2018. március 28., szerda

Így intrikáltak ők (filmajánló)

Nagyon vártam ezt a filmet, Armando Iannucci Sztálin halála című filmjét, és ami azt illeti, várakozásaimban nem is csalódtam. Úgy voltam vele, hogy erről a témáról (egy belső hatalmi harcról egy diktatúrában) ebben a formában (az abszurd és fekete humor, illetve az angol humor eszközével) filmet készíteni már ötletnek is akkora, hogy én ezt biztos szeretni fogom. És tényleg!

A Sztálin halálát követő hatalmi harcról készültek már korábban is filmek, de azok dokumentumfilmek voltak, és általában arról szóltak (abból álltak), hogy Kun Miklós professzor úr egy könyvtárszobában, szép antik bútorok között a kamera elé állt, és kezeivel jellegzetesen gesztikulálva mesélt a Kreml belső életéről, a KPSzSz (Коммунистическая Партия Советского Союза - Szovjetunió Kommunista Pártja) vezetőségének belső viszonyairól.

Ilyenkor a professzor úr iránti minden tiszteletem mellett az orosz vezetéknevek sűrű záporában én nagyon hamar elvesztettem a fonalat. („Malenkov? Jagoda? Kaganovics? Bulganyin? Kik is voltak ezek???”)

Örömmel jelentem: most elkészült az a film, amit bátran tudok ismeretterjesztésre ajánlani mindenkinek: középiskolai tanítványaimnak éppolyan jó szívvel tudnám levetíteni az órán, mint legújabbkori szigorlatra készülő történészhallgatóknak ajánlani megtekintésre. Miért?

1. Mert a valós szereplők közötti viszonyrendszert, ha nem is pontosan ábrázolja, de egészen biztosan jól modellezi.
2. Mert nem csak a történelmi idők történelmi szereplőiről mond érdekességeket, hanem általában az emberi természetről, a hatalomvágy és a versengés abszurditásáról. (És ez még akkor is hasznos, ha a tanítványoknak nem kell ilyen mélységben ismerniük a KPSzSz viszonyait.) De legfőképpen
3. Mert jókat lehet röhögni rajta, és ez a legfontosabb.

Összességében azt mondom: ha középiskolai töritanár vagy, és csak egy filmet van lehetőséged megnézetni a tanítványaiddal a suliban, vagy ez legyen az, vagy A tizedes meg a többiek. A srácok szerintem nagyon értékelni fogják.

Talán tényleg az a legjobb a filmben, hogy történelmi szereplőknek élő arcokat ad, mégha ezek karikatúra-szerűek is, de legalább nem szobrok és nem mozdulatlan fekete-fehér portréfényképek (amikből ezen a blogon is olyan sokat láthatsz), hanem élő, cselekvő emberek.
Hadd hozzak erre egy párhuzamot: nem csak mennyivel szórakoztatóbb, de mennyivel élőbb volt a hét magyar vezér alakja a Magyar vándor című filmben, mint a Honfoglalásban!

(Bár lehet, hogy nem jó ezt a kettőt összehasonlítani…) Ezzel csetlésükben-botlásukban is sokkal szerethetőbbek voltak.
A KPSzSz vezetősége persze ebben a filmben nem feltétlenül szerethető, de marha szórakoztató. Csetlésük és botlásuk, intrikálásuk és konspirálásuk inkább kárörömöt vált ki a nézőből.
(Lehet, hogy ezért tiltották be ezt a filmet Oroszországban. Bár szerintem talán nem is feltétlenül az volt a bajuk, hogy így ábrázolja a film az ő történelmi személyiségeiket, hanem az, hogy ezt a filmet nem ők, oroszok csinálták meg. Az azért tényleg kevésbé ad sértődésre alkalmat, ha mindenki a saját történelmén ironizál.)

Azt érdemes hozzátenni, hogy a film nemcsak végtelenül vicces, hanem majdnem ugyanannyira nyomasztó is. Vagy legalábbis borzongató. Igazából felváltva lehet nevetni és szörnyülködni a film nézése közben, illetve sok az olyan szituáció is, amikor nem lehet eldönteni, hogy most nevetni vagy szörnyülködni kellene. (Legtöbben azért ilyenkor mégis inkább nevetnek, és jól teszik. Quentin Tarantino így fogalmazott saját filmjei kapcsán erről a hatásról egy interjúban:
„Az egész őrület, amit művelek, azt szolgálja, hogy olyasmivel csaljak nevetést az arcodra, amin egyébként nem szoktál röhögni. Utána lehet, hogy kérdőre vonod magad: "Hát ezen meg mér' nevettem?" - mert talán nem érzed illendőnek. De már nevettél, úgyhogy késő. Rászedtelek.”)
A kérdés a Sztálin halála kapcsán szerintem leginkább az, kinél milyen arányban van jelen a nevetés és a szörnyülködés.

A film alapja egyébként egy képregény volt. A képregénynek megvan az az előnye, hogy a történelmi alakok tényleg hasonlítani fognak az eredeti mintáikra külsőleg is, és hozzáad a poénokhoz és a képek viccességéhez az alakok karikatúraszerűsége. Film esetében viszont az, hogy a szereplők valóban mozognak és beszélnek, adja meg annak az élményét, hogy most átélünk egy részben valós, de ami ennél sokkal fontosabb, vicces történelmi szituációt. (Az ajánló egyébként azt hirdette: a film némileg megtörtént eseményeken alapul. De ez csak afféle szerénykedés volt: meglepően pontosan követik a valós események menetét, és ahogy több szereplő is megjegyezte: gondos kutatómunka előzte meg a filmet, és amit a legabszurdabbnak gondolsz benne, az sokszor tényleg megtörtént.)

Nézzük milyennek ábrázolja a film ezeket a valós történelmi alakokat! (Mint mondtam, vagy ilyenek voltak, vagy nem, de a köztük lévő viszonyok tényleg gyaníthatóan ilyenek lehettek.)


Lavrenti Beria* szerepében Simon Russel Beale. A legsötétebb karakter ábrázolására egy ismert „Shakespeare-színészt” hívtak, aki színházi munkáiról is jól ismert. Az igazi Beria, az "Acélos Szoszó" (Sztálin) honfitársa, egy véreskezű, perverz mészáros volt, tényleg a történelem legundorítóbb alakjainak egyike. A filmbeli karaktere is sokkal inkább vérfagyasztó, mint vicces. Beria tér a leghamarabb magához abból a sokkból, amit a legfőbb kapaszkodó, azaz a Diktátor (a „Nagy Egyes”) elvesztése okozott, és hamarosan ő kezd a legcéltudatosabban törni a célja, a legfőbb hatalom felé. A színész kellőképpen sokoldalú, most éppen elég ijesztő tud lenni. Tényleg többnyire Beria alakja okozza a döbbent szörnyülködést a film közben. Idővel amilyen arányban ő dominálni kezdi a különböző szituációkat, olyan mértékben kezd apadni az egészben a humor, hogy a gyomorszorító félelemnek adja át a helyet. A néző egy idő után már ezért is Beria ellen kezd drukkolni, mert remélni kezdi, hogy ha Beria valahogyan elbukik, akkor megint a hasraesős, felhőtlen humor veszi át az uralmat a filmben. (Azóta találtam egy kimaradt jelenet-gyűjteményt is. Mint ebből kiderült, az alkotók eredetileg még inkább rá akartak menni Beria perverzitásának ábrázolására.)
Azt is megérthetjük a film alapján egyébként, hogy Beria hol követte el a legnagyobb hibát. Miközben Sztálin annak idején afféle senki által észre nem vett háttéremberből fokozatosan vált legfőbb vezetővé, az ellenfelei lassú, szívós kiiktatásával, addig Beria egyszerre akart mindent, illetve legalábbis túl sokat. Nem érzett rá arra, hogy Sztálin eltűnése a porondról a hatalmas bizonytalanság mellett mekkora megkönnyebbülést is jelentett a KPSzSz-vezetőség minden tagjának; hogy nem akartak megint egy ugyanakkora hatalmú vezetőt maguk fölé, nem akartak ugyanolyan rettegésben élni. Bár Beria eleinte taktikusan el akarta játszani a jó fiút, a türelmetlensége miatt… De nem akarom elspoilerezni a film végét, nézzétek meg. (Vagy ha mindenáron spoilert akartok, akkor üssetek fel egy Kun Miklós-könyvet!)
(*A grúz ლავრენტი ბერია névhez valószínűleg közelebb áll ez az átírás. A „Lavrentyij Berija” már a név oroszosított változata.)

(Amúgy kiderült, hogy a Beriát játszó színész egyszer valahol már Sztálint is eljátszotta.

Nem tudom, mikor meg hol volt ez, csak most találtam ezt a képet a Neten...)


Nyikita Hruscsov szerepében Steve Buscemi. Hruscsov is olyan figuraként indult, akiről valószínűleg nem sokan gondolták, hogy egyszer még egy világbirodalom legelső embere, egy új „Nagy Egyes” lesz. Bár a II. világháború alatt Sztálingrádnál azért nem kis határozottságról és kemény szívósságról tett tanúbizonyságot, (ez, ha máshonnan nem, az Ellenség a kapuknál filmből ismerős lehet), a mostani film alapján úgy tűnik, a háború után Sztálin stábjában leginkább az udvari bolond szerepét játszotta. Steve Buscemitől pedig nem szokatlan, hogy ilyen dilisnek tűnő, de közben nagyon is ravasz és kompetens figurát játszik. Szemmel láthatóan nagyon élvezi is ezt a szerepet. (Ez amúgy minden színészről elmondható. Úgy néz ki, imádhatták a forgatást.)
Emlékszem, egy orosz lánytól (aki Putyinnal szemben is kritikus volt, de Jelcint is keményen szidta) egyszer megkérdeztem, kit tart a hazája legjobbb vezetőjének XX-XXI. századi vonatkozásban. És ő Hruscsovot mondta. Namost ebben a filmben nem egy jelenet van, amikor Hruscsovból nagyon erősen bohócot csinálnak, olyan módon, ami lehet, hogy már neki, Darjuskának is sok lenne. Meg is kérdezném tőle, ha nem lenne a hazájában a film betiltva.


Georgij Malenkov szerepében Jeffrey Tambor. A film szerint Malenkov a legszerencsétlenebb, leghatározatlanabb ember volt a KPSzSz-vezetésben. Hogy eleinte mégis mindenki beleegyezett, hogy ő legyen Sztálin halála után a legfőbb, első számú vezető, az pont annak volt köszönhető, hogy senki nem vette őt komolyan. Mindenki azt gondolta, maga felé tudja hajlítani, illetve amíg Malenkov előtérbe van tolva, addig az ő határozatlanságát kihasználva a többiek majd elérhetnek mindenféléket a háttérben. Ez megint csak vicces szituációkat teremt, főleg, amikor egy idő után maga Malenkov is hinni kezd a saját tehetségében és vezető szerepében. Ez csak tovább bonyolítja a már amúgy is hatalmas káoszt. Amit én még Malenkovról tudtam, hogy a szovjet Párton belül ő volt Nagy Imre legfőbb támogatója. (Lehet, hogy már az is neki (is) köszönhető, hogy Nagy Imrét nem akasztották fel már 1949-ben Rajk László mellé vagy akár helyette.) Így az elején még arra is gondoltam: lehet, hogy nekem, mint magyarnak a filmet nézve neki kell majd szurkolnom, hiszen ő érheti el, hogy Magyarország élére is egy normális vezető kerülhessen a kopasz mini-Sztálin helyett. Nade ennek a Malenkovnak elég nehéz szurkolni, annyira röhejes figura.
A vékony Jeffrey Tambor amúgy nem igazán hasonlít az igazi, kerek arcú, nagy hasú Malenkovra. Sokkal inkább mintha Kun Miklós professzor úrhoz próbálták volna hasonlóvá maszkírozni. (Ha már itt tartunk, nem tudom, csak én látom-e így, de Steve Buscemi Hruscsovja meg mintha a másik magyar főszovjetológusra, Krausz Tamásra akarna hasonlítani….)
Itt egy kép a film díszleteiből

Amit úgy tűnik, megpróbáltak úgy megfesteni, hogy a rajta lévő alak egyaránt hasonlítson Mr Tamborra és az igazi Malenkovra. Az eredmény elég érdekes...

 
Georgij Zsukov marsall szerepében Jason Isaacs. Leginkább ez a figura viszi a showt az egész filmben, már amikor éppen szerepel. Ő a legstílusosabb, legpofátlanabb szereplő, minden beszólása és minden mozdulata a helyén van, mindig jó ránézni, ha felbukkan, mert csak úgy árad belőle a férfias karizma. Az ijedt pártvezetőknek küldött cinikus oltásai mind remekül célba találnak. Nem afféle karót nyelt mintakatona ő, sokkal inkább emlékeztet valamelyik Marvel-film laza szuperhősére, mint egy katonai vezetőre. (Ha valamiért, akkor éppen ezért lehetett hiba orosz részről betiltani a filmet: ha a II. világháború hőseinek a mostani orosz vezetés kultuszt akar csinálni (márpedig, hogy akar, az nem kétséges), akkor ehhez nem is lehetne jobb alapanyagot találni, mint Jason Isaacs Zsukov-alakítása. Szerintem maga Putyin is valószínűleg ilyen figura szeretne lenni, illetve ilyen képet akar magáról sugallni, amilyennek a kemény Georgijt ez a film bemutatja.)

Zsukov volt a II. világháborút Európában befejező hadműveletek fő vezetője, így sokszoros hős, akit mindenki tisztelt. Ebben a filmben pedig ő a legmagabiztosabb figura a Nagy Egyes halálát követő hatalmas káoszban. Tökéletesen tisztában van saját jelentőségével, sokáig kívülről, magában jól szórakozva nézi a politikai vezetők között uralkodó zűrzavart, miközben tudja, hogy mindenki arra vár, hogy ő lépjen közbe, és foglaljon állást a hatalmi harcban. Naná, hiszen ő az, aki mögött tényleges fegyveres erő áll. Közben látszik az is, hogy Zsukov nagyon be van sózva, és alig várja, hogy végre újra akcióba lendülhessen: olyan katona ő, aki nem sokáig bír nyugton megülni a babérjain. Örülne, ha puccsot kellene levezényelnie, és ehhez akár ismét személyesen fegyvert fognia. Magabiztosságához persze hozzájárul az is, hogy tudja: egyrészt mint háborús hősre, senki nem nagyon merne kezet emelni rá (talán mert a háború eléggé összekovácsolta és mellé is állította a tábornoki kart), másrészt Sztálin után senki nem is érzi magát annyira nyeregben, hogy egy újabb nagy koncepciós persorozatot indítson a katonai vezetők ellen.

A fentieknek megfelelően Jason Isaacs az, aki a legnagyobb élvezettel lubickol a saját szerepében, de hát ez érthető is: ez számára egy jutalomjáték, egy ilyen szerep minden férfi színész álma. Ki ne szeretne egy ennyire tökös, határozott, bátor és stílusos figurát játszani?


Vjacseszlav Molotov szerepében Michael Palin. Sejthető volt, hogy egy ilyen angol fekete humoros vígjátékba jó ötlet behozni egy Monty Python-színészt is. Bár Molotov itt, ebben a filmben speciel nem annyira komikus figura, sokkal inkább tragikus, de az ő tragédiája megfelelően abszurd ahhoz, hogy groteszkül lehessen bemutatni. Molotov, „Sztálin pörölye” (мoлoт=kalapács), a Szovjetunió külügyminisztere volt, nevéhez és a többi szovjet vezetőhöz képest (akik mindig megőriztek valamit a „forradalmi” nyugtalanságból) egy kifejezetten higgadt, hűvös figura lehetett, tipikus diplomata. Amellett Sztálinnak feltétel nélküli híve és kiszolgálója, aki képes volt saját ártatlan felesége letartóztatása felett is napirendre térni (bár bizonyára elképzelhetetlenül nagy belső önmarcangolás árán). Így ő az, akinek az alakján keresztül be lehet mutatni, mennyire skizofrén dolog tud lenni, amikor valaki akkor is ki akar tartani a Vezér mellett, amikor már a saját bőrén kezdi érezni, hogy az, amit követ, annak semmi köze nincs az igazságossághoz. (Bár valószínű, hogy Molotov ezzel sokkal régebb óta tisztában volt.) A történelemkönyvek úgy emlékeznek meg Molotovnak a Sztálin halála utáni szerepéről, hogy ő volt a „legkonzervatívabb” a KPSzSz vezetői közül, ő volt az, aki a legkevésbé akarta lazítani azt az egész elnyomó struktúrát, amit Sztálin kiépített. Mindezek fényében Molotovot akár egy cinikus figurának is lehetett volna ábrázolni ebben a filmben, de Michael Palin alakításában inkább rezignált, keserű, érzéseit és gondolatait elfojtani igyekvő alak. Ez adja a tragikumát. És szerintem ez az ábrázolás is hihető vele kapcsolatban. Érdekes látni, hogyan győzködi magát még mindig Sztálin nagyságáról, akkor is, amikor a többiek ezen már régen túlléptek, és a temetés technikai részleteinek kimunkálása meg a hatalmi machinációk sokkal jobban érdeklik őket, mint a Sztálin alakjáról való tényleges megemlékezés. (Ami Molotovot érdekeltté teszi abban, hogy beszálljon a hatalmi harcokba, az az, hogy ő is iszonyúan tart Beriától.)


Szvetlana Sztalina (Allilujeva) szerepében Andrea Riseborough. Sztálin lányára ugyanaz a rezignáltság jellemző, mint Molotovra. Sztálin, egy rövid időszakot leszámítva nem sokat törődött a saját gyerekeivel, amikor mégis, akkor leginkább megalázta őket, így aztán mindegyikük (mind a négyen) elég megkeseredett emberek lettek. (A filmben csak ketten szerepelnek, az idősebb fiú, Jakob/Jakov (aki még grúznak született) meghalt a német hadifogságban a háború alatt, a negyedik, házasságon kívüli gyerek, Konsztantyin Kuzakov pedig sosem volt olyan magas pozícióban, hogy labdába rúghatott volna a filmben ábrázolt hatalmi sz**keverésekben.) Persze mindent megtehettek, amit akartak, de nem volt egy kellemes életük. A filmnek megint egyik érdekes szála, hogy hogyan, milyen eltérő módon próbál a diktátor két gyereke valami boldogságot találni mégis az életében, kihozni valami pozitívat a helyzetükből. Szvetlana inkább afféle csendes, visszahúzódó szürke kisegér lesz, próbál nem ártani senkinek. Nagyon nem akar részt venni az egész politikai játszmában, viszont, mivel van annyira okos, tudja, hogy ezekbe mégis bele fogják keverni. Így viszont valami óvatos lavírozásba mégiscsak belekezd, nem a hatalomért, hanem hogy a személyes boldogságáért mégiscsak tenni tudjon valamit.
(Szvetlana egyébként később sikeresen kivonult a szovjet felső vezetés politikai intrikáiból: előbb Szvetlana Allilujevaként (az anyja vezetéknevén) diplomata lett, távol a Központtól, majd emigrált Amerikába, és igyekezett végleg szakítani a múltjával. Talán egy külön filmet is megérne az ő élete.)

