Ezek megint nem a II. világháborúról szóló legjobb filmek, nem is feltétlenül a kedvenceim, csak annyit mondhatok róluk biztosan és összefoglalóan, hogy figyelemreméltó alkotások. Jó olvasgatást! (És remélem, kedvet is csinálok valamelyikhez, ezesetben: Jó szórakozást ezekhez is!)
A frontvonal mögött (Framom främsta linjen/ Etulinjan edessä)
Rendező: Åke Lindman
Egy finn-svéd film a II. világháborúban, Suomi védelmében harcoló finnországi svédekről. A rendező maga is finnországi svéd (egykor focista a finn válogatottban). A színészek is nagyrészt finnországi svédek. Érdekes dolog lehet ez a finnországi svéd identitás. Suomi lakosságának viszonylag kis részét alkotják a svéd anyanyelvűek, ugyanakkor talán egy kisebbségnek sem ilyen kedvező a helyzete, mint nekik. Éppen ezért valószínűleg anyanyelvük és identitásuk őrzése mellett erősen kötődhetnek a nagy közös hazához is. Legalábbis innen úgy tűnik. Ez a film valószínűleg ennek a kettős finnországi svéd identitásnak egy művészi megnyilvánulása akar lenni. Már ezért is érdekes alkotás. Amellett egy teljesen korrekt kis háborús film. Igaz, nem akar nagyon súlyos morális dilemmákat felvetni a másik ember megölésével kapcsolatban, és viszonylag keveset mutat meg a háború igazán borzalmas arcából. Inkább egy tisztelgés a hősiesség és a bajtársiasság előtt, de mindezt úgy, hogy az ellenséget sem akarja fékevesztett szörnyetegnek bemutatni.
A rendező jól ráérzett, hogy a bajtársiasságról úgy lehet leginkább filmet forgatni, ha a történet középpontjába egy alakulatot helyez: bemutatja, hogyan válnak összetartó csapattá, barátokká, hogyan egészítik ki egymást a tagok. A szereplők ennek megfelelően (amennyire én tudom) nagyrészt fiktív alakok. Valós történelmi személyiség csak kettő van közöttük, a két magasabb rangú parancsnok, egy svéd és egy szuomen. Ők azonban már mint történelmi személyiségek is annyira izgalmasak, hogy az életük talán akár még külön-külön is megérne egy filmet.
A svéd: Harry Järv (Tobias Zilliacus). (Balra az igazi, jobbra a filmbeli). Részben az ő visszaemlékezésein alapul a film története. A 61. (svéd legénységű) gyalogezred tisztje civilben könyvtáros volt, jó író, műfordító, amatőr fotós. Katonái imádták. Anarcho-szindikalista nézeteket vallott, talán ez is hozzájárult humanizmusához, ahhoz, hogy a merev katonai drill helyett különösen emberségesen tudott bánni az alárendeltjeivel. Emellett operatív tisztként is sikeres és hatékony tudott lenni. A háború előtt és után, könyvtárosként, művelődésszervezőként sokat tett a finnországi svéd anyanyelvű kultúráért, bár idővel átköltözött Svédországba, és Uppsalában az egyetemi könyvtárat, majd Stockholmban a nemzeti könyvtárat kezelte.
A finn parancsnok: Alpo Marttinen ezredes (Ilkka Heiskanen): szintén egy ügyes és hatékony parancsnoka volt a téli háborúnak és a II. világháborúnak. A szovjetek nagyon haragudhattak rá, mert a II. világháború után mindenképpen ki akarták harcolni, hogy Suomi, mint háborús bűnöst adja ki őt a Szovjetuniónak. Nem tűnik úgy, hogy ennek lett volna bármi alapja, de Marttinen végül, hogy ne okozzon diplomáciai bonyodalmat, inkább emigrált az USA-ba, és az amerikai hadsereg tisztjeként élte le a további életét.
Harry és Alpo érdekes életéről amúgy keveset tudunk meg ebből a filmből, de a köztük kialakuló bajtársi, majd baráti viszonyt azért szépen bemutatja a film.
(A rendező, Åke Lindman, egy korábbi finn háborús filmben, mint színész)
Tali Ihantala 1944
Rendező: Åke Lindman
Ugyanannak a rendezőnek egy három évvel későbbi (2007-es) filmje. A Skandináviában vívott legnagyobb csatáról szól, amelyet konkrétan a finn és szovjet hadsereg vívott egymással (mily meglepő) Tali Ihantalánál 1944-ben. (1944 nyarán, bár ez nincs benne a címben.)
Közel sem sikerült annyira jól, mint A frontvonal mögött. Ennek oka pedig éppen az, amire az előbbi filmnél utaltam: A frontvonal mögött egy szakaszról szól, az ő történetükön keresztül mutatja meg egy egész ezred, sőt az egész háború történetét, betekintést nyújtva egy egész nemzeti kisebbség történetének egy érdekes fejezetébe.
A Tali Ihanatalában az a cél, hogy minden fegyvernem szempontjából megmutassa az eseményeket, így azonban az egész szétesik egymástól teljesen különálló, nagyon rövid epizódokra, amelyek lehetnek ugyan izgalmasak és technikailag is szépen kivitelezettek, de valahogyan mégsem állnak össze egy történetté. Túl sok a szereplő, és mindenkit túl rövid ideig látunk ahhoz, hogy jobban megismerjük, hogy izgulni tudjunk érte. Pont az nem jön ki az egészből, hogy az egyes emberből milyen rejtett (akár pozitív, akár negatív) dolgokat hozhat ki egy ilyen kiélezett, háborús helyzet. Amúgy szép, látványos alkotás, de csak azoknak ajánlom, akiket hozzám hasonlóan nagyon érdekel a II. világháború északi frontja hadtörténetileg is, aki szeretné megismerni a katonák felszerelését, ruházatát, a harcmodort, stb.
Aki csak úgy egy jó filmet szeretne izgalmas drámai konfliktusokkal vagy emberi történetekkel, az lehet, hogy ezt a filmet nem fogja annyira érdekesnek tartani.
Kiskakukk (Кукушка/Käki/Giehka)
Rendező: Alekszandr Rogozskin
Ez volt kamaszkorom (egyik) kedvenc filmje, de utólag már ennek is látom a hiányosságait is. Itt is sokkal többet ki lehetett volna hozni a témából, talán ha a rendező még kreatívabb eszközökkel nyúl a témához, és nem ragaszkodik ennyire a realista stílushoz. Egyébként viszont most is azt mondom, hogy méltán lett kultfilm. A bejegyzésben ajánlott filmek közül ez szól a legkevésbé a II. világháborúról (eredetileg nem is ennek kapcsán akartam írni róla). A II. világháború itt csak keret, hogy elmondjanak egy szép történetet az emberi kommunikációról. Illetve még az se, mert a főszereplők célja éppen az, hogy kivonuljanak a háborúból, függetlenítsék magukat a történelemtől valami sokkal időtlenebb időben.
A történet röviden: valamikor a II. világháború vége felé valahol a messzi északon a szép fiatal számi özvegy,
Anni (Ánne Juuso) a házába fogad két sebesült katonát: a finn (szuomen) mesterlövész-szökevényt,
Veikkót (Ville Haapasalo) és az orosz
Ivánt (Viktor Bîcskov). Tehát három ember találkozik egy viszonylag szűk térben, és egyikük sem beszéli a többiek nyelvét, de valahogyan meg kell érteniük egymást. Mindhárman folyamatosan beszélnek, nem is mindig feltétlenül egymáshoz. Monológjaikban talán olyan dolgokat is kimondanak a két másik idegen ember előtt, amiket nyelvüket értő honfitársaik előtt nem mernének. A néző persze a feliratoknak köszönhetően mindhármukat érti, és kívülről nézve akár viccesnek is találhatja a szereplők félreértéseit, de a helyzetükbe belehelyezkedve azért elgondolkodhat azon, milyen komplikált lehet a szituáció. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy bár Veikko a maga részéről befejezte a háborút, és barátságos próbál lenni, Iván úgy tűnik, nem tud túllépni azon, hogy akivel össze van zárva, az egy ellenséges hadsereg katonája. Csak Anni tarthatja vissza a meggondolatlanságoktól, de vajon meddig?...
