Az űrhajózás izgalmas téma. Az űrhajósok pedig kifejezetten érdekes emberek, akik a világ legnagyobb hősei közé tartoznak. Alig van olyan tevékenység, amihez a fizikai állóképességnek valamint a szakmai tudásnak és a problémamegoldó képességnek ilyen fokára van szükség egyszerre. Emellett ezek a ritka fickók olyan dolgokat csinálnak és olyan helyekre jutnak el, ahová még soha senki, ahol nem is biztos, hogy az élet feltételei biztosítva lesznek. Szóval a legkíváncsibb és legáldozatkészebb emberek ők egyszerre.
Úgyhogy minden űrhajós méltó lehetne arra, hogy eposz vagy filmeposz készüljön róla. (Azért inkább filmeposz, mert versben nehéz olyan komplex műszaki műveleteket leírni, amilyeneket az űrhajósok végeznek. Megmutatni őket talán könnyebb.) Most is készült egy kiváló alkotás Neil Armstrongról. Persze régóta lehetett sejteni, hogy egyszer lesz egy ilyen film. De hogy maga a végtelenül szerény és zárkózott Neil örülne-e, hogy így kiteregetik az életét...? Nem kizárt, hogy ezzel a filmmel tényleg meg kellett várni a hős űrhajós halálát.
A film méltó lett a nagy eseményhez, amire ki van hegyezve. A látványvilág kellőképpen nagyszabású, kellőképpen érzékelteti, milyen ellentmondásos dolog is az űrutazás: az ember a világegyetem végtelen nagy terének indul neki egy elképesztően kis dobozba becsomagolva, bezárva. És azt is, milyen embert próbáló és veszélyes dolog lehetett űrhajósnak lenni. Például én is olvastam arról, hogy Neil Armstrong és David Scott a Gemini 8 űrhajón veszélyes helyzetbe kerültek, mert az űrhajó egy időre irányíthatatlanná vált, és pörögni, kezdett, de hogy ez a helyzet milyen durva volt, és mennyire közel jártak Armstrongék a halálhoz, azt csak most, a filmből értettem meg.
(Az igazi Gemini 8 a szerencsés megmenekülés után)
(Dave (Christopher Abbott) és Neil (Ryan Gosling) a filmben, a halálos veszedelem előtti pillanatokban)
Vannak, akiket mindig idegesített a hollywoodi filmek pátoszossága, de ebben az esetben talán mégsem lehet kifogásolni a nagy pátoszt, hiszen a szemünk előtt egy olyan jelentőségű történelmi esemény rekonstrukciója zajlik le, amihez fogható azelőtt még sohasem volt a történelem folyamán. Az ember egy idegen égitestre lép. (És ezt a jelentet, a film tetőpontját leszámítva meg nem jellemző, hogy a film túlzásba vinné a heroizálást: megmutatja, milyen a gyász, milyen elveszteni családtagunkat, barátainkat, de nem akar direkt könnyfakasztó lenni.)
Akik szerint pedig ez az egész esemény meg sem történt, és az ezt bizonyító felvételek földi műtermekben készültek, nos, ezeknek az embereknek most az egyszer hálásak lehetünk. Ugyanis minden bizonnyal ők adták a legjobb tippeket a filmkészítőknek ahhoz, hogy hogyan lehetne a Holdon való első sétát stúdiófelvételekkel rekonstruálni.
Mindezek mellett a film azért hagyhat némi hiányérzetet maga után. Hogy miért, arra már a cím is utal: Az első ember. Egyetlen ember szemszögéből ábrázol egy fontos történetet. Pedig az űrhajózás csapatmunka. Nyilván a legáldozatkészebb és legtöbb kockázatot vállaló ember az, aki személyesen az űrbe megy. De mellettük rengeteg sok más ember munkája is kell ahhoz, hogy kettő, három, vagy négy embert biztonságosan fel lehessen lőni. És ezzel kapcsolatban most is a fejemben van, amit a tesóm, mint mérnök mondott a Houstoni Irányítóközpontról őszinte elragadtatással:
-Egy mérnöki pálya csúcsa lehet egy ilyen helyen dolgozni!
(A Mercury Hetek: az elsőnek kiképzett amerikai űrhajósok. Neil Armstrong még nem volt köztük)
De ha csak magukat az űrhajósokat nézzük: ők is csapatban készülnek fel az utazásra, és (általában) csapatban repülnek: az emberek közötti hatalmas bizalom szükséges a feladataik végrehajtásához. Így egy űrhajósokról szóló film nagyban szólhatna erről: lehetne az emberi bizalom és együttműködés története is.
Jelen esetben azonban a film kizárólag arról szól, hogy egy ember, az Első Ember, azaz Neil Armstrong hogyan élte meg Holdra utazást belülről. Ez még nem is lenne baj, az ötlet így is jó, csak nem sül el olyan jól, mint azt elsőre gondolni lehetett. Úgy értem, nehéz bevonni a nézőt egy tragédiába vagy egy nyomasztó felelősség átélésébe, ha arról, hogy milyen érzés elveszteni egy családtagot, elveszteni egy bajtársat vagy készülni egy minden korábbi emberi képzeleten túl lévő küldetésre, kizárólag egy olyan ember szemszögén keresztül értesülünk, akinek szemmel láthatóan nemhogy az érzelmei kimutatásával, de néha még a megélésükkel is problémái voltak. (Ez leginkább annál a jelenetnél jön elő, amikor az ismeretlenbe készülő Neil utolsó estéjén a családjától próbál búcsúzkodni, és két kisfiát felkészíteni arra, hogy lehet, hogy utoljára beszélnek. Annál a jelenetnél a néző komolyan elgondolkodhat: vajon tényleg csupán végtelenül fegyelmezett vagy egy érzelmi analfabéta volt Armstrong?) Nagyon elkelnének mellé a többiek szempontjai.
Neil Armstrong szerepében Ryan Gosling minden extraság nélkül teszi a dolgát. Nyilván fog egy pár Oscar-díjat kapni a filmért, de azt biztos nem az alakításának köszönheti majd, hanem kizárólag a Holdra szállás korszakos jelentőségének.
Rajta kívül azonban itt van még egy csomó más érdekes figura, akiknek a személyes története nem kevésbé lenne érdekes, mint Neilé, de itt most az Első Ember mellett szükségképpen háttérbe szorulnak.
Mint pl. Virgil „Gus” Grissom (Shea Whigham), aki nemcsak egy vagány, jó dumájú srác volt, hanem egy hatalmas tehetség is. VIGYÁZAT, SPOILER! Ha tovább életben marad, szerintem jó esélye lett volna, hogy ő legyen az a bizonyos Első Ember. És ha ő lenne a főszereplő, a Holdra szállásról szóló játékfilm is egészen más stílusú, tempójú és hangvételű lenne. SPOILER VÉGE
Vagy Donald „Deke” Slayton (Kyle Chandler), akit kiképeztek űrhajósnak, de mivel végül enyhe szívritmuszavart érzékeltek nála, egy jó darabig csak a földi irányításban kaphatott szerepet. Végül minden kockázatot vállalt, hogy végre az űrbe mehessen. Végül a világűr diplomatája lett: az első közös szovjet-amerikai űrrepülésen vett részt, ő mutatta be az Apollo űrhajót a szovjet nézőknek, ennek érdekében még oroszul is megtanult. Micsoda izgalmas egy történet lenne ez is!
Aztán itt van Edwin „Buzz” Aldrin (Corey Stoll), a „Második Ember”, aki Neil Armstrong társa volt a Holdra szállásnál, másodiknak tette meg azt a kis lépést, ami az emberiség számára olyan hatalmas ugrás volt. Szintén szókimondó nagy vagányként ismert,
nem véletlen, hogy később őt küldték „a Végtelennél is tovább” egy úttörőnek számító animációs film alkotói.
Érdekes lenne, hogy ez a két teljesen más vérmérsékletű ember, Neil és Buzz hogyan csiszolódtak össze egy párossá, hogyan váltak jó barátokká (mert biztos azokká váltak, másként nehéz elképzelni, hogy ezt a rájuk váró nehéz feladatot végre tudták volna hajtani). Hogyan viselte a „nagyszájú” Buzz, hogy az oly szerény és visszahúzódó Neil lett a parancsnoka.
Vagy Michael Collins (Lukas Haas) (nem azonos Mícheál Ó Coileáinnal, az ír szabadságharcossal). Vajon csalódott volt-e Mikey, hogy nem léphet a Holdra, vagy teljesen elégedett volt azzal, hogy részese lehet egy ekkora jelentőségű küldetésnek?
Az egyetlen, akiről talán a többieknél többet megtudunk Armstrongon kívül,
az Edward White (Jason Clarke). De ő is csak mint Neil legjobb barátja játszik nagyobb szerepet a filmben. Pedig űrhajósként az ő nevéhez is köthető egy nagyon jelentős teljesítmény: ő volt az első amerikai űrhajós, aki űrsétát hajtott végre.
Úgy általában: engem nagyon érdekelne az űrhajósok egymáshoz való kapcsolata, belső viszonyai. Mind jó barátok voltak, vagy voltak köztük súrlódások, klikkesedések, rivalizálás? Mi alapján választották ki, hogy ki és mikor mehet az űrbe közülük? Hogyan segítették egymást? És amit már kérdeztem egyszer: adott esetben hogyan élték meg barátaik elvesztését? Mind érdekes kérdések, amikre a filmből kevéssé kapunk választ.
Nem is beszélve arról a jelenetről, amikor a NASA emberei felteszik a kérdést hősünknek: Miért akar űrhajós lenni? És itt minden bizonnyal tényleg Neil Armstrong szavait hallhatjuk vissza (gondolom a korabeli jegyzőkönyvből szedték a szöveget). De engem legalább ennyire érdekelt volna, hogy mit válaszolt ugyanerre a kérdésre Gus vagy Buzz.
Érdekes egyébként, hogy ugyanebben az időben az oroszok is megcsinálták a maguk filmjét a maguk egyik űrúttörőjéről:
Alekszej Leonovról (alakítója: Jevgenyij Mironov), az emberről aki először lépett ki az űrhajóból a világűrbe, azaz az első űrsétát tette. (Jurij Gagarinról még korábban csináltak egyet.) Érdekes, hogy annak a filmnek is Az Elsők kora (Время первых) volt a címe. Alekszej is egy elég izgalmas és jó fej figurája a történelemnek. Mintha lett volna valami célzatosság abban, hogy a végtelenség érzésének megtapasztalására egy olyan valakit küldenek, aki nem csak pilóta, hanem tehetséges festőművész is. Nem csak saját űrsétáját festette meg (többször is),
hanem még sci-fi-illusztrációkat is készített.
(Sőt Stephen Hawkingot is meglepte egy szép rajzzal)
Itt egy trailer a filmről. Itt meg egy interjú Alekszej bácsival, aki mindig szívesen mesélt a kalandjairól.
Ez nem csak azért érdekes, mert jó lenne összehasonlítani az amerikai és az orosz filmet, hanem azért is, mert a két egyidőben készült mozinak akár lehetne egy közös folytatást is csinálni.
A két összekötő Aljosa és Deke lehetnének. Ugyanis Alekszej Leonov is „űrdiplomata” lett: ő is résztvett a szovjet Szojuz és az amerikai Apollo közös űrrepülésén 1975-ben.
Sőt ő mutatta be az amerikai közönségnek a Szojuz űrhajót.
És milyen menő lenne már, ha majd egy évforduló kapcsán mondjuk egy orosz-amerikai koprodukciós film készülne a közös űrrepülésről, akár ugyanazokkal a színészekkel, akik a First Man-ben és a Время первых-ben játszottak!
Összességében: Az első ember lehetett volna egy még sokkal izgalmasabb film, de azért ne legyünk telhetetlenek. Szerintem mindenképpen érdemes a megtekintésre. Gondolom egyébként készül még egy pár ilyen űrhajós film, talán egyszer Farkas Berciről, Mirosław Hermaszewskiről vagy akár Zsügderdemidijn Gürragcsáról is lesz egy-egy ilyen izgalmas alkotás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése