2015. május 9., szombat

Filmek a nagy háborúról (ajánló)

Ha már így szóba került, legyen a mai nap alkalmából is egy filmajánló. Témába vágóan: a II. világháborúról szóló játékfilmekről.

Előre bocsátom, hogy ez a lista nem az általam legjobbnak tartott II. világháborúról szóló filmeket tartalmazza, hanem a kedvenc II. világháborúról szóló filmjeimet. Így történhetett az meg (amit sokan sérelmezni fogtok), hogy kimaradt közülük például a Sztálingrád című német film, ami minden itt felsorolt darabra köröket ráverne, de összességében elég nyomasztó és megterhelő élmény végignézni.
Egyébként viszont a listát úgy igyekeztem összeállítani, hogy minél többféle résztvevő nemzet nézőpontja belekerüljön. Háááát, lehet, hogy nem sikerült. Mindegy, olvassátok, és ha kedvet is kaptok ezek megnézéséhez, annál jobb. Kommentben várom a ti ötleteiteket is, mik kerülhetnének még fel ide. (Mondjatok szovjet/ orosz filmeket! Én úgy érzem, a téma fontosságához képest pont abból keveset ismerek.) Egyébként ez nem egy top-lista, tehát az ide felkerült filmek között nem állítok fel helyezési sorrendet.


A négy páncélos és a kutya (Czterej pancerni i pies)

Rendező: Konrad Nałęcki
Ez egy lengyel filmsorozat a ’60-as évekből. De nem annyira jó, mint amennyire kultikus. (A nosztalgiafaktor, tudjátok...) Igazából afféle „habkönnyű családi szórakozás”, arra szolgál, hogy gyerekeknek is lehessen mesélni a nagy háborúról, ami a ’60-as években, bizonyára még a mainál is élénkebb beszédtémát szolgáltatott sok családban. Így nézve, vagyis egyfajta meseként megállja a helyét. (Egy Karl May-regénynél azért jóval összeszedettebb.) Meg végül is arra sem rossz, hogy bemutassa a Zygmunt Berling-féle (szovjet hadifogságba esett polákokból összetoborzott) lengyel hadsereg felszerelését, fegyverzetét, egyenruháit. Ha túl komolyan akarod venni csalódni fogsz. Mert leginkább arról szól, hogy a háború egy nagy buli, az a lényege, hogy jó haverokkal végigutazd egy tankon fél Európát. (A rend kedvéért néha azért megmutatja, hogy ebbe az izgalmas kalandba bele is lehet halni, de azért ezt sem túl brutálisan meséli el, csak úgy finoman.) Janusz Przymanowski a regény írója (és a sorozat forgatókönyvírója), aki fiatal katonaként maga is a Berling-hadseregben szolgált, azt mondta mikor ezt szemére hányták, hogy ő úgy emlékszik, hogy 1. ők a harcok szünetében tényleg próbáltak ilyen lazán viselkedni, viccelődni, oldani a hangulatot, hogy elfelejtsék a harctéren látott sok szörnyűséget, 2. a Berling-hadsereg a háború utolsó szakaszában kapcsolódott be az eseményekbe, amikor már egyértelmű volt hogy a németek nem győzhetnek, a Wehrmacht folyamatosan vonult vissza, a szovjetek és a lengyelek viszont folyamatos előrenyomulásban voltak, ezért tényleg volt közöttük egy ilyenfajta optimista légkör annak erős tudata, hogy meg sem állnak Berlinig. (Berling elmegy Berlinig, ééééértitek…)
Szóval a lényeg: ez a sorozat egy harckocsi személyzetének történetén keresztül mutatja be a Berling-hadsereg útját. A személyzet pedig az első évadban:

Janek Kos (Janusz Gajos) rádiós és lövész (géppuskás), Olgierd Jarosz (Roman Wilhelmi) parancsnok, Gustaw „Gustlik” Jeleń (Franciszek Pieczka) töltő és Grigol Szaakasvili (Włodzimierz Press) vezető. (Ez utóbbi a személyzet egyetlen szovjet (kártuli/grúz) tagja, de a színész lengyel.) Kutyájuk pedig a Szibériából származó német juhász, Sarik (lengyel helyesírás szerint írva: Szarik, magyar nevén: Gömböc) (a színész neve Trymer), aki ütközetek idején nem ül tankban, de egyébként mindenféle üzeneteket hoz és visz meg minden ilyenféle hasznos dolgokat csinál.
Acélos bajtársuk pedig

Rudy (azaz: Rőt), a 102-es taktikai számú tank (T-34-85 típusú).
A következő évadokban aztán csatlakozik újként a csapathoz

Tomek Czereśniak (Wiesław Gołas) is, mint lövész-géppuskás.
Gondolom, logikusan adódna az összehasonlítás a legújabb amerikai harckocsizós filmmel, a Fury-jal, amit viszont még nem láttam. De majd eljön annak is az ideje.


Elit alakulat (Band of Brothers)

Rendező: Phil Alden Robinson és Tom Hanks
Ne gyertek nekem folyton a Ryan közlegény megmentésével! Csak egyet tudok érteni azzal a véleménnyel, hogy bár a Ryan közlegény megmentésében vannak kiemelkedő pillanatok, részek (ilyen a töritanári körökben már fogalommá lett A Ryan közlegény első húsz perce vagy Caparzo haldoklása), de a film összességében mégis hazug és propagandisztikus. (A Négy páncélos is az, de egy percig sem veszi magát túl komolyan.) Ha az USA II. világháborús részvételéről akartok jó filmet látni, akkor tényleg inkább az Elit alakulatot ajánlanám. (Ebben is benne volt Steven Spielberg keze, producerként.) Ez a 10 részes sorozat legalább tényleg a háborúban szolgáló katonák visszaemlékezéseiből készült. (Szép gesztus, hogy minden epizódot egy az eredeti bácsikkal készített interjú részletével kezdenek illetve zárnak le.) Ezért valahogy valószerűbb, élettelibb és kevesebb benne a felesleges pátosz. Ez is a normandiai partraszállással kezdődik és egy egységen keresztül mutatja be a háború utolsó egy évét. Ami azt illeti, tényleg a bajtársiasságról szól leginkább. Nem mentes az amerikai hadsereg idealizálásától, de ez nem válik annyira bántóvá. És a Ryan közlegényhez képest sokkal inkább megadja tiszteletet az ellenfélnek (a németeknek) is. Egyébként sokféle viszontagságot bemutat, amin a katonák keresztülmennek, mégis: valahogy ebben is érezni azt az optimizmust, az előrenyomulás és a győzelem biztos tudatát a katonákon, ami Przymanowski szerint a Berling-hadsereg lengyel katonáira is jellemző volt.
Még egy személyes emlék, amit nem tudok a fejemből kiverni: párhuzamosan nézve ezt az amerikai és a Requiem egy hadseregért című magyar (dokumentum)sorozatot, illetve olvasva magyar katonák visszaemlékezéseit is, fájdalmasan kijön a nagy különbség az amerikai és a magyar hadsereg között a II. világháborúban. Hát igen, könnyű úgy megnyerni a háborút, hogy a legcsóróbb közlegény is úgy van felszerelve, mint az amerikaiaknál. Lehet, hogy a partraszállásoknál a US Army rengeteg hű fiát feláldozta az ellenséges tűzben, de ezenkívül vigyázott rá, hogy a katona ne haljon éhen, ne fagyjon meg, ha pedig megsebesül, akkor is legyen esélye a túlélésre. Nekik ez természetes. Ezzel szemben a magyar katonák visszaemlékezéseiből csak az jön le, hogy a Horthy-féle magyar hadsereg tisztjei lesz**ták, hogy a legénység lyukas ruhadarabokat és használhatatlan fegyvereket és hiányos kaját kapott, hogy a kórházi ellátás krtitikán aluli, és hogy egyeseknek térdig vízben kellett órákig őrségben állniuk, stb.
Nade nem félrevive a témát: nézzétek meg az Elit alakulatot, jó kis sorozat az.


A tavasz tizenhét pillanata (Семнадцать мгновений весны)

Rendező: Tatjana Lioznova
Összeállításunkból nem hiányozhat szovjet/ orosz film sem, de nekem hirtelen most csak ez jut eszembe, mint olyan, aminek az elejére és a végére is emlékszem. (Pedig sokmindent hozhatnék még most példának. A 2000-es években megint nagy divat lett a II. világháború tematikájához nyúlni az orosz filmművészetben, de már előtte is remek darabok születtek.) Ez a ’60-as években keletkezett regény és a belőle a ’70-es években forgatott filmsorozat egy tipikus, de azzal együtt is kiemelkedő példája egy Kelet-Európában, de a Szovjetunióban is különösen kedvelt brandnek: a beépülős kémsztorinak. Amelynek lényege, hogy egy-egy háborút egy ellenséges hadseregbe beépült saját kém („tégla” vagy „vakond”) szemszögéből ábrázolnak. Ennek az az előnye, hogy ha jól csinálják (mint ebben az esetben is), akkor a történet meglepően nagy empátiával tudja ábrázolni az ellenséget is. A beépült ügynök itt a KGB egyik ezredese, Makszim Iszajev, akiről a németek úgy tudják, hogy a neve Max Stirlitz és a SS ezredese (Standartenführerje). Stirlitz (sokkal többször nevezi a narrátor is ezen a néven, mint az igazi nevén) feladata, hogy megtudja a SS és a német vezetők legtitkosabb terveit, és azokat titkos jelentések formájában jutassa el Moszkvába. A jelentések mindig a Justas fedőnév alatt érkeznek. (Nem tudni, hogy egy orosz ügynök Németországban miért litván fedőnevet kap.) A könyvből egyébként az is kiderül még Iszajevről, hogy az apja valamikor a század elején Németországban volt kommunista emigráns, tehát az ő megtévesztően jó német nyelvtudása még egészen kisgyerekkorából származik. A filmben nincs sok lövöldözés, a szereplők inkább kombinálnak, gondolkodnak és intrikálnak (a SS-en belül is megy a sz**keverés).
A történet írója, Julian Szemjonov egyébként egy sikeres krimiíró volt, aki tudta, hogyan kell a történet szálait úgy szövögetni, hogy intellektuálisan is izgalmas, gondolkodós legyen egy-egy sztori. Mindezekért viszont én összességében inkább tudnám ajánlani az eredeti regényt (A tavasz tizenhét pillanata avagy a Stirlitz-dosszié és folytatása, A tavasz megszépíti Berlint), mert olvasva jobban összeáll a történet, és a 12 részes sorozat ma már vontatottnak tűnő tempójához képest a narráció is izgalmasabb leírva. (A filmben az eseményeket és Stirlitz gondolatait nem Stirlitz hangján, hanem egy száraz hangú narrátor felolvasásában hallhatjuk.)
De azért a sorozat se semmi. Elsősorban azért, mert Vjacseszlav Tyihonov fegyelmezett „eszköztelenséggel” (vagy mivel) nyújt egészen rendkívüli alakítást Iszajev-Stirlitz szerepében. Nem csoda, hogy ez a sorozat is kultikus lett. Mármint főleg a maga helyén, a Szovjetunióban. Fun fact: Egy felmérés szerint a megkérdezett orosz emberek többsége, ha bárkit választhatna Makszim Iszajevet választaná Oroszország elnökének. Jó mi?
És persze a kultusz másik jele: aki az orosz kultúrával foglalkozik, az előbb-utóbb biztosan belefut egy sajátos jelenségbe: a Stirlitz-viccekbe.
Egyet most megosztok Veletek:
„Stirlitz másnap az alábbi rejtjelezett üzenetet kapta Moszkvából:
’Justas! Ezt elszúrtad. Most nézd meg, mit csináltál, te balfék!’
Így tudta meg Stirlitz, hogy megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.”


A bukás (Der Untergang)

Rendező: Oliver Hirschbiegel
Ez a film kíméletlen pontossággal, de éppen ezért nagyon izgalmasan beszéli el Hitler utolsó napjait. Így sokat segített a németeknek is feldolgozni a múltat, tabuk nélkül. (Én magam is úgy tapasztaltam, hogy nagyjából a 2000-es évek első fele volt az az időszak, amikor már nem féltünk egy német jelenlétében megemlíteni a II. világháborút. Persze korábban kevés némettel találkoztam, és a II. világháború sem érdekelt annyira.) Abban mindenki egyetértett, hogy soha senki még olyan jól, olyan szuggesztíven és olyan elemi erővel nem játszotta el Hitlert, mint Bruno Ganz ebben a filmben. (Bár lassan már ott tartunk, hogy a híres jelenetnél, amikor Hitler lecseszi a tábornokait, Jodlt, Keitelt, Krebset és Burgdorfot, akkor egy csomó ember vigyorogni kezd, mert valami vicces aktuális újrafeliratozott videó jut eszükbe a Youtube-ról.)

A film ritmusa kiváló, amellett egy dolog már annak idején feltűnt nekem: Hitler iránt érzett utálatom nem csökkent a film hatására, de a játékidő alatt elkezdtem megsajnálni ilyen figurákat, mint Jodl meg Keitel. Pedig a filmen kívül egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezek rászolgáltak az én sajnálatomra.
(Még egy fun fact: Ulrich Matthes ebben a filmben Goebbelst játssza, de még ugyanabban az évben, mint A bukást, leforgattak vele egy másik filmet is, amelyben egy Dachauba zárt katolikus papot játszott el. A két film nem is nagy különbséggel került a mozikba, így mindenkit meglepett.)
(Egy fontos dolog a fentiek fényében: akinek eszébe jutott ehhez a filmhez szinkront csinálni, azt legalább negyvenszer seggbe kellene rúgni... Vagy inkább többször...)


Egy asszony Berlinben (Eine Frau in Berlin)

Rendező: Max Färberböck
Részletes (talán kissé túlzó) méltatását itt találjátok.


A tizedes meg a többiek

Rendező: Keleti Márton
Az előző bejegyzésben már kifejtettem, hogy miért ez az örök kedvencem, és miért tartottam fontosnak, hogy ez a film képviselje a magyar nézőpontot ebben a kis összeállításban.
Csak egyetlen kiegészítés még az előbbiekhez: számomra a film legemlékezetesebb mondata nem a „Már a spájzban vannak az oroszok!”, hanem ami valószínűleg az alkotók szándékai szerint is a film tételmondata lenne:

„Mi még megadni sem tudjuk magunkat…”


Téli háború (Talvisota)

Rendező: Pekka Parikka
Azért a szuomenek is tudnak jó háborús filmet készíteni. Ezt a remek darabot 1989-re vagyis az 50. évfordulóra készítették. Egy kiváló alkotás. Csak két negatívumot tudok mondani vele kapcsolatban: 1. Kegyetlenül hosszú. 2. Bosszantó látni, hogy a gyönyörű finn tájban hogy feltúrtak mindent, és mennyi fát kidöntöttek valószínűleg csak a film kedvéért. Egyébként remek bemutatása az 1939 őszétől 1940 tavaszáig zajló téli háborúnak. (Amit a szuomenek igazából külön kezelnek a II. világháborútól… De azért ezt a bejegyzést már megírom….) Ez aztán megmutatja, hogy a háború mennyi szenvedéssel és mocsokkal jár, még akkor is, ha történetesen úgy érzed, valami igaz dologért (mondjuk a családod védelméért) harcolsz, tehát van valódi motivációd, és esetleg jó bajtársakat fogsz ki, és a tisztjeid is normálisak, és még a felszerelésed is jónak mondható, (szóval ha mindaz megvan, amit a magyar katonáknak nélkülözniük kellett a II. világháború alatt), a háború még akkor is közel elviselhetetlen állapot.

