Garay János:
A március 15-i nép
Ez hát a nép, melyről megvetve mondták,
Hogy nincs benőve feje lágya még?
Hogy járszalag nélkül nem bír megállani,
Hogy lelke nincsen, szíve nincs elég?
Ez-e a nemzet, melyről azt mondtátok,
Hogy nincsen rajta más, csak istenátok?
Nem, nem! Ti még e népet nem láttátok!
Vagy ha úgy, megkáromlátok azt!
Melyet, miként ezt, honja szent szerelme
És a szabadság szelleme gyúlaszt.
Óh, azt magára bátran hagyhatjátok!
Az nélkülözni fogja járókátok!
Járóka avagy járom: egyaránt nyűg,
Mert mind a kettő egyaránt igáz;
Emez a népet gyermekké törpíti,
Amaz embert is barommá aláz!
Gyermekkel, bábbal játszatok;
Igátok barmaitoknak számára tartsátok!
Jogot e népnek! Mert mint férfi vívott.
Kezébe fegyvert, fejére babért!
Mert leleksült, mert küzdött és mert győzött,
S ha kelle készen vala ontni vért!
Szabadság és jog annak hősi bére,
Ki férfi-karral áll föl védletére.
A legmagasb, a sajtó óriása
Övé, és így övé a diadal.
A nép nevében zengjen hát az ének,
A nép nevét hirdesse most a dal!
Egy ezredévig neveden volt ezen nép;
A történet könyvébe e napon lép!
Eddig könyűvel s vérrel írta tettét
A történetnek nagy könyvébe be;
Azért mosódtak el lapján betűi,
Azért nem volt még a népnek neve.
Két szó elég lesz most örök nevére:
Sajtó szabadság lett küzdelmi bére.
Komjáthy Jenő:
Riadó
Eltörlöm a bűnök
Bánatteli poklát,
Szivembe e lángot
Az Istenek olták.
Földúlom a régi
Rozoga világot,
A baromi sárkány
Fejeire hágok.
Inába szakadtan
Hadd hulljon a porba
A vétek, az átok
A földre tiporva!
Hadd hulljon a porba
Minden körülöttem,
Sápadva, inogva,
Reszketve, törötten!
Legyőzöm az ádáz,
Az írigy erőket,
Kihívom a sorsot,
Nem rettegem őket.
Harapja a földet
A százkaru bálvány!
Feltűzöm az égre
Az eszmeszivárványt.
Feltűzöm az égre
A szellemi zászlót,
Bámulja az ellen
A messzeviláglót!
Beoltom a szívbe
A végtelen elvét,
És fölszabadítom
Az emberi elmét.
Koldulva kegyelmét
Ne lesse az égnek,
De nézzen erősen
Szemébe a vésznek!
És törjön előre,
Repüljön a napba,
Mindig sebesebben,
Mindig magasabbra!
Kitárom előtte
Az örök erőket,
Semmi se nyügözze
Az égbetörőket!
Fényt szórok a szívbe,
Az eszme világát;
Föltépem a sírok
Kételyteli zárát.
Leszállok a mélybe,
Pokolba leszállok,
Leviszem az üdvöt,
A pompavilágot.
Leszállok a szívbe,
A szív fenekére,
Ragyogjon a lángja,
Ömöljön a vére!
Ömöljön a vérem,
Emésszen a lángja!
Szenvednem is édes
E büszke tusába.
Ne bírja a földet
A szégyen, az átok!
Fölgyújtom a régi,
Rozoga világot.
Eltörlöm a bűnök
Bánatteli poklát,
Szivembe e lángot
Az Istenek olták.
Csizmadia Sándor:
Petőfi
Most ünnepelnek, csak rólad beszélnek,
A legnagyobb, a legdicsőbb Te vagy.
Árad az óda, zengedez az ének,
Hozzád bocsátnak hő fohászokat.
Nagyrangú urak, czifra, kényes dámák
Meghódolnak, arczuk örömre gyúl;
Szentté avatnak, nevedet imádják,
Szobrodra koszorúk özöne hull.
Hej, volt idő, hogy másként szólt a óta:
A nagy költő szitok, gúny tárgya volt.
De sok víz folyt le a Tiszán azóta,
Az idő árja sok nagy rést behord…
Akkor vészt kértek a költő fejére,
Mert a népért dobogott, vert szive;
Ma dicsőség és koszorú a bére,
Mert hallgat most lenn a föld mélyibe!
Mi nem tömjénezünk senki fiának,
De meghajlunk ez óriás előtt,
Ki nem hajlott meg soha rút igának
S a föld porából az egekbe nőtt.
A nép erejét ünnepeljük benne:
A szalmakunyhónak szülötte ő…
Ha ily fiut nevel a népnek keble,
Ne féljünk, mert nem kétes a jövő.
Poczkos filiszterek hadd ünnepeljék,
Habár megtépték fényes zászlaját,
Nekünk a költő nemcsak czifra emlék,
De magasztos örökét vesszük át!
Szabadságért szállunk mi síkra bátran,
Uralkodjék majdan a béke, jog!
S nem lesz szünet, míg szerte a hazában
Egyenlőség fáklyája nem lobog…
Előre hát! a nagy előd példája
Mutasson az utódoknak utat;
Aki fölesküszik szent zászlajára,
A jövendő annak jutalmul ad –
Egy szebb világot, hol nem szolgaságra
Szüli az édes anya gyermekét:
A boldogságnak fényes napsugára,
Egyenlőn szórja enyhe melegét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése