2013. október 31., csütörtök

Tovább Kalotaszegre

Szamosújvárról visszafelé indulva azért beugrottunk még egy pár helyre. Mindenekelőtt Mérára. Bizonyára meglepődnétek, ha azt mondanám, hogy itt sem jártam még. Pedig Méra majdnem olyan nevezetes falu a Táncházmozgalomban, mint Szék.

Egyszerűen amiatt, hogy rengeteg nevezetes, nagy zenész- és táncos egyéniséget adott a Világnak, a néprajztudománynak és a magyar Táncházmozgalomnak. (Leghíresebb persze a zenészek közül Fodor Sándor „Neti”.)

Bihalló és Samsíra, akik visszafelé fuvarozták Milongát és engem, itt szálltak meg egy ismerős családnál, akik szintén ismerősek magyar táncházas körökben. Ebben a családban három generáció él együtt. Leginkább gazdálkodással foglalkoznak, és úgy tűnik jól, mert szép nagy és rendes házuk van sok állattal. Emellett náluk, mint az egész faluban is érezni valami kellemesen ősit és nyugalmasat. Valamit, ami miatt első alkalommal is visszatérőnek érzed magad, és később is vissza akarsz ide térni.
Éppen vasárnap volt, méghozzá egy nevezetes vasárnap. A család lánya ugyanis nemrég ment férjhez, és most templomba készült. Az pedig általában egy nevezetes alkalom, amikr az új menyecske a házasságkötés után először megy templomba. Ráadásul ez egy külön ünnepélyes alkalom, mert ez volt az október 31-éhez, vagyis a reformáció ünnepéhez legközelebb eső hétvége. Ez alkalomból a mai napon nemcsak mise, hanem úrvacsoraosztás is lesz – tudtuk meg.
Sikerült viszonylag korán reggel elindulnunk Szamosújvárról/ Hajakaghakból, így viszonylag korán értünk Mérába. A háziak meghívtak minket egy reggelire. Régen ettem ilyen jó és bőséges reggelit. Közben sokmindenről folyt a beszélgetés is. (Én magam, mint a házban még kevéssé ismerős (mert Milonga már járt itt) csak ritkán szólaltam meg.) Szóba került a Székelyek Nagy Menetelése is (az autonómiáért), amelynek éppen ezen a hétvégén volt az ideje.


Ami engem illet, lelkes híve vagyok annak, hogy Székelyföld kapjon autonómiát. Hogy a kalotaszegi magyarok mit gondolnak róla?
-Nem értek egyet vele. –jelentette ki a háziasszony. – A székelyek most nekiindulnak autonómiát követelni; jó, de mi lesz akkor velünk, Székelyföldön kívüli erdélyi magyarokkal? Amúgy nem érzem, hogy a román állam mostanában olyan nagyon türelmetlen lenne velünk szemben. Ez csak arra jó, hogy kicsit megint kiélezze az ellentéteket.
Elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy igaza van. Bár ez nem fogja feltétlenül megváltoztatni a véleményemet az autonómiáról, de megértettem, miért mondja. (Odafelé úton kijelentettem Milongának, hogy ha a visszautunk Nagyváradon vezet át, akkor hajlandó vagyok bizonyos időre beállni a Menetelésbe, de csak abban az esetben, ha azon egyetlenegy magyarországi magyar politikus sem fog beszédet mondani. Ezt komolyan is gondoltam, bár tudtam, hogy erre kevés az esély. Később hallottam, hogy valaki ezzel kapcsolatban azt mondta: "a legnemesebb ügyért sem vonulnék együtt a Vicsorgó Szájjal". Ezzel csak egyetérteni tudok. Bár ha a Vicsorgó Száj egyszer őszintén bocsánatot kérne mindenkitől, akkor talán.)
Amellett elgondolkoztam azon is, milyen jó ennek a kalotaszegi asszonynak, hogy erdélyi magyarként ezt a véleményt kimondhatja. Egy magyarországi magyarnak nem bocsátaná meg a többi magyarországi magyar, ha ilyet mond, rögtön számonkérnék rajta, hogy nem szolidáris a határon túli magyarokkal. (Mondom mindezt továbbra is úgy, hogy én személy szerint egyetértek az autonómiatörekvéssel.)

Egyébként ezen kívül nem nagyon foglalkoztunk az ilyen külső eseményekkel. Sokkal fontosabb dolgokra kellett figyelnünk. A család lázasan készült a templomba menetelre. Milonga és Samsíra is gyönyörű, színes kalotaszegi viseletbe öltöztek.

Bihallónak azonban más tervei voltak. Mint amatőr néprajzi gyűjtő és fotós az utóbbi időben sokat foglalozott az erdélyi és azon belül is a kalotaszegi bivalytartással, annak szokásaival. És hallotta, hogy itt nem messze, Magyarvistán él egy bivalypásztor, aki arról volt híres, hogy nagyon jó kolompokat készített a jószágoknak. Még más csordások is jártak hozzá minőségi kolompért. Bihalló elhatározta, hogy megkeresi és kikérdezi.

Én egy darabig gondolkoztam, hogy kivel tartsak. Aztán végül is úgy döntöttem, hogy Bihallóval megyek, mert egy néprajzi gyűjtés hirtelen izgalmasabbnak tűnt számomra.
Így hát irány Magyarvista.
Vista megint csak egy nevezetes falu a néprajzkutatók előtt. Viseleteiről, szőtteseiről és táncosairól is sok szó szokott esni. Itt lakott az egyik legnevezetesebb kalotaszegi táncos egyéniség, Mátyás István „Mundruc”.

Jó barátja, és egyik első adatközlője volt Martin Györgynek, a legendás táncfolkloristának.

Meg hát tényleg afféle művész volt, aki a saját táncát nemcsak táncolta, de meglepő tudatossággal tudott is róla beszélni.
Tudjátok, ő az, akinek az emlékére meg szokták rendezni a Mundruc Népfocitornát Budapest néptáncegyüttesei, valamint a népzenészek és a néprajzkutatók csapatai között.

Vista már első pillantásra is más mint Méra. A házak nagyobbak, és díszesebbek. Igaz, nem az itteni népi építészet emékeit őrzik, de a maguk módján szépek. Bihalló, aki már nem először járt itt, elmondta, hogy itt Vistán laktak Kalotaszeg legjobb kőfaragói. A kőfaragókra nagy igény volt szerte Erdélyben, így hát a falu lakói szépen meggazdagodtak a munkájukból. Így hát a viszonylagos módosságuk és nagy kőfaragó tudásuk miatt van, hogy a házak ilyen díszes kövekből épültek.

A pásztornak, akit mi kerestünk nem volt nagy a háza, de szép, rendes kis ház volt, szép tiszta udvarral. Elsőre csak a feleségét és a gyerekét találtuk otthon, de aztán megérkezett maga a mi adatközlőnk is, és bevezetett minket a műhelyébe. Sajnos a szerszámai már nincsenek meg, így nem tudta, megmutatni, hogy hogyan csinálta a nevezetes kolompokat. De elővett egy ceruzát és néhány papírt, és elmesélte, illetve lerajzolta a folyamatot, és azt, hogy milyen alakúak voltak azok a harangok, amiket készített. Bihalló buzgón fényképezett, míg én a beszédet vettem fel. Így összességében nagyonis érdemes volt eljönnünk. Amúgy ez a mi adatközlőnk azt is elmondta, hogy mostanra eladta az állatokat, mert nagyon sok gond volt velük, meg ritkán tudott hazajárni. Az egész faluban elég kevés bivaly van már. Nem úgy, mint Mérán, ahol még több száz.
Elégedetten indultunk vissza Bihallóval Mérára. Mint kiderült, még az istentiszteletről sem késtünk el. Mivel most úrvacsoraosztás is volt, ezért a kisebbek, akik még nem konfirmáltak, korábban kijöttek a templomból. Mi pedig akkor bementünk. Szerencsére senki nem tartott udvariatlannak bennünket ezért.

A mérai református templom amúgy gyönyörű. Igazi otthonos szakrális hely, tele gyönyörű faliszőnyegekkel. A szószék is nagyon szépre volt kifaragva. A lelkész mosolygós és megbízható embernek tűnt. A prédikáció is szép volt. Arról, hogy hogyan kereste meg Sámuel próféta Betlehemben Dávidot, Isaj fiát, akiről jelet kapott, hogy egykor Izrael királya lesz. A tiszteletes úr arra hívta fel a figyelmet, hogy Dávidnak a történet szerint milyen sokan akarták megmondani, hogy hol az ő helye, hogy ne ugráljon, és ne fontoskodjon, ne akarja magát előtérbe tolni, amíg vannak itt nála olyan idősebb, rangosabb és tekintélyesebb emberek, mint az apja vagy a bátyjai. Dávid azonban nem rájuk hallgatott, hanem az Istenre, illetve lelkiismeretére. És ment, hogy beszéljen Sámuellel, és ment hogy megküzdjön Góliáttal, nagy magabiztossággal, hogy helyesen cselekszik, és nem fog szégyent vallani, ha a benne szunnyadó, Istentől kapott erőt használja, hogy segítsen másokon. És így tovább.

No lám – gondoltam magamban – ugye, hogy a forma változhat, de a lényeg nem. Én legalábbis akkor egy fontos jelnek vettem, hogy egy lelkész erről prédikál: a bennünk meglévő lelkiismeretről, elszántságról a közösségért való tenni akarásról, amelynek utat kell törnie az üres tekintélyelvvel szemben is, a feljebbvalóknak, a formális, méltatlan és önjelölt vezetőknek való feltétlen engedelmességgel szemben is. Ez tetszett.
Egyébként végül is biztos nem véletlen az sem, hogy mindezt pont most mondta a tiszteletes úr. Hiszen az egész reformáció, mint mozgalom is erről szólt: a kiüresedett tekintély elleni lázadásról saját lelkiismeretünkre hallgatva, az új utak kereséséről, amelynek része a régi, elfeledett hagyományok megtalálása is.


A prédikáció után úrvacsoraosztás következett. Majd mindenki szépen kijött a templomból, és a lányok, köztük Milonga és Samsíra gyönyörű ruhába öltözve, kart karba öltve végigvonultak a falun.

Nagyon szép látvány volt.

Végigmenve az utcán egyébként feltűnt, hogy főleg Bihalló milyen jól ismer itt mindenkit. Nemcsak, hogy mindenkinek régi ismerősként köszönt, hanem egy csomó emberrel beszélt is egy-két mondatot, mi újság, hogy vannak a rokonok, mi a helyzet az állatokkal, milyen lesz idén a kender, stb. Irigylem Bihallót. Sokat kell még errefelé járni.

Sajnos ebédre már nem tudtunk Mérán maradni, mert sietnünk kellett. Így csak egy tányér levest fogadtunk el a háziaktól, aztán elindultunk.
Énekelve haladtunk vissza a Királyi Magyarország felé. Milonga persze akkor lelkendezett a legjobban, mikor Körösfeketetóra értünk. Feketetó is híres település, leginkább az itteni október eleji vásárról, amelyre messze földről jönnek a mindenféle emberek. De most nem volt itt semmiféle nyüzsgés és forgatag, csak az emlék, a rengeteg élmény emléke, amit Milonga mesélni kezdett…

Utazás Szamosújvárra (és tovább)


A Szamosújváron megrendezett Mezőségi Fesztiválra régóta szeretnék eljutni. Valahogy mindegyik táncegyüttessel megfogadjuk, hogy együtt elmegyünk oda, de aztán valahogyan sosem jön össze. Most végre összejött.

Indulás
Azt, hogy most végül is eljutottam Szamosújvárra, elsősorban Milongának köszönhetem. Ő hívott engem magával, aztán mikor gondok támadtak a fuvar körül, és én már feladtam volna, ő volt az, aki ezt nem hagyta. Milonga nem nagyon ismer lehetetlent, főleg ha egy erdélyi utazásról van szó. Azt hiszem, az ilyen nagyon kíváncsi, de lusta embereknek, mint én vagyok nagy szükségük van az ilyen energikus és kitartó emberekre, mint Milonga. Vagy amilyen Körtéfa is.
Mindenesetre sok nehézség és szerencsétlenkedés (részemről) után azért végre elindultunk. Hogy miről beszélgettünk az úton, az egy külön regény vagy akár bejegyzés témája lehetne. Esetleg majd máskor. Lényeg a lényeg, hogy végül szerencsésen megérkeztünk Kolozsvárra, majd onnan egy merész ugrással Szamosújvárra.