Ez a film elképesztően sok módját mutatja be a harctéri halálnak. (A végére egy kicsit túl sok lesz már belőle.) És az elcsigázottságnak is. És annak is, hogyan lehet egymásban tartani a lelket lehetetlen helyzetekben (de egy idő után már mindenki kitartásának a végére ér, kérdés persze, mikor). Érdekes látni, hogy ezek a tökös gyerekek az extrém hidegtől szenvednek a legkevésbé.
A főszereplő, Martti Hakala közlegény (Taneli Mäkelä), a nagy túlélő így néz ki az elején…

…és ilyen lesz a végére.

Ez azért sokat elmond.
Szóval röviden: ha akarjuk ez a film egy szép tisztelgés a hősök előtt, ha akarjuk, akkor meg éppen arról szól, hogy miért ne akarjunk háborúzni. (Mert derékban kettészakadni szar. Nézni, ahogy a legjobb barátunk derékban kettészakad szintén szar.)
Azért egyáltalán nem megnyugtató a tény, hogy a végén még mindig csak a háború első szakasza zárult le. Ennek fényében viszont kár hogy nem maradt már kapacitás (?) a Jatkosota (Folytatólagos háború) és a Lappin sota (A számiföldi háború) leforgatására.

Bár a folytatólagos háború legnagyobb ütközetéről, a tali-ihantalai csatáról forgatott film (Tali Ihantala 1944) tekinthető akár a Talvisota folytatásának is. (+Ott van még A frontvonal mögött című film, ami a svéd anyanyelvű finn állampolgárságú katonák szempontjából mutatja be a folytatólagos háborút.)


Hamu és gyémánt (Popiół i diament)

Rendező: Andrzej Wajda
Még egy lengyel film, de teljesen más. Sokkal líraibb mint eddig bármelyik, és a háború csak áttételesen van jelen benne. Inkább a következményekről szól. Tulajdonképpen az egész film cselekménye másfél nap alatt játszódik le, ez a másfél nap pedig éppen 1945 május 9-10-e, a háború befejezésének napja. Jerzy Andrzejewski regényében egy meg nem határozott lengyel város (A filmkészítők úgy döntöttek, legyen ez Wrocław) ünnepli, hogy vége a szenvedésnek. Van azonban, aki nem akarja befejezni a harcot. Méghozzá a hősies lengyel partizánok azon része, akik a szovjet megszállók ellen is folytatni akarják a harcot. Egyik csoportjukhoz tartozik Maciek (Zbigniew Cybulski) a vagány srác, aki megpróbál általában is, de ezen az egy napon is egyszerre szabadságharcos lenni, és helyi menő csávóként is teljes életet élni.

De összeegyeztethetők-e ezek? A feletteseket szemmel láthatóan nem a laza csávó lazasága zavarja, hanem az, hogy Maciek most komolyan gondolkodóba esik: érdemes-e tovább gépfegyverrel a kézben lazulni, vagy inkább a szerelmét válassza és a gépfegyver nélküli életet. A történet tehát egyrészt Maciek vívódásának a története. Másrészt viszont Szczukáé (Wacław Zastrzeżyński), a helyi kommunista párttitkáré, aki inkább már kibékíteni szeretné a polgárháborúzó feleket, és elkezdeni építeni. És akit viszont Macieknek a felsőbb parancs értelmében meg kellene ölnie. Állítólag a regény inkább Szczukára koncetrál. De a film meg inkább Maciekre. Ami érdekes, hogy Macieket egyáltalán nem az ejti gondolkodóba, hogy Szczuka egy rendes ember. Hanem az, hogy ő maga mást akar már csinálni. Ha úgy vesszük ez a film (amely legnagyobb részében a győzelmi bulin játszódik) az ember azon vívódásáról szól, hogy részt kell-e vennie a történelemben. És ha már beszállt a történelem alakításába, kiszállhat-e hirtelen belőle? Vagy csinálhat-e mindent egyszerre? Ilyen értelemben a film nemcsak a háborúról, hanem a fiatalságról is szól, mindannyikunk ide-oda kapkodó, mindent (teljességében) megélni akaró fiatalságáról.

7 megjegyzés:

  1. A finn mozik sorát még kibővíteném az (Ambush-Rukajärven tie - Előőrs) és az "Ismeretlen katona - Tuntematon Sotilas" 1955-ös és 1985-ös feldolgozásaival.
    A svéd Gransen (2011) ugyancsak ütősre sikeredett. Az északiak tudnak valamit.
    Kevéssé ismert és talán sikerült is, de a maga módján mégis érdekes az angol "Operation Daybreak (1975), amely a Heydrich elleni merényletről szól. Magyarítás valamennyihez akad.
    Ha esetleg belevág valaki valamelyikbe, jó szórakozást!

    VálaszTörlés
  2. Köszi Oldfan! Azt hiszem, mindegyikre rá fogok keresni. Az északiakra mostanában én is különösen rá vagyok kattanva.
    Üdvözlet!
    Meder

    VálaszTörlés
  3. Élve a felhívással, ajánlok néhány szovjet mozit. A mai orosz felhozatal könnyen elérhető, azt hanyagolom. Véleményem szerint többnyire a nyomába sem léphetnek az elődöknek.
    A "Látvány és propaganda" részlegből. (Az ideológia kissé túlzott tálalása ellenére is fogyasztható filmek. A látvány részük elsőrangú, valóban a korabeli harci technikákat mutatják.) Úgy is emlegetik őket, mint "A tábornokok mozijai," mert a hadsereg szponzorálta őket és adta a nagy létszámú statisztériát.
    - A moszkvai csata ('1-4) Két dupla változatban szokták feltenni.
    - Felszabadítás (1-5)
    - Égő hó (Nem kiemelkedő mű, de van benne olyan 20 perc, amikor a támadó páncélosok és a beásott tüzérség összecsapását mutatják, ami kedvéért érdemes megnézni. Az a rész kiváló.)
    - A hazáért harcoltak (Ez viszont nagyon jó lett, már a realizmus felé mozdult el, a propaganda visszafogott benne.)
    Klasszikusok. (A szovjetek az emberi oldal megmutatásában voltak a legjobbak. Ezek a filmek kiállták az idő próbáját, máig élvezhetőek.)
    - Emberi sors
    - Ballada a katonáról
    - Szállnak a darvak
    - Ellenőrzés az utakon
    - Jöjj és lásd (A legkeményebb mozi a témakörben.)
    Ui: Ne az Internet kritikái után igazodj róluk, hanem a saját szemednek higgy. Jobban jársz.

    VálaszTörlés
  4. Engem csak az az egy érdekel, és erre adjon választ valaki, bárki, hogy hogy a retkes pi@#$ba lehet a Négy Páncélos és a kutya filmsorozatból az itt közölt egyik kép színes, amikor maga az egész sorozat fekete-fehérben készült? Lehetne, hogy ma nosztalgiából pózoltak a főszereplők, csakhogy mindegyikük a 60as évekbeli önmaga, tehát ez a kép akkor is készült. Most akkor mi van? Színesben vették fel a filmsorozatot, de fekete fehérben adták le? Viszont ha így van, akkor már ennyi idő után megtehették volna, hogy leadják színesben is a rajongók és mindenki örömére.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A kép egy színezett képeslapsorozatból van, amit a sorozat promotálására adtak ki Lengyelországban.

      Törlés
  5. Itt van még ez is:
    http://monty.blog.hu/2011/06/22/film_a_breszti_erod

    VálaszTörlés
  6. A tényszerüséghez hozzá tartozik hogy a a Finn katonák felszerelésének egy jó része Magyar segélyként érkezett! Ha megnézitek az archív fótókat láthatjátok hogy a német licensz alapján gyártott magyar 35M sisakokat és egyéb magyar felszerelést viselnek a finn harcosok.Lőfegyvereik jó része német illetve zsákmányolt orosz.Tehát felszerelésüket nem mondanám jobbnak mint a Don-hoz kivonult 2.magyar hadseregnek, és ellenben velünk szemben nem voltak az országuktól 1000km távolságra ráutalva,kiszolgáltatva a német "bajtársak" logisztikájának .Amit a bajtársiasságukról és tisztjeikről irtál az 100%!!

    VálaszTörlés