 
Vaszilij Sztálin szerepében Rupert Friend. Teljesen mást kezd a helyzetével Vaszilij, mint a húga, Szvetlana. Ebben a filmben Vaszilij egy nagyhangú aranyifjúnak van ábrázolva, aki tudja, hogy bármit megtehet, de leginkább csak a sport és a pia érdekli. Előnyére válik viszont, hogy annyira mégsem száll el „a Főnök fia” szereptől, hogy azt higgye, hogy akár utóda is lehet az apjának, új egyeduralkodóként. Teljesen tisztában van vele, hogy alkalmatlan egy egész ország, sőt egy egész világbirodalom vezetésére, és nem is nagyon erőlteti a dolgot. Persze aztán helyzeténél fogva nem nagyon tudja elkerülni, hogy ő is belesodródjon az egész mocskos intrikálásba, de Szvetlánával ellentétben ő végig tényleg sodortatja is magát, nem igazán próbál irányítóvá válni.
Az Interneten keresgélve akadtam rá arra, hogy 2013-ban az oroszok Vaszilij Sztálinról is készítettek egy minisorozatot, Vaszilij, a népek atyjának fia címmel. (Az utóbbi időben egyébként számos híres XX. századi történelmi személyiségük kap saját sorozatot, én például meglepődtem róla, hogy már Leonyid Brezsnyevről is van.) És állítólag ez nagyon népszerű is lett Oroszországban.
  
Ebben Vaszilij Sztálint Gela Mesi játszotta, aki külsőre talán jobban hasonlít az eredetire, mint Rupert Friend.
Nem láttam ugyan azt a sorozatot, de az előzetes alapján azt gyanítom, hogy az inkább azt mutathatja be, hogy hogyan lett Vaszilijból az apja felé irányuló bizonyítási vágyból fakadóan a II. világháború egyik sikeres, eredményes, bátor pilótája. Azt pedig el tudom képzelni, hogy ha az oroszok azt a figurát szerették, mert együtt tudtak érezni vele, akkor nem fognak örülni annak a képnek, amit Armando Iannucci filmje sugall Vaszilij „cárevicsről”. Pedig valószínűleg mindkét képben van igazság, csak itt élete egy teljesen más szakaszában mutatják be Vaszilijt az alkotók. Valószínűleg ő is csak a háború után kezdett a piához menekülni, mikor már nem tudott mit kezdeni magával, és vitézség helyett is csak harsányságával tudta kompenzálni keserűségét. (És itt persze nem ő a főszereplő, csak egy mulatságosnak szánt mellékkarakter.)


Marija Jugyina szerepében Olga Kurylenko. Nem tudtam, hogy ez a figura és az ő történetszála miért kellett a filmbe, azt hittem, csak azért, hogy a csinos Olga Kurylenko is kapjon benne egy szerepet. (Őt sosem tartottam nagyra színészként, úgy tűnt, a modellből lett színésznők minden típushibáját reprezentálja.) De aztán megtudtam, hogy ez az eset, amit a film elmesél a zongorista őszinte leveléről Sztálinnak tényleg megtörtént. Ráadásul a valóság annyival durvább, hogy a történet nem a Sztálin halála körüli napokban játszódott le, hanem jóval (évekkel) korábban, Sztálin tehát rengetegszer lecsukathatta és kinyírathatta volna Jugyinát, ha akarta volna. De nem akarta. Így a történet megint arra példa, milyen kiszámíthatatlan egy diktatúra: egy diktátor szeszélyeskedése nem csak emberek halálához járulhat hozzá, hanem egy-egy esetben életben maradásukhoz is, mikor minden logika szerint meg kellene halniuk. Örömmel számolhatok be viszont emellett arról, hogy Olga Kurylenko fejlődik mint színész. Jó, nem nagy szerep, amit itt visz, de még előfordulhat az is, hogy egyszercsak beletanul a szakmába.


Joszif Sztálin (Joszeb Dzsugasvili) szerepében Adrian McLoughlin, de ő végül is csak a címszereplő, nem pedig a főszereplő. Elég hamar kinyiffan a karaktere, aztán a film további részében a színészi alakítás mindössze annyi, hogy hanyatt fekszik.

Itt van még aztán

Anasztasz Mikojan szerepében Paul Whitehouse

Nyikolaj Bulganyin szerepében Paul Chahidi

és Lazar Kaganovics szerepében Dermot Crowley,
akik szintén tagjai a KPSzSz Központi Bizottságának. Bár ezeket a szerepeket is elismert komikusok játsszák, de az ő szerepük a filmben nem olyan nagy, mint a többieké, leginkább az ijedt rohangálásban nyilvánul meg. Ezt azonban nagyon szórakoztatóan csinálják ők is. És egy-két jó beszólás azért nekik is jut, különösen Mikojannak, aki pár évvel később majd végleg megszabadítja Magyarországot a kopasz mini-Sztálintól.

Erről jut eszembe: már a film első előzetesének megtekintése óta az jár a fejemben, hogy lehetne akár egy Sztálin halála 2-t is készíteni, ami azt mutatná be, milyen hatása volt az egyes eseményeknek a Keleti Blokk többi országában, hogyan buktak el sorban az ottani diktátorok, a k-európai kis Sztálinok.
Rákosi szerepét játszhatná mondjuk Danny DeVito

(Ő egyszer úgyis játszott már egy ilyen alakot a Batman versus Rákosi című filmben.) Azt még nem tudom, Nagy Imre ki lenne, de biztos nem Jan Nowicki.

Szóval: a Sztálin halála egy kiváló film, megtudhatjuk belőle mi vár ránk, ha majd a mi Nagy Egyesünk is eltűnik majd a rendszerből (nem feltétlenül úgy, hogy meghal). De aki nem tanulságot akar a filmtől, csak egy kis felhőtlen kikapcsolódást, szerintem azoknak is be fog jönni.

2018. március 16., péntek

Harmadik Március?

Azt kérdeztem pár éve, lesz-e még egy Harmadik Március az első kettő után. (Vagy azt mondjátok, Március csak egy volt?)
De tegnap, ott, akkor nagyon az volt az érzésem, hogy ez az.

Ott voltam! Miután az ellenzéki pártok "össz-ellenzéki" tüntetésén majdnem állva elaludtam a beszédeken (amiket most nem is részletezek), átmentem az Operához. Aztán végig a tömeggel a Múzeum körúton. Nehéz pontos szavakba önteni azt az ottani érzést, de mindenesetre a 2013-as egyetemfoglalás óta nem éreztem olyan erőt és kollektív elszántságot, mint most. (És előtte is csak egyszer: a Szolidaritás 2011 októberi tüntetésénél.) Még azt is megkockáztatom: lehet, hogy 1937 (a Márciusi Front berobbanása) óta egy Március 15-e sem állhatott ennyire közel ahhoz az első, eredeti Március 15-éhez. Fiatalok álltak ki a maguk világos, progresszív céljai mellett, az eredeti helyszínen, összekötve a múltat a jelennel, a régi haladó nemzeti célokat a mostaniakkal, "Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!"-et kiáltozva, a két 12 Pontot szavalva, a Nemzeti dalt és a Kossuth-nótát énekelve.
Én nem tudom (és nem is nagyon érdekel pillanatnyilag), hogy milyen ostobaságokat fognak összehordani rólunk, illetve a tüntetés valódi hőseiről, 2018 diákjairól. Nem tudom, mi lesz a választások eredménye és mi lesz utána: jobb lesz vagy rosszabb, demokrácia vagy újabb önkény, és most már esetleg nyílt diktatúra. Lehet, hogy lecsuknak majd minket. Lehet, hogy menekülnünk kell. Lehet, hogy (mint már megtörtént korábban) egyszerűen csak kinevetnek, leköpnek és ignorálnak (talán még azok is, akiket valamikor fontosnak éreztem). De ezt az érzést, ennek az extázisnak az emlékét senki és semmi nem veheti el.
Kapcsolódó kép
https://galeria.index.hu/belfold/2018/03/15/2018_marcius_15_diaktuntetes_az_operahaznal/18
Vajon ez lesz a Harmadik Március vagy nem? Hiszen amit én Második Márciusnak nevezek, annak sem volt forradalmi hatása hosszú távon, ma meg már el is felejtik, hogy volt ilyen is. Vajon ránk mi vár?...

2018. március 15., csütörtök

Vers az ünnepre

Illyés Gyula:
Százéves március

Napfény a hóviharon át
s a nap-pászmákban hóvihar.
Mint jó ötletbe ha bevág
gomolygó bú, tavalyi baj.
Hóförgetegben napsütés
s a napban gyémánt-fényű hó.
Forr terveivel az egész
környék, az éjből ocsudó.
Eszelős, jeges hóesés
és győztesen megint bele
ez a jó meleg égi douche! –
Beh szeretlek én, március,
beh szeretlek én, ébredés,
reggel, friss tervekkel tele!

Te, az esztendő pirkadása,
az évben: kora délelőtt,
emlékeztetsz a régi házra:
csöbör cseng, szekérlánc csörög.
Béres jő apámhoz köszönve:
„szántunk, gépész úr?” Égre száll
a gémeskút fényes kölönce
s a nap mellett kicsinyt megáll.
A jégcsapokról versenyt esnek
a csöpögő tavaszi percek:
jár jó óraként a vidék.
Kong az ekelap. Ökrök bőgnek.
A dunyha-szag után a földnek
anya-szagát szívja a gyermek,
ahogy a szobából kilép.

Oh, március, nagy színező.
A lány-arc mind beh tüzesebb.
Igazmondó kemény idő.
Beh sápadtabb, aki beteg.

S szabadság délelőttje te,
új ember-voltunk hajnali,
gyermeki emlékezete!
Beh jó hangjaid hallani
egy század után is, ahogy
az óra – mint megmondatott –
ütésre kattan s végre üt
(Párisban, pisztoly-csattanással)
és üt és üt, micsoda lázzal
és sietséggel mindenütt.
(Bécsben már puskaropogással)
És üt, megannyi óra üt
a szívekben, a felhevült
erekben milyen dobogással:
hogy lépne fényre már elő,
az eszme-keltető idő,
az az ember-újító korszak!
S az első ütésre felelve
hogy vernek, kopognak s dobognak
a tornyok, daccal az egekre,
az ágyúk, Európa-szerte!
S késedelmét, hogy elvégezze,
hogy áll munkába ez a bús
nép is, a magyar, énekelve!
S mily énekes után eredve!

Hogy feledhetnénk, március,
mire keltettél bennünket te
és mire biztattál sokáig?
Mert most már halálig, halálig.
Kavarog ottkinn a határ,
ifjú főkben ó és új eszme.
Birkózik hó és napsugár
s bennem a gond: jó termés lesz-e?
Mennyivel láthatóbb a baj:
mert mennyivel nagyobb a fény!
Tél volt. Oh mennyi volt a jaj.
Tél volt. Oh mennyi a remény.

2018. március 4., vasárnap

Programom és taktikám

Furcsa ez a mostani helyzet. Választásra készülünk. Vannak páran, akik olyanokat kérdeznek tőlem és másoktól is: mit akar az ellenzék a kormányváltáson kívül?
Nem értem az értetlenkedést. Az ellenzéki pártok mind megfogalmazták a maguk programját, és azokat közzé is tették, a honlapjaikon is, máshol is. Az egyetlen párt, amelyik semmilyen programot nem tett közzé a FiDeSz Vén Autokraták Szövetsége (ki veszi még be azt a kamut, hogy ők fiatalok és demokraták?) és az általa életre hívott farok- kamupártok.
Értetlenkedni nekünk, ellenzékieknek van okunk. Nekünk kellene megkérdezni, hogy mit akar az állampárt. Eddig nem mondták. Nekünk kellene értetlenkedni, hogy miért az a legesélyesebb párt, amelyik egész eddig az ország kirablásával volt elfoglalva, amelyik szinte minden társadalmi csoportot, minden szakmát vérig sértett már vagy szóval, vagy tettel, és ennek tetejébe most nem ígér semmit...
Ha bármelyik biztosnak látszó szavazójukat megkérdezem, hogy mi az amivel elégedett az #elmúltnyolcévben, csak hápog. Ha megkérdezem, akkor mi az, amivel nem elégedett, vagy mi az, ami miatt megváltoztatná a véleményét (vagyis ki akarom töltetni vele a már sokat emlegetett Koppány-féle tesztet), nem hajlandó válaszolni. Mondtak nekik valamit, amit nekünk nem? Vagy egyszerűen ők, a neogörénykurzus hívei "más anyagból vannak gyúrva"?

Viszont a kérdésnek, hogy "Kire szavazol?" most végre van némi értelme. Bár engem már nem az érdekel, hogy kire, hanem hogy mi alapján (bár már a Koppány-teszt is erről szólt, és megnyugtatok mindenkit, Koppány tartotta is magát az elveihez, és otthagyta a Bűnbakot, amikor tényleg számára vállalhatatlan dolgokat mondott és tett).

Érzelmi alapon pártokra szavazni éretlenségre vall. Elvek alapján pártokra szavazni már eggyel érettebb gondolkodást mutat, de jelen helyzetben még mindig nem az igazi. Egyes jelöltekre szavazni, még eggyel érettebb dolog, de be kell látni, hogy jelen helyzetben, mikor az egyes jelöltek ennyire alá vannak vetve saját pártjuknak, még az adott jelölt egyébként szimpatikus emberi tulajdonságai sem jelentenek semmire garanciát. (Egy jó ember is könnyen altatja el adott esetben a lelkiismeretét, és nem csak lefizetés hatására.)
Amit én javaslok: a programokra szavazás. Fogalmazzon meg mindenki egy saját választási programot, mit vár el a győztestől, aztán azt vesse össze a pártok programjaival, és amelyiké legjobban hasonlít a sajátunkra, arra érdemes szavazni. Vagy nem. Mert hallom, hogy azt kérdezitek: Mi a garancia arra, hogy valaki betartja az ígéreteit?
A válaszom: nem csak a programpontok hasonlóságát kell számításba venni, hanem azt is: 1. Kiről mennyire hihető, hogy azt teszi majd, amit mond. 2. Előzetes tájékozódás szerint kiről mennyire látszódik, hogy megvalósítja az ellenőrizhetőséget, átláthatóságot (transzparenciát). Hogy hogyan kérheted valakin számon az ígéretei betartását? Civil összefogással! Erre találták ki a munkavállalói mozgalmat, a szociáldemokráciát meg minden ilyesmit. Ha mindenbe beletörődő alattvalóként viselkedsz, ha azt hiszed, hogy a közéleti aktivitás két vonal keresztbetétléből áll négy évben egyszer, akkor tényleg ne várd el, hogy bárki betartja a neked tett ígéretét.

Mindezek után ideiktatom a saját magamnak megfogalmazott programomat, ami alapján én választani fogok.
Kívánjuk

1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. (Azzal a kikötéssel, hogy a cenzúrát kizárólag az életellenes uszítás elhárítására használják.)
2. A javak egyenlőbb elosztását. A szociális szféra fejlesztését.
3. Oktatási reformot, amely biztosítja a naprakész tudást, a kreativitás és a csapatmunka fejlesztését, valamint a társadalmi mobilitást, azáltal hogy nem az egyes iskolák közötti különbségeket növelik, hanem egyenletes stabil nívót biztosítanak, mind anyagi, mind szellemi értelemben. A KLIK megszüntetését, az iskolák önkormányzati kézbe adását, ahol ez lehetséges.
4. Az egyes személyekre írt törvénykezés megszüntetését. A Közép-Európai Egyetem szabad működését.
5. A civil szervezetek működésének biztosítását az élet minden olyan területén, ahol nem stratégiai (nemzetbiztonsági) fontosságú az állami beavatkozás.
6. Szélesebb jogkört a helyi önkormányzatoknak. Nagyobb beleszólást az állampolgároknak az őket közvetlenül érintő, helyi ügyekbe.
7. Arányos és konszenzusos választási rendszert. (Pl. ilyet)
8. Köztisztviselők elszámoltathatóságát, ideértve a miniszterek és államtitkárok országgyűlési felelősségét is.
9. A pártfinanszírozás átláthatóbbá tételét. A kampányfinanszírozás limitjeinek megállapítását.
10. Népszavazási kezdeményezés jogának tiszteletben tartását.
11. Valódi bürokráciacsökkentést: a minisztériumok felduzzasztása helyett kollegiális rendszerben működő, független gazdasági ellenőrző szervek működését.
12. Az egészségügy kiegyensúlyozott fejlesztését. Az egyes egészségügyi intézmények közötti drasztikus különbségek csökkentését. Ennek érdekében az orvosok fizetésének és munkakörülményeinek javítását.
13. A lakhatáshoz való jog törvénybe iktatását.
14. A kultúra kiegyensúlyozottabb finanszírozását. A népszerűsítő tudományos ismeretterjesztés támogatását.
15. Az Oroszországgal kötött gazdasági szerződések nyilvánosságra hozatalát.
16. A nácizmus minden megnyilvánulásának kíméletlen üldözését. (Lásd 1. pont kiegészítése. Aki rasszista/náci alapon uszít arra, hogy mások életében kárt tegyünk, azt ne csak pénzbüntetéssel sújtsák, hanem tiltsák el a közügyektől meghatározott időre. Például veszítse el a szavazati jogát a következő választásra.)
17. A szakszervezetekkel való egyeztetést az új munka-törvénykönyvről. A sztrájkjog, a munka- és pihenőidő és a munkavédelmi előírások tiszteletben tartását.
18. A vallásos, spirituális és egyéb lelkiismereti meggyőződések tiszteletben tartását (amíg az másokat nem veszélyeztet) és ennek érdekében az állam és az egyház szétválasztását.
19. A megújuló energiaforrások használatának támogatását.

Mindemellett: bármilyen szimpatikus is a mostani programja, kizárt dolog, hogy olyanra szavazzak,
- aki eddig az ország kirablásával volt elfoglalva
- aki általában a civil szervezetek ellen uszít
- akinek a múltja rasszista/fasiszta/náci megnyilvánulásokkal terhelt
- aki a határon belüli és határon túli magyarokat egymás ellen hergeli

Egyéni jelöltek választásánál támogatom a taktikai szavazást, amiről Marci itt beszélt részletesen:

https://www.youtube.com/watch?v=8irysRuux0Q

Vesszen a zsarnokság! Reméljük a legjobbakat! Szép napot!