Szamosújvár, Gherla, Hajakaghak’ (Հայաքաղաք)
Szamosújvárra régóta kíváncsi vagyok, magára a városra is. Itt született egyik lelki tanítómesterem, Călin, aki félig román, félig magyar, de állítása szerint örmény és szász vér is van benne, és már minden táján lakott Erdélynek. Röviden összefoglalva: ő erdélyi. Az ő meséi alapján, illetve az ő háttere ismeretében úgy képzeltem, hogy ez a város is valamiféle esszenciája lehet az erdélyiségnek a maga komplexitásában és sokszínűségében, misztikusságában és soknyelvűségében. Azaz: titokzatosságában és otthonosságában. Hát most eljutottam ide, és látnom kellett, hogy ez a város nem tűnik olyan nagy durranásnak, mint Kolozsvár, ahol szívesen laknék akár több évig is.

A mai Szamosújvár a XVIII. században épült fel, egy Gerlahida nevű lerombolt falu helyén. (A város román neve megőrizte a régi nevet.) Az egész régi településből csak az a várkastély maradt meg, amelyet a nagy politikus, Juraj Utješenić

azaz Fráter György építtetett még az 1540-es években. Erről lehetett a város neve Új-Vár. Ebben a kastélyban tartotta fogva Báthory Zsigmond, az idegbeteg erdélyi fejedelem az unokatestvérét, Báthory Boldizsárt, akitől nagyon féltette a hatalmát.

Boldizsár uram talán valamivel okosabb lehetett Zsigmondnál, meg jobb megjelenésű is, ennél fogva népszerűbb. Ráadásul ellenezte, hogy Erdély szövetséget kössön a Habsburgokkal, és megtámadja eddigi hűbérurát, az Oszmán-Török Birodalmat. Úgy gondolta, egy háború nem vezethet jóra csak felőrölné a Fejedelemség erejét. (Hosszú távon igaza lett.)

Zsigmond fejedelem (↑) azonban nem rá hallgatott, hanem idősebb rokonára, Bocskai Istvánra. (↓)

Boldizsárt és barátait bebörtönöztette, aztán egy éjjel az őrök a fejedelem parancsára az őrök megfojtották Boldizsár uramat. Társai nagy részét Marosvásárhelyre szállították át, és ott lefejezték őket. Így ment ez akkoriban az Erdélyi Fejedelemségben. (Aztán a folytatást már tudjuk, hogy maga Bocskai István is megbánta később, hogy olyan buzgómócsing és véreskezű híve volt idegbeteg rokonának.)

De Szamosújvárnál maradva. Amikor a XVIII. században a megmaradt kastély köré felépült az új település, azt nagyon szabályosra tervezték, merőleges utcákkal, négyszögletes, színes-díszes barokk épületekkel stb. (Ezért van, hogy Szamosújvár első pillantásra kicsit egysíkúbbnak is tűnik mint Kolozsvár. A barokk épületek persze igazán szépek.) A város lakói nagyrészt hajkok lettek, akiket egyesek örményeknek is neveznek. Nem véletlen, hogy a németek nevezték a várost Armenienstadtnak is. És latin iratokban is emlegetik Armeniopolisnak. Maguk a hajkok a maguk nyelvén Hajakaghaknak (Հայաքաղաք) nevezték, tehát ebben is benne volt a nemzetiségük neve.(Bár, megnéztem az örmény nyelvű Wikipédiát, ott Gerla (Գեռլա) néven emlegetik a várost, úgyhogy valószínű, hogy ez az előbbi valami régebbi név.) Hát én már csak ezért is szerettem volna nagyon megnézni ezt a várost, mert régtől fogva érdekelnek a kaukázusi népek és kultúrák.

És nemcsak a néptánc meg a zene miatt. (De azért jelentős részben amiatt is.) Elsősorban persze a khartulik (egyesek grúzoknak is nevezik őket), de persze a hajkok (örmények) iránt is.

(Idén nyáron Százhalombattán jártam, láttam ott egy irisztoni (oszét) táncegyüttest. Elképesztő volt, amit a színpadon műveltek! Amellett az is eszembe jutott a táncuk kapcsán: Ezeknek a kaukázusi népeknek, hajkoknak, khartuliknak, nohcsijnoknak (csecseneknek) azeriknek és irisztoniaknak annyira hasonló kultúrájuk, zenéjük, viseletük, táncaik vannak. Miért utálják ezek egymást ennyire? Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg egy kaukázusi ember is ezt kérdezi, kérdezheti tőlünk: „Ezeknek a magyaroknak, románoknak és szlovákoknak olyan hasonló kultúrájuk, viseletük és táncaik vannak, miért utálják ezek egymást ennyire?)

De ma már nem nagyon találkozni Szamosújváron olyan emberrel, aki hajknak vallaná magát. Az itteni hajkok nagyrészt beolvadtak az itteni magyarok illetve románok közé. (Azért én találkoztam több olyan magyar emberrel, Magyarországon is, Erdélyben is, aki büszkén emlegette erdélyi örmény gyökereit.)
Persze az is lehet, hogy vannak még eredeti hajkok is, csak nem találkoztunk velük. Végül is hajkok mindenhol vannak.

(Harut, az amerikai örmény diaszpóra szimbóluma)

A város központjából kifelé tartva találtunk egy Hayak Café nevű helyet, ami engem egyből lázba hozott.
-Ide menjünk be! –mondtam.
Be is mentünk. A pincérnő románul köszönt nekünk, és bent is szinte csak román szót lehetett hallani.
A felszolgálótól azt kértük, ajánljon valamit, ami speciálisan örmény. De nem tudott ilyet mondani. Még marlenkájuk sem volt. Ellenben nagyon jó teáik és kávéik voltak. Szóval, ha arra jártok, tudom ajánlani ezt a helyet, de ne számítsatok rá, hogy ez olyan nagyon speckó örmény hely.


De kicsit elkalandoztam. Szóval a város egyébként szép, főleg a sok régi, színes, barokk épület miatt. Számomra, aki egy hegyes-völgyes vidéken nőttem fel, nagyon szokatlan, hogy az utcák ilyen szabályosak, mármint szabályosan párhuzamosak meg merőlegesek. De azért tetszett az egész hangulata. Sokat sétálgattunk fel-alá Milongával. Az igazat megvallva, én mindig fontosnak tartottam, hogy ha egy olyan városban járok, ahol még nem voltam, akkor ne csak a nevezetességeket nézzem meg, hanem egy kicsit sétálgathassak is a városban, találomra, teljesen céltalanul, csak azt figyelve, van-e a helynek valami speciális atmoszférája. A legjobban ebben a városban is a park tetszett. A szélén görög-keleti-ortodox, templom, a parkban a testvérvárosokról elnevezett ösvények, Mihai Eminescu, a költő és George Enescu, a zeneszerző szobrai, a padokon kártyázó román bácsik. Szépen süt a nap, mindent beborítanak az aranyló levelek. Arany ősz van.

Nagyon sajnáltam, hogy az egyéb programjaink miatt pont arra nem maradt idő, hogy megnézzük a nevezetes kastélyt, amit még Juraj/ György püspök uram építtetett, és ahol Báthory Boldizsárt megfojtották, és amely aztán olyan nevezetes börtön volt hosszú időkön át. Pedig a börtön mellett ott van a leghíresebb rab, Rózsa Sándor sírja is.

(Rózsa Sándor utolsó fényképe a börtönben)

(Amúgy a Ceauşescu-időszakban sok neves ellenzéki is ült ebben a börtönben, talán még Kallós Zoltán is.)
(De még korábban, még mielőtt a kastély hivatalosan börtönné vált volna, raboskodott itt Dobó István is. (Akkoriban ő volt az erdélyi vajda, a király, I. Ferdinánd képviseletében, egri hősiessége jutalmaképpen. De özvegy Szapolyainé Jagiełło Izabella és a fia, Szapolyai János Zsigmond hívei foglyul ejtették.) Neki azonban sikerült megszöknie. Mindez 1557-ben történt, mikor Fráter György rég nem élt már, de még nem dőlt el, hogy Erdély, mint országrész sorsa mi lesz.)


Engem Rózsa Sándor sírjánál őszintén szólva jobban érdekelt volna az örmény temető. Főleg az, hogy vannak-e még örmény betűs sírfeliratok. Ha már megtanultam az örmény írást, gyakorolni szeretném egy kicsit az olvasást is. De oda sem jutottunk el.
Bejutottunk ellenben az örmény templomba,

amelyet a hajkok keresztény hitre térítőjéről, Világosító (Luszavorics’/ Լուսաւորիչ) Grhigorhról (Գրիգոր) nevezték el.

Ő volt Hajasztan (Հայաստան – Örményország) első katholikosza (érseke) a Kr. u. IV. században. Ő térítette keresztény hitre III. Trhdat (Տրդատ) királyt,

aminek következtében Hajasztan 301-ben a Világ első keresztény állama lett.
Maga a templom nem különbözik nagyon a hasonló római katolikus barokk templomoktól, még a festmények, oltárképek is nagyon hasonlók benne. Amúgy sok templom van Szamosújváron is. Több görög-keleti-ortodox (a románoknak) meg görög katolikus (szintén a románoknak) egy református (a magyaroknak) és evangélikus is (a szászoknak, akikből már nem sok van errefelé). Zsinagógát viszont egyet sem találtam, pedig biztos az is volt valamikor.

A fesztivál
A rendezvény, amire érkeztünk, a Mezőségi Néptánc- és Népzenei Fesztivál volt, amelyet idén tizenhetedszer rendeztek meg, és amelyről már olyan sokat hallottam mindenféle ismerőseimtől, hogy mekkora buli és milyen fontos találkozóhely.

Hát most végre eljutottam ide.
Az esemény fő szervezője a Téka Alapítvány volt, amely egy ún. Szórványkollégiumot tart fenn Szamosújváron a környező mezőségi falvak magyar tanulóinak, az általános iskolásoktól az érettségiző középiskolásokig.

Nemes cél, és úgy látom, jó fej oktatókkal valósul meg. A Téka Kollégiumnak egy táncegyüttese is van. A táncegyüttes tagjainak egy része most is itt van, hogy segítse a programok szervezését. (Egyébként nem szokás, hogy hétvégére itt maradjanak.) Csak keveset tudtam velük beszélgetni, de úgy vettem észre, hogy vidám, mosolygós emberek, és ami fő: összetartó közösség.
(Bocs, hogy megint ezzel jövök, de úgy látom: a Téka valami olyasmit valósít meg most Erdélyben, mint amit a népi kollégiumok annak idején Magyarországon. Kár, hogy egy ilyen program megvalósulásához kisebbségbe kell kerülni.)
A fesztivál maga nem olyasmi volt, mint mondjuk a Kolozsvári Tánctalálkozó, amire három éve Magdával, Kamilával és Aniával utaztunk el, mert az végső soron a fiatal táncegyüttesekre volt kihegyezve. Ez a fesztivál, illetve találkozó meg inkább az idősebbek, az adatközlő és hagyományőrző táncosok bemutatására szolgált. Napközben volt táncoktatás is, de esténként egy étteremben az adatközlők és a hagyományőrző együttesek vonultak fel. Viseletben, de színpad nélkül, egymásnak is bemutatva saját táncaikat. Majd, miután külön-külön táncoltak egyet-egyet, közös táncház következett, amibe már mindenki beállhatott, aki akart.
Szóval csak félig volt az egész bemutató félig meg kötetlen buli. És még egyszer mondom. Nem volt színpad. Vagyis nagyon hasonlított az egész ahhoz a táncház-kísérlethez, amit annak idején Balogh Edgár szervezett a Kolozsváron dolgozó fiataloknak 1937-ben.

Az adatközlő/ hagyományőrző táncosok ezekről a helyekről jöttek:
A magyarok: Szék, Ördöngösfüzes, Buza, Feketelak, Melegföldvár, Visa, Magyarpalatka, Magyarszovát.
A románok: Budeşti (Budatelke), Ceaba (Bálványoscsaba), Valea Unguraşului (Csabaújfalu) és Cutca (Kötke).
(Ha valaki ott volt, és kifelejtettem volna valakit, szóljatok.)
(Egyébként a délutáni táncoktatáson nagyrészt a csabaiak táncát tanultuk.)

Szép volt, és nagy buli volt, áradt a jókedv, és jó volt látni, hogy mennyire jóban vannak egymással is a táncosok. Magyarok és románok barátságosan hátbaveregették egymást, biztatták a zenészeket és a táncosokat, ki-ki a maga nyelvén.
A legnagyobb sztárok természetesen most is a Palatkai Banda zenészei voltak. Igaz, most nem abban a klasszikus felállásban, mint az elmúlt években: Florin és Mihai persze itt voltak, de a két öreg, Laurenţiu és Ştefan sehol. Megijedtem kicsit: csak nincs valami bajuk. De senki nem tudta hol vannak.

Régi ismerőseim közül sokan itt voltak a szülővárosomból is, de az erdélyi barátaim közül alig valaki. Csak Fekete Szarvassal tudtam hosszan beszélgetni, akivel beszélgetni azonban mindig öröm.

A filozófiai doktori disszertációján dolgozik éppen, aminek témája azonban inkább szociológiainak tűnik: urbanizációról, városrendezésről, a falusiak városba áramlásáról szól. Gondolom, hogy Fekete Szarvas jó anyagot talál a megfigyeléshez a Téka Kollégium lakói között is. (Főleg hogy ő, mármint Fekete Szarvas vezeti a Kollégium táncegyüttesét.) Na, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.
Itt volt még jónéhány ember a Szegedi Egyetemről is, ahol létezik táncantropológia szakirány, nem kis részben Felföldi Lászlónak köszönhetően. A szegedi diákok sok külföldi barátjukat is magukkal hozták Spanyolországból, az USA-ból, Thaiföldről, Kínából, stb., stb., hogy tanulmányozhassák a magyar Táncházmozgalmat, és a kapcsolatot az adatközlőkkel. A külföldi diákok egész este filmeztek és szorgalmasan jegyzeteltek. Számukra tanulmányút (is) volt ez az egész.
Fekete Szarvas és egy szegedi lány kérdezgettek aztán a tanulmányomról is, amit a régi magyar néptáncmozgalomról írtam, annak az előadásnak a nyomán, amit még a Velencei Konferencián tartottam most nyáron. Ígértem, hogy elküldöm nekik is, kíváncsi vagyok mit szólnak hozzá.
Én meg (a szakdolgozata és a Téka Táncegyüttes élete mellett) Călinról faggattam Fekete Szarvast. Nagyon reméltem, hogy összefutok ma vele is. De Fekete Szarvas legyinett: Călint nem olyan könnyű elérni, folyamatosan mozgásban van.

(Folyt. köv.)

2013. október 23., szerda

Gyorsjelentés

azaz:
Villám-Gyors-jelentés az ellenzéki megmozdulásról

Nem akarok mindig tüntetésekről írni. Uncsi. Úgyhogy a legutóbbi ellenzéki megmozdulásról csak röviden.
1. Sokan voltak. Én is ott voltam.
2. Igazolódni látszik az az elmélet (összeesküvés-elmélet?), mely szerint a Ferenciek terét azért kellett feltúrni, hogy ott ne lehessen két évig ellenzéki tüntetést szervezni. Ott, azon a helyszínen (az Astoriától az Erzsébet hídig) kényelmesen el lehetett férni, akármennyien is voltunk. A Műegyetem előtti sétányon nem. Nem tudott mindenki a tribün előtt megállni. Egy csomóan a szónokok háta mögül néztük az egészet. Egymás lábára tapostunk és egymás oldalába könyököltünk. Néhány idős ember rosszullett. De még az orvosok is nehezen tudták magukat átverekedni a tömegen. Sokan a beszédek hallgatása helyett egyfolytában csak morogtak, hogy milyen szűk a hely. És amikor új ember jött, akkor rámordultak, ahelyett, hogy örültek volna neki. (Ha a fenti elmélet-egy összeesküvés-elmélet, akkor az egyetlen összeesküvés-elmélet, amit hajlandó vagyok elhinni.)
3. De legalább nem voltak fasiszta provokátorok a környező mellékutcákban.
4. A legtöbb szónok szavai alapján úgy tűnt, van most már bizonyos készség az ellenzéki választási összefogásra.
5. Megint volt, aki figyelmeztetett, hogy ne hagyjuk, hogy az indulataink elragadjanak, mert azok, akik most valahol máshol a Főnök szavait hallgatják bálványozva, valószínűleg ők is jószándékú magyar emberek, stb.
6. Kuncze Gábor jól beszélt. Tetszett. Amúgy is szimpatikus nekem ez az ember.
7. Fodor Gábor is jól beszél, és szimpatikus. Amúgy furcsállottam, hogy nem dobja be az ászt, és nem épít be egy olyan részletet a beszédébe, ami valahogy így kezdődhetne: „Amikor megismertem a Viktort, akkor még…”
8. Bokros Lajos is mondott okos dolgokat. Jó, hogy valaki végre egy normális jobbközép-konzervatív pártot is alapítani akar. De mi a fenéért nevezi ő a Narancsos Pártot „újkommunistáknak”? Értem én, hogy mire gondolt, csak hát történészként nem érzem helyénvalónak, ezért bántja a fülemet. Na mindegy. Ja, még valami: Bokros felvázolt egy alternatívát, hogy egy 2014-es győzelem után nyilván egy „népfrontos” „kényszerkoalíció” jönne (a „népfrontos” az én kifejezésem, a „kényszerkoalíció” az övé), de aztán ki lehetne dolgozni egy új választási törvényt, ami alapján 2016-ban új választásokat lehetne tartani, ahol az addigi szövetségesek már külön-külön indulhatnának. Ez nem hangzik valami jól. Csak az lenne a vége, hogy 2016-ban megint győznének a narancsosok, és minden addigi áldozathozatal és eredmény mehetne a... francba. Nade ennyire még úgysem kell előre szaladni.
9. A legnagyobb tapsot és éljenzést Gyurcsány Ferenc kapta. (Tulajdonképpen miért hívom én őt még mindig a Bűnbaknak?) Egész jól beszélt ő is, rekedtsége ellenére nagyon szuggesztív és lelkesítő tudott lenni. De aztán… Amiket mondott… Hogy az ellenzéknek EGY vezér kell. (Azaz EGY miniszterelnök-jelölt, nem kettő, nem nyolc) Ez mi volt?? És aztán még tovább, hogy aki egyéni ambícióból áll az Összefogásba, az majd inkább lépjen vissza a valóban kompromisszumkész emberek javára. Ez eddig helyes is, de aztán… Azt mondja, ha ő lenne az összefogás akadálya, ő is visszalépne. De szerinte nem ő az. Jaj! Szerintem sem ő az, mégis azt vártam lélegzet-visszafojtva, hogy akkor most megteszi élete legnemesebb gesztusát. (Kinézem belőle, hogy képes rá, van benne valami naiv elkötelezettség.) Ehelyett ezt mondja. Ez taktikai hiba volt. Koppány vajon ki fogja tudni ezt magyarázni? Kérlek Koppány, mondj valami biztatót!
10. Szabó Tímea még mindig szimpatikus és fiatal és bájos. Szépen beszélt, bár nem olyan tűzzel és hangosan, mint a többiek. De ő is mondott egy taktikailag nem túl szerencsés dolgot. Mégpedig, hogy a mai szónokok közül egyedül ő az, aki soha nem volt sem kormánytag, sem kormányzó párt tagja. Erre nem ildomos felhívni a figyelmet, mert sokunknak eszébe juttatja, hogy elitváltást is akartunk. Nehogy csak azért ne menjenek el egy csomóan szavazni, mert az összefogás élén volt kormánytagok is vannak.
11. Az „Összefogás!” egy nagyon szép és hasznos jelszó. És releváns is. De nem szép, hogy Mesterházy Attilába éppen ennek a jelszónak a skandálásával fojtjuk belé a szót. Mesterházynak meg lehetne annyi esze, hogy a beszéde közben időnként szüneteket tart, amíg tapsol meg éljenez a tömeg. Komolyan: nem volt egyértelmű, hogy szimpátiából vagy antipátiából nem hagyják beszélni ezt az embert.
12. A toll ezen a demonstráción a kormányváltás jelképévé lépett elő. Ez tetszik. Szeretem a jó tollakat. (Mondjuk legjobban a Pax-tollakat, nem véletlenül.) Én azért nemcsak x-eket szoktam tenni a tollal és másokat is biztatnék, hogy ne csak szavazásnál használja, hanem vitában is. (Akár az ökle helyett is.) Persze csak az agyával együtt.
13. Valaki magával hozott egy kiegyenesített kaszát. Ez is tetszett. Mondjuk nem vagyok híve a fegyvercsörgetésnek a tüntetésen. Én is zászlót lengettem, és nem szablyát. De a kiegyenesített kasza egy jó jelkép. Lám, nincs még elveszve a népi baloldal vagy mi.

Vers

József Attila:
Hazám

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

56+1 évvel később

(Szerényi Szabolcs - Bukta Anikó: Feladtuk?)

A Velencei Konferencián (most nyáron) történt, hogy az egyik meghívott előadó azt találta mondani (nem az előadáson, hanem egy fórumon, egy vitán), hogy hiszen már mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy az 1989-es változások csak rosszat hoztak.
Én akkor még nem voltam ott (bárhogy is siettem, nem értem még oda), így hát nem hallottam, hogy pontosan milyen szavakkal hangzott el ez az egész, de ahogy a többiek elbeszéléséből kivettem, ez volt a lényege, hogy a résztvevő, tanácskozó fiataloknak tulajdonképpen azt akarta kinyilatkoztatni, hogy ha manapság a közélet bármelyik területén változást akarnak kiharcolni, akkor nem kellene, illetőleg nem szabadna az 1989-es rendszerváltókra, mint elődökre hivatkozni. Mindezt ráadásul nagyon magas lóról, kioktató, pökhendi hangnemben. A mondatot nagy felzúdulás követte, és este a szokásos kerekasztal-beszélgetésen újra megvitattuk. (Addigra én is odaértem, viszont az illető előadó már elment.) Elsődlegesen mindenkit a megállapítás lekezelő hangneme és cinizmusa háborított fel, amihez nem tudtam hozzászólni, mert nem hallottam. De a tartalmi részekről is határozottan lesújtó véleményem volt, és ezt el is mondtam.
Végül is kiderült, hogy közöttünk, fiatal tanácskozók között tulajdonképpen konszenzus van abban, hogy igen is minden magyar felszabadító, előremutató, (ha lehetne még ezt a kifejezést használni, azt mondanám: haladó, illetve progresszív) mozgalmat és fontos embert figyelnünk kell, és beszélnünk kell róluk, akik beleillenek az újat, jobbat, jóindulatú változást akarók hagyományának képébe. A ’80-as évek ellenzékét ugyanúgy tisztelnünk kell bátorságukért és szókimondásukért, mint az őket megelőző forradalmárokat és szabadságharcosokat.
1989-ben pozitív és előremutató változások kezdődtek. Hogy ebből aztán nem egy olyan rendszer lett, ami esetleg lehetett volna az szomorú, de ennek kapcsán nem mondhatjuk azt, hogy akkor az előző elavult, elkorhadt és sok területen működésképtelen rendszert nem kellett volna lebontani.
Ugyanez igaz 1956-ra is. Minden forradalomnak, társadalmi mozgolódásnak megvannak a maga igazi, önfeláldozó és elszánt, közösségi összefogásban is hívő hősei, akikre érdemes hivatkozni és felnézni. És minden mozgalomnak megvan a „salakja” is avagy a lumpen elemei, avagy a szennye. Külön kell a kettőt választani. Lehet, hogy nem is azok cseszték el a demokratikus rendszert, akik a ’80-as években olyan elszántan harcoltak a létrehozásáért, akciókkal, szamizdat-kiadványokkal, titkos nyomdákkal, petíciókkal, tüntetésekkel. Ha meg igen, akkor viszont akkori és mai tevékenységüket külön kell választani. Valószínű, hogy 1956-ban sem ugyanazok voltak, akik a kissé felszabadultabb légkörben a sajtó, a közgazdaság és a történészek feladatairól vitatkoztak (illetve akik október 23-án a polákokkal szimpatizálva utcára vonultak) mint akik napokkal később boltokat törtek fel és embereket lincseltek meg. Ha mégis, két tevékenységüket külön kell választani. (Harcban egyébként még a lumpen elemek is viselkedhetnek bátran, lehetnek belőlük hősi halottak is, de ez legfeljebb árnyalja a róluk alkotott képet, civilek lemészárlását nem indokolja.)
A mai hatalom embereinek magja például kétféleképpen indokolja mai korlátlan hatalmát: egyrészt azzal, hogy ők a ’80-as években megszenvedtek a régi rendszer lebontásáért, és sokat kockáztattak. Másrészt azzal, hogy ami 1989-1990-ben létrejött, az egy korcs, torz, rossz rendszer volt, el sem kellett volna kezdeni, de majd ők. A kettő között mintha kicsit ellentmondás lenne.
A reakciósság felé az első lépés mindig a rendvédelem szakadatlan emlegetése. (Kivéve amikor tényleg veszélyben van a rend.) Gondoljunk bele, hogy Rákosi jobbkeze, Hollós Ervin (aki tévedhetetlen szentként tisztelte vezérét) 1956 után nagyrészt azzal töltötte az idejét, hogy kikutassa, milyen ronda dolgokat követett el a forradalom salakja 1956-ban. Annál hatékonyabban söpörhette szőnyeg alá a saját szégyenletes szervilizmusát, és mindazokat a gyalázatos dolgokat, amikhez lelkesen asszisztált. És bár a mai rendszert nem akarom Rákosiéhoz hasonlítani, de az ilyen Hollós Ervin-típusú figurái a mai rendszernek is megvannak.
Az az ember, aki a Velencei Konferencia fórumán előttünk 1989-et szidta, gondolatilag csak egy lépésre volt attól, aki hívatlanul arra járva beszólt nekünk, hogy minek tanácskozik itt az ifjúság, amikor a bölcs vezérek úgyis irányt mutatnak nekünk.
Abból tehát, hogy 1956-ban történtek lincselések is, nem helyes (de legalábbis nem szerencsés) azt a következtetést levonni, hogy akkor már október 23-án sem kellett volna az utcára menni, helyesebb lett volna otthon malmozgatni, Lengyelországban meg történjen akármi, nem tartozik ránk. Innen már csak egy lépés azt állítani, hogy a Petőfi Kör vitáira sem lett volna szükség, aztán szépen eljuthatunk logikailag odáig, hogy akár maradhatott volna a Rákosi-rendszer is. Hát nem!
Abból, hogy az 1990-es és a 2000-es-2010-es években félrecsúsztak a dolgok, nem helyes (de legalábbis szerencsétlen) azt a következtetést levonni, hogy akkor 1989-ben nem is kellett volna lebontani az államszocialista rendszert. Képzeljük el, mi lenne, ha Európában megint egyedül maradtunk volna, mint egy rég elavult korhadt szisztéma utolsó bástyája!
És végül: manapság se akarjon minket senki azzal visszatartani akár a demonstrálástól, akár a tanácskozástól, vitáktól vagy a performanszoktól, hogy ne hőzöngjünk, csak rendbontást okozunk, miért nem jó az úgy, majd félrecsúszik. Azért volt, 1956 és 1989, hogy tanuljunk is belőlük, és legközelebb ne engedjük félrecsúszni a dolgokat.
Ígérem:
„Legközelebb odafigyelünk…”


Ja, és még valami:

Szörényi Levente – Bródy János:

Ha nem hiszed, hogy érdemes
miért kezdted el
Ha nem hiszed, hogy sikerül
mért vállaltad fel
Ha nem hiszed, hogy megéri
a fáradságodat
A korlátok közt mért keresnél
mindig kiutat

Ha nem hiszed, hogy érdemes
mért indultál el
Ha nem hiszed, hogy sikerül
mért nem adtad fel
Ha nem hiszed, hogy megéri
a szenvedéseket
Mért nem dobod el magadtól
ezt az életet

Nem lehet, nem lehet
értsétek meg, nem lehet
Hit nélkül sem alkotni
sem élni nem lehet

Ha nem hiszed, hogy érdemes
mért mozdul kezed
Ha nem hiszed, hogy sikerül
magad vagy ellened
Ha nem hiszed, hogy megéri
hunyd le a szemed
És fordulj el, vagy fordulj fel
hogy eltemessenek

Nem lehet, nem lehet
értsétek meg, nem lehet
Hit nélkül sem alkotni
sem élni nem lehet

2013. október 19., szombat

Megfelelés

Közben arra is rájöttem, hogy az emberek sokszor aszerint is csoportosíthatók, hogy kinek akarnak folyamatosan megfelelni.
Nagyon sokan persze a szüleiknek. Talán a legtöbben. Aztán vannak olyanok is, akik a kortársaiknak. Például, akit a régen szívattak a suliban, az (ha nem lesz egy szociopata), valószínűleg mindig azon fog igyekezni, hogy túlkompenzálva bebizonyítsa az aktuális cimboráinak, hogy ér ő annyit, mint bárki más, semmivel sem lustább vagy puhányabb vagy gázabb vagy lúzerebb, mint a többiek.
Van aztán, aki valami felsőbb hatalomnak akar megfelelni, és konformista vagy seggnyaló lesz belőle. Bár az a gyanúm, hogy ezt nem gyerekkorból hozza magával az ember, ezt később alakítja ki. Az iskoláskori stréberséget, illetve pedálozást idővel ki lehet nőni.
Nem tudom aztán, milyen kategóriák lehetnek még. Szerintetek?

Nemrég láttam az Amerikai pszcihót. Egy idő óta azon merengek, hogy vajon Patrick Bateman, a mintamenedzser, aki az általa felépített tökéletes-fiatal-üzletember képének akar megfelelni, vajon gyerekkorából hozhatta-e magával ezt a megfelelési kényszerét vagy ez már a munkaköre és a munkahelye hatása.
Az biztos, hogy a megzakkanáshoz kevés önmagában a megfelelés vágya. De lehet, hogy nem.

2013. október 14., hétfő

Idézőjel (Tánccsoport)



„A hallgatást végül is Tóni szakította meg:
-Gyerekek, miért van ez így? Olyan lelkesen kezdtük a néptáncot! Szeretjük azt változatlanul ma is, de látjátok, az én csoportom már széthullott, és sokfelé így van: az egyik megszűnik, a másik alig vergődik. Igaz, ti vagytok, s dolgoztok töretlenül, de milyen kevés az ilyen csoport!... Mintha a néptánc diadalútja valahol megakadt volna… Sokszor töprengek ezen, hogy vajon nem követtünk-e el valamilyen hibát?
-Lám a mi beszélgetéseink is, hogy elmaradoztak! –nézett fel Eszter –Van már talán egy hónapja, hogy utoljára beszélgettünk.
-Én éppen az utóbbi szerepléseinkre gondoltam –vette át a szót Balázs – mintha hűvösebben fogadnának bennünket is. Nemigen akadnak olyan szép sikereink, mint régente. Tetszik, tetszik, de már nem az igazi. Pedig a táncaink szebbek, jobbak, jobban is táncoljuk őket, mint két évvel ezelőtt… Mondjátok, hát lehet, hogy a mi munkánk csak divat volt? Míg újszerű és érdekes, addig felkapják, tetszik mindenütt, aztán megunják, és félreteszik…?
(…)
S néztek Komáromira, hogy szóljon hát, válaszoljon. De Komáromi csak hallgatott, csak nézte merően a fénnyel játszadozó vizet. Csak nagysokára szólalt meg:
(…)
-Látom én is, hogy a mi fiatal művészetünk ma már egy kicsit túlságosan is megszokott valami. Pedig nem produkál rosszabbat, mint induláskor. Egyáltalán nem rosszabb, mégis, ma már nem olyan friss és eleven, mint abban a ’hősi korszakban’. Ha szabad így nevezni azt az időt, amikor szinte egy csapásra végigfutott az országon, s meghódított mindent, mindenkit… (…) Nagyon sürget az idő, hogy végre igazi művészetté váljék csoportjaink táncolgatása, népi művészetté és magas színvonalú művészetté. Mert bizony eddig túlságosan sokhelyütt nem volt az, csak üres formák játéka. S hogy téged, Tóni, ilyen leverő gondolatok gyötörnek –nemcsak téged– abban sok hibának és lejáratásnak van része.
-Mondd András, hát a néptánc, amit mi csináltunk éveken át lelkesen és őszinte akarattal, az nem volt művészet?
-Engedjétek meg, de erre nem lehet egyetlen szóval választ adni. Külön kell választani magát a nép művészetét a színpadon szereplő tánccsoportok munkájától. Mert a tánc, amit a nép alkotott egyenrangú a legmagasabb művészi alkotásokkal, semmivel sem szegényebb, semmivel sem kevesebb azoknál. (…)
Először is: A népitánc közkedveltsége azzal a következménnyel járt, hogy gombamódra elszaporodtak a tánccsoportok. (…) Minden üzemi kultúrfelelős elhatározta, hogy táncegyüttest szervez. (…) Egyre-másra keletkeztek a tánccsoportok, csakhogy most már nem maguktól, mint a felszabadulást követő első években, hanem felsőbb nyomásra.
Másodszor: ez a felsőbb nyomás nem törődött a minőséggel, csupán a mennyiséggel. (…) Érthető, hogy ilyen körülmények között kevés olyan csoport volt, amely komoly színvonalat ért el. A közönség eleinte szeretettel fogadta valamennyit. (…) De aztán bővült tapasztalatokban, kiszélesedett a látóköre (…) Nem csoda, hogy a tapasztalattal az igény is megnőtt. (…) A közönség egyre inkább fukarkodott tetszésnyilvánításaival, és csakhamar nyilvánvalóvá lett, hogy unja a gyenge produkciókat. S ahogy ez ilyenkor lenni szokott, elhidegülése kihatott a jobb együttesekre is, amelyek tagjai ezért elkeseredtek, elkedvetlenedtek. Így történt, hogy a legjobb együttesek közül is sok felbomlott. Ez viszont visszahatott a közönségre.
Harmadszor: mindezt nem látták világosan sem a táncmozgalom, sem a csoportok vezetői, sem azok az intézmények és szervek, amelyeknek őket segíteni és irányítani kellett volna. Valami rózsaszínű álomban ringatóztak, elvakította őket a csoportok számának növekedése, úgy érezték minden meg van oldva. (…) Vitatkoztak is, de álproblémákról. (…) Az álproblémáknak ez a légköre megakadályozta, hogy életerős, egészséges szellem alakuljon ki a népitánc művészei között. (…) Pedig a művészetnek a bátor gondolkodás, az éles kritikai szellem úgy kell, mint a virágnak a napfény és a levegő. (…)
Negyedszer: a népi táncművészet sokfelé elágazó valami. Nemcsak az tartozik hozzá, amit együtteseink a színpadon csinálnak. A parasztság nem a színpadon táncolt, az élete volt át- meg átszőve táncos alkalmakkal. (…)
A forradalmi tűz óvhat csak meg attól, hogy ismét művészietlenségbe, népietlenségbe essünk, megfeledkezzünk a jó szakemberek, a jó oktatók követelményéről. A fejlődés útja az legyen, hogy törekedjünk a teljes értékű népművészetre, s ezt valósítsuk meg a színpadi művészetben.
Tóni megcsóválta a fejét:
-Mindez igen szép, András. De: szavak, szavak és elméletek. Nem szavakra, hanem tettekre van szükség: táncra, művészetre és nem általánosságban, hanem napi munkában és színpadi szereplésben egyaránt. (…)
Komáromi bólintott:
-Kétségtelenül könnyebb szavakban művészkedni, mint tettekben, de nem árt, ha az ember tettei előtt elgondolkodik. (…) Biztosítani kell, hogy csak az oktathasson csoportot, akinek megvan hozzá a megfelelő tudása és tehetsége, aki nemcsak úgy-ahogy ismeri népünk művészetét, de alaposan elsajátította, és igyekszik minél jobban egybeforrni vele. Meg kell erősíteni az oktatók szakmai továbbképzését. Biztosítani kell, hogy a tánccsoportok művészi színvonalban, tudásban emelkedjenek. A lényeg az, hogy intenzívebb művészi fantáziával, ’klasszikusabb’ magyarsággal kell minden tánccsoport színpadi táncait, műsorát megalkotni. (…) Magasabb művészi színvonalra kell törekedni, inkább kevesebbet, de jobbat nyújtani a közönségnek.
-Hohó, András! Ezek szerint minden egyes öntevékeny csoportnak hivatásos együttesi színvonalra kell emelkednie?
-Ne érts félre, és ne magyarázz félre, Tóni! Aki két mázsát bír felemelni, az emeljen fel annyit. Aki csak felet, az csak fél mázsára vállalkozzék. Erejét meghaladó feladatra ne vállalkozzék senki, mert abból nem lesz semmi jó. De a művészi mértéket fokozni kell mindenütt. Így már egyetértesz?
-Igen, András.
(…)
András, Tóni, Eszter és Balázs a vizet bámulták, az elhangzott beszélgetést forgatták a fejükben, és valamennyiükben erős elhatározás született.”


(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)


http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/10/idezojel.html