Minden kiaknázatlan lehetőség ellenére nagyon jó, kellemes érzés nézni ezt a filmet, csak át kell állítani az agyunkat hozzá egy lassabb, nyugodtabb, szemlélődőbb, mondhatni líraibb befogadásra. Nem az epika, a történetmesélés a lényeg az egészben, hanem sokkal inkább a hangulatfestés. Ugyebár egy háborús filmtől nem szoktunk hozzá ilyen élményhez. De ezért is mondom, hogy nem háborús film az egész, éppen a háború lezárásáról a béke és a közös hang megtalálásáról, egy zaklatott időszak kipihenéséről szól, amelyben azért még mindig ott kísért a sok (meg nem mutatott, csak sejtetett, de különösen Ivánt folyton nyomasztó) szörnyűség.
A többi itt bemutatott filmmel ellentétben nem annyira férficimborákkal ajánlom megtekintésre, ez inkább egy randifilm.
Bíbor alkony (紫日) (ejtsd: Ziri)
Rendező: Feng Hsziaoning
Mint mondtam, a Kiskakukkról eredetileg nem a háborúról szóló filmek között akartam írni. Ami miatt mégis idehoztam, az az, hogy össze akartam vetni egy másik filmmel. A szituáció hasonló: három más nemzetiségű, egymással nehezen kommunikáló embernek együtt kell boldogulni. De a hangulat más. Ha a Kiskakukk nem a háborúról (hanem a kivonulásról és a meditációról) szól, ebben a kínai filmben nagyon benne van a háború brutalitása, embertelensége is. Egyébként a régebbi a kettő közül a kínai film. Aki ezt látja előbb, annak úgy is tűnhet, hogy a Kiskakukk ennek a szelídített („gyerek”) változata, de mint előrebocsátottam, valójában nem feltétlenül ez a helyzet: a kettő funkciójában teljesen más. Szerintem a rendezők nem tudtak egymás filmjeiről, csak véletlen a hasonlóság.
A Ziri is a II. világháború vége felé játszódik, valahol Mandzsúriában, a szovjet-kínai határvidéken, amely itt ugyanolyan senki földje, mint a Kiskakukkban Számiföld („Lappföld”). Ezen a területen éppen a szovjet és a japán hadsereg kerülgeti egymást. (A Szovjetunió végül is hadat üzent Japánnak, de nem nagyon siették el, hogy ezen a fronton is lépéseket tegyenek.) A három ember, akik találkoznak:
Jang (Fu Dalong), a kínai paraszt, aki japán fogságból szökik meg,
Nágya (Anna Zejnalova*), az orosz katonalány és
Akijoko (Csie Maeda), a japán diáklány, akit a megszálló hatalom munkaszolgálatra rendelt ide. A körülmények furcsa összejátszása folytán úgy alakul, hogy egymásra lesznek utalva, de mindegyiküknek megvan az oka, hogy bizalmatlanul kezelje a másik két embert. Akijoko és Jang legalább megértik egymás nyelvét, de Nágyánál van egy géppisztoly. Jangnak minden oka megvan, hogy utálja a japánokat, akik halomra gyilkolták, megkínozták és megalázták a rokonait, barátait, ismerőseit. Azonban be kell látnia, hogy Akijoko, az egyszerű diáklány erről nem tehet, ő ugyanúgy a háború áldozata. Az egymást nem értő Jang és Nágya elvileg szövetségesek lehetnének, de Jangnak persze megvan az oka arra is, hogy minden idegen egyenruhást bizalmatlanul kezeljen, aki a hazája határán lófrál.
Ez a véletlenül összeverődött hármas nem marad egy helyben meditálgatni, mint a Kiskakukk triója, mivel egyáltalán nincsenek biztonságban: céljuk túlélni, és minél előbb lakott területre vergődni valahogyan.
Útjuk során azonban mindenhol találkozniuk kell a háború pusztításaival és embertelenségével. Ez a pusztítás és embertelenség általában a japán katonák kegyetlenkedéseiben nyilvánul meg. Emiatt többször is fennáll a veszélye, hogy az orosz és a kínai haragja a japán lányra fog zúdulni, és ki fogják nyírni Akijokót. Vajon lesz-e bennünk elég emberség a film végéig?
(*Meglepő, de ennek a modellből lett színésznőnek a nevét gondos internetes utánajárás után sem tudom biztosan megmondani. Különböző netes oldalakon háromféle néven szerepel, de az egyéb adatok és képek alapján a három személy egy. Egyik helyen Анна Зейналова (Anna Zejnalova) a neve, másikon Анна Милена Амон (Anna Milena Amon). Lehet persze, hogy az egyik a lánykori neve, a másik már a férjezett neve, bár színésznőnél szokatlan, hogy megváltozott névvel lép fel. A film angol nyelvű Wikipédia-oldalán pedig az „Anna Dzenilalova” név szerepel. De ez utóbbi esetében előfordulhat, hogy az eltérés oka az, hogy az oldalt kínaiból fordították, és a nevet a kínai írásjelek alapján írták át, anélkül, hogy az eredeti orosz névnek utánanéztek volna, és így lehetett a Zejnalovából Dzen(y)ilalova. Ha valaki tud valami biztosabbat erről a színésznőről, kérem, írja meg. (Annyi kiderült még róla, hogy 1980-ban született Zólyomban, Szlovákiában. Még az is lehet, hogy nem is teljesen orosz, hiszen az oroszoknál nem szokás második keresztnevet adni a gyereknek.))
Drága Elza!
Rendező: Füle Zoltán
Nekünk magyaroknak is van végre jó II. világháborús filmünk az utóbbi évekből is, olyan, ami nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. A látvány, a technikai megvalósítás tökéletes. Kicsit féltem viszont, hogy az egész a „jó magyarok, gonosz szovjetek” -sémára lesz felfűzve, de szerencsére nem így van. Arra viszont a legkevésbé sem számítottam, hogy a szovjet nézőpont ilyen fontos lesz az egészben.
(Valaki (nem tudom, ki és hol) azt írta: egy II. világháborúról szóló magyar film, ami kivételesen nem a zsidókról szól. Ha az illető olvasná ezt a blogot, akkor persze tudná, hogy az 1970-es és 1980-as években számtalan magyar film készült a II. világháborúról, amik nem a zsidókról szóltak. A Drága Elza! különlegessége nem ez. Inkább azt lehetne mondani: egy magyar film a II. világháborúról, ami meglepő módon sokkal inkább szól a szovjetekről, mint a magyarokról.)
A történet ugyanis arról szól, hogy a főszereplő,
Lombos Mihály honvéd (Makray Gábor) szovjet fogságba esik. Egy halálraítélt alakulathoz kerül, amelyben rajta kívül elsősorban mindenféle piti orosz bűnözők és dezertőrök vannak: feladatuk a szovjet alakulatok előtt megtisztítani az utat az aknáktól. Hogy hogyan? Úgy, hogy felrobbannak. Ez elég embertelen, de a II. világháború során egyik hadviselő fél sem bánt kesztyűs kézzel a maga hadifoglyaival, tisztelet a kivételnek. (Arról nem is beszélve, hogy a szovjet hadseregben tényleg voltak ilyen alakulatok. Úgyhogy az erre való utalás önmagában még nem „szovjetellenes propaganda”.) Ahogyan azonban halad előre a történet, némileg Mihály szemével megismerjük a kísérő szovjet alakulat katonáit is, és rájövünk, mennyire sokfélék ők, és többségük egyáltalán nem az a vérengző fenevad, aminek a német és a magyar propaganda beállította őket. De a háború persze rajtuk is átgázolt, és átformálta őket, kit jobban, kit kevésbé. Az empatikus ábrázolás mindenesetre dicséretére válik a filmnek. Még egy szerelmi szál is van a történetben, ami egy szanitécnő és egy NKVD-tiszt (!) között bonyolódik.
És ennek kapcsán rájöhetünk arra is, hogy a félelmetes és érzéketlen alaknak tűnő tiszt is bizony egy emberi érzésekre nagyon is képes ember.
Minden pozitívuma ellenére a film azért összességében nem mindig annyira jó, mint lehetne, és nem is annyira jó, mint az itt bemutatott többi film. Inkább csak úgy oké. Egyrészt csak egyet tudok érteni azzal a kritikával, amelyik azt írta: a Drága Elza! elsősorban addig tud egy erős film maradni, amíg képekkel próbál történetet mesélni. A látványnak, a vágásoknak, a ritmizálásnak a harcok képeinek tényleg nagy drámai erejük van. De már a párbeszédeknél néha félresiklik a dolog. Amint a szereplők megszólalnak, nehézkessé, döcögőssé válik a cselekmény, mert a dialógusok eléggé erőltetettek, vontatottak, olyan „íróasztal mellett kitaláltak”. A színészi alakítások sem mindig olyan nagyon fergetegesek. Igaz, a Lombos Mihályt játszó Makray Gábor és a titokzatos munkaszolgálatos figurát alakító
Varga Tamás teljesen jó, márpedig a film jelentős része rájuk épült.
De már Anatolij Kozov, az NKVD-tiszt (Bodor Géza) alakítása néha gyengécskére sikerül, amihez hozzájárul az is, hogy az orosz kiejtése borzalmas. (Pedig nem is feltétlenül kellene, hogy jó legyen: a szovjet hadsereg egy soknemzetiségű haderő volt, nyilván sokan voltak benne olyanok, akik erős akcentussal beszélték az oroszt. De ennek a figurának orosz neve van, ezért elvárható lenne, hogy ne úgy beszéljen, mintha egy részeg magyar diák a Hello Tourist! orosz változatát akarná előadni.) A két szanitécnőt, akiknek pedig a drámai jelenetek jelentős részéért felelniük kellene valami miatt jó ötletnek látták az alkotók topmodellekkel eljátszatni profi színésznők helyett, és hát legtöbbször ez is meglátszik. (Bár Ripli Zsuzsannán szemmel láthatóan kisebb rutinja ellenére azért látszik, hogy igyekezett, és az esetek többségében helyt tud állni.) De a másik, hogy a film végén egy meglepő(nek szánt) fordulat is van, amit azonban a néző már viszonylag korán (a film fele után valamivel) előre kitalálhat, ha figyelt, így pedig az egész már nem tud olyan ütős lenni.
Mindezek ellenére szerintem ezzel a filmmel is érdemes egy próbát tenni, különleges élmény tud lenni, különösen jó társasággal nézve. A főcímdal pedig (egy Vajda János-vers egészen különleges, progresszíven folkos feldolgozása) egészen fantasztikusra sikerült, kár, hogy a film cselekményéhez, illetve hangulatához az égvilágon semmi köze sincs.
Halálos szépségek** (meg a Tunguz) (Снайпер 2: Тунгус)
Rendező: Oleg Feszenko
Történelmi akciófilm-sorozat csajoknak (+csajokról)… Nem hiszed el, hogy van ilyen, de van ilyen. (Talán azt lehetne mondani, hogy a Szex és New York találkozása a Sharpe-sorozattal, de nem ismerem annyira az előbbit, hogy ilyen kijelentéseket tegyek. Ezzel együtt figyelemre méltó két ennyire távol eső világot összehozni…) Az utóbbi évek számtalan II. világháborúval foglalkozó orosz filmes alkotásainak egyike. Teljesen véletlenül akadtam rá, de ha már így esett, végignéztem. Biztos, hogy nem ez a legjobb orosz filmes alkotás a háborúról, de megintcsak: már az ötletet is kész vagyok értékelni.
Hogy miért lehetnek a lányok jó akcióhősök, arról legkiválóbb újságíró-filmkritikus kollégám, Szirmai Gergely már beszélt egyszer (persze miről nem beszélt még ő?): mert a nők jól tűrik a fájdalmat és többfelé tudnak figyelni. Ehhez csak még egy szempontot tennék hozzá: lehet, hogy a háború egy férfias dolog, amit férfiak találtak ki, de egy modern hadsereg akkor sikeres, ha abban a legkülönbözőbb képességű emberek tudnak jól együttműködni. Miért ne lehetnének ezek között az emberek között nők is, akik a maguk képességeit bontakoztatják ki egy-egy jól együttműködő csoport tagjaiként?
Ami pedig a sorozat történelmi alapja: a szovjet hadseregben tényleg szolgáltak nagyon hatékony női mesterlövészek, akik közül sokan ráadásul még elképesztően jól is néztek ki.
Mint például a legismertebb és legjobban sztárolt
Ljudmila Pavlicsenko (aki nemrég kapott egy saját filmet), vagy a hősi halált halt
Klavgyija Kalugina, Roza Sanyina és Tánya Baramzina vagy
az azeri Ziba Qaniyeva (aki színésznőként is sikeres volt) és a kazah Alija Moldagulova
Ebben a sorozatban egy egész női mesterlövész-rajt hoznak létre a szovjetek. A csapatot egy remek képességű tunguz vadász
(Tolepbergen Bajszakalov) képzi ki. A lányok, szépek, okosak, és elképesztően jól céloznak, ugyanakkor a lehető legkülönbözőbb karakterek, akik jól kiegészítik egymást. (Jó barátnők is lesznek a film során, ahogy ez lenni szokott). Egymás között a harcok szünetében beszélgetnek csajos dolgokról, pletykálgatnak a férfi tisztekről, ugyanakkor a feladataikat mindig nagyon komolyan veszik.
A színésznők közül a legismertebb (és legszebb) a kiskunmajsai születésű
Marina Alekszandrova.
Vannak a filmben szerelmi szálak is, naná. A néző azon is izgulhat: vajon melyik lány fog összejönni a tunguz vadásszal a végére…
Az ötlet kiváló, a megvalósítás már nem mindig tökéletes. Talán belejátszik az is, hogy nem használnak ki minden lehetőséget: nem minden lány egyéniségét, jellemét ismerjük meg annyira, amennyire lehetne. És ez csak részben következik abból, hogy ez a sorozat csak egy miniszéria és nem egy végtelenített szappanopera. Talán az fontosabb ok, hogy sok csajos dologra nincs idő, mindig jönnie kell az akciónak, az izgalomnak, a veszélyes küldetésnek és a lövöldözésnek.
A másik az, hogy ahogy haladunk előre, a cselekmény egyre meseszerűbbé válik, egyre inkább a Négy páncélos és a kutya gyermetegségére kezd hasonlítani, a háború szörnyűsége kevésbé jön át belőle. A Négy páncélos és a kutya persze gyerekeknek készült, ez az orosz sorozat meg lányoknak, és egyik sem a háborús filmek fő célközönsége. De azért minden szelídítés mellett elvárnám, hogy pl. a náci tisztek ne úgy viselkedjenek, mintha valami Disney-film főgonoszai lennének.
Kicsit több volt benne, de nem rossz.
(** Ennek a sorozatnak nincs magyar címe. Egyelőre ezt találtam ki, de én is tisztában vagyok vele, hogy ez így béna. Ha valaki már látta, és van jó magyar címötlete, írja meg.)
További II. világháborús filmajánlók:
-Évfordulós filmajánló
-Anyáink, apáink (Unsere Mütter, unsere Väter)
-Varsó '44 (Miasto 44)
-Egy asszony Berlinben (Eine Frau in Berlin)
-Magyar filmek a II. világháborúról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése