A történelmi tabló kiegészítése
Van néhány olyan ember is, akikről ugyan Dugudus nem rajzolt életnagyságú színes portrét, de azért eléggé színes alakok, színes, izgalmas élettel, ezért én mindenképpen beszélni akartam róluk is a Párizsi Commune kapcsán.
Gustave Cluseret, a kalandor (1823-1900)Nem tudni, mennyire volt egy progresszív eszméket megvalósítani vágyó forradalmár, sok szempontból inkább tűnik egy nyughatatlan, izgága harcosnak, aki mindig kereste az alkalmat egy jó kis bunyóra. És a mozgalmas XIX. század bőven szolgáltatott is neki ilyen alkalmakat. (Eszünkbe juthat róla egy másik honfitársa, Senki Alphonse is. Én legalábbis simán el tudom képzelni, hogy Gustave-ról is mondtak ilyeneket a kortársai, hogy a világ összes hadseregében szolgált és a világ összes országából kitiltották.) 1823-ban született (ugyanabban az évben, mint Petőfi Sándor) és katonatisztnek készült. 1848-ban Louis Cavaignac tábornok katonája volt, és ekként részt vett a júniusi párizsi munkásfelkelések leverésében. Ekkor még valószínűleg róla sem gondolta senki, hogy egyszer majd a barikád másik oldalán fog felbukkanni. Később szolgált Algériában és a krími háborúban is, de többször akart leszerelni. Végül aztán ezt 1858-ban tette meg századosként. Távozott Italiába és beállt Giuseppe Garibaldi vörösingesei közé. Amikor azonban II. Vittorio Emanuele piemonti király vette át Itália egyesítésének vezetését, és Garibaldit erővel háttérbe szorították Gustave is otthagyta az olasz szolgálatot. Meg sem állt Amerikáig, ahol éppen akkoriban kezdődött a polgárháború. Gustave az unionisták (USA, az „északiak”, a „kékek”) oldalára állt a konföderációsok (CSA, a „déliek”, a „szürkék”) ellen. Az USA hadseregében az ezredesi rangig jutott, de nem harcolta végig a háborút: belekeveredett a főtisztek egymás elleni belső intrikáiba, így végül 1863-ban innen is távozni kényszerült. Londonban élt, amikor 1866-ban amerikai ügynökök keresték fel, hogy segítsen támogatni nekik a szabadságukért küzdő íreket, és puhatolja ki, össze lehetne-e kötni őket egyes radikális angol ellenzéki körökkel. Ez utóbbiban Gustave-nak nem volt sikere, így végül Angliából is el kellett húznia a csíkot mielőtt leleplezték volna. Visszatért Franciaországba. De itt is keresni kezdte a kapcsolatot radikális liberális és szocialista körökkel. 1871-ben aztán őt is beválasztották a Commune Tanácsába, ahol érthető módon a Hadügyi Bizottság vezetését bízták rá. Májusban azonban a Közjóléti Bizottság lecsukatta, és vád alá helyezte. És bár Cluseret tisztázta magát az árulás vádja alól, a kezdetben belévetett bizalmat soha többé nem tudta visszaszerezni. Sokak szerint valójában tehetségtelen katona volt, aki a Commune alatt is inkább a kalandos múltjának köszönhette a pozícióját, és valójában nem is nagyon tett mást, mint hogy a saját legendáját próbálta tovább építgetni. (Talán ezért is nem rajzolt róla portrét Dugudus.) Nem tudni, hogy az utolsó napok harcaiban részt vett-e, mindenesetre a végén nem próbált kitörni, sem megadni magát, hanem álnéven próbált elrejtőzni, ott helyben, Párizsban, ahol őt azért elég sokan ismerték. De úgy látszik, sikerült neki. Hónapokkal később papnak álcázva hagyta el a várost, majd az országot is, és Svájcban telepedett le. 1877-ben újra engedett a harci riadó hívó szavának: a Balkánra ment, hogy a törökök oldalán harcoljon az oroszok ellen. Nem tudni azonban, hogy milyen eredménnyel. Az 1880-as amnesztia idején ő is hazatért Franciaországba, de nemsokára már megint menekülnie kellett, lázadó cikkei miatt. Úgy látszik a törökök között jól érezte magát, mert Isztanbulban telepedett le, és egy kis porcelánmanufaktúrát nyitott. Szabad idejében pedig festegetett, főleg közel-keleti életképeket és viseleteket. 1886-ban aztán ismét visszatért Franciaországba. Ekkor már szocialistának vallotta magát, de a Dreyfus-ügy idején összeveszett minden addigi haverjával és elvbarátjával, mert velük ellentétben ő hitt Alfred Dreyfus bűnösségében.
Walery Wróblewski, erdők és barikádok kapitánya (1836-1908)Ő volt a második legmagasabb pozícióban lévő lengyel harcos a Párizsi Commune idején. Ő is az 1863-1864-es szabadságharc veterán katonái közül jött. Eredeti szakmája szerint erdőmérnök volt. Podlasie régióból származott (a mai Polákország keleti feléből), olyan vidékről, ahol polákok és beloruszok éltek együtt. Maga Walery elismerte a beloruszok jogát is nemzeti kultúrájukhoz és nyelvük használatához, segített is a lengyel szabadságharc legnagyobb belorusz hívének, Kasztusz Kalinoŭszkinak belorusz nyelvű újságot kiadni. A szabadságharc idején Walery, mint a podlasiei erdők jó ismerője kiválóan alkalmas volt arra, hogy partizáncsapatot szervezzen. Eredményesen is folytatta a harcot, mígnem valamikor 1864 első felében egy összecsapásban súlyosan megsebesült (többek között a fején is). Eszméletlen állapotban átszállították Galicjába, az Osztrák-Magyar Monarchia területére, ahol (mivel az ottani lengyel területeket kevésbé szorította agyon a birodalmi rendőrség) a Kongresszusi Királyság szabadságharcosai titkos bázisokat alakíthattak ki. Walery a Tarnowski-család birtokain gyógyult, de mire teljesen felépült, az oroszok leverték a szabadságharcot. Walery ezután távozott Franciaországba. Itt találkozott újra társaival és csatlakozott a lengyel „vörösök” itteni csoportjához, akiknek Jarosław Dąbrowski volt az egyik vezéregyénisége (nincs adat róla, hogy Jarek és Walery már korábban is találkoztak személyesen is, bár valószínűleg tudtak egymásról). Közben Walery a nyomdász-szakmát is kitanulta, így nem kizárt, hogy megismerte Eugène Varlint és más munkás-aktivistákat is. A porosz-francia háború idején a vörös polákok csatlakoztak Párizs Nemzetőrségéhez, ahol, mint komoly harci tapasztalattal rendelkező embereket, szívesen fogadták őket. Walerynek szerepe volt a nemzetőr-lovasság megszervezésében is, majd mikor Jarek főparancsnok lett, Walery tulajdonképpen az egyik helyettese volt. Jarek nagyrészt a Szajna jobb (északi) partján tartózkodott, így Waleryre főleg a balparti (déli) területek védelmének irányítása várt.
Így ő volt az egyik, aki személyével egyfajta folytonosságot teremtett az 1863-as szabadságharc (főleg annak vörösei) és a PPS között, hasonlóan a mozgalom másik nagy öregjéhez, Bolesław Limanowskihoz. Vele ellentétben azonban Walery nem érte meg az önálló Lengyel Köztársaság létrehozását. Őt is a Père Lachaise-be temették, régi jó barátja, Jarosław Dąbrowski mellé.
Prosper Lissagaray, a krónikás (1838-1901)
Újságíró, aki több lapnak is munkatársa volt. Korábban a La Marseillaise-nél is dolgozott Paschal Grousset-val együtt. A Commune alatt az Action és a Tribun du Peuple lapoknak dolgozott, majd részt vett a barikádharcokban is. Sikerült élve kikerülnie a harcoló városból. Ő is Londonba ment, ahol elkezdte összegyűjteni emigráns társai visszaemlékezéseit a Commune-ről, és ezalapján elsőként a világon megírta a Commune történetét. Munkája máig fontos történeti forrásnak számít. (Bár a vezetőkről, kevés kivétellel lesújtó véleménnyel volt, és még olyanokat is mondott, hogy a Commune túl engedékeny volt a belső ellenfelekkel szemben.) Közben összejött Eleanorral („Tussyval”), Karl Marx legkisebb lányával. Ő, mármint Tussy volt az, aki a Commune történetét rögtön lefordította angolra és németre is. Prosper és Tussy jó ideig jegyben jártak, de végül mégsem házasodtak össze. Prosper az 1880-as amnesztia után visszatért Franciaországba, és folytatta sikeres újságírói tevékenységét, Tussy pedig Londonban maradt. Mindkettejüknek voltak később is kapcsolatai, de végül formálisan egyikük sem házasodott meg.
Gustave Flourens, a vándor forradalmár
Ő is egyike a XIX. század romantikus lelkületű forradalmárainak, aki valamiféle nemzetközi szolidaritástól, a népek szabadságának eszméjétől hajtva igyekezett mindig ott felbukkanni, ahol éppen a zsarnokság ellen, forradalmárok között küzdhetett. De a druszájához, Cluseret-hez képest sokkal inkább volt egy tudatos, a nemzeti és nemzetközi szabadságeszmét mélyen átélő és átérző ember, mint egy izgága, nyughatatlan harcos. (Mondhatnánk úgy is: sokkal jobban hasonlított Giuseppe Garibaldihoz, mint Senki Alphonse-hoz.) 1838-ban született. Tudós pályára készült, méghozzá az emberiség történetét akarta valamiféle antropológiai szemlélettel megírni, azaz az ember mint történelmi-társadalmi lény fejlődése, változása érdekelte, sokkal inkább, mint a „nagy események” története. Írt is pár ilyen témájú könyvet. Apja (Jean-Pierre Flourens) nyomdokain haladva az egyetemen szeretett volna tanítani, ezt azonban az evolucionista nézeteivel ellenséges római katolikus egyházi körök megakadályozták. Gustave ezért otthagyta Franciaországot. Egyesek tudni vélik, hogy 1864-ben egy rövid időre csatlakozott a lengyel szabadságharcosokhoz, erre azonban nincs konkrét adat. Ami viszont biztos, hogy 1866-1868 között részt vett a krétai görög szabadságharcban, amelynek célja volt, hogy Kréta szigetét is felszabadítsák a török uralom alól, és lehetővé tegyék a csatlakozását a már 1830 óta független Elladához (Görögországhoz). Gustave egy csomó francia tudóssal és művésszel is kapcsolatban volt, és emigrációja alatt sokakkal levelezett, így igyekezett elérni, hogy a krétaiak ügyét ők is népszerűsítsék szerte Európában. Emiatt egyesek úgy gondolják, hogy Jules Verne Gustave-ról mintázta Nemo kapitány alakját. Ez talán azért így túlzás, Nemo kapitányban sok vándor szabadságharcos alakja ötvöződött, de az talán elmondható, hogy a krétai szabadságharc szála elsősorban Gustave Flourens hatására került bele a Nemo kapitány (Húszezer mérföld a tenger alatt) regénybe. Gustave tagja lett egy diplomáciai küldöttségnek, amely a krétaiak nevében a görög kormánnyal próbálta tartani a kapcsolatot. Így a szabadságharc végén már nem tartózkodott Krétán, de nem is tudott oda visszatérni. Itáliába ment, de rá kellett jönnie, hogy az már nem Garibaldi forrongó, lelkes Italiája, hanem II. Vittorio Emanuele király kormányzatáé, akik már nem fogadták olyan szívesen a külföldről érkező lelkes forradalmárokat. Gustave így visszatért a hazájába. A La Marseillaise lapnál kezdett dolgozni, és ottani kollégájához, Paschal Grousset-hoz hasonlóan lelkes köztársaságpárti és a császári rendszer ellenfele volt. 1870 őszén, mikor általános volt a csalódás a császári kormányzatban, és Párizsban nagy az elszántság a főváros megvédésére, Gustave is az elégedetlenkedők élére állt. A kormánykatonák azonban elfogták. 1871 tavaszán, a Párizs és Versailles közötti végleges szakításkor szabadította ki börtönéből a forradalmi nép. Rögtön ki is nevezték a nemzetőrök egyik fontos parancsnokának. Részt is vett a párizsi nemzetőrök és a pirosgatyás kormánykatonák első összecsapásaiban, de elég hamar, már áprilisban fogságba esett. A kormányerőket kísérő csendőrök több katonájával együtt hamarosan őt is agyonlőtték, mindenféle tárgyalás nélkül. Ennek híre valószínűleg fontos tényező volt abban, hogy a többiek a Párizsban maradt nemzetőrök közül sokan választották a végsőkig való ellenállást, látva, hogy honfitársaiktól sem számíthatnak kegyelemre.
Györök Leó, vásznak és vitorlák vándora (1847-1899)
A Commune másik, kevésbé ismert magyar harcosa, és véletlenül őt is Leónak hívják. (Nem kizárt, hogy rajtuk kívül is voltak magyar harcosok a barikádokon, csak közkatonákként a neveik nem maradtak fenn). Egy hihetetlenül érdekes sokszínű egyéniség. Életrajzát legérdekesebben Füzes F. Miklós írta meg. Már csak azért is érdemes ezt a cikket elolvasni, mert két generáció történetéről szól: egy szintén hihetetlenül érdekes polihisztor apáról, Györgyről, aki az 1848-1849-es szabadságharcban vett részt (honvédségi hadbíróként), majd az ország különböző városaiban próbálkozott lapalapítással és színjátszókörök szervezésével, drámaírással és színészettel; és a fiáról, Leóról, aki a Commune katonája és szintén egy széles érdeklődésű, mindenre kíváncsi ember volt. György inkább egy extrovertált, Leó inkább egy csendes introvertált embernek tűnik, de közös bennük, hogy mindketten egész életükben hihetetlen energiával és szorgalommal láttak neki különböző dolgoknak, mindketten keresték az önkifejezés lehetőségeit, de őszinte erőfeszítéseikért nem mindig kapták meg a méltó elismerést (bár Leó azért a végén igen). Leó 1847-ben, Pápán született. Testvéreit és édesanyját korán elvesztette. Székesfehérváron tanult, de leginkább a tengerre vágyott. Ezért végül beiratkozott a Fiumei Tengerészeti Akadémiára, és az Osztrák-Magyar Monarchia hajóstisztje lett. De idővel elege lett a flotta értelmetlen drilljéből. Elhatározta, hogy festő lesz. Először Walesben (Cymruban) próbálta ezt az álmát megvalósítani, majd Párizsba ment, és a tegnap már emlegetett Gustave Courbet tanítványa lett. A porosz-francia háború alatt önkéntesnek jelentkezett. Füzes Miklós szerint Leó egy olyan alakulat tagja volt, amelyik a harcok során Belgiumba sodródott, ahol a nemzetközi szabályok értelmében át kellett adniuk a fegyvereiket a helyi hatóságoknak, de utána engedték őket szabadon távozni, így tért vissza Leó is Párizsba. Nekem azért valószínűbbnek tűnik, hogy Leó végig Párizsban volt (mert nem biztos, hogy még 1870 őszén csak úgy vissza tudott surranni a poroszok által körülzárt fővárosba), és a Nemzetőrséghez kapott beosztást, ahová akkor a külföldieket is bevették. Ha ez utóbbi változat a helytálló, akkor bizonyára már a porosz bombázások alatt részt vett a város védelmében. Annyi azonban biztos, hogy a Commune idején Jarosław Dąbrowski igen fontos feladatokat bízott rá. Mint egykori hajóstiszt, Leó értett a tüzérségi harchoz és az erődítéstanhoz is, így a kommünárok által visszafoglalt Issy Erőd helyreállításában, aztán a Porte Maillot, majd a Montmartre megvédésében kapott feladatokat. Sikeres tüzértisztnek bizonyult: az ellenség több ágyúállását is kilőtte. A véres héten, az utolsó napok végső harcai alatt a lábába kapott egy lövést, de még el tudott vánszorogni egy régi jó ismerőse lakásáig (egy másik forrás szerint ez az ismerőse Grisza Ágost, egy 1848-as veterán honvéd és a Klapka-légió egykori tisztje volt). Pár nappal később azonban megtalálták és lecsukták a pirosgatyások (vagy a velük együtt a várost járó csendőrök). Gyarmati deportálásra ítélték Leót is, és az biztos, hogy fel is került egy elítélteket szállító hajóra, mert innen maradtak fenn rajzai. Az viszont nem tisztázott, hogy megszökött innen, vagy Andrássy Gyula, az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere érte el, hogy hazaengedjék Magyarországra. (Bár az is lehetséges, hogy a hajóra nem is azért került, mert deportálásra ítélték. Ebben az időben állítólag annyi embert tartóztattak le a Commune-ben való részvétel miatt, hogy nem fértek el a párizsi börtönökben, ezért sokakat már vizsgálati fogságuk alatt ilyen rabszállító hajókon helyeztek el. Ami persze eléggé azt is sugallja, hogy a hatóságok biztosak voltak a későbbi ítéletekben. Leó mindenesetre nem került Új-Kaledónia szigeteire.) Későbbi életét Leó békés, törvénytisztelő állampolgárként élte. Nem csatlakozott semmilyen szocialista mozgalomhoz. Gimnáziumi tanárként Fiuméban, majd Budapesten tanított francia nyelvet (de lehet, hogy olaszt és angolt is) és rajzot. Az Adriai-tengerhez azonban később is (már budapesti ideje alatt is) amikor csak lehetett, visszatért, és folytatta két legkedvesebb tevékenységét: vitorlázást és a tengerpart megfestését. Idővel a fiával, Tivadarral egy saját tervezésű vitorláshajót is építettek, aminek a Kurul nevet adták.
Közben Leó végül festőként is megkapta az elismerést: több művét kiállították a Műcsarnokban, és általában igen jó kritikai fogadtatást kapott. Írt egy magyar nyelvtankönyvet olaszoknak és egy tengeri kalandokról szóló ifjúsági regényt is, saját illusztrációkkal.
Györök Leó nem volt társadalmi forradalmár, sem szocialista. Leginkább csak lakóhelyét, a sokat szenvedett Párizst akarta megvédeni. Ezzel akkoriban valószínűleg sokan lehettek így. Sokakat felháboríthatott Thiersék cinikus hozzáállása, azt meg valószínűleg nem bánták, hogy a város védelmét kézbevevő önkormányzat a szegényeken való segítséggel is élhetőbb hellyé kívánja tenni Párizst.
(Sajnos vannak, akik számára ez a hozzáállás ma szinte elképzelhetetlen, akik szerint a polgártársainkért való aggodalom és cselekvés csak annak függvénye lehet, hogy az aktuális vezetés megfelel-e „politikai identitásunknak”, egyébként meg mindenki maradjon a s***én, és senki ne csináljon semmit, aminek bármilyen közügyhöz bármi köze van, és véleménye se legyen, ne ugráljon a polgártársai és embertársai szenvedései miatt, aki meg mégis, azt minősítsük naiv álmodozónak, stb... Azért ezt az írást ők is elolvashatják, ha véletlenül idetévedtek, aztán gondoljanak róla, amit akarnak. Jelezni szerettem volna viszont, hogy nem mindig, és nem mindenki gondolkodott így, mint ők; volt idő, amikor másféle hozzáállás is lehetséges volt.)
Történelmi tablónknak egyelőre itt a vége, de lehet, hogy a Párizsi Commune-ről majd még szó lesz.
Mint látjátok, az utóbbi bejegyzések kísérleti jelleggel többféle betűtípussal jelentek meg. Írjátok meg, melyiket tartjátok jobban követhetőnek és könnyebben olvashatónak. A továbbiakat majd igyekszem azon megjelentetni.
VálaszTörlés