk a hideg polgárháborús tévképzeten, hogy „két oldal” áll egymással szemben. Talán lehet esélyünk észrevenni a valódi közös érdekeket is. (Lenne, ha sokan nem „baloldalaznának”, magunkat is folyton, amivel pont ezekbe a nem releváns ellentétekbe gyömöszölnek bele minket, mint Prokrusztész ágyába.)

A többiekről azt gondoltam, azért hajlamosak beleragadni ebbe a tévképzetbe, mert:

-        -        a nerencsek és a liberálisok egymást ellenségnek tekintik

-        -    a liberálisok a szocdemeket alárendelt csatlósnak gondolják (ide értve a magukat megtévesztő módon „szocialistának” vagy MSzP-nak nevező liberálisokat, illetve liberális pártot is)

-        -       a posztfasiszták ténylegesen a nerencsek alárendelt csatlósai, bármit is hirdetnek egyébként magukról

-        -     az államkommunisták („tankisták”) a régi hidegháborús logikájukat akarják alkalmazni, és aszerint bratyiznak egyik vagy másik csoporttal, hogy ezt a logikát kitől hallják vissza

-        -    a destruktív (ál)ellenzék is „két táborról” beszél, amin ők kívülállnak. Ők görcsösen bizonygatják magukról, hogy ők a „centristák”, ők a magasan mindenki felett lebegő „bölcsek”, akik „nem állnak senki oldalán”, és bár állítani sem állítanak semmit, ezzel a hozzáállásukkal mindenkinél okosabbnak hiszik magukat. De éppen ezzel a görcsösen erőltetett passzivitásukkal válnak a rendszer fenntartóivá

 

Mi változott ehhez képest?

Úgy tűnik, a „görcsös centrizmus” a kényszeres passzivitásból hirtelen megszervezett, aktív erővé vált. Szervezete lett (a Tisztelet és Szabadság Pártja, vagy röviden TiSzaP*) és identitása lett.

Erre leginkább a „görcsös centrizmust” eddig is fenntartó „destruktív (ál)ellenzék” kénytelen reagálni. Reagálásuk kétféle lehet:

-        -    Vagy megtartják az ellenzékiséget, és csatlakoznak a TiSzaP-hoz (mint Puzsér Róbert és hívei)

-        -      Vagy megtartják a destruktivizmust, ekkor viszont elvesztik az ellenzékiségüket, és „ártatlan” „centrizmusukat”, azaz eddigi féltett kincsüket is. (Mint pl. Hont András.) **

(* a párt neve Tisztelet és Szabadság Pártja, tehát a rövidítése logikusan TiSzaP. A „Tisza” egy folyó neve.)

(** Puzsér Róbert most azért ekézi Hontékat, amit ő maga művelt a legmagasabb szinten: a cinikus gáncsoskodásért. Végül is jó, hogy ezt leleplezi, csak azért lehetne ebben némi önreflexiója vagy önkritikája is. Nincs neki, éppen úgy, ahogyan eddig Magyar Péternek sincs.)

 

A többiek nem tudtak ezzel a helyzettel mit kezdeni. Mi sem. Egyelőre várjuk, hogy mi lesz.

Az újcentristákkal szemben még bizalmatlan vagyok. Programot még nem mutattak fel, ezért a jószándékukról még nem tudtak meggyőzni. Baráti jobbot nem próbáltak nyújtani. Nem úgy tűnik egyelőre, hogy ők hajlandóak lennének különbséget tenni a liberálisok és demokratikus szocialisták között. Azt meg ne várják tőlem, hogy ha eddig nem tettem, most hirtelen leboruljak egy Új Vezér előtt, csak azért, mert kilépett a népnyúzók közül. (Amikor jó ismerőseim váltak durva lejáratások áldozataivá, még lapított.) Nem zárkózom el tőle, de várom, hogy mondjon valami konkrétumot, amire reagálni lehet.

Az biztos, hogy én feldúlni és megszüntetni szeretném azt a szörnyű erődöt, ahonnan mérget öntenek a magyar vizekbe és agyakba. Aki ehhez faltörő kosként segítséget nyújt, az hasznos lehet. Csak tartok tőle, hogy az Új Vezérnek inkább várkapitányi ambíciói vannak. Bizonyítsa be az ellenkezőjét és jövünk. Nem hű alattvalónak, hanem szövetségesnek.

Addig marad a várakozó megfigyelés. És a reményteljes emlékezés, hogy volt azért már a történelemben egy Bosak tábornok…

Idézőjel mára (Lajos)

 Mert hogy több részre szakadtunk, az tényleg igaz lehet. De tényleg csak a határváltozások miatt? Vagy meg vagyunk átkozva? És mit lehet tenni, hogy tényleg újra összetartozhassunk? (Egy felvidéki magyar író válaszol egy erdélyi magyar lapban.)

„A magyar sorsprobléma nem egyetlen, de kettős kérdés. És nem az a kérdés az első, hogy mit csináljon a magyarság a világ nemzetei között, de az, hogy mit csináljon a magyarság önmagával. Nincsen-e még elég világossága a világháború utáni magyarságnak, hogy megkérdezze: hogyan húzhatná ki végre fejét a mesterségesen csinált magyar végzetből? Hogyan szabadítsa ki magát meghamisított sorsából? Mert nincs átok, mint atavisztikus, a világtérből előrengő titokzatos ősi erő. Nincs magyar átok és még kevésbé van turáni végzet. (…) Nincs magyar átok és nincsenek magyar megátkozottságok, csak erők, erőformák, erőjátékok, társulások és mérkőzések vannak. E megátkozottsági hit mögött meghúzódó erők és erőkombinációk nyitjára jönni, a meghamisított magyar végzetnek, apokaliptikus fikciónak, az ál-magyar sorsnak a kulcsát megtalálni, a „magyar átkot“ leleplezni, ebből a gonosz, hínáros bűvöletből egyszer és mindenkorra kivonulni, meglátni a magyar világot annak, ami, ez a magyar realizmus. (…)

Csaknem húsz évvel a katasztrofálisan elvesztett világháború után a magyarságnak kevésbé van helytálló sorstudata, mint bármikor is. Ezért nem is ura sorsának.

A meghamisított magyar végzet, a magyar álsors pedig abban áll, hogy a magyar dolgozók munkás, paraszt és polgári nép-nemzete feudális nemesi nemzet-gondolatban, földarisztokrata légkörben, politika és társadalmi sugallatokban, befolyás és formálás alatt él, amellett, hogy a népnek az alkotmányba történt beemelése tényleg még máig sem emelte bele a népet a nemzetbe. Az a tervszerű politikai bűn, mely egy nemzet zömét, millióit, egy merőben érdekellentétes nemzettudatban tudja fogvatartani, ennek az ellentmondásnak diabolikus összekovácsolásából tudja elősugároztatni a meghamisított magyar végzetet, a „magyar átok“ fikcióját, ezt a semmiből csinált valamit, mely egyéni és nemzeti erőket, akarást, tehetséget, küldetést lárvásan megsápaszt, elrohaszt, fátummá gyilkol. (…)

A megindult osztálytársadalmi kettéválasztódás a hűbéri rendszer, a földesúri és jobbágyvilág kialakulásával a legélesebb szembenállás formáit vette föl az elnyomás, kihasználás, üldözés brutalitásának ostorpattogásával és a kiuzsorázott, kínzott jobbágyok jajgatásával tölti be az elkövetkező századokat. (…)

A földprofit szenvedélye és a belőle fakadó kiuzsorázási kéj így taszítja egyre távolabb és távolabb egymástól a nemzet-magyart — mert földesúri magyart és a nép-magyart, mert jobbágy-magyart. Végül a földprofit szenvedélye úgy megsűrűsödik és feltorlódik a földarisztokrata magyarban, hogy az osztályérdek szertelensége a maga roppant mennyiségéből minőségbe csap át. A földarisztokratizmusnak ez a szertelen profit tudata magasabb emberi és lelki minőség tudatává szublimálódik. E szublimálódás tudata úgy tud minél magasabbra törni, hogy minél mélyebbre taszítja a viszonylat másik pólusát: a népi jobbágy-magyart. Az osztályellentét és a belőle kifakasztható profit tudat úgy válik a földarisztokratizmus új minőségévé, hogy a viszonylat másik pólusán is új minőséget teremt: baromnak degradálja a parasztot, nem törődve még azzal sem, hogy ezzel a természetbe avatkozik bele és onnan kellene e mennyiség minőséggé szublimálódásához az igazolást megszereznie. És e profittudati és profitkéji mennyiségnek minőségbe való átcsapásának legmagasabb próbatéte abban áll, hogy ez a magyar földarisztokrata петсзак akarja, de tudja is hinni, hogy a saját véréből való jobbágy nem ember, de barom. (…)

Minden, amiről sürgősen beszélni kellene, amit szét kellene elemezni és újra összerakni, minden analízis és szintézis el van téve jobb, vagyis rosszabb időkre. (…)

Örökké tud-e csakugyan élni, nem törhető-e szét a sötét magyar bűvölet, melynek egyik partján a nemzeti-nemesi feudalizmus gyémántos bojtárai ragyognak az operabálokon, másik partján pedig millió és millió föld-koldus nélkülözés deliriuma új szekta-istenek felé révül határtalan latifundiumok között? (…)

Az a hitünk, hogy kihúzzuk fejünket a ferde magyar végzetből, darabokra törjük a nagy varázslatot, át és átlyukasztjuk a „magyar átok“ esztelen fikcióját, és a nép-magyarságot kihozzuk a feudális-nemesi nemzetgondolatból és létérzésből és belehelyezzük a nép-magyarság demokratikus nemzet-gondolatába. A dolgozó munkás, paraszt és polgári magyarságot az önnön nemzet-gondolatába. Ez a gondolat az új magyar gondolat! De nem is új, mert számtalanszor kimondták, mert ezer éve hömpölyög a dolgozó nép a nemzetben.”

(K. Barta Lajos: Az új magyar gondolat. In: Korunk 1937/3. szám)

Cári huszárból forradalmi Csáklya, arisztokratából demokrata

 Egy fontos kérdés foglalkoztat most sokunkat, amire jó lenne választ kapni.

Nevezetesen: hogy lehet-e őszinte demokrata hirtelen abból, aki korábban kiszolgálója meg haszonélvezője is volt egy autokrata rendszernek, nem is annak a legalsó, hanem a legfelsőbb köreiben az elit elitjében? Mert sokszor láttunk olyat, hogy egy ilyen ember az őt kinevelő autokrácia ellen fordul. De képes-e a hatalmáról lemondani, azt megosztani másokkal, a parancsolgatás helyett tárgyalni és javasolni?

Nyilván a kérdés leginkább a kortársainkkal kapcsolatban érdekel minket, akik most ilyen helyzetbe kerülhettek. De választ erre csak úgy kaphatunk, ha figyeljük őket.

 

Addig is, hogy mutassam, hogy ilyen változás lehetséges, felidézek egy történelmi példát.

 

Például Bosak tábornokot.

Akiről neveltetése, ifjúsága, korai tapasztalatai alapján senki nem gondolta, hogy egyszer majd lengyel szabadságharcos parancsnok lesz, de azt sem, hogy a lengyel szabadságharcosok között is az elkötelezett demokraták közé fog tartozni.

 

A cár katonája 

Joseph Hauke 1834. március 19-én született Petyerburgban (Szentpéterváron, Oroszországban). Szülei: id. Joseph Hauke és Karolina Steinkeller.

A Hauke (korábbi nevén: Hauck) család egy Mainz környékéről származó német család volt. A XVIII. századtól éltek Lengyelországban, de lengyel nemességet csak a XIX. század első felében (tehát már a Lengyel-Litván Köztársaság felosztása után) kaptak, valószínűleg I. Nyikolaj cártól, aki I. Mikołaj néven a lengyel királyi címet is viselte. Ekkor a Hauke család a lengyel nemességen belül a Bosak (’Csáklya’) címerközösség tagja lett.

Bár házasságok révén több lengyel nemesi családdal kapcsolatba kerülhettek, a család fő ágában valószínűleg továbbra is a német nyelvet használták.

A családban volt hagyománya a katonai pályának is: id. Joseph Hauke és a bátyja, Moritz is szolgáltak a Lengyel Kongresszusi Királyság (a régi Lengyel Királyság egy része, az oroszok által uralt, de egy időben autonóm tartomány) hadseregében.

1830-ban, az akkori lengyel szabadságharc idején egyikük sem tartott a cár ellen lázadó bajtársaival. A felkelés kezdetét jelentő novemberi éjen (november 29-én), mikor a lengyel katonák lefegyverezték Warszawa orosz helyőrségeit, Moritz Hauke a felkelőket megfékezni próbálván az orosz oldalon harcolva esett el. Joseph ebben az időben éppen Petyerburgban tartózkodott. Mivel nem akarta, hogy lengyel bajtársai ellen vezényeljék, inkább lemondott a katonai rangjáról és leszerelt. Mikor 1835-ben ő is meghalt, gyermekei a cári udvarban nevelkedtek tovább. Második fia katonai pályára készült, és ebben nagy jövőt jósoltak neki.

Akkoriban a cári tisztikarban is sok német szolgált (főleg balti németek).

Ifj. Joseph a Cári Gárda Huszárja lett, és Nyikolaj Szuhozanyet tábornok hadsegéde, és már 24 évesen alezredesi rangot szerzett. Minden adott volt tehát, hogy a továbbiakban is magas rangú cári katonatisztként folytassa a karrierjét. (A cári hadsereg akkor tele volt német (javarészt balti német) tisztekkel, tehát ez sem lehetett akadálya az előrejutásnak.)

A fordulatot az életében az hozhatta el, mikor 1858-ban Párizsba ment egy diplomáciai küldöttséggel. Ekkor nyílt alkalma találkozni

Alexandre Walewskivel, a francia külügyminiszterrel is, aki I. Napoléon császár és Maria Walewska grófnő törvénytelen gyermeke volt, és szívesen tartózkodott emigráns lengyel tisztek társaságában, akikkel Józef Hauke így szintén megismerkedhetett. Egyikükkel,

Ignacy Ledóchowskival, aki az apja és a nagybátyja jó bajtársa volt még a Kongresszusi Királyság lengyel seregében, Józef különösen összebarátkozott. Nemcsak a lengyel nyelvet kezdte újra gyakorolni neki köszönhetően, hanem állítólag az ő hatására kezdte mindazt megkérdőjelezni, amiben addig hitt, mélyére ásni annak, hogy az eddigi háborúkban mi lehetett a konfliktus forrása a cár és a polákok között, és ezek alapján biztos-e, hogy a lengyel alattvalóknak tényleg a cár mellett van a helyük.

 

Az ingadozó tiszt

Petyerburgba visszatérve Joseph Hauke már kifejezetten keresni kezdte a kapcsolatot az ottani katonai és hadmérnöki akadémiákon tanuló fiatal lengyel tisztjelöltekkel. Azt nem tudni, hogy közöttük ekkor mennyire formálódott már ki az a baráti társaság, amely lengyel irodalmi önművelő kört alakított, és ennek álcája alatt hamarosan összeesküvést kezdett szőni egy új lengyel szabadságharc kirobbantására Jarosław Dąbrowski és Zygmunt Sierakowski vezetésével.

Valószínű, hogy ez már elkezdett kiformálódni, de Józefet (innentől így írom a nevét) kezdetben nem fogadhatták túl nagy bizalommal, és éppen ezért nem is avatták be titkos terveikbe. Hiszen Józef nem egyszerű katonatiszt, hanem a Cári Gárda, a legelitebb leglojálisabb tisztikar tagja volt. Az ilyen fickókkal óvatosnak kellett lenni, mert nem tudhatták, mennyire őszinték a közeledési szándékaik, és még ha esetleg nem is kémkedési szándékkal jöttek, csak a lengyel irodalom és kultúra iránti kíváncsiságból, nem lehetett tudni, hogyan reagálnak, ha rájönnek, hogy egy ilyen helyen a kulturális tevékenységen kívül más is folyik.

Mindenesetre Józefnek azért legalább egy lengyel tisztjelölttel sikerült összebarátkoznia: Mikołaj Kaczanowskival. Mikołaj mégjobban elmélyítette Józef ismereteit a lengyel történelemről és kultúráról. Szabad idejükben meglátogatták egymás családi birtokait is a Kongresszusi Királyságban, aminek a vége az lett, hogy Józef összejött Mariával, Mikołaj húgával, és el is jegyezték egymást.

1859-ben Józef Hauke az áthelyezését kérte a Cári Gárdából a mezei hadseregbe. Nem tudni, hogy ekkor már végleg eldöntötte-e magában, hogy szakít a cári rezsimmel, vagy csak eggyel távolabb akart lépni tőle, esetleg fel akarta mérni magában, hogy érdemes-e orosz katonai szolgálatban maradnia a továbbiakban. Felettesei mindenesetre úgy értékelték a kérését, hogy ez a lelkes és hűséges ifjú tiszt be szeretné bizonyítani személyes bátorságát és rátermettségét, amit természetesen, mint katonák, méltányoltak. Józef Haukét a Kaukázusba küldték, egészen pontosan a Kaukázusi Imamátus felkelői elleni harcra.

Józef Hauke pedig vitézül harcolt; kitüntetéssel és ezredesi kinevezéssel tért vissza a harcmezőről.

A Kaukázusban érte Józefet a Kongresszusi Királyságban folyó lengyel tüntetések és azok véres leverésének híre. Teljes kiábrándulásához a carátusból hozzájárulhatott ez is, de talán az is, hogy látta, hogy az Orosz Birodalom hogyan bánik a kaukázusi népekkel, nem is csak az ellenségekkel.

Józef hamarosan kérvényezte a hadseregtől való leszerelését, ami legtöbb felettesét meglepte. Végül csak többszöri kérésre 1862 folyamán sikerült kiharcolnia, hogy ténylegesen leszerelhessen. Rögtön ezután feleségül vette Maria Kaczanowskát, és vele együtt a Kongresszusi Királyságban.

Nem teljesen tisztázott, hogy mennyit tudott arról, hogy azok az ifjú lengyel tisztek, akiket Petyerburgban megismert, lassanként mindent előkészítettek az új lengyel szabadságharc megkezdésére. Nem teljesen tisztázott, hogy Józef elhatározta-e magát, hogy ebben részt vesz, vagy tényleg csak a cári hadseregből akart szabadulni.

 

Csatlakozás a felkelőkhöz

A szabadságharc, mint már szó volt róla, 1863 januárjában robbant ki. Akár tudta ezt előre Józef, akár meglepetésként érte az esemény, azt mindenesetre érzékelte, hogy ezek után a cári hatóságok egyértelműen az ő nevét is összefüggésbe fogják hozni az eseményekkel, ezért a harcok kezdetekor Mariával együtt gyorsan átszökött Galicjába, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia lengyelek lakta részébe.

Ezzel azonban nem az volt a terve, hogy kimaradjon a bunyóból. Éppen ellenkezőleg: azonnal keresni kezdte a kapcsolatot a Galicjában szerveződő lengyel csapatokkal. (Az osztrák-magyar hatóságok viszonylag könnyen szemet hunytak afelett, hogy Galicjában lengyel csapatok szerveződnek, mert nem volt teljesen ellenükre az oroszok ellen szervezett akciók sorozata.)

Józef Haukét a lengyel felkelők megint nem fogadták azonnal teljes bizalommal. Ez arra utalhat, hogy korábban tényleg nem volt benne a felkelés előkészítői között. Jó darab időnek el kellett telnie, mire a harctérre engedték. Eleinte csak Galicjában a felkelőcsapatok titkos kiképzését irányíthatta, és persze rengeteg információval látta el a parancsnokokat a Kongresszusi Királyságban és Litvániában lévő orosz csapatokkal kapcsolatban.

Végül főleg ezekből láthatták a felkelés vezetői, hogy Józef Hauke tényleg egy megbízható ember lehet, és lehet is a fejében valamiféle terv arra, hogy hogyan lenne érdemes az orosz erőket megtörni. Így végül engedélyezték, hogy a csapatok élén ő is résztvegyen a harcokban.

 

Mindez már 1863 őszén történt, amikor a lengyel felkelés már nem volt olyan jó pozícióban, illetve megfogyatkozott képzett parancsnokokban is. Ekkora már a harcokban elesett Marcin Borelowski és Kazimierz Błaszczyński, az oroszok elfogták és kivégezték Zygmunt Sierakowskit és Zygmunt Padlewskit, a nagy reményekkel induló Marian Langiewicz pedig, miután visszaszorult Galicjába, az osztrák hatóságok fogságába esett. A még nagyobb reményekkel induló egykor tekintélyes parancsnok, Ludwik Mierosławski több katasztrofális vereség után távozott a harctérről.

A tehetséges RomualdTraugutt szintén távozott a harctérről, de ő azért, hogy átvegye a szabadságharc politikai vezetését, ezt viszont a legjobbkor tette, megmentve a szabadságharc titkos, földalatti vezető szervezeteit a lebukástól. De Romuald sem lehetett egyszerre több helyen jelen.

Tehát nagy szükség lehetett az olyan parancsnokokra, akiknek van harctéri tapasztalatuk és jól ismerik az orosz hadsereg működését és logikáját. Józef Hauke egy ilyen katonai vezető volt. Harci álnévként, sok más társához hasonlóan felvette a családi címere nevét, így lett belőle Bosak (azaz: „Csáklya”) ezredes, majd később tábornok.

 

Párhuzamos életrajzok?

Józef Hauke „Bosak” tehát sok szempontból hasonló utat járt be, mint egy korábbi nagy háborús hős, Józef Poniatowski („Pepi herceg”), a Napoléon császár mellett harcoló Varsói Hercegség (Księstwo Warszawskie) tábornoka és hadügyminisztere.

Pepi is félig lengyel, félig pedig német (osztrák-cseh) arisztokrata volt, aki gyermekkora és ifjúsága jelentős részében német nyelvű környezetben, egy császári udvarban (a Habsburgok udvarában) töltötte és annak normái szerint készült a katonai pályára. Az, hogy végül a lengyel hadsereg tisztje lett, és polákként határozta meg magát, saját, egyéni, tudatos döntésének a következménye volt, és volt ebben valamiféle lázadás is saját korábbi életével szemben, és volt valami nagyon vagány abban, hogy egy kevésbé esélyes, de számára nemes ügy mellé állt, aminek a kedvéért otthagyta egy nagy birodalom jóval erősebb és felszereltebb hadseregét, amiben jóval biztosabb karrier várhatott volna rá.

Van azonban egy fontos különbség a két Józef között:

Pepi egész életében arisztokrata maradt, nézeteiben, viselkedésében, szokásaiban, szemléletében. Soha nem akarta a társadalmi viszonyokat megváltoztatni, saját privilegizált helyzetéről lemondani, vagy arra valahogyan kritikusan reflektálni. A maga konzervatív módján volt vagány, amennyire ez egyáltalán lehetséges.

Bosak ebben azért tovább ment nála: arisztokratából demokrata lett, nem csupán szabadságharcos, hanem forradalmár, egy császári hatalom katonájából egy köztársaságpárti, társadalmi viszonyokat is átalakítani kívánó harcos. Ezt számos megnyilvánulásban juttatta kifejezésre.

És persze nála is elmondható, hogy mindez jelentős részben a kor következménye volt, amiben élt.

Pepi nem csak hogy egy királyi család tagja volt (az unokaöccse volt az utolsó lengyel királynak, II. Stanisławnak, azaz Stanisław Poniatowskinak), hanem később Napoléon katonájaként szintén egy dinasztikus háborúban harcolt, amely már nem a forradalmi Franciaország háborúja volt, hanem egy új Francia Birodalomé az európai dominanciáért.

Bosak 1863-ban vonult harcba, amikorra a lengyel függetlenség ügyének eléggé más színezete lett, mint volt a XIX. század legelején. A polákok túl voltak az 1830-1831-es szabadságharcon, amelyben jelentős részben szintén csalódniuk kellett az arisztokráciában. Túl voltak 1848 tapasztalatán, amikor egy nemzetközi forradalmi hullám mozgatta meg egész Európát a társadalmi változások jegyében. És túl annyi egyéb tapasztalaton, dicső és szerencsétlen kísérleten, amelyek megmutatták, hogy az új Polákországot a régi szigorúan hierarchikus nemesi köztársasági mintára többé nem lehet újra felépíteni, csak úgy, ha a nemzet tényleg megújul, beemeli teljes jogú polgárainak ismeri el a parasztságot, és biztosítja az emberi méltóságot minden polgára számára. Ennek jóval több szabadságharcos parancsnok lehetett tudatában 1863-ban, mint akár a XIX. század legelején, akár 1830-ban.

Bosak szellemi fejlődése is ennek megfelelő volt.

 

A vitéz hadvezér

Bosak tehát 1863 októberében kezdte meg a maga hadjáratát a Kongresszusi Királyság területén egy jól felszerelt csapattal. A korábbi nagy veszteségek ellenére azért sok olyan képzett és/vagy elszánt parancsnok maradt, akiknek a segítségére Bosak továbbra is számíthatott. Közülük leginkább

Ludwik Zwierzdowskinak volt katonai előképzettsége. Ő Zygmunt Sierakowski régi haverja volt, vagyis a pétervári titkos összeesküvő lengyel tisztek körébe tartozott. Bosakhoz hasonlóan Ludwik is a címerközössége nevét, a Topórt („Bárdot”) használta harci álnévként. 

Hasonló figura volt még

Michał Heydenreich is, aki szintén a pétervári lengyel tiszti kör tagja volt, és most Kruk („Holló”) álnéven vonult harcba.

Még 1863 júniusában az ő nevéhez fűződött a szabadságharc egyik legnagyobb (nem stratégiai jelentőségű, de a legtöbb zsákmánnyal járó) győzelme Żyrzynnél.

 

Zygmunt Chmieleński szintén ügyes parancsnoknak bizonyult. Ő is a cári hadseregben szolgált, de még jóval a felkelés kezdete előtt megszökött, és később a Franciaországban és Olaszországban legálisan működő emigráns lengyel kiképzőtáborokban tanította a jövő lengyel tisztjeit.

Karol Kalita, álnevén „Rębajło” pedig 1849-ben a Magyarországi Lengyel Légióban szerzett harci tapasztalatokat. Majd az osztrák hadseregben is (ahová a magyar fegyverletétel után több magyar és lengyel társával együtt erőszakkal és lefokozva sorozták be), de ez utóbbira nyilván kevésbé volt büszke.

 

Dionizy Czachowski is kemény katonai parancsnoknak bizonyult, bár neki kevesebb tapasztalata volt komplex hadműveletek vezetésében. Bár 20 évesen közkatonaként állítólag résztvett az 1830-1831-es szabadságharcban, de erről nincsenek biztos források.

Bosak már szabadságharcos katonai parancsnokként igyekezett bebizonyítani, hogy cári katonából őszinte demokrata lett, és tisztában van a háború forradalmi jellegével, társadalmi céljaival is. Amerre ment, igyekezett minden földesúrral szigorúan végrehajtatni az Ideiglenes Titkos Lengyel Kormány rendeletét a jobbágyfelszabadításról és a parasztok földhözjuttatásáról, ha kellett, akár fenyegetésekkel is. És a feljegyzések szerint mindenkit, akivel útközben találkozott, „obywatelnek” (polgártársnak) szólított az urazás, és a mindenféle hosszú címek megemlítése helyett.

A legtöbb szabadságharcos parancsnok igyekezett hasonlóan viselkedni, de azért nem mindenkire ez volt a jellemző.

 

Az ellenséges főparancsnok pedig, akivel Bosakéknak leginkább meggyűlt a baja, érdekes módon egy orosz szolgálatban álló magyar származású katona,

Csengery Xavér volt. (A képen nem biztos, hogy ő van.) Róla sokáig úgy tudtam, hogy 1849-ben, a magyar fegyverletétel után állt orosz szolgálatba. Ha így lenne, könnyű lenne politikai szempontból is ellentétbe állítani Bosakkal, aki a cár katonájából lett szabadságharcos, miközben Csengery Xavér meg pont a fordított utat járta volna be, és így most elmélkedhetnék egyet azokon, akiknek csak a katonai karrier a fontos, és mindegy, hogy milyen ügy szolgálatában állnak. (Főleg, hogy vannak történészek is, akik az ilyen figurákról kritikátlan dicsőítéseket írnak.) De a valóság az, hogy Csengery József volt az, aki a Habsburg-uralom elől menekülve egy másik zsarnok, az orosz cár szolgálatába állt, és a fia, Csengery Xavér már orosz területen nőtt fel, és kezdettől az orosz hadseregben szolgált, soha nem is volt kérdéses számára, hogy a cár hű alattvalója és katonája legyen. Hogy 1849-ben járt-e Magyarországon, az kérdéses, de úgy rémlik, mintha Degré Alajos az emlékirataiban beszélne egy hasonló utat bejárt figuráról a név emlegetése nélkül.

Közben azért tudható, hogy a lengyel felkelők oldalán és konkrétan a Bosak alá rendelt csapatokban is szolgáltak magyarok, akik őriztek még valamit 1848 és a magyar-lengyel barátság szellemiségéből. De hogy pontosan hányan és kik voltak, az még további kutatásra vár.

A hadműveletek 1863-1864-ben télen sem szüneteltek, de a heves harcokban sok parancsnok kidőlt a sorból, miközben Csengery tábornok csapataival fel és alá kergették egymást Małopolska és Mazóvia mezőin és erdeiben.

Dionizy Czachowski 1863. november első hetében Jawor Soleckinél halt meg a harctéren. Utolsó erejéig, több súlyos sebbel borítva is harcolni próbált, semmiképpen nem akarta megadni magát, elkerülni akarván a fogságbaesést. Halála után csapatának maradéka el tudott jutni Bosak egységeihez.

Bosak és Zygmunt Chmieleński november 25-én aratták legnagyobb győzelmüket Opatównál, gazdag zsákmányt ejtve. Ezután még számos kisebb-nagyobb, hol sikeresebb, hol kevésbé sikeres összecsapás következett.

December 16-án Bodzechównál a polákok kénytelenek voltak meghátrálni az orosz túlerő elől. A csatában Zygmunt Chmieleński az egységével hősies önfeláldozással fedezte Bosak csapatának visszavonulását. Zygmunt végül súlyosan megsebesülve fogságbaesett. Egy orosz katonai bíróság, mint az orosz hadsereg dezertőrét, halálraítélte, és pár nappal később agyonlőtték.

December utolsó napjaiban Romuald Traugutt, aki egy személyben töltötte be a szabadságharc civil vezetőjének (miniszterelnökének) és a katonai főparancsnoknak a tisztét, de a gyakorlatban, mint már szó volt róla, Warszawában álnéven élve titokban intézte a szabadságharc összes ügyét, megpróbálta katonailag is rendbeszedni a felkelő egységeket. Az addig kissé kaotikusan tevékenykedő partizáncsapatokat négy hadtestbe osztotta. Az I. hadtest központja Lublin-vidéke lett, főparancsnoka Kruk tábornok. A II. hadtest a Galicjában, az Osztrák-Magyar Monarchia területén szerveződő csapatokat jelölte, ennek parancsnoka lett Bosak tábornok. A másik két hadtest a gyakorlatban nem tudta megkezdeni a működését.

1864 januárjában és februárjában Bosak és alparancsnokai, Rębajło és Topór még elértek pár szép sikert, szétvertek jópár ellenük küldött orosz csapatot, és felszámoltak jópár orosz helyőrséget.

Február 21-én Opatównál aztán Topór szenvedett súlyos sebesülést, és hamarosan Csengery tábornok emberei elfogták. Pár nappal később pedig Ludwik Zwierzdowskit („Topórt”) felakasztották.

 

Bosak és Rębajło áprilisban szorultak ki végleg a harctérről, vissza Galicja területére. Az orosz hatóságok ekkoriban fogták el Warszawában az addig ügyesen rejtőzködő Romuald Trauguttot, így a katonai egységek között az eddigi összeköttetés is a legtöbb helyen megszakadt.

Májusra Bosaknak már semmi reménye nem volt, hogy sikeres hadműveleteket kezdjen a Kongresszusi Királyságban, ráadásul ekkor már az eddig passzív osztrák hatóságok közbelépésétől is tartani lehetett. Így Bosak végül feloszlatta a serege maradékát, és sok más lengyel felkelővezérrel együtt Szászországba távozott. De még sokáig reménykedett, hogy a harcot újra lehet kezdeni. Ez azonban a valóságban egyre reménytelenebbé vált.

1864 augusztusában az orosz hatóságok a varsói Citadella mellett felakasztották Romuald Trauguttot és közvetlen munkatársait is. Egyes erdei partizáncsapatok még ezután is tartották magukat, de már teljesen elszigetelődtek mind egymástól, mind az emigráns vezetőktől, így a sikerre semmi reményük sem lehetett.

Bosak Szászországban sem sokáig tudott maradni. Svájcba, majd Franciaországba ment, ahol állítólag maga III. Napoléon császár ajánlotta fel neki, hogy lépjen francia szolgálatba. Bosak válasza az volt, hogy nem szolgál még egy monarchiát, pláne nem még egy birodalmi, császári hatalmat.

 

Az emigráns politikus 

A következő években a lengyel emigráns szabadságharcosok ott voltak Európa sok országában, és általában/többségében a demokratikus társadalmi reformok és a népek nemzetközi szolidaritása mellett szólaltak fel, még határozottabban, mint eddig. Ott voltak a nemrégiben (éppen a velük való szimpátianyilvánítás jegyében) megalakult Nemzetközi Munkásszövetségben, azaz az I. Internacionáléban is.

Persze nem voltak teljesen egységesek a politikai nézeteikben, nem értettek teljesen egyet abban, hogy mi mindent, hogyan, és mennyire radikálisan kell megváltoztatni a világban.

 

Bosak hol Svájcban, hol Itáliában, hol Franciaországban élt, mindenütt hozzászólva a lengyel emigráció belső vitáihoz. Most is köztársaságpárti és demokrata szellemben. Általában ellenezte, hogy a polákok az egyik birodalmi zsarnoki nagyhatalom ellen a másik birodalmi zsarnoki nagyhatalommal szövetkezzenek.

Itáliában elzarándokolt nagy példaképéhez,

Giuseppe Garibaldihoz Caprera szigetére. Mint kiderült, nagyon jól szót értettek egymással. (Az öreg Giuseppe 1863 folyamán maga is számos alkalommal nyilvánított szimpátiát a lengyel üggyel, és ifjabb harcostársai közül többen tényleg el is utaztak a Kongresszusi Királyságba, hogy a polákok oldalán harcoljanak. A parancsnokuk,

Francesco Nullo az életét adta a közös szabadság ügyéért.)

 

A nemzetközi szervezetek közül Bosak a Béke és Szabadság Ligája nevűbe lépett be. Ez a népek barátságos közeledését és a zsarnoki monarchiák legyőzését egyszerre akarta elősegíteni. Némileg hasonló szervezet volt tehát, mint a nem sokkal korábban alakult Nemzetközi Munkásszövetség (Internacionálé), de annál ideológiailag sokszínűbb. Nem volt olyan határozott elképzelésük a társadalmi ellentétekről, kizsákmányolók és kizsákmányoltak viszonyáról és annak megváltoztatásáról. Szóval a Béke és Szabadság Ligája inkább afféle vitafórum akart lenni. (Bár ebben az időben még sok szempontból az Internacionálé is az volt, sok vita zajlott benne a cselekvés lehetséges irányairól.)

A szervezetnek tagja volt például az olasz szabadságharcok nagy teoretikusa

Giuseppe Mazzini és

gyakorlati kivitelezőjük, Giuseppe Garibaldi is, de szintén tag volt Victor Hugo, Louis Blanc és számos lengyel szabadságharcos is. Az Internacionáléból is sokan beléptek a Béke és Szabadság Ligájába is, pl.

Mihail Bakunyin (aki szintén szimpatizált a polákok törekvéseivel, a felesége, Antonina is lengyel volt).

 

Józef Hauke „Bosak” ekkor már, mint már szó volt róla, teljesen poláknak, azaz lengyelnek vallotta magát. A Béke és Szabadság Ligáján belül résztvett a Lengyel Szekció alapításában, és ékes lengyelséggel írt üzenetekben ismertette az otthon maradt polákokkal nem csak a társaság általános európai programját, hanem azt is, hogyan kellene kinéznie a jövő Polákországának, demokratikus és köztársasági alapon.

A terveiben szerepelt az általános választójog, a népszavazás kezdeményezésének gondolata, az ingyenes és kötelező állami oktatás, és az erősebb helyi önkormányzatok kiépítése. A lengyel állampolgárságot mindenkinek meg akarta adni, aki a Rzeczpospolita Polska területén születik. A földet a nép kollektív tulajdonába akarta helyezni. Alkotmányba akarta foglalni a vallásszabadságot és az, hogy az egyházakat alapvetően a hívők tartják fenn (tehát nincs uralkodó államegyház). Az állandó hadsereget lehetőleg nemzetőrséggel (azaz a saját otthonukat szervezetten védő dolgozó polgárokkal) akarta helyettesíteni.

Hangsúlyozta, hogy a lengyel szabadság ügye egyben nemzetközi ügy is.

„Közös a szenvedésünk, közösek a sérelmeink, ahogyan közösek az érdekeink is. Ebből születik meg minden nép közös ügye. Ennek a közös ügynek a nevében gyűlhetnek a népek egy táborba. (…) Ne taszítsunk el senkit a közös munkától! Aki lengyel földön él, annak joga van szolgálatot tenni is és harcolni a hazája szabadságáért. De legyünk képesek megkülönböztetni az igazat a hamistól, ezért ítéljük meg az embereket tetteik alapján! Aki áldozatkészen elöl jár a hazaért való munkában, azzal tartsunk! (…) Mindent a népért a nép által! A ti szabadságotokért s a mienkért!” – írták Józef Hauke és Ludwik Bulewski egy 1867-es röplapban.

Ezzel együtt Bosak azért figyelmeztetett mindenkit, hogy ha lehet óvakodjanak attól, hogy szabadságharcukban egy agresszív imperialista nagyhatalom ellen egy másik agresszív imperialista nagyhatalom ellen szövetkezzenek.

 

Újra a harctéren

1870-ben a porosz-francia háború idején Bosaknak állítólag megint tiszti rangot ajánlottak a francia hadseregben. Ő ezt megint visszautasította. Aztán 1870 októberében mégiscsak felkerekedett.

Szeptemberben ugyanis

a Sedannál elszenvedett vereség után III. Napoléon császár megadta magát a poroszoknak, majd a hadifogságban a császári címről is lemondott. Párizsban kikiáltották a (Harmadik) Francia Köztársaságot.

Ekkor Giuseppe Garibaldi egy nemzetközi önkéntes csapat élére állt, hogy a franciák oldalán hosszú szünet után újra harcba szálljon. Haragudhatott volna a franciákra, mert annak idején szétbombázták az általa védett Rómát, vagy mert Franciaország „elorozta” a szülővárosát, Nizzát Itáliától, de Garibaldi ekkor csak azt nézte, hogy bár a háborút most is Franciaország kezdte, de az adott helyzetben már a porosz hadsereg dúlja Franciaországot, amelynek lakói kétségbeesetten védekeznek. És Garibaldi ment, hogy a védelemben segítsen.

Légiójában ott voltak régi vörösinges bajtársai, újakkal kiegészülve, és az italjánokon kívül jöttek polákok, írek, angolok és spanyolok is a nemzetközi szolidaritás jegyében.

Giuseppe Garibaldi helyettes parancsnokai a légió élén a fiai, Menotti (b) és Ricciotti (j) voltak, és harmadikként vele tartott Bosak is.

Hogy mi győzte meg Bosakot? Garibaldiék érve arról, hogy ezúttal Franciaország a védekező fél? Az, hogy ezúttal már Franciaország is köztársaság volt? Vagy egyszerűen Giuseppe Garibaldi személye, a hit, hogy a szabadság öreg harcosa csak a jó ügyért szállhat harcba? Nem tudni biztosan. Mindenesetre hátrahagyta feleségét, Mariát, és nemrég született fiát, Maurycyt, és a Garibaldi-légióval ment Franciaországba.

Bosak a két Garibaldi-fiúval Menottival (b) és Ricciottival (j) együtt Dijon környékén vette fel a harcot az ellenséggel többször is november és december folyamán.

Józef Hauke „Bosak” végül 1871 januárjában kapott halálos lövést a Dijon körüli harcokban.

(Józef Hauke („Bosak”) utolsó fényképe a tábori kórházban készült, már halála után.)

(Szymon Spandowski kutatása szerint ezen a frontszakaszon, Dijon környékén a másik oldalon, a porosz hadseregben is szolgáltak Toruń környékéről besorozott polákok. Így sajnos egyáltalán nem zárható ki, hogy Bosakot is ők lőtték le.)

A Garibaldi-légió nem sokkal később feladta Dijont és visszavonult, majd a békekötés után hazatért.

 

Befejezés

Józef Hauke tehát nagy utat járt be, míg cári huszárból Bosak parancsnok, majd a Béke és Szabadság Ligája szószólója lett. Végül az életét egy nemzetközi sereg élén, Garibaldiék harcostársaként fejezte be. Ennek az útnak némely részlete máig is homályos, rejtélyes.

Mint egyik életrajzírója, Józef Żmigrodzki megjegyezte Bosakról:

„Az ismert részletek ellenére (amilyen Ignacy Ledóchowski vagy Mikołaj Kaczanowski hatása volt), még mindig elég rejtélyes, hogyan fejlődött ki a lengyel hazafiasság Józef Hauke lelkében. De még inkább homályos az, hogyan lett ebből az arisztokratából olyan fanatikus köztársaságpárti és demokrata. A későbbiekben nyilvánvalóan Garibaldi is nagy hatással lehetett rá.”

 

Az biztosnak tűnik, hogy a kettő: a lengyelesedés és a demokratává válás számára szorosan összefüggött és együtt járt.

(Ahogyan ezen a Kielcében elhelyezett emléktáblán is olvasható: „Polak z wyboru” azaz kb.: „Lengyel, mert úgy döntött, az lesz”)

Hogy kinőhet-e a közeljövőben egy új Bosak azokból a cári huszárokból, akik csak tegnap döbbentek rá a cár és tábornokai embertelenségére? Nem tudhatjuk biztosan. Figyeljük őket nagy és óvatos figyelemmel! Vigyázzunk, nehogy új cárokat csináljunk belőlük! Értessük meg velük, hogy nem lehetnek egyből a tábornokaink, amíg vannak mások, akiknek a jószándékáról már több időnk volt meggyőződni! De ha őszinték a szándékaik, még lehetnek belőlük jó szövetségesek.

Felhasznált irodalom:

Władysław SABOWSKI – Aleksander NOWOLECKI: Józef Hauke-Bosak. Rys biograficzny według materjałów zebranych przez Zygmunta Kolumnę. Wydawnictwo „Czytelnia Ludowa”, Kraków, 1871.

Józef ŻMIGRODZKI: Józef Bosak-Hauke. In: Niepodległość VIII. szám 1933/2. 173-205. o.

https://powstanie1863-64.pl/postac/jozef-hauke-bosak-1834-1871/

Jan MARCIŃCZYK: Jenerał Kruk-Heydenreich I. In: Żołnierz Polski 1924/10. 2-3. o.

Jan MARCIŃCZYK, Jan: Jenerał Kruk-Heydenreich II. In: Żołnierz Polski 1924/11. 12-14. o.

Józef HAUKE – Ludwik BULEWSKI: Do braci Polaków. Sojusz Republikancki Powszechny- Wydział Polski – Ognisko Republikanckie Polskie, h. n., 1867.

Szymon Spandowski: Jak bohater powstania styczniowego zginął w bratobójczej walce z torunianami

Korábbi életrajzok 1863-1864-es szabadságharcosokról:

Marcin Borelowski és magyar harcostársa, Nyáry Ede

Zygmunt Sierakowski, a lengyel Zorro

Edmund Taczanowski, a trükkös vadász