(A különböző –izmusok némelyike, amiket itt most megnézünk eszme, némelyike pedig politikai rendszer, így nyilván nem feltétlenül tartoznak egy kategóriába, de ezt majd az egyes pontok alatt jelezni is fogom.)
Mi a kommunizmus eredetileg? Egy olyanfajta eszmerendszer, amely a társadalmi különbségek, és főleg az emberi kizsákmányolás feletti nagyfokú elkeseredettségből született és célul tűzte ki az emberek közötti egyenlőség megteremtését, a társadalmi (osztály-)különbségek eltüntetését.
A kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e. (…) Mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak. (…) Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”
(Karl Marx és Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Karikás Frigyes fordítása)
A szövegben lévő ellentmondásokkal együtt nézzük meg milyen jellegzetes alapelveket emelhetünk ki ebből a kiragadott részletből!
- a tulajdon kérdésének előtérbe helyezése: tehát szerintük a tulajdonviszonyok határoznak meg egy társadalmat (sokkal inkább, mint az emberek életszínvonala, vagy a többség világnézete)
- céljuk a hatalom megszerzése egy társadalmi osztály, a proletariátus (szó szerint: a „nincstelenek”, szűk értelemben az ipari munkásság) részére
- céljukat erőszakos úton vélik megvalósíthatónak
(- ellentmondás 1.: a szöveg egy párt kiáltványa, miközben kijelenti, hogy a kommunisták nem alkotnak külön pártot, csak egy gondolkodásmódot, irányzatot képviselnek a meglevő pártokban)
(-ellentmondás 2.: a kommunisták minden demokratikus erővel hajlandóak szövetkezni, de biztosak benne, hogy erőszakra lesz szükségük céljaik megvalósításához)
Ebből már azt is láthatjuk, miben különbözik a kommunizmus, mint irányzat eredeti értelmében a munkásmozgalom más irányzataitól, például az addig a munkások körében legbefolyásosabb szociáldemokratáktól. Az eddigi munkásmozgalomnak, és a szociáldemokratáknak is a munkások életkörülményeinek javítása és jogi helyzetük javítása volt a céljuk, nem pedig valamiféle hatalomátvétel. Más szóval nem volt végső céljuk, inkább valamiféle folyamatos javításban, haladásban gondolkodtak. Általános politológiai fogalmakban gondolkodva ez a különbségtétel továbbra is alkalmazható, ha meg akarjuk különböztetni a „kommunistákat a „baloldal” más irányzataitól. Ez tehát a kiindulópont. Most nézzük, milyen irányokba fejlődött ez tovább!
I. A bolsevizmus
Részben az orosz társadalomfejlődés és az orosz munkásmozgalmi szervezeti alakulás által meghatározott irányzat, részben a kommunizmusnak az az irányzata, amelynek alapelveit Vlagyimir Lenin fogalmazta meg. Ez kiemel és kihangsúlyoz bizonyos elemeket Marx és Engels szerteágazó életművéből és elképzeléseiből:
- az erőszakos forradalom szükségessége itt még hangsúlyosabb lesz
- a bolsevisták tehát a kommunista mozgalom fő céljának általában egy forradalom kirobbantását tekintik (esetenként fontosabbnak, mint a proletariátus jólétét, azaz azt, hogy milyen új rendszert kell felépíteni egy forradalomnak)
- így a bolsevizmusban egyrészt a „forradalmi taktika” kidolgozása és egy forradalom levezénylése lesz a leghangsúlyosabb elem.
- a forradalom vezetéséhez és helyes irányban tartásához pedig szerintük egy forradalmi élcsapatra lesz szükség, azaz képzett emberekre
- ez a forradalmi élcsapat lesz a bolsevistáknál a kommunista/ bolsevista párt
- a párt feladata egy „proletárdiktatúra” kidolgozása: azaz egy átmeneti hatalmi rendszeré, amelyben a hatalom a párt kezében van, mégpedig azért, hogy a párt erőszakkal megakadályozhassa a hatalom korábbi birtokosainak erőszakos visszatérését és bosszúját (azaz az ellenforradalmat)
- mihelyt ez a veszély elmúlik, a pártnak fel kell számolnia saját uralmát, a proletárdiktatúrát, és az államhatalmat fokozatosan felosztani a polgárok közösségei (kommunái) között.
A probléma ezzel a gondolattal nyilvánvalóan az, hogy a hogyan lehet meghatározni azt a pontot, amikor már elmúltnak nyilvánítható a régi rendszer visszatérésének veszélye. Másrészt nem feltétlenül számol azzal, hogy nemcsak a hatalmat megszerző ember van hatással a hatalmi szerkezetre, hanem maga a hatalom, azaz a hatalmi pozíció is az emberre. A hatalom függőséget okoz, mint ezt számos példán észrevehetjük. Egyes embereknek ezt sikerülhet elkerülni, de egy egész pártban nem lehet biztosítani ennek a függőségnek az elkerülését. Már csak azért sem, mert a párt tagjai egymással harci közösségben állnak, tehát egymással is kölcsönösen függő viszonyban vannak. Másrészt egy „élcsapat” kijelölése egyben társadalmi pozíciók különbségének kijelölése is. A társadalmi kiváltságos („kiválósági”) pozíció csoportöntudatot eredményez, az öntudat a csoportpozíció fenntartását. Így a „forradalomcsináló” azaz forradalmat erőltető és azt mindenáron kézben tartani akaró taktika maga gördít akadályt a kommunizmus céljának: a társadalmi (osztály)különbségek felszámolásának útjába.
A bolsevista ember tehát tulajdonképpen egy hivatásos forradalmár, egy mindenáron forradalmat akaró harcos. A bolsevista így a kommunistának azon típusa, akitől általában a fennálló hatalmak birtokosai félnek, a bolsevista mint ellenségkép: a lázadó, a felforgató, a terrorista képe. (Vagy legalábbis a Szovjetunió, mint „sikeres proletárdiktatúra”, elvakult csodálójáé.)
II. A sztálinista államszocializmus avagy a „kommunista diktatúra”
Ez a kommunizmusnak azon formája, amelytől a kisemberek félnek, a fékevesztett hatalmi őrjöngés, a XX. századi totalitárius diktatúra egy fajtája. Amikor a „kommunizmus áldozatairól” beszélnek, illetve megemlékeznek, akkor általában a sztálinista diktatúra áldozatait értik rajta. (Magyarországon 1956-ban, a forradalom idején legtöbben tényleg a „sztálinizmus” és nem a „kommunizmus” felszámolásáról beszéltek.)
A sztálinizmus lényege, hogy a bolsevista proletárdiktatúrát állandósítani lehet, a hatalmat véglegesen egy párt kezébe helyezve, ennek a pártnak mindent alárendelve. A Párt tehát nem felszámolja az államot hanem élére áll, sőt, az államhatalom kizárólagos birtokosának deklarálja magát (emiatt a kizárólagosság miatt, valamint az élet minden területére kiterjedő állami ellenőrzés miatt mondhatjuk, hogy totalitárius a rendszer). A sztálinizmusban a kommunisták vagy sztálinistákká válnak, ha megmaradnak bolsevistának vagy népfrontos-kommunistának (amiről alább szó lesz), akkor a rendszer ellenségnek deklarálja, és elpusztítja őket. (lásd Sztálin kirakatpereit saját egykori harcostársai ellen, amelyeket nálunk Rákosi ismételt meg, sokszor szintén egykori harcostársai ellen).
A sztálinista ember tehát a kommunistának az a típusa, ki feltétel nélkül kiszolgál egy totalitárius rendszert vagy azért mert a Párthoz való hűséget fontosabbnak tartja az elveknél a proletárok életkörülményeinél és a forradalomnál is (lásd 1956-ot, mikor a sztálinista rendszer kiszolgálói egy nyilvánvalóan forradalmi szituációt „ellenforradalminak” minősítenek saját hatalmuk fenntartása érdekében), vagy egyszerűen félelemből, alkalmazkodásból, hatalomvágyból. A sztálinista könyörtelen és rosszindulatú, semmivel sem jobb a fasisztánál illetve nácinál. A különbség: a fasizmus, illetve nácizmus egy válságban lévő kapitalista társadalomban alakul ki a bűnbakkeresési reflexekből. A sztálinizmus egy győztes forradalom után alakul ki a győztes forradalmárok (bolsevisták és egyéb kommunisták) bizonyos elemeiből, azokból akik a hatalmi pozíció megtartását korábbi céljaik fölé helyezik és önértékké teszik.
Ennek ellenére, illetve éppen ezért szükséges a sztálinizmust illetve a kommunista totalitarizmust elkülöníteni a kommunizmus többi irányzatától, hangsúlyozni, hogy ez nem eredeti célja a kommunizmusnak, mint eszmerendszernek. Aki ifjú korában, idealizmustól hajtva egy kommunista mozgalomhoz csatlakozik, általában nem tervezi, hogy sztálinistává válik, míg aki egy fasiszta/ náci mozgalomhoz csatlakozik az valószínűleg hajlamos az erőszakos megoldásokra, nem feltétlenül eszköznek, hanem gyakran már az elején is célnak látja a pusztítást és a gyilkolást.
(Ha megkérdezel egy fiatal neokommunistát és egy neonácit, a neokommunista valószínűleg el fogja ítélni Sztálint, míg a neonáci valószínűleg csodálni és méltatni fogja Hitlert.)
III. A népfrontos-kommunista eszme
A kommunizmusnak a legszimpatikusabb és leghősiesebb fajtája. Igazából az egyetlen irányzat, amelynek örökségét felvállalni érdemes egy nem-kommunistának is. (például nekem).
A népfront mint gondolat az 1930-as évek második felében alakult ki. Ekkor fogalmazódott meg a Kommunista Internacionáléban (a világ kommunista pártjainak szövetségében, ami persze szovjet befolyás alatt állt) az a cél, hogy a kommunista pártoknak a megerősödő szélsőjobboldali, rasszista és birodalomépítő háborús veszély ellen össze kell fogniuk, most már nemcsak egymással, hanem saját országuk demokratikus pártjaival is. Azaz a kommunistáknak különböző országokban egy más demokratikus erőkkel közös pártok feletti összefogást, népfrontot kell alkotniuk, és így az adott ország népfrontjának kell tömörítenie a demokratikus átalakításért, jogért, kajáért, emberi méltóságért küzdő erőket.
Mondhatjátok, hogy adott pillanatban a náci német támadástól tartó Sztálin részéről ez csak ideiglenes taktika volt. És erre csak azt tudom mondani: így igaz, a saját hatalmához mindenekfelett ragaszkodó Sztálin részéről ez tényleg csak taktika volt. Viszont Európa-szerte sokaknak tetszett ez a demokratikus összefogásról szóló elképzelés és őszintén hittek benne. Sokan, kiváló művészek tudósok, munkások éppen azért csatlakoztak ebben az időszakban a kommunista pártokhoz, mert úgy érezték, végre többről szól a mozgalom, minthogy „kövessük-a-Szovjetunió-példáját” és „csináljunk-forradalmat-bármi-áron”. Az ő részükről nem taktika volt a népfront, hanem maga a cél. Az ilyen emberek, az ilyen kommunista aktivisták tömegét egyáltalán nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor erről a korszakról és a kommunista mozgalmak történetéről beszélünk. Éppen ezért ki kell mondanunk hogy a „népfrontosság” egy önálló irányzat volt a kommunista mozgalmakon belül, a sztálinizmustól függetlenül, sokszor azzal egyidőben, annak ellenére is.
(Még egyszer szögezzük le: ez az irányzat ebben a hősies formájában elsősorban a Szovjetunión kívüli országokban létezett, ugyanabban az időben, mikor a Szovjetunióban Sztálin legsötétebb terrorja tombolt, kirakatperekkel, megfélemlítésekkel, tisztogatásokkal.)
A népfront-politika, azaz a demokratikus erők összefogása sikeresnek bizonyult például Franciaországban és Spanyolországban, ahol a népfrontok pártjai választási szövetségben kormányra is jutottak, és nekiálltak számos fontos szociális reform megvalósításának. Spanyolországban pedig 1936-ban ez a népfront-kormány volt az, amelyik egy darabig a törvénytelen és erőszakos fasiszta diktatúra-kísérlet ellen is sikeresen vitte harcba az állampolgárokat. (Hosszú távon a polgárháborút sajnos elvesztették, leginkább persze az ellenségeiknek nyújtott hatalmas német és olasz segítség miatt.)
Magyarországon is azt láthatjuk, hogy az 1930-as évek második felében némileg nőtt az érdeklődés a kommunista mozgalom iránt, éppen azért mert maga mozgalom is nyitott, az addigi dogmatikus elzárkózás helyett, úgy tűnt hajlandó lesz más szempontokat, akár nemzeti szempontokat is figyelembe venni. Majd az 1940-es években éppen ezek a népfrontos-kommunisták voltak azok, akik a legönfeláldozóbb küzdelmet folytatták azért, hogy elérjék, hogy Magyarország békét kössön, kilépjen az értelmetlen és saját érdekeit is sértő háborúból. 1944-ben pedig ők jártak élen a fegyveres harcban a saját állampolgárait legyilkoló, hazaáruló nyilas rendszer elleni harcban. Hazugság lenne azt állítani, hogy egy megszálló hatalom mellett, egy új diktatúra kiépítéséért harcoltak a saját törvényes kormányuk ellen. Éppenséggel egy idegen megszálló kiszolgálója ellen harcoltak egy új demokratikus rendért összefogva a hozzájuk hasonló nem-kommunista demokratákkal. Azt, hogy a szovjetek milyen rendszert fognak kialakítani Magyarországon, ők nem láthatták előre.
Az 1945 utáni pár évben ez a népfrontos irányzat jelen volt a Magyar Kommunista Pártban is, és nagymértékben a nemzetközi helyzeten múlt csak, hogy alulmaradt a sztálinista (Rákosi-Gerő-Farkas-féle) irányzattal szemben. Nem véletlen, hogy az 1950-es években aztán a kegyetlen Rákosi-hatalom a saját kommunista párttagjai jó részével is leszámolt. (Például lapelődünknek az egykori Tovább folyóiratnak a szerkesztőivel is, akik majdnem mind börtönbe kerültek ebben az időben.)
És végül: nem hagyhatjuk figyelmen kívül ennek a népfrontos kommunista hagyománynak a szerepét az 1956-os forradalom elindításában sem. Sőt továbbmegyek: az egész 1956-os forradalmat nem is érthetjük meg ennek a népfrontos-kommunista hagyománynak a figyelmen kívül hagyásával. Az ún. „reformkommunisták” érték el Rajk László rehabilitálását, ők indították a Petőfi Kör vitáit, élen jártak a tüntetésben, és sokan közülük a fegyveres harcban is résztvettek. Csak egyet emelnék ki közülük: az egyik legbátrabb és legbecsületesebb felkelőparancsnokot, Angyal Istvánt, aki magát élete végéig kommunistának vallotta.
Tehát: népfrontos, mint ember azt jelenti, aki a demokratikus erők (nemcsak a pártok) összefogását hirdeti a romboló szándékú és gyilkos szándékú (röviden: fasiszta) erőkkel szemben. Ezen a csoporton belül népfrontos kommunista az, aki ebben az összefogásban a kommunista pártokat és szervezeteket képviseli. A népfront-eszme egy szervezetek és pártok feletti eszme, nemcsak a kommunista mozgalomhoz kapcsolódik. Viszont a kommunista mozgalomból leginkább a népfrontos kommunizmus az, ami számunkra is követendő példa lehet. Hogyha neveket is akartok ezzel kapcsolatban hallani, akik kommunistaságukkal együtt (nem annak ellenére!) példaadóak lehetnek számunkra, hát őket tudom mondani: Donáth Ferenc, Schönherz Zoltán, Ságvári Endre, Angyal István, a Györffy-kollégisták nagy része, de szerintem ennek a hagyománynak a folytatója az Orfeo-csoport és Ernesto „Che” Guevara is.
IV. Az államszocialista autokratizmus
sokan ezt valamiféle „szelídített sztálinizmusnak” tartják, mint eszmét; mint politikai rendszert pedig puha diktatúrának” nevezik. Én inkább nem nevezem diktatúrának, hanem autokratizmusnak. (Szerintem ugyanis egy rendszernél nem mindegy, hogy milyen módszereket alkalmaz az elnyomásra. Mivel a politikai rendszer elvileg az emberért van, ezért igenis számít, hogy milyen az egyes ember közérzete az egyes rendszerekben, és világosan különbséget kell tennünk aközött, hogy az állampolgár retteg a rendszertől vagy csak kényelmetlenül érzi magát benne, esetleg éhezik benne.)
Szóval ez az a formája az emlegetett „kommunizmusnak”, ami a legkevésbé eszme, azaz ami a leginkább gyakorlati-politikai rendszer. Lényege, annak beismerése, hogy a sztálinista típusú totalitárius diktatúra nem működik, erőszakra nem lehet sokáig építeni, ezért engedményeket kell tenni, mindezzel együtt hatalmat meg kell tartani az adott kommunista párt (az egyetlen Párt) kezében. Ebben a rendszerben a vezetésben a fanatikus elvakult őrülteket felváltják a kényelmes opportunisták, akiknek megvan az az előnyük, hogy legalább az apolitikus emberrel is képesek néha normálisan tárgyalni. Ilyen rendszerek valósultak meg az ún. Keleti Blokkban a ’60-as években. (A sztálinista diktatúra csak néhány helyen, Észak-Koreában vagy Albániában maradt fenn ezután is.) Magyarországon volt a rendszer a legsikeresebb, mert a legemberbarátabb. Más helyeken azért hullámzóbb volt a helyzet (Lásd például Polákországot!).
A kommunizmusnak erre a formájára nem érdemes sok szót vesztegetni, mert sok köze az eredeti kommunista ideológiához vagy bármiféle más ideológiához nem nagyon van. Annál több a gyakorlati politikai szempontokhoz. A régi eszmék (akár a népfrontos, akár a bolsevik típusúak) már csak afféle díszletet jelentenek a vezetők számára, amiket ünnepi alkalmakon hirdetnek, de maguk tulajdonképpen már maguk sem hisznek.
Azt láthatjuk persze, hogy ilyen típusú rendszer bármikor, bármiből kialakulhat. Éles szemű megfigyelőnek meg tulajdonképpen már mindegy is, hogy az ilyen rendszer díszletnek a kommunizmust/ szocializmust vagy a kereszténységet használja. Az ilyen ideológiai dísznek nincs tartalma, és épp ez a frusztráló a rendszerben.
(Na persze egy-egy ember az életrajza egészével nem feltétlenül csak egy-egy irányzatát képviseli ennek az életműnek. Nézzétek meg például Kádár Jánost! De mint mindenhol persze itt is azokat szoktuk nagyra értékelni, akik nem tettek olyan kényelmesen drasztikus fordulatot ifjúkori igazságérzetükhöz képest, igaz?)
Megjegyzés
Hát igen, tudom, hogy nem leszek túl népszerű ezzel a bejegyzéssel bizonyos körökben. Főleg azok körében nem, akik a formát többre becsülik a tartalomnál. Gondolom fel fogják majd emlegetni, hogy azt hiszik, tudják, mi az, amit én a blog címében megjelölt módon tovább akarok vinni…
De erre igazából magasról teszek.
A képek:
VálaszTörlés"A bolsevizmus" cím felett: Vlagyimir Majakovszkij rajza
"Az államszocialista autokratizmus" cím felett: Kaján Tibor karikatúrája
A legalsó kép: Gelij Korzsev: Aki továbbviszi a zászlót