És mégis…
Minden balsejtelmem és minden tényleg bekövetkező rossz esemény dacára nekem jó élmény volt ez a nap: láttam, hogy a polákok tudnak még együtt is ünnepelni.
A katonai parádé persze most sem maradhatott el, és ahogy sejthető ezen Polákország büszkeségei, az ulánusok voltak a legnagyobb sztárok.
(Akik a 100 évvel ezelőtti függetlenségi harcokban és lengyel határháborúkban még tényleg nagyon fontos szerepet játszottak, nem egy csatában döntő jelentőségük is volt, főleg az 1920-as "lengyel-bolsevik" háborúban.)
Nekünk, a hetmani magyar lövészszázadoknak nem kellett most parádéznunk, de azért ott voltam a Piłsudski téren az Ismeretlen Katona Sírjánál, és belehallgattam Andrzej Duda köztársasági elnök beszédébe.
Nem hallgattam végig, de amit hallottam belőle, az tetszett. Duda úr azt hangsúlyozta, hogy ez az ünnep mindenkié, politikai nézetektől függetlenül.
Mennyire hiányoztak nekem az ilyen szavak! Mikor hallottunk utoljára ilyeneket magyar állami tisztviselőtől? És csak utólag gondoltam bele: nem ez lenne a természetes egy nemzeti ünnepen?
A közös büszkeség, a közös erő, a közös kultúra légkörét megteremteni, nem pedig a közös fenyegetettségét, a félelemét. Nem ijesztgetni kellene a népet ilyenkor. Hát ettől mi messze kerültünk.
Napközben járva a várost sokféle programot láttam, de a legszebb az volt, hogy mennyi ember volt az utcán, minden család vitt magával zászlót, már mint nem csak a programokra, hanem egész nap mindenhová hordozták magukkal.
Ez is szép gesztus volt. Emellett (ezt is láttam) újabban a polákoknál is kezd divatba jönni a kokárda is.
Összességében, ahol jártam, ott inkább bulihangulatot találtam, mint dühöt, elkeseredettséget, hőzöngést.
Nem szándékosan, de egy ponton mégis belebotlottam egy politikai demonstrációba is. Szerencsére ez a lehető legjobb emberek lehető legjobb demonstrációja volt. Méghozzá az Alkotmány és a társadalmi igazságosság védelmében rendíthetetlenül harcoló ellenzéki szervezet, a KOD (Komitet Obrony Demokracji – Demokráciavédelmi Bizottság) saját megemlékezése, szemben az Elnöki Palotával.
Odaszaladtam hozzájuk, melléjük álltam, majd mikor indultak volna haza még köszönetet mondtam a szervezőknek, hogy kiállnak mellettünk, magyarok mellett is, hogy ők, sok honfitársukkal ellentétben nem kevernek össze minket, a szegény magyar népet kapzsi, kegyetlen és undok vezetőinkkel, akik a hazánkat ki akarják sajátítani maguknak. Hálás vagyok nekik. (Annak idején itt írtam róluk és találkozásunkról.)
(Középen a lengyel zászlóval narancssárga sapkában Mateusz Kijowski szabó, közgazdász, újságíró, a KOD vezetője.)
Persze ismét felkerestem a Királyi Várat és III. Zygmunt király oszlopát is,...
...ahol azt láttam, hogy jelenleg Warszawát így nevezik: a Szabadság Fővárosa (Stolica Wolności)
A programok közül a legjobb azonban egy nagy táncház volt, amelyet a Kulturális Örökség Minisztériumának udvarán felállított sátorban tartottak különböző táncegyüttesek,
akik különböző vidékek táncait tanították az érdeklődőknek. (És mint a képen látjátok, érdeklődők jó sokan voltak.)
(Gurál zenészek)
(Zenészek Wielkopolskából (Nagy-Lengyelországból, amin Nyugat-Lengyelországot kell érteni))
Természetesen itt találkoztam a legtöbb ismerőssel. Például Grzesiekkel és családjával is. De vele sokat nem tudtunk beszélni, hamar elsodródtunk egymástól. De szereztem új ismerősöket is, például itt ismerkedtem meg a Politechnika Táncegyüttes több tagjával is. Ki tudja, egyszer talán kollektíven is találkozunk, együttes az együttessel egy közös fellépés alkalmával.
Közben egy időre még a Piłsudski térre is visszatértem. Itt ugyanis egy olyan jópofa program zajlott, amire nagyon kíváncsi voltam: katonadalok és hazafias dalok közös karaoke-éneklése.
Ez pontosan olyan menő volt, mint amilyennek első hallásra hangzott. A színpadon álló széphangú énekesek és szervezők szerepe nem csak az volt, hogy az éneklésnél jó példával járjanak elöl, hanem az is, hogy a szünetekben beszéljenek kicsit a következő dal történetéről, szerzőjéről, keletkezéséről, stb. Így az egész egy remek kultúrtörténeti ismeretterjesztő műsor is volt. Meg aztán mi lehet egy közös éneklésnél szebb közös hazafias élmény?
A napot megint egy táncházi buli zárta, de már nem a Minisztérium udvarán felállított sátorban, hanem egy zárt helyen. Nem semmi, hogy egy egyházi intézmény egyik helyiségében engedtek ilyen világi mulatozást tartani.
Igaz, ide már nem tódult be annyi ember, hanem csak egy szűkebb kör, nagyrészt régi táncházi arcok. Az estét főként Gosiával táncoltam végig. De itt is sokféle ember gyűlt össze. Egyebek közt volt itt egy nagydarab ember, aki büszkén hangoztatta, hogy résztvett ma a(z ál)nemzeti hőzöngők menetén is. (A legtöbben, akik itt most velünk táncoltak, ettől az eseménytől távol tartották magukat.) Gondolkoztam, hogy nekiálljak-e vele vitatkozni, szembesítsem-e azzal a történethamisítással, ami itt folyik néha, és azzal, hogy a lengyel függetlenség kivívásáért mégiscsak a PPS (Polska Partia Socjalistyczna – Lengyel Szocialista Párt) tette a legtöbbet, és általában a függetlenségi harcokban ők hozták a legnagyobb áldozatokat is. Végül úgy döntöttem, hogy nem kezdek erről vitát. Gosia viszont már nem volt ennyire türelmes: láttam, hogy hosszan beszélget ezzel az emberrel, míg én egy másik lányt kértem fel éppen táncolni. Ismerve Gosia harciasságát, volt elképzelésem arról, mit mondhatott. De mikor vége lett a táncrendnek és én visszamentem az asztalhoz, ahol Gosia ült, hallottam, mi lett a vita vége. Gosia és az ismeretlen férfi levonták vitájuk végkövetkeztetését, amelynek lényege valami ilyesmi volt: sokmindenben nem értünk egyet, de tudjuk tisztelni egymást, mert mindegyikünknek fontos ez a száz éve újjászületett Haza.
Nem is lehetne jobb végszó ehhez az ünnepi naphoz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése