2015. január 20., kedd

Az egyszemélyes párt szektás kalandjairól

Most, hogy kicsit jobban tisztában vagyok a magyar kommunista mozgalom történetével, újra belenéztem ebbe a sorozatba.

Méghozzá ezt a három részt néztem meg:
https://www.youtube.com/watch?v=cAxpHOwRjr8
https://www.youtube.com/watch?v=kULEncMBQ5Y
https://www.youtube.com/watch?v=xLGdec6SzVQ

(A többire meg megpróbálok visszaemlékezni, ha kell, akkor pedig puskázok majd innen:
http://tuzok.blog.hu/2008/10/01/bors_egy_kommunista_propagandafilm_1_resz_szervezzunk_anarchiat)

A Bors sorozatot egyszer már végignéztem egyszer gyerekkoromban, mikor sokadszorra újra leadta a tévé. Olyan emlékeim vannak akkorról, hogy
1. Ez a sorozat baromira unalmas.
2. Furcsa, hogy Magyarországon az államszocializmus éveiben egy olyan sorozatot forgatnak, amelyben a két Horthy-csendőr a szimpatikus figura és az illegális kommunisták a nem szimpatikus arcok.
Na szóval, most, hogy kicsit műveltebb vagyok a kor történetéből, amiről szól ez az egész izé, gondoltam, megnézem változik-e a véleményem mai szemmel.
Arra jutottam, hogy semmi okom rá, hogy mást gondoljak az egészről, bár valószínűleg ezúttal relatíve a legérdekesebb részeket választottam ki. Szóval: ez a sorozat nem túl izgalmas.

(Magánál a sorozatnál sokkal érdekesebbek azok a sztorik, amiket Koncz Gábor és Bujtor István meséltek a forgatásról az önéletrajzukban. Lásd: Koncz Gábor: Kaszkadőr nélkül és Bujtor István: Megcsípjük, Oszi?) Másrészt viszont a Bors nem igazán alkalmas arra, hogy a kommunista mozgalmat népszerűsítse Magyarországon. Sőt! Szerintem éppen az ellenkező hatást éri el.


A mozgalomról
Ha eltekintünk ettől a fent jelzett pár résztől, és a többit nézzük, a Borsból nem igazán lehet látni, hogy milyen okok miatt szervezkednek Borsék, ezek a fáradhatatlan és kétségtelenül bátor harcos magyar kommunisták. Nem úgy tűnik, mintha bármi szegény emberen segíteni akarnának, , mintha súlyos társadalmi kérdéseket akarnának megoldani , inkább mintha csak úgy hobbiból konspirálnának. Mintha az egész társadalmi rend kérdése és a mozgalom kérdése csak egy (illetve kettő) szűk kör belügye lenne. (Lehet, hogy a ’20-as években ez tényleg így is volt.) A filmsorozatban a kommunisták és az aktuális nyomozó hatóságok (rendőrök és csendőrök) kergetik egymást, mert a kommunisták bosszantani akarják a csendőröket, a csendőrök meg mintha csak személyes bosszúvágyból akarnák elkapni a kommunistákat. (A társadalom többi része meg le van…) Legalábbis a két főcsendőrt, Zentay Dezsőt és Ormándy Oszkárt mintha nem nagyon érdekelnék olyan dolgok, mint a Horthy-rendszer megvédése, az állambiztonság, a nyomozás és a nyomozati adatok kiértékelése, még a különböző kommunista szervezkedések felgöngyölítése sem, hanem csak és kizárólag Bors Máté elkapása. Amit egyébként meg tudok érteni.


Bors maga a Párt
Ami az idegesítő Borsban (és részben a haverjaiban) az pont az a fölényeskedő hozzáállás mindenhez, miszerint: kit érdekel, mit mondasz, úgyis nekünk van igazunk, mi tudjuk a tutit, mert mi vagyunk a kommunisták.

Bors Máté ennek szellemében mindenkivel magas lóról beszél. És ez valamennyire következik abból a fajta vulgáris marxizmusból, amellyel az államszocialista rendszerekben az egy igaznak kikiáltott Párt uralmát kívánták alátámasztani. (Persze Borsék még az 1920-as években lettek illegális kommunisták, és tényleg mintha az akkori szektásságot képviselnék,szemben a későbbi, nyitottabb népfront-politikával.) Igazából a spanyol polgárháborúban való harc lehet az egyetlen, amikor bizonyos önzetlenségről tesznek tanúbizonyságot ezek az emberek és valóban egy népért, nem pedig kizárólag saját szűkkörű pártjukért tevékenykednek. (De úgy tűnik, a spanyol polgárháborúból is idő előtt hazatérnek, hiszen a legtöbb magyar harcos 1939 februárjáig a harctéren maradt, Bors és a tanár úr meg már 1938-ban újra Budapesten vannak.)

Bors Máté mellett a másik állandó főszereplő Dániel Ede a görög-latin szakos tanár.

Ő van intellektuális figurának szánva, de intellektualizmusából is inkább tudálékosság lesz. Most komolyan, nem nyílik ki az ember zsebében a bicska, amikor a XV. részben a végtelenül türelmes református lelkésszel beszélget, és a lelkésznek minden megszólalását elereszti a füle mellett, és csak mondja a szöveget, hogy a lelkész mivel segíthetne nekik? Nem agitál, azaz nem győzködi a beszélgetőpartnerét, hanem axiómának veszi, hogy igaza van, mert ő a kommunista, és ha a másik nem akar segíteni neki, akkor magára vessen.
Lehet, hogy az egyes szereplőknek a hierarchiában elfoglalt helyét is jelzi, hogy mennyire beképzeltek. Ha így van,

akkor szegény Sipos Pityesz, a lovász áll a hierarchiában a legalacsonyabban, mert viszonylag ő a legemberarcúbb, legtermészetesebb és legjózanabb ember az egész bandában, mentes szinte minden idegesítő kommunista allűrtől.
Például van egy ilyen rész (ez határozottan megragadt az emlékezetemben), amikor Bors csapata a magyar háborús részvétel ellen akarnak agitálni Budapesten. Ez az egyetlen eset az egész filmsorozatban, amikor megpróbálják megszólítani a népet, a széles tömegeket. És mi történik? Sipos úr valakivel beszélgetve azt kérdezi:
-Szerinted lehet esélyünk háborúra a világ legnagyobb országa ellen?
Ez világos, okos beszéd, egyszerűségében logikus érvelés, meggondolandó, akárhogy is. (Mondjuk az én fejemben valószínűleg azért ragadt ez meg, mert az én bányász dédapámat egy nagyon hasonló, magánbeszélgetésben elmondott odavetett mondat miatt verték agyba-főbe a helyi csendőrök, pedig ő nem is volt kommunista.) De persze a nagy beszédet sok ember előtt nem Siposra bízzák, hanem a tudálékos Dániel tanár úrra, aki egy olyan szónoklatot tart, amelynek lényege: a háború rossz, mert mi azt mondtuk, ja és a nácik gonoszak és pont. Semmi érvelés vagy példák, csak az értelmiségi gőg.

Visszatérve a főszereplőhöz: Bors saját harcostársaival sem mindig viselkedik fair módon. Mert ő maga egy kiváló taktikus és jól improvizál, a legnehezebb helyzetben is van ötlete, de ezt az ötletet sosem közli a társaival, hanem elvárja, hogy a többiek vakon kövessék, és a keze alá dolgozzanak, akkor is, ha a részletes stratégiát csak menet közben találja ki.

Ennek kapcsán jöttem rá arra,hogy Bors Máté maga a Párt. Nem csupán a leghűségesebb párttag, aki 26 éven keresztül hűen kitart, hanem magának az elvont Pártnak a metaforája. Ő az aki mindig mindent tud, akinek mindig igaza van. Akkor vagy jó párttag, ha az ő céljait segíted, ha az ő stratégiáját követed, lehetőleg kérdés nélkül. És persze mindenféle szabályon felül is áll ez az ember. Neki még az is engedélyezve van, hogy mindenféle arisztokrata nőkkel keverjen (mást ezért a pártvezetés megróna), azaz, hogy mindenféle emberek érzéseivel játszadozzon.

Hiszen azt is csak az Ügy érdekében teszi. És még mikor parancsmegtagadásért lecsukja a Tanácsköztársaság hadvezetősége, akkor is neki van igaza. Mikor fogságából megszökik, és látszólag átáll az ellenséghez, akkor is neki van igaza. Hiszen azt is az Ügy érdekében teszi. Mikor a cselekedetei teljesen követhetetlen módon zavarosak, érthetetlenek, Jóska, a volt beosztottja akkor is kijelenti: „Ennek a Bors Máténak a fejében rend van.” Íme ilyen a jó párttag, egy pillanatig sem kételkedik.


Az a fránya XV. rész
A sorozat befejező részéről külön kell beszélni. Miután az VI. résztől a XIV. részig emlékezetem szerint minden epizód unalomba fulladt (mivel Mátéék minden részben mindig minden elől el tudnak menekülni, mégcsak egy jó kis lövöldözésbe sem keverednek bele), itt végre van egy kis akció. Igaz csak annyi történik, hogy (vigyázat, spoiler) ebben az epizódban sorra elhullanak a régi csapat tagjai + vannak egy csomóan, akikről nem tudjuk, mi lett velük, de a legvégén ők is csak emlékképekként bukkannak fel, hát valószínű, hogy nincsenek már az élők között.(spoiler vége)

Nade miről szól ez a rész is? Arról, hogy Borsék szovjet egyenruhában jönnek Magyarországra a Vörös Hadsereg tagjaiként. Hogyan, mikor és miért álltak be a szovjet hadseregbe? Erről semmi szó nincs. A nézőnek egyszerűen el kellene fogadni, hogy ebben a háborúban a szovjetek voltak a jók, és aki beállt közéjük, és saját honfitársaira kezdett lövöldözni, az volt a jó arc. Miért? Túzok szempontjaival nem nagyon tudok azonosulni, de értem, hogy miért mondja, amit mond. És ha én is tényleg csak ezt a sorozatot láttam volna, és nem tanulmányoztam volna azóta részletesen a korszak történetét, akkor nekem se jönne le más mint ez: Bors „a vörös hódítók hazaáruló cselédje”. Mert nem mutat meg a film semmit abból, hogy ekkor már a magyar államhatalom nemcsak katonaként küldte a halálba, hanem konkrétan a hatósági emberekkel gyilkoltatta le a saját magyar állampolgárait. Nem mutat meg semmit azokról, akik őket menteni akarták. (Ha tud is a néző erről, azt látja, hogy ezek a szemét Borsék, ahelyett, hogy az üldözötteken próbálnának segíteni saját magukat mentve leléptek, és felcsaptak szovjetnek.) Márpedig kevesen tanulmányozták részletesen a korszak történetét, de ezt a sorozatot annak idején mindenki látta. És valószínűleg jogosan érezhették sokan úgy, hogy itt az ő személyes emlékeikkel ellentétes hamisítás történik. Itt sem látunk semmi érvet (nem verbális, hanem filmes eszközökkel bemutatott érvre gondolok), arról, hogy ami történt az felszabadulás volt, vagy legalábbis (én mindig ezt mondom) felszabadulás is volt. Egyszerűen el kell fogadni szerintük, hogy a szovjeteket szeretni kell és kész.

Erre csak ráerősít az, hogy az epizódnak egy jelentős részében csak oroszul beszélnek a magyar színészek. (Egyébként sokszor jól hallható magyar akcentussal. Mellesleg a német álruhába öltözött Dániel Edéről is bárki kiszúrhatja, hogy akármilyen jól beszél németül, nem az az anyanyelve.) Sokszor a történet szempontjából fontos dolgok hangzanak el, az alkotók mégsem feliratoznak semmit. Mit sugall ez a magyar néző felé? Érzésem szerint ilyesmit: „Nem tanultál meg oroszul a suliban??? Oroszul mindenkinek tudnia KELL!!! Aki nem tud, magára vessen, és le van…”
Szóval ez megint arra a fölényeskedő hangvételre erősít rá, amiről már beszéltem.

Egyébként kérdéses, hogy voltak-e ilyen magyarok, akiket a szovjetek szovjet egyenruhában az első vonalba küldtek frontharcos sorkatonaként. Amit eddig megtudtam, az alapján nem ez volt a jellemző. Voltak egyébként a Szovjetunióban emigráns magyarok, akik résztvettek a németek elleni védekező harcban, természetesen a szovjet hadsereg egyenruhájában. De amikor a háború átment Magyarország területére, vagyis amikor a szovjetek Magyarországot elérték, őket, a magyarokat már nem nagyon küldték ilyen formában előre. Inkább egy-egy parancsnokság mellé osztották be őket tolmácsként, vagy olyanokat bíztak rájuk, hogy szervezzék meg a közigazgatást azokon a helyeken, ahonnan már elvonult a front, vagy agitálják a magyar hadifoglyokat a németek elleni harcra. 1943-ban, a doni csata után, mikor rengetegsok magyar katona került szovjet fogságba, egy darabig tervbe volt véve, hogy belőlük szerveznek egy külön Magyar Légiót, olyasmit, mint a lengyel Berling-hadsereg. (Lásd a másik korabeli sorozatot: A négy páncélos és a kutyát.) És egy darabig a fogságba esett Stomm Marcell tábornok vállalta volna, hogy egy ilyennek az élére álljon. Aztán a szovjet vezetés egy része ezt elbuktatta. Emellett is sok magyar hadifogoly jelentkezett a németek elleni harcra (mert látták, hogy hogyan viselkedtek a németek a megszállt területek lakosságával), legtöbben azzal a kikötéssel, hogy tényleg a németek és nem a magyarok ellen küldik őket. De őket nem a reguláris szovjet hadseregbe küldték, hanem inkább partizánnak képezték ki, aztán néhányukat ledobták ejtőernyővel valahova az ellenség háta mögé, hogy robbantgassanak és/vagy fellázítsák a helyi lakosságot. Reguláris harcra a szovjet hadseregben nem nagyon akarták kötelezni őket, nem annyira empátiából, mint inkább bizalmatlanságból.
Na mindez nem nagyon jön le a Bors-sorozatból. Sőt éppenséggel baromira idegesítő, hogy Borsék magától értetődő természetességgel lőnek magyar katonákra (mégcsak nem is más magyar emberek megmentése érdekében, ahogyan még érthető lenne), akik magukra vessenek, hogy még mindig nem kommunisták. Ki az, aki ilyen helyzetben nem Dezsőnek és Oszinak szurkol?

(Mert Dezsőt és Oszit viszont nem látjuk, hogy embereket deportálnának, hogy nőket és gyerekeket végeznének ki. Ők egyszerűen csak teszik a dolgukat.) Igazából nincs nagy oka a nézőnek, hogy haragudjon rájuk.

Még egy aprócska spoiler a végére:
Nem tudom, hogy nem fricska-e az alkotók részéről, hogy azok, akik annyi éven keresztül illegális kommunisták voltak, azoknak most Wehrmacht-egyenruhában kell elesniük szegényeknek. Ezen sokat gondolkoztam, de nem tudtam rájönni, hogy ez lényeges dramaturgiai elem-e.
Spoiler vége
Mindezt gondoltam nem árt ha tisztázom, még azelőtt, mielőtt folytatnám az Akik ellenálltak- bejegyzés-sorozatot..

2015. január 15., csütörtök

Idézőjel (Fekete)

„Nem tartom magam marxistának, mint ahogy nem vagyok herakleitoszista, kopernikuszista, vagy freudista sem. Az emberiség anyagi és szellemi fejlődése új és új, egymást folytató, de meg is haladó tudományos alkotásokat hoz létre. Minden tudományos újat meg kell tisztítani majdnem elkerülhetetlen túlzásaitól és egyoldalúságaitól, s érdemi igazát be kell illeszteni a tudományos közgondolkodásba. Ha valóban tudományos értékű újról van szó, előbb-utóbb meghódítja az egész tudományt, még akkor is, ha kezdetben osztályjellege vagy valamilyen uralkodó osztály érdeke ezt akadályozza.”
(Fekete Sándor: Az 1956-os felkelés okairól és tanulságairól)


No, mindezt csak azoknak mondom, akik néha elszörnyülködnek, hogy én néha Karl Marxtól meg Vlagyimir Lenintől idézgetek. Én sosem tartottam marxistának magam, még annyira sem, mint Fekete Sándor. Marx könyveit olvasni kell és használni, eszközként, nem mindenféle izmusokat deklarálni velük.

Hadd tegyek hozzá még egy érdekes idézetet.

Vitányi Iván jellemezte így két haverját:

Kemény Istvánt és Márkus Istvánt (a két híres szociológust):

„Mindent elolvastak és mindent megértettek, sőt mindent befogadtak, amit lehetett. Csakhogy Kemény a befogadás aktusaiban folyton győzött (ő hódította meg ezt vagy azt az elméletet), Márkus viszont folyton vesztett (az elmélet hódította meg őt). Keményben ezért békés társbérletben együtt tudtak élni a különböző felfogások, (…) nem váltak ellentétté, legalábbis nem fogta fel ellentétnek, nem szenvedett miatta, nem küzdött velük szakadatlan. Nagy képessége volt arra, hogy minden ellentétet azonnal kifelé fordítson. Inkább másokkal szeretett megvívni, mint önmagával (bár nyilvánvalóan belül is volt mivel megküzdenie). Nem volt skrupulózus, morális alkat, szerette a váratlan fordulatokat, élvezte, ha kiszámíthatatlannak tartották, a kettős lelkűséget szüntelen gesztusokban akarta meghaladni.
Ezzel szemben Márkus valódi ellentmondásként élte meg a benne lakó kettősséget, és minden kettősséget. Belső válságokba került, és mindezekért kifelé is nélkülözte az agresszivitást.”

(Vitányi Iván: Az Áprilisi Front története)

Eddig úgy látom, hogy én inkább hasonlítok Kemény Istvánra (és amióta ezt olvastam, tudatosan törekszem is erre). Meghódítottam én már elég sok mindent. A marxizmust is. Vigyáztam arra, hogy ne ő hódítson meg engem, nem kell félni. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének meg nekem is a magam belső harcai. Ha meg néha kifelé tűnök harciasnak, az nem baj. A vitákból akár közösen is kisüthetünk valamit.

2015. január 13., kedd

Akik ellenálltak (VIII. rész)

A Turcsányi-csoport vagy Ságvári-egység
avagy Pesti srácok voltak ők is 2.

Pesti srácok voltak ők is, és nem kevésbé bátrak, nem kevésbé hősiesek, mint a náluk éppen jelen pillanatban jóval ismertebb 1956-os pesti srácok. Egy jó ügyért harcoltak ők is; méltóak arra, hogy róluk ugyanúgy megemlékezzünk. (Mint azt egyszer már említettük.)

A Ságvári-egység is régi jó barátokból szerveződött, főleg munkás-fiatalokból. Legtöbbjük kapcsolatban állt valamelyik titkos ellenálló szervezettel, és előbb-utóbb a titokban kapott utasítások alapján eljutott egy bizonyos Berkó Pál nevű szervezőhöz, aki a lakásán rengeteg katonai cuccot, fegyvereket, hamis és valódi katonai iratokat, illetve ezek gyártásához szükséges nyomdagépet őrizgetett. Mindezek beszerzésében egy régi barátja,

Pogány Róbert segítette, aki hadtápos volt, így elég sokmindent be tudott szerezni. Végül, amikor már elég ember összegyűlt felszerelve és felfegyverkezve, és sikerült beszerezniük egy oldalkocsis motort is, minden cuccukkal együtt mint önálló katonai egység átvonultak a VI. kerületi, Lendvay utcába, az egykori Volksbund-székházba, amely ekkor üresen, elhagyottan állt. Ez már 1944 késő őszén történt. Decemberben már Budapest közelébe került a front, így nem volt különösebben senkinek feltűnő, hogy egy magyar katonai egység egy elhagyott épületbe fészkeli be magát. Szükség esetén igazolni tudták magukat egy műszaki vegyész-zászlóalj egyik osztagaként, megfelelő papírokkal. Élelmet egy közeli apácazárda növendékei biztosítottak nekik.

A csoport parancsnoka

Turcsányi Lajos „Lojzi” volt, egy fiatal, mokány munkás srác, akit csendőrség még októberben letartóztatott, aztán a nyilas puccs után számos más politikai fogollyal együtt vonatra rakták, hogy német koncentrációs táborba szállítsák. Ő és társai azonban a barátaik által a börtönbe csempészett mindenféle szerszámokkal kibontották a már haladó vonat oldalát, és menet közben kiugráltak, még Budapest közelében. Egyenként lopakodtak vissza a városba és rejtőztek el (tehették, mert az út idejére a rabruhák helyett visszakapták a civil ruháikat). Lojzi ekkor került a Pali lakására, és rejtőzött el, majd lett a fokozatosan megszervezendő egység választott vezetője. De csak őrmesteri egyenruhát viselt. Formálisan a parancsnoki tisztet főhadnagyi egyenruhában

egy Vértes Márton nevű nyomdász játszotta. Talán azért, mert rá volt a jó a főhadnagyi egyenruha, de amellett biztosan azért is, mert bármikor találkozhattak olyan magyar csendőralakulattal, amelyben valakinek esetleg feltűnhetne, hogy az egység tisztje feltűnően hasonlít egy szökött politikai fogolyra. Marci, a nyomdász, mindenesetre kiváló színésznek bizonyult: határozottan lépett fel és jól improvizált váratlan helyzetekben. Ennek ellenére a csoport akcióit inkább Lojzi szervezte meg.
Mellette a csapat másik esze

Kende István volt, aki töri szakot végzett az egyetemen (egy darabig Párizsban is tanult), de a háború alatt ellenzéki tevékenysége miatt csak lakatosként tudott elhelyezkedni. Jó barátja volt Ságvári Endrének, ő adta az ötletet, hogy az egységnek titokban adják nemrég meghalt barátjuk nevét. Ő volt a csapat „ideológusa”, mondhatni „politikai tisztje”. De mivel ő is megjárta már a csendőrség kínzókamráit, ezért ő is inkább egyszerű katonaként szerepelt a kivonulásokkor.

A csapat sok merész akciót hajtott végre a nyilasok hátában, állandóan játszva a lebukás veszélyével. Ők is felrobbantottak több német teherautót, a magyar katonai járműveket viszont csak a németek elleni harcra felhívó röpcédulákkal szórták tele.
Lojzi a Rökk (Somogyi) utcai nyilas pártházat is megpróbálta felrobbantani, de az eldobott bombája visszapattant az ablakpárkányról, így végül is a robbanás csak az épületből az ő üldözésére kirohanó nyilasokat csapta oda az utca szemközti épületének falához. Ez is valami volt.
Aztán több nyilas járőrt is lelövöldöztek, és kiszabadítottak deportálásba vagy kivégzésre vitt embereket. Az egyik ilyen kiszabadított fiú, Ackermann Lajos csatlakozott is hozzájuk, megkapta a tartalék katonaruhák egyikét, és az egység rendes tagja lett. Sajnos ennek ellenére nem élte túl a háborút: egy aknaszilánktól halt meg. Bár állítólag többen is voltak ilyenek, akiket az egység befogadott.
Idővel hozzájuk érkezett a csendőrség fogságából megszökött

Csillik Gábor „Szivar” is, a Szír-féle robbantó csoport tagja. Ő mindig is idegenkedett a katonaságtól, ami nem jelentette azt, hogy ne lett volna bátor harcos. Most viszont kifejezetten örült, hogy katonaruhát kapott, és részt vehetett a csoport akcióiban. Például egy német páncéltörő ágyú felrobbantásában.

Január elején ez a csapat is megkísérelte a Pest felől támadó szovjetek előtt megnyitni a frontot, de nekik sem sikerült. (Ekkor halt meg Ackermann Lajos.)
A visszaemlékezések szerint Turcsányiék egysége 1945. január 13-án találkozott a szovjet csapatokkal. Miután letették a fegyvert, megpróbálták megmagyarázni, hogy ellenállók voltak, és kérték a szovjeteket, hadd vehessenek részt a németek elleni további harcokban. Ezzel azonban nem volt szerencséjük. A szovjetek ekkor még nemigen tudtak mit kezdeni a helyzettel, hogy egy magyar alakulat átáll hozzájuk (az átállás csak Budán vált általánossá), ezért a Ságvári-egység harcosai is a hadifoglyok között kötöttek ki. A gödöllői táborban aztán egy (valószínűleg németül is tudó) lett tiszt kivizsgálta az ügyüket, és január végén végül is elengedte őket.
A háború után néhányan közülük visszatértek a civil szakmájukhoz, illetve többen különböző ifjúsági szervezetekben kezdtek dolgozni. Kende István újságíró lett, majd a Közgazdasági Egyetemen lett a nemzetközi kapcsolatok kutatója. Voltak olyanok is, akik (mint Lojzi) a honvédségbe vagy (mint Szivar) a rendőrségbe léptek be. Lojzi egyébként viszonylag fiatalon 1955-ben egy közlekedési balesetben halt meg, viszont Szivar hosszú ideig élt,

és ,mint már említettük, a városi főkapitányságig jutott.

A Ságvári-egység, ahhoz képest hogy milyen kisszámú volt, viszonylag nagy eredményeket tudott elérni. Hogy ezek mennyire gyorsították meg a háború befejezését, és hány embert mentettek meg, nehéz pontosan megállapítani. Az mindenesetre elmondható, hogy a maguk szintjén megtették, amit tudtak. Márpedig az ilyen kis szintekből áll össze a magasabb szint is.

Dicsőség az ellenállóknak!

2015. január 12., hétfő

Fiatalos lendülettel X. (Befejező rész)

2009. július 26. (vasárnap)
A hazautazás napja. Négyen a csapatból, Törpilla, Oglán, Ajdár meg én kicsit előbb indultunk el, mert úgy döntöttünk, hogy a hosszabb úton megyünk, és megnézzük, mi újság Krakówban. Mikor beszálltunk Ajdár kocsijába, a többiek nagyrészt még aludtak. Hogy mi minden történt velünk az úton? Csak röviden:
Először Łańcutban álltunk meg. Łańcut is sokmindenről híres. Állítólag van itt egy régi vár is, ami valamikor a környék legfélelmetesebb, legkegyetlenebb hatalmaskodó nagyuráé, Stanisław Stadnickié volt. Stadnicki ma már csak legenda; még Báthory idejében elkapták és minden különösebb bírósági hercehurca nélkül lefejezték legfőbb ellenfelének, Łukasz Opalińskinek az emberei, valahol a környékbeli erdőkben.

(Stadnickiről a híres történész-thriller író, Jacek Komuda írt regényt, Łańcut Ördöge (Diabeł Łańcucki) címmel. Ennek a magyar fordítására még várni kell egy kicsit.)
És hogy a várából mennyi maradt? Nem tudom. Nem találtuk meg. Találtunk viszont egy olyan barokk kastélyt, hogy a szavunk elállt. Pedig csak kívülről láttuk. Ez már persze későbbi, mint Stadnicki és bandája. Ezt már a Lubomirski-család építtette, akik valamilyen távoli rokonságban mégiscsak állhatnak a Stadnickiakkal, mert ugyanolyan a címerük.

Nem elképzelhetetlen, hogy a kastély tulajdonosa valamikor Elżbieta Lubomirska (Sieniawska) volt, II. Rákóczi Ferenc hűséges, titkos barátnője.


Utunk következő állomása Kraków felé Tarnów volt, a Tarnowskiak városa.

Három évvel ezelőtt itt is nagyon szép napokat töltöttem el itt egy Veszprém megyei kulturális küldöttség tagjaként, sepsiszentgyörgyi és lengyel barátaimmal. A házigazdánk egy Gladii Amici nevű lovagi társaság volt, akiktől rengeteget tanultam a középkori fegyverforgatásról, írásról és kézművességről is. Igazából az összes Polskában töltött időmből ezekre a napokra gondolok vissza a legszívesebben…
Tarnów persze nem elsősorban erről nevezetes. Hanem miről? Magyarok számára elsősorban arról, hogy itt született Józef Bem.

A tábornok, a polákok és magyarok közös hőse. Meg lehet tekinteni a szülőháza… helyén álló házat, illetve egy neki és Petőfi Sándornak berendezett emlékparkot, is, aminek az építéséhez Sepsiszentgyörgy városa adta a támogatást. Ezt az emlékművet azonban most nem néztük meg, csak Bem apó sírhelyét, a Strzelecki (Lövész-) Parkban.
Józef Bem 1850-ben halt meg Murat pasa néven a török hadsereg tábornokaként Aleppóban, Szíriában. A testét végül 1929-ben hozták haza, és temették el újra itt, a szülővárosában, meglehetősen különös módon: a park közepén egy kis tó, azon egy sziget, azon négy oszlopon Bem kőkoporsója, minden oldalon más nyelvű felirattal.

Törökül: Murat paşa; magyarul: Bem apó a magyar szabadságharc hadvezére; és lengyelül: Józef Bem

Tarnów után nem sokkal dugóba keveredtünk, így a tervezettnél jóval később érkeztünk Krakówba.

