Csinódon

Hegyre fel: tisztulás, hegyről le: kétségek

Következő utunk a Székelyföldön az Úz-völgybe vezetett.

Természetesen az Úz-völgyi katonai temetőt látogattuk meg. Ez a temető a történelmi magyar-román határ közelében fekszik, ahol 1917-ben és 1944-ben is nagyon heves harcok dúltak a magyar és román katonák között rengeteg halottal.

Maga a temető egy gyönyörű szép, és amellett eléggé félreeső helyen fekszik, ahová hosszú, úttalan utak vezetnek (megközelíthető ugyan autóval, de meglehetősen távol esik minden jól kiépített főúttól). Az utóbbi időkben méltatlan események színhelye volt, de ennek nem sok nyomát lehetett látni. A temető kerítése mellett állt egy magányos rendőr, de arra utaló jel, hogy itt bárki újra rendbontást akarna elkövetni, semmi nem volt. Amennyire távol van ez a hely a legközelebbi lakott helyektől, elég valószerűtlennek is tűnt, hogy valaki ilyen hosszan képes utazni csak a balhé kedvéért. Az egész dologban egyébként az a szörnyű, hogy még mindig lehetett érezni több emberen, hogy komolyan tartanak attól, hogy ha ide jönnek, valami veszélynek lesznek kitéve. Az egész eseménysor tehát elültette az egymás iránti gyanakvást, bizalmatlanságot, félelmet az emberekben, amit nehezen lehet feloldani.

Mi mindenesetre úgy érzem méltósággal emlékeztünk meg az elesettekről.
A temető egyébként elsődlegesen magyar emlékhely, de a román elesettekről, sőt a többi (osztrák, német olasz, orosz és szerb) katonákról is megemlékezik. Éppen ezért lehetne akár a magyar-román megbékélés és közös kegyelet helye is, nagy kár, hogy most jódarabig éppen ezekkel ellentétes dolgokról lesz híres.


Ezután Csinódra mentünk. Csinód a Csíki-havasoknak egy viszonylag fiatal települése. A XX. században Gyimes falvaiból elvándorló csángók alapították. Az, akit mi meglátogattunk, azonban délről, Háromszékről költözött ide.

Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató egy elképesztően izgalmas személyiség, élettörténete nem csak egy, hanem akár több regény témája is lehetne. A XX. század utolsó és a XXI. század első éveiben bejárta egész Székelyföldet, és a falvak aktuális állapotáról egy hatalmas, komplex, négykötetes monográfiát készített. (Vagyis valami olyan mérvű munkára vállalkozott, mint a XIX. században Orbán Balázs.) Később Sepsiszentgyörgyről Csinódra költözött a családjával, földet és erdőrészt vásárolt és gazdálkodni kezdett. (Az ezzel kapcsolatos élményeket a fia, Csinódi Nagy Gergő könyvben írta meg.)

De még ez sem minden, ugyanis nem sokkal ezután túlélt egy villámcsapást, aminek következményeként jóidőre elvesztette az emlékei egy részét. Budapesti egyetemista éveire emlékezett, de az azóta eltelt időre, feleségére, gyerekeire és nagy kutatómunkájára egyáltalán nem. Idővel aztán fokozatosan visszanyerte az emlékezetét, megintcsak egy rendkívül érdekes történet, hogy hogyan. (Erről is írtak egy könyvet közösen a feleségével, Erikával.) Majd egy álom hatására elhatározta, hogy kápolnát épít a meredek csinódi hegyoldalon Nagyboldogasszony tiszteletére.

(Úton felfelé a házból a kápolnához)
Ez azért is szokatlan dolog volt, mert ő maga unitárius, felesége pedig református. A kápolna aztán igazi közösségi alkotásként készült el: a környékbeli székelyek és csángók valamint távolabbi magyarok összefogásával. Sokan ráadásul mégcsak nem is Nagy Balázs kérésére szálltak be az építési folyamatba (építőanyaggal, munkaerővel, pénzzel), hanem tényleg önkéntes alapon, lelkesedésből. A Kápolna így a magyar összefogás egyik jelképe lett, maga Nagy Balázs pedig azóta egyik feladatának tekinti a felekezetek közötti közvetítést, a magyarok közötti párbeszéd elősegítését.

A kápolna farönkökből és agyagból épült fel, nagyon szép és hangulatos hely. Akik idejönnek általában a megbocsátásért, a magyarság gyarapodásáért és a magyar-magyar barátságért imádkoznak.
A látogatást egy kis vendégség követte a Nagy-család házánál (ami szintén elég magasan a hegyoldalban áll, bár nem olyan magasan, mint a kápolna) babgulyással, magunkkal hozott borokkal, patkódobáló versennyel és egy kis beszélgetéssel, főleg az itteni életről és a vallások közötti párbeszédről.

Bevallottam Balázsnak, hogy nem vagyok keresztény. Kicsit csodálkozott, aztán megkérdezte, hiszek-e valamiben. Elmondtam neki, amit lehetett erről, az archaikus lételméletről és az élet végtelenségéről és minden élő egységéről. Tetszett neki. Megállapította, hogy amit mondok, az az általa ismert keresztény felekezetek közül az unitáriusokéhoz áll a legközelebb. Ez meg nekem tetszett, tudván, hogy az unitárius az egyik legnyitottabb a keresztény felekezetek közül, és közben unitárius székely őseimre is gondolva.
Az egész, amikor és ahogyan itt voltunk, szép volt, békés volt, jó hangulatú volt. Akkor nem engedtem magamhoz a kétségeket, amik megkörnyékeztek.

De utólag… Utólag nehezen tudom ezeket a kétségeket elhessegetni magamtól. Nem tudok nem gondolkozni azon: vajon kik járnak ide? Vajon kik azok itt nemzeti egységért imádkoznak? Mind komolyan gondolják-e, amit mondanak? Készek-e a megbocsátásra, a megértésre, a mások iránti részvétre? Vagy itt imádkoznak egyet, aztán hazamennek, és Budapesten belerúgnak az első hajléktalanba, aki az útjukba kerül, és ráhívják a rendőrséget? (Magyar emberek a magyar emberre…) Sok szó esett a keresztény felekezetek közötti párbeszédről, az egymás iránti nyitottságról. De vajon ez ma a legnagyobb törésvonal magyar és magyar között? Mi a helyzet a keresztények és nem keresztények közötti párbeszéddel? Azért is teszünk a mindennapokban? Hiszen feltűnő, hogy Balázs természetesnek vette, hogy mindenki keresztény, aki ide érkezett, és meglepődött, mikor jelentkezett valaki, aki mégsem az… Vajon keresztények és nem keresztények tudnak egymással manapság ilyen szép, okos párbeszédet folytatni? Fel tudnak együtt menni ahhoz a kápolnához?
Ismerem azokat, akikkel együtt érkeztem ide. De nem csak mi jártunk ott akkor a csinódi kápolnánál, hanem más magyarok is, akikkel kevesebb alkalmam volt korábban beszélgetni. És nem tudom, ők mit gondolnak magukban. Mit gondolnak magukban, amikor az hangzik el: „Imádkozzunk a nemzetért!”? Vajon azért imádkoznak, hogy megértsük egymást, vagy azért, hogy mindenki ugyanannak a vezérnek engedelmeskedjen, ugyanazt a nagyurat kövesse? Mit gondolnak, amikor az hangzik el: „Imádkozzunk az ellenségeinkért is!”? Vajon azért imádkoznak, hogy megengesztelődjünk egymás iránt és megértsük vagy legalább próbáljuk megérteni egymást, vagy azért, hogy az „ellenség” „megtérjen”, hogy belássa, hogy nekem van igazam, és belehajtsa a fejét ugyanabba az igába, mint én, vagy ami rosszabb: az én igámba hajtsa a fejét? Azért imádkozik valóban mindenki, hogy bocsánatot nyerjen, vagy azért, hogy tőle bocsánatot kérjenek? És a bocsánat elnyerésén mit ért? A kölcsönös megengesztelődést és a düh elengedését, vagy azt, hogy bocsánatot nyert, tehát már nyugodt lelkiismerettel állhat kicsinyes bosszút minden apróságért?

Paranoia az, ha felteszem mindezeket a kérdéseket? Annak a legbiztosabb jele ez, hogy a gyanakvás beette magát az agyunkba? Éppen ez a gyanakvás lenne az, amit el kellene tudnunk engedni? Talán igen…
Talán nem támadnának utólag ilyen gondolataim, ha nem láttam, hallottam volna erre utló jeleket. Leereszkedve a kápolna mellől, házigazdánk vendégszerető portájához, ott egymással borozgatva, a beszélgetés közben egy-egy elejtett megjegyzést egy-egy embertől. Amiket akkor el is engedtem a fülem mellett, mert nem akartam akkor ezzel megzavarni saját nyugalmamat, vagy nem akartam kockáztatni, hogy én leszek a békességbontó vagy a paranoiás ember, ha rákérdezek egyszer-egyszer valakitől: ezt most hogy értette? Hiszen ha színvallásra kényszerítem, hogy csak félreérthető volt, vagy tényleg a rosszindulat szólt belőle, azzal esetleg elindíthatok egy olyan gyilkos lavinát, ami az egész ittlétünket megmérgezheti… Nem akarom az egész ittlétünket megmérgezni. De akkor ő miért csinálja? Neki miért szabad?

Talán nem gondolkodnék utólag sem ezeken, ha nem lenne megint ez a friss fájó emlék, amit láttam az utóbbi időben: hogyan támadt a magyar a magyarra. Hogyan rontottak neki egyesek a Magyar Tudományos Akadémiána, minden elképzelhető módon mocskolva tudományos munkatársakat, tudósokat, kutatókat, tanárokat, professzorokat, szakembereket… Az az elképzelhetetlen gyalázkodás, ami akkor ott lefolyt, és látni, hogy kik vettek mindebben részt… És mi ez a korábban elképzelhetetlen gyilkos, sőt, ha nemzetben gondolkodunk, öngyilkos indulat tudományos értékek, intézmények ellen? Miféle sérelmek magyaráznak meg ekkora és ilyen jellegű pusztításvágyat?
Nem lehet, hogy azok, akik ezt a borzasztó gyalázkodást véghezvitték, majd pont utánunk jelennek meg itt Csinódon, és indulnak el imádkozni egyet a kápolnába „a nemzeti egységért”? (Nem lehet, hogy ugyanezen emberek némelyike ott is állt mellettünk már a Nyergestetőn is?) Aztán ha végeztek, úgy érzik majd, megtisztultak, és semmi további teendőjük nincs az ügyben, sem bocsánatkérés, sem a károk helyrehozása?
És nekem személy szerint meg kell bocsátanom ezeknek az embereknek? Tudom, nagyon is tudom, milyen pokoli érzés, amikor őszinte bocsánatkérésedre azt mondja a másik fél: nincs bocsánat. De kitől számíthatok ma őszinteségre? Emésszem és marcangoljam magam azon, hogy nekem miért van okom bocsánatot kérni ezektől az emberektől?

Kellemes napot töltöttünk el Csinódon. A Nap gyönyörűen sütött, ott a magas hegyek között a szép tájat nézve, borozgatva, beszélgetve énekelve ültünk. Majd búcsút vettünk egymástól, és tovább indultunk. És ahogy távolodtunk, a kétségek sötét füstje egyre közelebb kúszott hozzám…

Nyergestetőn

A Székelyföldet járom megint, annak régi, elsősorban hadtörténeti emlékeit keresve. Mindig jó ide visszatérni.

Itt áll(t)unk a Nyergestetőn, Csíkszéknek egy gyönyörű erdőségekkel övezett pontján egy nagy csata emlékművénél. Ezelőtt pontosan 170 évvel, 1849. augusztus 1-jén pár száz székely honvéd és határőr védte az itteni magaslatokat az osztrák és orosz támadó csapatoktól a magyar szabadságharc utolsó ütközeteinek egyikében. És igen eredményesen védték. Habár hosszú távon nem győzhettek, de nem adták olcsón magukat.

A székelyek szabadságharca 1848-1849-ben szinte egy külön kis történet a magyar szabadságharc történetén belül. Kiváló szemléltetése ez annak, hogy a helyi és az országos történések hogyan tudnak összefonódni egy nagy történelmi eseménysorban. (Erről Egyed Ákos írt egyszer egy szép összefoglaló munkát.)

Kezdődött az egész az 1848. október 16-18-ai nagy székely gyűléssel Agyagfalván, amelyen a székek több ezer küldötte megesküdött, hogy kiáll a magyar forradalom által kivívott változások és Magyarország önálló intézményrendszere mellett. Úgy tűnt ugyanis a székelyek számára, hogy végre eljött az idő, hogy saját ősi, kollektív szabadságukat végre nem a felettük álló államhatalom ellenében kell megvédelmezniük, hanem a saját szabadságuk összeegyeztethető.
És ennek a külön kis önvédelmi harcnak több nagy szimbolikus hőse és helyszíne, eseménye is van, akiket és amelyeket máig nem hagynak feledésbe merülni.

Például ahogyan a székely honvédek és határőrök a Tömösi-szorost védelmezték az orosz támadás ellen 1849 júniusában Kiss Sándor ezredes vezetésével.

Kiss Sándor még súlyos sebesüléssel is folytatta a védelem irányítását, míg végül a hosszú hősies védekezés után orosz fogságba esett. Ekkor az egyik gombjában elrejtett méreggel megmérgezte magát, és meghalt. Ezzel kiérdemelte a „tömösi Leonidász” nevet az utókor emlékezetében.

Vagy Zeyk Domokos, a hatalmas termetű huszártiszt, aki a segesvári csatában a végén már szinte egymaga fedezte bajtársai visszavonulását és rontott neki a kozák lovasoknak. Több dzsidával is átszúrták, de állítólag még volt annyi ereje, hogy pisztolyt rántson és főbelője magát. Az ő teljes története itt olvasható.
De rajtuk kívül is még rengeteg ilyen nagy székely hőst lehetne felsorolni 1848-1849-ből.
Nyergestető védelme már az utolsó ilyen erőfeszítés volt Székelyföld védelmére. A székely honvédek és határőrök itt is elég jól foglaltak pozíciót egy jól védhető helyen. A védelem irányításával Gál Sándor tábornok volt megbízva, aki szintén egy érdekes figurája a történelemnek.

Ő is egy székely családból származott, szintén a határőrség tisztje volt. 1848-ban éppen szolgálaton kívüli állományban, de a márciusi események után szolgálatra jelentkezett a magyar kormánynál. Ő lett az új rendvédelmi szerv, a Nemzetőrség szolgálati szabályzatának kidolgozója, majd később a Honvédségé is. Így az új, magyar nyelvű parancsszavakat (és más katonai szakkifejezéseket) is ő találta ki, azokat, amelyeket aztán a szabadságharc hadserege is használt. Később visszaküldték Erdélybe, majd szűkebb hazájába a Székelyföldre, hogy az itteni honvédelmet megszervezze.
Az augusztus 1-jei nagy összecsapásnál azonban már nem ő volt a Nyergestető főparancsnoka, mivel akkor már megkezdte innen a csapatok visszavonását Kászonújfalu felé. A visszavonulást egy fiatal, huszonegynéhány éves őrnagy,

Tuzson János fedezte a csapat hátramaradó részével.
Végül nagy veszteségek után, de neki is sikerült visszavonulnia, és csatlakoznia Gál Sándorhoz.
Későbbi életük is elég érdekes.

Gál Sándornak sikerült a vereség után külföldre távoznia. A Kossuth-emigráció egyik utazó ügynöke lett, Európa több nagy városában megfordult. Kossuthék egy időben azt tervezték, hogy török segítséggel térnek vissza Magyarországra, mégpedig pont Székelyföldön át, mivel a haza ügyének olyan sok mártírt adó, és az azt követő önkényuralmat megszenvedő székely népet valószínűleg könnyű lesz fellázítani, és ez már megfelelő alapja lehet egy országos mozgalomnak. A vállalkozás főparancsnoka Klapka György lett volna, de fontos szerep jutott volna benne Gál Sándornak is.
Végül Gál Sándor az Itáliai Magyar Légiónak is alapító tagja volt. (Ebben is számos székely szolgált, akik úttalan utakon vándorolva jutottak el Itáliáig.) Azonban az egykori hű tábornok végül elárulta egykori bajtársait: átállt az ellenséghez, az olasz egység ellen francia segítséggel harcoló Nápolyi (és Szicíliai) Királyság oldalára. Hogy ennek mi lehetett az oka, nem tudni pontosan, ennek kiderítése arra vár, aki majd megírja a tábornok részletes életrajzát. Én mindenesetre azt hiszem, hogy nem az egykori magyar bajtársaival veszett össze, hanem a piemontei királlyal II. Vittorio Emanuelével, aki egész Olaszország királya lett. Talán úgy érezhette Gál tábornok, hogy a Magyar Légió idegen érdekek szolgálatába állt, és kétségbeesett, hogy Garibaldi félreállítása után nem fogják a magyar fiúkat hazaengedni, hogy saját hazájukért küzdhessenek. A végén azonban Gál tábornok megzizzent attól amit tett, így életét végül elborult elmével fejezte be egy olasz börtönben 1866-ban.

Tuzson János alezredes viszont a nyergestetői visszavonulás után nem sokkal kénytelen volt letenni a fegyvert az oroszok előtt, akik a megállapodás szerint átadták az osztrákoknak. Az osztrákok a volt honvédtisztek közül azokat, akiket nem ítéltek halálra vagy várfogságra, általában lefokozva, azaz közlegényként besorozták a császári hadseregbe. Ez történt Tuzson Jánossal is. Neki azonban szerencséje volt: nem vitték évekre külföldre, hanem viszonylag hamar leszerelték. Ezután gazdálkodással foglalkozott. A kiegyezés után, 1869-ben visszavették az újra létrehozott Honvédségbe, alezredesként. Az 1890-es években, mint nyugállományú katona még itt volt ennek az emlékműnek a felavatásán.

Az emlékhely a Nyergestetőn két részből áll:

itt van ez az egyszerű obeliszk/emlékoszlop, amit még az 1890-es években állítottak fel. Vele szemben pedig

egy szimbolikus temető, rengeteg kopjafával, amiket az évek alatt különböző magyar társadalmi szervezetek adományoztak Csíkkozmás és Kászonújfalu önkormányzatának, a Világ legkülönbözőbb részeiről. (Így ezeken a fejfákon nem a nyergestetői halottak, hanem az adományozó szervezetek nevei olvashatóak.)
A megemlékező ünnepség fő része az emlékoszlopnál zajlott le.

Először is a 11. (Székely határőr) huszárezred huszárjai felvonták a székely zászlót, és közösen elénekeltük a Székely himnuszt.
Végre egyszer újra azzal az érzéssel, hogy ez egy himnusz, egy ünnepi dal, aminek súlya, jelentősége van. Mert az utóbbi időben Magyarországon, és főleg Budapesten kicsit túl sok olyan utcai zenésszel és műhazaffyval találkoztam, akik úgy gondolták, hazaffyas dolog, ha minden sarkon minden öt percben a Székely himnuszt játsszák, és minden buliban eléneklik ezt az éneket részegen háromszor, ezzel egy akármilyen kávéházi nóta szintjére húzva le azt. Nem hiszem, hogy a valódi székelyeknek erre lenne igényük. (Ne értsetek félre, nem vagyok ellene annak, hogy bulikban néha hazafias dalokat énekeljünk, sőt! De amit a Székely himnusszal műveltek az utóbbi időben, az tényleg túlzás.)
Beszédet mondtak aztán a környékbeli települések és a járás vezetői, valamennyien népviseletben, ami igazán szép gesztus.

Szántó („Szt.”) László, Csíkkozmás polgármestere

Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke
Megáldotta az emlékművet Tamás József katolikus püspök is.

Az eseményen díszelgő székely gyalogos határőrökön

és huszárokon kívül
díszsorfalat állt még néhány gyalogos honvéd

a zalai 47. honvédzászlóaljból.

Fellépett egy csak nőkből álló álló tánckar is, Lukácsházáról, Csíkkozmás Vas megyei testvértelepüléséről.

A székely leányok és legények most nem táncoltak, csak nézték a vasiakat.

Természetesen nem mehetett végig az ünnepség úgy, hogy el ne hangzott volna Kányádi Sándor gyönyörű verse az itt lezajlott csatáról. Ezt biztos sokan ismeritek.

Kányádi Sándor:

Nyergestető

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar sem tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető;

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár és a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

- alig voltak, ha kétszázan -,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák, kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

(Mint az előzőekből kiderülhetett, a székely hősök nem estek el itt mind egy szálig, mert ellentétben a Thermopülét védelmező szpartai hősökkel, őket nem szorították be, nekik volt hová hátrálniuk. Az sem igaz, hogy csak 200-an voltak, ennél azért jóval nagyobb őrség vigyázta ezt a stratégiailag olyan fontos pontot. De ez a vers akkor is nagyon szép.)

A szimbolikus temetőben is felállítottak egy új emlékművet, a Magyar Nemzeti Levéltár adományát. Ez most nem egy kopjafa volt, hanem egy szobor: egy székely határőr szobra, a Levéltár munkatársának, Elek Istvánnak az alkotása.

A Levéltár vezetősége ugyanis úgy gondolta, van már itt elég kopjafa, de a névtelen hősök megérdemlik, hogy ne csak mint holtakról, hanem mint élőkről is legyen itt egy kép róluk.

(A szobor előtt középen az alkotó, Elek István áll)
A megformázott katona a gyalogos székely határőrök egyenruháját viseli.
A Habsburg Birodalomban ebben az időben ilyen volt a határőrök egyenruhája:

Azt, hogy ez a határőr a székelyek közé tartozik, rózsaszín gallérjáról és kézelőjéről lehet látni. (A horvát határőrök, azaz Jelačić katonái ugyanilyen egyenruhát viseltek, de citromsárga gallérral és kézelővel. (Természetesen ők a csákójukon sem cserélték le a fekete-sárga Habsburg-kokárdát piros-fehér-zöld csákórózsára.) Szerencsére nem volt olyan hadszíntér, ahol a székely határőröknek velük kellett összecsapniuk. De a szabadságharcban így is több alkalommal, több helyen történt kavarodás abból, hogy a magyar és az osztrák oldalon harcoló ezredek egyenruhája hasonló volt.)
A magyar kormány 1848-ban a székely határőrséget egy az egyben a Magyar Honvédség részének nyilvánította. Így az újonnan szervezett székely ezredek már az új vörös zsinóros magyar atillát viselték, amit a zalai honvédeken is láthattatok (ami ugyanolyan kávébarna színű, de hosszabb szabású volt, mint a régi határőrfrakk). A régi székely ezredeknél azonban nem mindenhol volt idő az egyenruha lecserélésére, így sokan lehettek (Nyergestetőnél is), akik ebben a régi egyenruhában harcoltak.

(Ilyen összeállítás is előállhatott: közlegények a régi határőr-egyenruhában, tisztek az új honvéd-egyenruhában.)
Esetleg csákó helyett a még szintén a régebbi időszakban rendszeresített tábori sapkában.


Szóval erről az egyenruháról mintázta a szobrász az alkotást.

Szép ünnepség volt ez! Színes és méltó a hősökhöz. Mi pedig továbbindultunk…

A Citadella rabjai II. rész

A (nem csak) szocialista mártírok

Akik a legtöbben adták életüket a lengyel szabadságért és függetlenségért ebben az épületben, azok minden bizonnyal a lengyel szocialisták, különösen a PPS (Polska Partia Socjalistyczna – Lengyel Szocialista Párt) tagjai voltak. Róluk is írtam már a blogon. Remélem, azt nem kell megismételnem, hogy ők nem keverendők össze a kommunistákkal. A mostani, történelemhamisító Kaczyński-rezsim igyekszik az emléküket kiradírozni a nemzeti emlékezetből, a PPS azonban túl nagy áldozatot hozott a hazáért ahhoz, hogy ez valaha is sikerülhessen. Túl sok mártírt adtak a nemzetnek, akik közül nem egynek ma is kultusza van, és ennek fenntartásához a Cytadela, mint emlékhely is hozzájárul.

Az első szocialista jellegű szervezkedés, párt a Kongresszusi Királyság területén a PSRP „Proletariat” volt, amelyet még 1882-ben alapítottak a lengyel szocialista hazafiak. (Polska Socjlano-Rewolucyjna Partia, a Proletariat pedig az újságjuk címe volt).

Mint a nevükből látható, valamennyire kapcsolódni próbáltak az orosz szociálforradalmárokhoz, az „eszerekhez”, de mégiscsak hangsúlyozni akarták, hogy ez külön lengyel párt, ezért tették a nevük után mindig következetesen oda az újságjuk nevét is, hogy az orosz ПСР-től megkülönböztessék magukat.)
A PSRP „Proletariat” még sem olyan harcias sem olyan népszerű nem tudott lenni, mint később a PPS, de már rámutatott, hogy lengyel területeken a szocialista eszmékre lehet fogékonyság, és nem csak az ipari munkások körében. Már a PSRP „Proletariatban” is sok olyan ember tevékenykedett, akiknek később fontos szerepük volt egy hazafiasabb szocialista mozgalom létrehozásában, pl. a már emlegetett Feliks Perl és Edward Abramowski. A PSRP „Proletariatot” azonban az 1880-as évek végére gyakorlatilag felszámolták a cári hatóságok.

A szervezet maradványai darabokra estek szét, mígnem 1892-ben Párizsban a tagok újra egymásra találtak, és megalapították a PPS-t, amely a korábbiaknál sokkal jobban hangsúlyozta lengyel nemzeti jellegét.


A PSRP „Proletariat” fő alapító-ideológusa

Ludwik Waryński volt. Ő már 1883-ban orosz fogságba esett, és több évet töltött a Citadella X. pavilonjában, tulajdonképpen vizsgálati fogságban, ítélet nélkül. Végül kényszermunkára ítélték, és a Szentpétervárhoz közeli börtönszigetre, Schlisselburgra küldték. Ludwik ott halt meg, 1889-ben, 32 éves korában.

Egyebek mellett arról is híres lett, hogy fogsága alatt egy verset kezdett írni a reményről, amit később az itt maradó rabtársai is kiegészítettek, így a költemény kollektív alkotásként egyre nőve, közszájon forgott akkoriban. Ez volt a Mazur kajdaniarski, szabad fordításban a Mazurka bilincsben. Ha megtalálom, lehet, hogy majd készítek hozzá egy magyar fordítást.

A PSRP „Proletariat” egy másik jeles tagja

Marcin Kasprzak volt. Ő Wielkopolskából (Nagy-Lengyelországból, amin Nyugat-Lengyelországot értik) származott, azaz a német uralom alatt álló területekről. Folyamatosan átjárkált a Német Császárság és az Orosz Birodalom határán, hogy kapcsolatot teremtsen a német szocdemek valamint a németországi és oroszországi lengyel szocialisták között. Ugyanezt folytatta akkor is, amikor a PSRP „Proletariat” már megszűnt és a PPS lett a lengyel szocialisták fő ereje. Egy titkos nyomdát is működtetett Warszawában, amelyet 1904 áprilisában találtak meg a cári hatóságok. Marcin a letartóztatás ellen fegyverrel védekezett, egy cári zsandárt lelőtt, egyet megsebesített, mire el tudták fogni. Őt is a Citadella X. pavilonjában őrizték, és itt a közelben akasztották fel 1905 őszén.

Ludwikra és Marcinra ma már kevesen emlékeznek, mert az ő emlékezetüket főleg az államszocialista hatalom karolta fel, így sokan inkább látják bennük a nemzetközi szocialista mozgalmárokat, mint lengyel hazafiakat.

Pedig a kettő számukra is összefügött, bár nem fektettek még akkora hangsúlyt a nemzeti elvek hangsúlyozására, mint később a PPS vezetői. Az, hogy ők maguk nem határolták el magukat egyértelműen a kommunistáktól egyszerűen azért volt, mert egy jóval korábbi időszakban tevékenykedtek, mint amikor ez egyáltalán kérdés lehetett.


Más a helyzet a PPS Harci Szervezetének terroristáival, akiknek az alakja már viszont megkerülhetetlennek számít a lengyel függetlenségi mozgalom szempontjából is. A PPS történetéről már itt írtam korábban (számunkra fontos ideológusairól pedig itt.) Ezt most nem is ismétlem meg, akit érdekel (vagy aki még nem érti, hogy miért és hogyan különböznek ők a kommunistáktól, de szeretné megérteni), olvassa el ott. Most elsősorban a PPS legharciasabb tagjairól akartam írni a Citadella kapcsán.

A PPS Harci Szervezetének megszervezése még 1904-ben kezdődött az orosz-japán háborúba való kényszersorozások elleni tiltakozások idején. Mivel többször előfordult, hogy a cári hatóságok kérdés nélkül a tüntetők közé lőttek, a PPS több vezetőjében kialakult a meggyőződés, hogy az egyetlen, amit ezellen tenni lehet, ha visszalőnek.

Így a szakszervezeti pénzből kis kézi revolvereket vásároltak, és a legbátrabb és legmegbízhatóbb híveik közül önkénteseket toboroztak, akik a tüntetésekre ezekkel a revolverekkel a kabátjaik belső zsebeiben érkeztek. Ha a hatóságok a vonulókra sortüzet adtak le, a Harci Szervezet emberei visszalőttek.

Ennek sokszor már a pszichikai hatása is óriási volt: annak megtapasztalása, hogy a rettegett fegyveresek sem sérthetetlenek, hogy egy tüntetésen ők is meghalhatnak, a tüntetőknek sokszor önbizalmat adott, a cári katonákat pedig elbizonytalanította.
Az ilyen kis önkéntes harci egységek fő szervezője

Tomasz Arciszewski lakatos volt, akinek nevével még többször találkozunk a lengyel történelemben.

Az 1905-ben kezdődő oroszországi forradalom során, mikor a sztrájkok és tüntetések állandósultak a Lengyel Kongresszusi Királyság területén is,

Józef Piłsudski („Ziuk”) az eredetileg a tüntetőket védő harcosokból aktív támadó egységeket szervezett, akik készek voltak merényleteket is elkövetni rettegett cári tisztviselők és besúgók ellen, vagy akár pénzszállítmányokat kirabolni, hogy azokból a mozgalmat támogassák. Ziuk az oroszországi forradalomban egy új lengyel nemzeti felkelés lehetőségét látta meg. Természetesen a PPS-ban sem mindenkinek tetszett, hogy a lengyel munkások jólétéért eddig békésen küzdő párt sokak tudatában egyre inkább egy terrorszervezetté válik.

Ez több vitát és szakadást is előidézett a párton belül. Ziuknak (vagy ahogyan akkor álnevén nevezték: „Wiktor elvtársnak”) azonban ez egy legendát teremtett. Főleg azután, hogy az 1905-ös forradalom minden eredménye ellenére nem tudta megdönteni a cárizmust, és egy átmeneti lazulás után a lengyel hazafiak (különösen a szocialisták) üldözése is folytatódott. Ekkor egyre többen jutottak arra a meggyőződésre, hogy az egyetlen kiút a fegyveres harc.

Lényeg a lényeg: a PPS-nak is sok tagja került a Citadella X. pavilonjába, és a Harci Szervezet tagjainak gyakran jó esélyük volt, hogy itt fejezzék be kalandos életüket, ha elkapták őket. Utólag visszanézve lehet vitatkozni azon, hogy a cári hatóságok erőszakossága mennyire tette jogossá és szükségessé a terrorizmust, hogy a PPS-n belül kiknek volt igaza: azoknak, akik békés módon, klasszikus szakszervezeti munkával és oktatással akarták a céljaikat elérni, vagy azoknak, akik azt mondták: muszáj visszaütni. Én sem szeretnék most ebben a vitában dönteni. (Bár sejthetitek, hogy eszmetörténészként és társadalomtudósként szívesebben foglalkozom a PPS ideológusainak gondolataival, azzal, hogy mit lehet belőlük a mai korra átmenteni.)

Egyvalamit azonban el kell ismerni: ezek a lengyel terroristák igazán bátor és önfeláldozó fickók voltak, még ha néha őrültek is. És többnyire vigyáztak arra, hogy merényleteiknek ne legyenek civil áldozatai. (Egyébként éppen ez az, ami megkülönbözteti a XIX. század végi és XX. század eleji európai terrorizmust a jelenkori vallási fanatikusok terrorizmusától.)

Nem véletlen tehát, hogy a szabadságharcos szocialista terroristák közül sokaknak ma is kultusza van.
Az egyik leghíresebb ilyen merénylő

Stefan Okrzeja, akinek a képét nemrég egy pólón is láttam felbukkanni. Ő azért lehet kultikus figura, mert valószínűleg ő volt a PPS Harci Szervezetének legfiatalabb tagja. 1904 októberében egy háborúellenes tüntetésen Leszno-ban megmentette a PPS helyi szervezetének zászlóját a nagy rendőrroham közepette. Később ott volt a Harci Szervezet legelső fegyveresei között, például az 1904. november 13-ai varsói Grzybowski téri tüntetésen, az első alkalmon, amikor a PPS visszalőtt.
1905 márciusában több társával merényletet követtek el az egyik varsói rendőrkapitányság ellen. Elsősorban annak vezetőjét, a gyűlölt cári rendőrfőnököt, a balti német származású Karl Nolckent akarták megölni. Az akció nem sikerült, bár több rendőr meghalt, és Nolcken is megsebesült, de túlélte. Stefan viszont megsüketült az egyik közelében felrobbanó bombától, majd elkapta a rendőrség. 1905 júliusában akasztották fel itt, a Citadellában. Még 20 éves sem volt.

Az épület külső falán találtam ezt a különös, nagyméretű emléktáblát. „Kedveseim” megszólítással kezdődik, és „Stefan” aláírással ér véget, ezért joggal gyanítom, hogy ez Stefan Okrzeja utolsó levele lehet a családjának. Mármint annak kőbe vésett másolata.

Stefannál ma már kevésbé ismert hős, pedig a PPS Harci Szervezetének egy sokkal fontosabb kulcsfigurája

Józef Mirecki vagy a harcostársai által emlegetett becenevén „Montwiłł”. Ő volt Józef Piłsudski mellett a legfőbb szervezője a PPS Harci Szervezetének. Viszont míg Ziuk elsősorban szervező, stratégiai tervező és propagandista volt, Montwiłł ténylegesen harcos is: valószínűleg jóval több konkrét fegyveres akcióban vett részt, mint Ziuk. Nemesi származású, de fizikai munkás, lakatos volt, és szocialistaként valószínűleg a cárhoz hű apjával is szembekerült. A Harci Szervezet tagjaként több sikeres pénzrabló akciót vezetett és hajtott végre. 1905 augusztusában lecsapott rá az Ohrana. Montwiłł a tetőn át próbált elmenekülni, majd nem látva más kiutat, úgy döntött, hogy főbelövi magát. De megcsúszott, és a saját álkapcsát lőtte át. Így esett fogságba. A Citadellából átvitték a Páva utcai börtönbe (a „Pawiakba”), ami a város közepén volt, így könnyebb volt belőle megszökni. És Montwiłł meg is szökött, mihelyt az állkapcsát helyretették. Még évekig folytatta sikeres akcióit, míg végül 1907 novemberében újra a hatóságok kezébe esett. Ezúttal nem volt menekvés: 1908 októberében őt is a Citadellában akasztották fel. Ki tudja, ha életben marad, miféle sikeres hadvezér, légiószervező, elismert katonatiszt lehetett volna belőle. Így azonban az alakja eléggé elhomályosult az életben maradt másik legenda, Józef Piłsudski mellett.

Ha már megint eljutottunk Ziuk Piłsudskihoz: róla több helyen is megemlékeznek a kiállításon. Természetesen egyik nevezetes tette, hogy azon kevesek között volt, akiknek sikerült a Citadella börtönéből megszökniük.

Pontosabban nem is megszöknie sikerült, mert innen az elég reménytelen vállalkozás lett volna, csak elérnie, hogy átvigyék egy másik helyre, ahonnan könnyebb volt meglógni.
Ziuk egyébként még 1900-ban esett az Ohrana fogságába, mikor még nem a PPS Harci Szervezetét vezette (nem is volt akkor még ilyen), hanem a párt nyomdáját, a Robotnik (’Munkás’) című újság kiadását. Szóval még közel sem volt annyira veszélyes figura, mint amilyenné később vált. (Ha akkor fogták volna el, nem biztos, hogy ilyen egyszerű dolga lett volna.) Azt, hogy a Citadellából elszállítsák, úgy érte el, hogy elmebetegséget szimulált. Egyesek szerint ennyire jó színész volt, mások szerint az őt vizsgáló orvos is szimpatizált vele. Mindenesetre valahogyan egy pétervári elmegyógyintézetbe került, ahonnan aztán az éppen ott tevékenykedő lengyel barátai kicsempészték, és felrakták egy londoni hajóra. (Évekkel később aztán Marcin Kasprzak is megpróbált ugyanehhez a módszerhez folyamodni, hogy őrültnek tettette magát, de neki akkor már nem sikerült az őreit átverni.)
Az egyik cellában meghallgathatjuk Piłsudskinak a szökéséről készült visszaemlékezését (sajnos nem az ő saját hangján), és az egészet egy Hubert Czajkowski rajzaiból készült animáció kíséri).
Ziuk csak évek múlva tért vissza lengyel területre, de akkor már nem a Kongresszusi Királyságban, hanem Krakówban telepedett le. Az Osztrák-Magyar Monarchia hatóságai elnézték, hogy egy „terroristavezér” náluk keres menedéket, cserébe Piłsudski bizonyára számos információt szolgáltatott arról, amit az orosz hadseregről és rendőrségről az akciókhoz szükséges adatgyűjtések során megtudott.
Ziukot gyakran érte az a vád, hogy másokat küld a halálba és az esélytelen harcba maga helyett, de a valóság az, hogy néha ő maga is átment az orosz területre, és személyesen résztvett a Harci Szervezet akcióiban. Az egyik leghíresebb ilyen vállalkozása a nagy vonatrablás Bezdanyban (Bezdonysban, a mai Litvánia területén). Egy külön kiállítóteremben (cellában) erről az akcióról is megemlékeznek.
(Én is külön megemlékeztem róla most tavasszal, mikor egy vidéki magyar múzeum felkérésére kiállítást készítettem a lengyel függetlenségi harcokról, mert ez egy extraérdekes szelete a történelemnek. Viszont ott történt meg az a csúfság, hogy a múzeum vezetősége nem akarta kitenni még kiállítási tárgyként sem a PPS jelvényét. Beijedtek a vörös kalapácstól, mint állítólagos „kommunista” jelvénytől. Most komentáljam ezt?)

Az akció lényege az volt, hogy a bezdonysi vasútállomáson a PPS Harci szervezetének egy 30 fős csoportja megrohant egy orosz katonákkal megrakott pénzszállító vonatot. Az őröket szállító vagonokat megszórták bombákkal, jónéhány katonát tűzharcban lelőttek, aztán felmarkoltak pár százezer rubelt és az őrség fegyvereit, kitűztek egy „PPS” feliratú vörös zászlót a vasútállomásra, majd olajra léptek. A lengyel hazafiak közül mindenki élve került ki az akcióból, pedig az oroszok nem adták könnyen magukat, kemény tűzharc kellett a vonat elfoglalásához.
Ez a vonatrablás azért vált annyira nevezetessé, mert nem sok rablótámadást lehet mondani a történelemben, amiben négy későbbi miniszterelnök vett részt.
Ziuk Piłsudskin kívül ugyanis ott volt még

Tomasz Arciszewski, Walery Sławek („Soplica”) és Aleksander Prystor („Katajama”) is.

Későbbi sorsuk is érdekes. Mikor Piłsudski később Lengyelország diktátora lett, Soplica és Katajama a legfőbb híveinek számítottak, mindkettőjükből ő csinált miniszterelnököt különböző időkben.

(Az öreg Piłsudski és az öreg Prystor, aki hű maradt a régi mesterhez, de elárulta az eszmét...)
Tomasz Arciszewski ellenben nem a régi haver személyéhez kívánt hű maradni, hanem az eszményhez, amiért együtt küzdöttek: ellenzékben maradt, és továbbra is a PPS színeiben tevékenykedett a társadalmi igazságosságért. Ő már a II. világháború alatt lett miniszterelnök a londoni emigráns lengyel kormány élén.

A bezdonysi vonatrablásról is Piłsudski emlékiratainak részletét lehetett meghallgatni, és ehhez is készült egy animáció-vetítés, de az nem volt túl szép, inkább olyan öncélúan művészkedő, kifejezetten elmosódott alakokkal.

Pedig ez a történet (mint ahogy általában a PPS Harci Szervezetének története) egy izgalmas történelmi akciófilmért vagy legalábbis egy eastern-westernért kiált. Reméljük majd valaki megcsinálja. (Eddig egy próbálkozás volt: egy Piłsudski életéről szóló TV-sorozatban. De erre ne pazaroljátok az időtöket, elképesztően dögunalmas.)

Még két ember van, akiket a Citadella szocialista rabjai közül mindenképpen érdemes megemlíteni kétes világhírük okán. Már csak azért is, hogy lássuk, hogy afelől a hazafias-forradalmár alapállás felől, amiből a PSRP „Proletariat” és aztán Piłsudskiék kindultak hányfelé vezetett, vezethetett út.
A PPS mellett ugyanis létezett egy kisebb, és jóval dogmatikusabb irányba elmenő párt is az orosz-lengyel területeken, SDKPiL (SocjaldemokracjaKrólestwa Polskiego i Litwy – a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártja) néven. Ők a PPS tagjaival ellentétben úgy gondolták, fontosabb az orosz szocdemekkel, akár a bolsevikokkal is együttműködni egy eljövendő nagy forradalom érdekében, még akkor is, fontosabb, mint a lengyel területek Orosz Birodalomtól való függetlenségének kivívása. Emellett ez a csapat egy jóval elméletibb párt volt nagy gondolkodókkal. Érdekes, hogy adott pillanatban ők látszottak békésebbeknek a PPS-nál, a jövőjük mégis nekik alakult sötétebben. (Legtöbbjük ugyanis az orosz bolsevikok szövetségese, majd a Lengyel Kommunista Párt alapítója lett. Ők általában nem vették észre milyen mocskos játszmák eszközei lettek a szovjet vezetők körében. Csak későn ébredhettek erre rá, mikor Sztálin a legtöbbjüket főbelövette.) A SDKPiL két leghíresebb tagja pedig (akik szintén a Citadella rabjai voltak egy időben) Rosa Luxemburg és Feliks Dzierżyński voltak.

Rosa Luxemburg Zamośćból jött, jiddis anyanyelvű zsidó családból, ennélfogva jóval kevésbé kötődött a lengyel államiságot helyreállítani igyekvő romantikus szabadságharcos hagyományhoz, ami a PPS tagjaira olyannyira jellemző volt. Az persze, hogy igyekezett a lengyel szocdem-mozgalmat beilleszteni egy nemzetközi keretbe, hogy szövetségeseket keresett más országokban, érthető. Azt viszont nem vette észre, hogy a lengyel területek egyáltalán nincsenek annyira beágyazva az Orosz Birodalom gazdasági rendszerébe, mint ő elsőre gondolta. Ezzel kapcsolatban két emberrel is nagy (de azért korrekt, és utólag szemlélve: rendkívül érdekes) elméleti vitába keveredett. Az egyik Kazimierz Kelles-Krauz volt, a PPS ideológusa, közgazdásza, elméleti írója. Kazik gazdasági alapon mutatta ki, hogy az orosz cári rendszer a maga gyarmati szemléletével mennyire visszahúzó módon hat a lengyel gazdaságra is. Ettől megszabadulni tehát indokolt lehet még szocialista szempontból is. A másik, aki vitába szállt Rosával, nem volt más, mint Vlagyimir Lenin, az orosz bolsevikok vezére, aki egyszerűen a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozott a vitában, vagyis arra: nem lehet erőltetni, hogy polákok és oroszok együtt vívják meg a maguk forradalmi harcait. (Ez a vita még a XX. század első éveiben zajlott. Az más kérdés, hogy Lenin aztán az I. világháború után nem ebben a szellemben cselekedett: támogatta Lengyelország orosz-bolsevik meghódítását valami világforradalmi ideológia jegyében, nem véve észre, hogy a maga felszabadító ideológiája már itt ugyanannak a hódító imperializmusnak az eszközévé válhat, amit a cári rendszer is képviselt.)
Maga Rosa még az 1906-ban, az akkori oroszországi forradalom idején került a X. pavilon börtönébe. De igazából nem sokáig ült ott, mert akkoriban a cári hatóságok az ilyen elméleti tudósoknál sokkal veszedelmesebb ellenfélnek tekintett PPS-harcosokra vadásztak inkább. Ha pedig Rosa későbbi életét nézzük, láthatjuk, hogy sokkal inkább a német és a nemzetközi munkásmozgalomhoz kötődött, mint a lengyelhez, és végül nem a lengyel ügynek, hanem a német forradalomnak vált a mártírjává 1919-ben.

(Lehetne még hosszan vitatkozni a személyéről, hogy szocdemnek vagy kommunistának tekintendő-e ő, vagy valamiféle átmenetnek a kettő között, de most nem ez volt a célom. Inkább az, hogy a Citadella kapcsán a lengyel mozgalomban való helyéről beszéljek. Magáról a gondolatairól majd vitázunk máskor. Szerintem egyébként sok van bennük, ami ma is megfontolandó lehet.)

Feliks Dzierżyński, álnevén a „Vascsillagász” (Żelazny Astronom) egy kicsit más eset. Ő litvániai lengyel nemes volt, mint Piłsudskiék, tehát ugyanabból az erősen romantikus színezetű szabadságharcos-függetlenségi hagyományból merítette az első inspirációit, mint Ziuk és köre. Hogy hogyan lett belőle mégis bolsevik, majd pedig a világ egyik legkegyetlenebb politikai rendőrségének létrehozója?

Talán úgy, hogy belőle a hosszú börtönévek, a X. pavilon kegyetlen cellái, a hosszú száműzetés (a Citadellában összesen két évet ült, és további három évet más, nem kevésbé kemény börtönökben), szóval a világjobbító szándékáért kapott sok megaláztatás és szenvedés egész mást hoztak ki, mint azokból, akikről eddig az előző és a mostani bejegyzésben olvastatok.

Nem is annyira a nacionalizmust, mint ideológiát ölhették ki belőle, hanem az emberekbe vetett hitet, azt hogy a Világot másképpen is meg lehet tisztítani a mocsoktól, mint tűzzel és vérrel. Nem biztos, hogy csak a cinikus bosszúvágy maradt benne, de abban nem hitt, hogy akár az ellenfelekkel, akár a barátokkal érdemes kíméletesnek maradni, hogy az eszközök is számítanak a célhoz, amit elérni akarunk. Én legalábbis így látom, azalapján, amit eddig tudok róla.

Mindenesetre érdekes, hogy az öccse,

Władysław Dzierżyński viszont megmaradt amellett a romantikus lengyel hazafiasság mellett, amit otthonról hozott, és a lengyel hadsereg tisztje (katonaorvosa) lett az új Köztársaságban. Végül a GeStaPo áldozata lett a II. világháború alatt. Nem tud nem eszembe jutni a kérdés: vajon mi lett volna vele, ha a szovjetek kezébe jut? De ezt a kérdést persze értelmetlen feltenni.

Még sokmindent tudnék mesélni a Citadelláról és rabjairól, de itt most befejezem. Hogy ajánlanám-e nektek megtekintésre ezt a múzeumot, ha Warszawában jártok? Nem tudom. Nem tudom, ez a múzeum kinek mennyire lehet érdekes kívülről. De mint látjátok, nekem nem csak azért volt egy érdekes tapasztalat ezt bejárni, mert megismertem egy újabb, a lengyel kultúra szempontjából fontos nemzeti emlékhelyet, hanem azért is, mert ennek kapcsán beszélhettem nektek egy csomó fontos témáról, amik engem foglalkoztatnak. Talán már ezért is megérte ide elsétálni.