Kraków! Ide visszatérni mindig óriási érzés. A többiek először járnak itt, de látom, tetszik nekik. Sétálunk az Óvárosban, és próbálom csak töredékét elmesélni annak, mi minden van itt: a Jagiełło Egyetem, a Florian-kapu, a Czartoryski Múzeum és Levéltár, Balassi Bálint szállása, a magyar bursza… És akkor kiérünk a Rynekre (a Főtérre) és meglátjuk a Posztócsarnokot (Sukiennice, lent),

a Ratuszt (Városháza),

a Maria-templomot,
 
és hallgatjuk a toronyból négyfelé szálló Hejnałt…

Majd átkanyarodunk a Grodzka utcán a Wawel-hegy felé, ahol a Sárkány (Smok) majd a lengyel királyok laktak: innen nézünk szét…

Végül leereszkedünk innen is…
És elballagunk a Wisła partján, a folyót követve…
Itt Krakkónál, a Wisła-partnál fejezem be a Fonó Táncegyüttes lengyelországi útjának elbeszélését. Sokat úgysem tudnék hozzátenni. Ha minden jól megy, nemsokára úgyis Magyarországon találkozunk újra, rengeteg élménnyel és mesélnivalóval. Szóval: Viszlát hamarosan otthon!

VÉGE/KONIEC


Fiatalos lendülettel
(a sorozat részei:)
I.rész, II.rész, III.rész, IV. rész, V. rész, VI. rész, VII. rész, VIII. rész, IX. rész...
(A fényképek részben nekem, részben Mikkamakkának és Szelidecskének köszönhetőek)

2015. január 10., szombat

Akik ellenálltak (VII. rész)

A Gidófalvy-zászlóalj

Az 1944-ben megszerveződött ellenálló csoportok közül szó volt már a kisegítő karhatalmi („kiska”) egységek közül a Görgey-zászlóaljról és a Táncsics-zászlóaljról (mindkettőt a Magyar Diákok Szabadságfrontjának tagjaiból hozták létre). Akikről pedig ma szó lesz, azok az angyalföldi (XIII. kerületi) kiska ellenállók, azaz a XIII/1. zászlóalj, Gidófalvy Lajos egysége.

Gidófalvy Lajos az ellenállási mozgalom egyik legszimpatikusabb alakja. Egy udvarhelyszéki székely vasutas legidősebb gyermeke volt, egyetemistaként (közgazdász-hallgatóként) került Budapestre. Résztvett az őszirózsás forradalomban. 1920-ban eltávolították az egyetemről, mert tiltakozást szervezett a fehérterror ellen. Ezt követően főleg bolti eladó és könyvelő volt különböző helyeken. A ’30-as években aztán elvégzett egy tartalékos tiszti tanfolyamot, és így 1938-ban zászlósi rangban leventeoktatónak nevezték ki. (Így végül is mindkét ifjúkori álma teljesült: az is, hogy tanár és az is, hogy katonatiszt legyen.)

A Leventemozgalom akkoriban elvileg a még nem sorköteles ifjak (középiskolások, ifjúmunkások és egyetemisták) katonai nevelését szolgálta, de a gyakorlatban sokszor csak arra szolgált, hogy kiöregedett katonatisztek válogatott módszerekkel szivathassák a rájuk bízott civil fiúkat. Adott esetben viszont a közösségszervezés jó eszköze is lehetett, úgy, mint a cserkészet. (Bár ez volt a ritkább.) Sok múlt az illető leventeoktatón.
Gidófalvy Lajost mindenesetre egy nehéz terepre helyezték: Angyalföldre, ahol a sok munkásgyerek különösen kelletlenül állt az egész leventefoglalkozáshoz. Lajos azonban annyira kedves, közvetlen, barátságos és jófej ember volt, hogy sikerült általános szimpátiát kivívnia. A kötelező foglalkozások keretében a testedzésen túl kulturális programokat szervezett, illetve segített sok tanítványának rendes kajához és/vagy munkához is jutni. Szóval népszerű egy ember volt.

Levente-tanítványaiból már 1943-ban létrehozott egy nemzetőr-századot, ez volt az, ami 1944-ben XIII/1. kiska-századdá alakult át. Majd később XIII/1. zászlóaljjá. Ugyanis rengetegen jelentkeztek Gidófalvyéknál. Gidófalvy ugyanis szintén kapcsolatba lépett különböző ellenálló szervezetekkel (valószínűleg a MDSZF-val és a MNFFB-val is), akik tagjaik egy részét elirányították hozzá. Illetve nagyszámban befogadott az egységbe üldözötteket (ún. „zsidókat”) és szökött munkaszolgálatosokat. (Olyan embereket is, akiknek eszük ágában sem volt harcolni, sem a szovjetek, sem a németek és nyilasok ellen. Mert Gidófalvy a németek és nyilasok elleni harcot is csak eszköznek tekintette a fontosabb célhoz: minél több ember életének megmentéséhez.)
„Bizonyos érési folyamat után, megfelelő helyzetben, számukra elfogadható parancsnokok vezetésével azonban ezek mégiscsak képesek voltak arra, hogy antifasiszta feladatokat teljesítsenek.”
-írja a zászlóaljról szóló könyvében Gazsi József.

Voltak azért sokan olyanok is, akik készen álltak a fegyveres harcra és a további embermentésre is. És meg is kapták rá a lehetőséget. És persze a megfelelő papírokat is. Gidófalvynál a korábban megalázott egykori munkaszolgálatosok is tisztek lehettek (persze álnéven, hamis papírokkal).

Az alakulat központja a Vilmos Laktanya volt. Legnagyobb létszáma 690 fő körül volt (ez akár már két zászlóaljnyi ember is lehetne). Ekkor 4 századba szervezték az ittenieket. Az 1. század parancsnoka Szepesvári Béla zászlós volt, Gidófalvy jó barátja, és hozzá hasonló szellemiségű leventeoktató. A 2. századé Kapocsfy Imre főhadnagy, a MNFFB összekötője. A 3. századé Kálmánffy Ferenc zászlós, szökött katona, aki a legjobban el volt szánva a németek elleni harcra. A 4. századé pedig Vecsey Horváth Tivadar főhadnagy, az egyetlen hivatásos (Ludovika Akadémiát végzett) tiszt az alakulatnál. A főparancsnok továbbra is Gidófalvy Lajos maradt (akkor már főhadnagyi rangban), de mellette fontos szerepet játszott a helyettese,

Szőnyi-Szűcs András zászlós is. Ő Bajcsy-Zsilinszky Endre egyik fiatal barátja volt. A GeStaPo őt is elfogta, de megszökött, és egyenesen a XIII/1. zászlóaljhoz ment, ahol nagyon összebarátkozott a parancsnokkal, és nagy szervezőkészségről tett tanúbizonyságot.

A XIII/1. za. tevékenysége
Mint már szó volt róla, Gidófalvy legfontosabb feladatának az embermentést tekintette. Ennek szellemébenőrséget küldött mindazokra a helyekre, ahol üldözötteket rejtettek el. Különösen azokat a helyeket őriztette, mint fontos katonai objektumokat, ahol gyerekek voltak elhelyezve. Ebben (a gyerekek mentésében) egyébként ő is együttműködött Raoul Wallenberggel.

Ezenkívül a XIII/1. zászlóalj emberei álltak őrségben több fontos gyárnál is, hogy megakadályozzák, hogy a németek az ott lévő berendezéseket elrabolhassák vagy felrobbanthassák. Őrizték a vízművet Káposztásmegyeren és segítséget nyújtottak az újpesti ellenálló munkásoknak, akik fegyverrel védték meg az újpesti víztornyot a felrobbantástól. Így a főváros lakói az ostrom alatt sem maradtak ivóvíz nélkül.

De sokszor támadólag is felléptek a XIII/1. zászlóalj emberei. Ők is elvágták a németek távvezetékeit, és robbantottak német teherautókat is, illetve több nyilas járőrt is lelőttek. (Összességében sokkal gyakrabban támadtak meg nyilasokat, mint németeket. Részben azért, mert a németek szervezettebben, és nagyobb csoportokban jártak, részben azért, mert a német katonák ekkor már nem sokat törődtek Budapest lakóival, a nyilasok viszont a szovjet csapatok közeledtével is azt tartották legfontosabb feladatuknak, hogy minél több ártatlan magyar embert végezzenek ki, és minél több értéket raboljanak össze.) Többször sikerült kivégzésre kísért magyar civileket is kiszabadítaniuk Gidófalvy embereinek, a foglyokat kísérő nyilasok és csendőrök lelövöldözése árán. Nagy érdemeket szerzett ebben Rádai Róth Imre, a XIII/1. zászlóalj mesterlövésze (egykori sportlövő), aki a nyilasok mellett előszeretettel szedte le a német lövegek tüzéreit is.
A legmerészebb azonban Garami Bán Endre csoportja volt, akik nemcsak a nyílt utcán támadták meg a nyilasokat, hanem a XIII. kerületi pártházukat is megszórták kézigránátokkal, és az őröket mind legéppisztolyozták.
Azt a célt, hogy idővel általános felkelést robbantsanak ki Budapesten, mint ismeretes nem sikerült elérniük. De még azt sem, hogy megnyithassák a frontot a szovjetek előtt. Ehhez a zuglói ellenállókkal (a XIV/1. és XIV/2. zászlóaljjal) terveztek közös akciót végrehajtani. De már egyik alakulatnak sem maradt ideje a cselekvésre.

Végül sajnos...
1945 januárjában a Vilmos Laktanyát több bombatalálat is érte. (A szovjetek nem tudhatták, hogy ott ellenállók vannak, csak azt, hogy ott egy katonai objektum van.) Így megfogalmazódott a vélemény, hogy a laktanyát ki kellene üríteni, és az alakulat embereit először a környező angyalföldi házakban kell elhelyezni, aztán akit lehet, átvinni az újpesti ellenállókhoz (Földes László csapatához) vagy Vecsésnél a szovjetekhez.
Január 8-án nyilas pártszolgálatosok és tábori csendőrök váratlanul lerohanták a laktanyát, és az ott lévők nagy részét foglyul ejtették. Valószínű, hogy ekkor már folyt a létesítmény kiürítése, mert (ha hihetünk Gazsi József adatainak) a kb. 600-700 emberből, csak 120-an jutottak a tábori csendőrség kezére. (Valószínűleg sokan közben hagyták el a helyet, mert a laktanya nagy alapterületű volt és több épületből állt, a csendőrök pedig nem vették az egészet körbe, így sokak kisurranhattak vagy akár szervezetten is kivonulhattak oldalsó kijáratokon át.) Maga Gidófalvy és Szőnyi sem tartózkodtak akkor éppen a laktanyában, az ügyeletes parancsnoki tisztet Kapocsfy Imre látta el. Kapocsfy olyan megfellebbezhetetlenül ingerült határozottsággal bizonygatta a csendőrtiszteknek, hogy félreértés történt, hogy végül is nem lőtték főbe; inkább katonáival együtt a frontra küldték. Itt sokaknak Kapocsfy vezetésével sikerült átszökniük a szovjetekhez.
Az alakulat többi része szétszéledt, már nem álltak össze újra, inkább külön-külön, vagy kisebb csoportokban várták be a szovjeteket; csak néhányan szöktek át Újpestre.


Gidófalvy Lajos és Szőnyi-Szűcs András is arra készültek, hogy megmaradt tiszttársaikkal átmennek a szovjetekhez. De előtte még végre akartak hajtani egy utolsó akciót. Meg akarták menteni az Erzsébet-hidat attól, hogy a németek felrobbantsák.

Ez sajnos nem sikerült. Gidófalvy Lajos és Szőnyi-Szűcs András a németekkel való tűzharcban haltak meg, az Erzsébet-hídnál, valamikor január 10-e környékén.

Áldozatvállalásuk azért mégsem volt hiábavaló. Végül is egy csomó embert tényleg sikerült megmenteniük. A zászlóalj embereinek nagy része mégiscsak túlélte a háborút, és épségben maradtak azok a gyerekek is, akiket Wallenberggel együtt mentettek meg. És ez így sem volt kis dolog.

Még egyvalakit hadd említsek meg a Gidófalvy-zászlóalj tagjai közül:

Ő Vásárhelyi Miklós, az alakulat egyik katonája. Rómában járt jogi egyetemre, de 1939-ben visszatért Magyarországra, és Debrecenben fejezte be a tanulmányait. 1944-ben a munkaszolgálatból szökött meg, és állt be a XIII/1. zászlóaljba. A háború után újságíró lett, és a MKP népfrontos szárnyának a tagja. 1955-ben Nagy Imre melletti kiállása miatt zárták ki a Pártból. 1956-ban a forradalom alatt a Nagy-kormány sajtófőnöke volt, Nagy Imrével együtt hurcolták Snagovba, majd a miniszterelnök koncepciós perében csak kevéssel kerülte el az akasztófát. Végül megúszta többéves börtönnnel. Később az Élet és Tudomány újságírója volt, és a demokratikus ellenzék egyik szervezője, még a rendszerváltás alatt is aktívan tevékenykedett, Nagy Imre újratemetésén is beszédet mondott.

Dicsőség az ellenállóknak!

2015. január 5., hétfő

„Kezdjük el mi újra”

Megemlékeztünk már a magyar ellenállási mozgalom sokféle csoportjáról.
(I. Magyar Diákok Szabadságfrontja
II. Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága
III. MOKAN Komité
IV. Görgey-zászlóalj
V. Robbantó csoportok (Marót és Szír)
VI. Táncsics-zászlóalj)
(És a sorozat még folytatódni fog!)

De a maga idején, az évfordulón nem emlékeztünk meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásáról. Pedig ez fontos dolog volt, reménykeltő a maga idején. Azt sugallta már a létével is, aztán jelszóval is kimondtak: „Lesz magyar újjászületés!” Azaz, hogy az ellenállás harcosai nem harcolnak hiába.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány Debrecenben alakult meg 1944. december 22-én, egy nappal az Ideiglenes Nemzetgyűlés összeülése után. (Méghozzá Debrecenben a Nagytemplomban, ugyanott, ahol Kossuth Lajos 1849-ben kikiáltotta Magyarország függetlenségét.) A Nemzetgyűlést persze csak sebtében lehetett megválasztani a németek alól már felszabadult területeken, tehát nem az egész ország bevonásával. De azért igyekeztek a demokratikus szabályokat a helyzethez képest betartani, mégha nem is volt formálisan egy teljesen szabályos választás. Bármennyire is szeretnék utólag egyesek ezt terjeszteni, az INK nem volt szovjet bábkormány. Egyszerűen a németek ellen küzdő erőket, az országot újjáépíteni kívánó erőket összefogó kormány volt. Megszerveződésébe a szovjetek nem is szóltak bele. Főleg olyan erők képviseltették magukat benne, amelyek a Horthy-korszak alatt ellenzékben voltak.

Olyanok akik kezdettől ellenezték Magyarország II. világháborúba való belépését, de persze korábban nem engedték őket a hatalom közelébe (mivel a Horthy-korszak alatt sosem volt általános és egyenlő választójog és a kormánypártot nem lehetett leváltani). Most végre-valahára ők is lehetőséget kaptak, hogy együtt kezdjenek valamit. Ehhez perzse újjá kellett építeniük a pusztulásnak odadobott országot. És ők építettek.


A pártok
A kormányt alkotó pártokról idézzük kedvenc politológusunk és társadalomfilozófusunk, Bibó István véleményét.

Független Kisgazda Párt (FKGP)

„Azoknak a birtokos parasztságra támaszkodó demokratikus ellenzéki pártoknak az örököse, melyekmelyek mind a demokrácia, mind a nemzeti függetlenség vonatkozásában az 1848-as szabadságharc és jobbágyfelszabadítás eszmekörét őrizték.”

Magyar Kommunista Párt (MKP)

„Az 1944-es összeomlás után a (…) elsőnek bújt ki a föld alól, és a legaktívabb szerepet vállalta. (…) Ma Magyarországon nincsen olyan radikális párt, mely a még jó ideig esedékes radikális változtatásnak a szellemét árasztaná, és ugyanakkor a valósághoz kevesebb dogmatizmussal, kevesebb elméleti és múltbéli tehertétellel közeledne, mint a Kommunista Párt.”

(Megjegyzés: Rákosi és a hozzá hasonló hatalommániás sztálinisták ekkor még nem jöttek haza Magyarországra; a MKP élén tényleg a németek és a nyilasok ellen harcoló önfeláldozó ellenállók álltak. Senki sem sejtette még milyen ronda dolgokhoz fogja adni a nevét a MKP éveken belül.)


Szociáldemokrata Párt (SzDP)

„Súlyát az adja meg, hogy a munkásságnak legális politikai harcra és látható szervezetekbe szervezése és az ezzel kapcsolat os nevelőmunka fűződik a nevéhez. (…) Büszkén hivatkozik arra, hogy ma Magyarország legrégibb politikai pártja.”

Nemzeti Parasztpárt (NPP)

„Óriási perspektívát nyit számára, hogy egy radikális forradalmi atmoszférájú párt anélkül, hogy különösebb dogmatikai és taktikai tehertételei lennének.”
+„feladata, hogy a kispolgárosodásnak egy radikális, az úri vezetéssel ki nem békülő útját építse ki. (...) Egyik fontos szellemi erőforrása a magyar forradalmiság, mindenekelőtt a nagy paraszt- és magyar forradalmak tiszta hagyományainak ébrentartása.”

és a
Polgári Demokrata Párt (PDP)

(Nem találtam meg, róluk, mit mondott Bibó. Majd utánanézek.)


Az Ideiglenes Nemzeti Kormány tagjai pedig:

D. Miklós Béla tábornok (pártonkívüli) miniszterelnök


Erdei Ferenc belügyminiszter


Gyöngyösi János külügyminiszter


Vörös János tábornok (pártonkívüli) honvédelmi miniszter


Vásáry István pénzügyminiszter


Valentiny Ágoston igazságügy-miniszter


Nagy Imre földművelésügyi miniszter


Takács Ferenc iparügyi miniszter


Gábor József kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter


Faragho Gábor tábornok (pártonkívüli) közellátásügyi miniszter


Molnár Erik népjóléti miniszter


Teleki Géza közoktatásügyi miniszter