2016. január 28., csütörtök

Motivációs film magyaroknak (azaz nekünk)

(Az előző bejegyzés azért készült, mert úgy éreztem, mindezt el kellett mondanom, mielőtt nekiállok kritikát/ajánlót írni A Lovasíjász című filmről. A film ugyanis kiváló lett, de a bemutatón a közönség jelentős része ahelyett, hogy a filmről, Kassai Lajosról, a lovasíjászatról, harcművészetről, sportról, spiritualitásról akart volna beszélgetni, belemerült „az Akadémia” elleni gyűlölködésbe. Szerintem nem ez volt a film üzenete. De kétségtelen, hogy a több mint két óra játékidőben van öt perc, amikor a Magyar Tudományos Akadémiát bírálják. De akinek ez jön le a film üzeneteként, annál szerintem komoly gondok vannak. Ezért ezen lépjünk is túl, és foglalkozzunk a film fennmaradó részével.)


Kassai Lajos egy tiszteletre és csodálatra méltó ember. Volt bátorsága nekivágni álmai megvalósításának vagy inkább önmaga megismerésének, egy csodálatos tudás megszerzésének. De ha csak azt nézzük: a semmiből egy új sportágat teremtett saját szabályrendszerrel. Ez a sportág pedig ma már az egész világon elterjedt, és én biztos vagyok benne, hogy pár évtizeden belül olimpiai sportág is lesz. Szóval: szerintem Kassai Lajos, a lovasíjászok legfőbb Kagánja, egy olyan ember, akire büszkék lehetünk, mint honfitársunkra. Éppen ezért: megérdemelt ő egy filmet. És a film igyekezett méltó lenni hozzá, amennyire lehet. De az élmény nem ér fel Kassai Lajos könyvének elolvasásával.

Bár talán nem is ugyanaz a feladata, mint annak. (Emellett természetesen a filmben is elhangzik sok mély és szép gondolat, ami a könyvben is benne van.)
A könyv egy folyamatot ábrázol egyébként, egy ember lelki fejlődésének és egy sportág születésének folyamatát. A filmből ez hiányzik, inkább egy állapotról szól, a mostani Völgyet mutatja be. Kevés szó van arról, hogy hogyan jutott el Kassai Lajos idáig, hogy egy világszerte becsült Nagy Kagán lett. Nekem éppen az hiányzott, hogy arról is halljunk, hogy ez micsoda küzdelmekbe került, és hogyan született az egész fokról fokra. De a film általában is inkább atmoszférateremtésről szól, mint történetmesélésről vagy ismeretterjesztésről. (Lehet, hogy jobb is így. A lovasíjászat érdekes dolog, a Völgy maga a csoda, és ezt érdemes szemlélődve nézni. Amikor ismeretterjesztés irányába mozdul el a film, abból csak áltudományos anyázás lesz, amint erről szó volt. Szerencsére ez nem tart sokáig.) Ezért is mondta a rendező, hogy ez nem annyira dokumentumfilm.
A hangulatteremtés azonban kitűnő: a jó ritmus teszi, hogy a több mint kétórás alkotás egy percre sem válik unalmassá. Megfelelően váltják egymást a szép álló- és a nagyon dinamikus képek. Az előbbieknél feltűnő, milyen sok a légifelvétel (nekem néha már túl sok volt, de ez persze egyéni vélemény). Az utóbbiaknál a rendező tudatosan alkalmazza az akciófilmeknél is bevált eszközöket: a gyors vágásokat, a több kameraállást és a nagyon erős hangulatfestő zenét. (A filmhez nem válogatták a zenét, hanem saját zeneszerzőt kértek fel. És a zeneszerzőt egy külön elismerő hátbaveregetés illeti meg, mert fantasztikus munkát végzett.)

A film Kaposmérőn (és a Völgyön) kívül elkalauzol bennünket a Világ két érdekes távoli pontjára is: Kínába, ahol Nagy Kagánunk a hunok nyomát keresi és Kanadába, ahol tanítványa,

Borsos Róbert terjeszti a lovasíjászatot a Kassai-féle szabályrendszerrel. Érdekes, de nem véletlen, hogy leglelkesebb követői egy indián rezervátum lakói. Erről még többet is szívesen megtudtam volna. (A kínai résznél szerettem volna, ha gyorsan vége van és befejezik végre a magyar történészek sértegetését. Nem mintha néha nem érdemelnénk meg, de lásd az előző bejegyzést.)

A legjobb részek mégis azok, amikor az edzéseket nézhetjük. Remek (és változatos) tippeket kaphatunk belőlük, mert a Kagán ötletekből kifogyhatatlan. (És a film kimondatlanul azt is hangsúlyozza, hogy mennyire fontos, hogy a ló is kilépjen néha a saját komfortzónájából.) Emellett láthatjuk, milyen jó az is, ha egy közösség, egy csapat formálódik, és milyen elengedhetetlen, hogy a közös fegyelmet, az együttmozgást is fejlesszük az egyéni technika mellett. („Ahogy a közösségi gyakorlatok a személyiséget, úgy a magányos edzések az egyéniséget hivatottak fejleszteni.” –mondja Kassai Lajos. Érdemes belegondolni, hogy a kettő nem feltétlenül ugyanaz.) De a Mester tanítványaival folytatott beszélgetéseiből azt is láthatjuk, hogy milyen fontos az egyén megőrzése is a közösség számára: különösen érdekes az a rész, amikor az ember értékéről és az elkallódásról beszélget egy nehéz sorsú tanítvánnyal.

(Edzőtáborban. A résztvevők fokozatuknak megfelelő kaftánban: Tanuló I.: kék, Tanuló II.: zöld, Tanuló III.: bordó, Mester I.: fekete, Mester II.: vörös, Mester III.: sárga. Igaz, ilyen fontos információk sem derülnek ki a filmből, csak a könyvből.)

A másik felemelő látvány a lovasíjász-világkupa megnyitója, amelyen huszonkét ország zászlóját lengeti a szél. És nemcsak külföldön élő magyarok jönnek a világ szegletéből, hanem mindenféle emberek. Ekkor döbbenhetünk rá igazán, mekkora kincs ez a lovasíjászat: olyan valami lehet nekünk magyaroknak, mint a japánoknak a Kendo vagy az Aikido, a kínaiaknak a kung-fu, az indonézeknek a pencsak-szilat, a braziloknak a capoeira, stb. Érdemes ezt megbecsülni.

Mindeközben feltűnő lehet, hogy a Kagán milyen keveset beszél magáról. (Mint ahogy maga a film sem véletlenül kezdődik a láthatatlan emberről szóló idézettel A láthatatlan emberből.) Ehelyett hosszú perceken át nézhetjük Kassai Lajost edzés közben, és rájöhetünk, hogy valójában ez a lényeg, nem az, hogy adatokat tudjunk meg róla. Mármint látni, hogy ez a kalandos életű, sokat látott, és még mindig sokat látó ember hogyan talál magának mindig új és új kihívást. Megnyert már minden versenyt (na jó, a sportágban, aminek ő dolgozta ki a szabályzatát, de nem csak abban) felállított több rekordot lövésgyorsaságban és az egy nap alatt leadott lövésmennyiségben, egy egész Világon nagyrabecsült iskolát vezet, de még mindig nem ül a babérjain. Ha másban nem, az új edzésmódszerek kitalálásában villogtatja a kreatvitását: lő korcsolyázva, egykerekű „monociklin” és kötéltáncolva, és az erőnléti edzésre is egészen ravasz módszereket dolgoz ki.

(A versenypálya modellje)
Összességében nem csoda, hogy a film a bemutatón zajos ünneplést kapott, de ez inkább magának Kassai Lajosnak szólt, mint a filmnek. De a film is megérdemli az elismerésünket, és Kaszás Géza a színészből most rendezővé előlépő művész is.

(Ő amúgy elkötelezett népszerűsítője minden lovassportnak a Vágtass velem című műsorban is. De ha már lovasíjászatról van szó nem hagyhatom megemlítetlenül azt a fun factet sem, hogy Koltay Gábor rossz emlékű Honfoglalás-filmjében ő játszotta Ond vezért.

Erre persze senki nem emlékszik már, mert ott neki sem volt más szerepe, mint az összes többi biodíszletként funkcionáló vezérnek: merengő tekintettel kellett hosszú snitteken át maga elé néznie, amit általában premier plánban mutattak. Ha jól emlékszem, egyedül Tas (Dörner György) volt közülük az, akinek volt egy csatajelenete is, így íjat is foghatott a kezébe. Ő viszont inkább ne készítsen filmet a lovasíjászatról meg úgy általában! De elég a gonoszkodásból!)

Kaszás Géza amúgy azt mondta, ő kerüli a dokumentumfilm kifejezést. Sokkal inkább motivációs filmnek nevezte az alkotását. (Annak tényleg jó.) Ennek kapcsán két fontos dolgot mondott még. Az egyik: szeretné, ha ez a film minél több iskolába eljutna. Én ezt nagyon támogatom, és remélem meg is tudom valósítani. (Természetesen meg is beszélném a látottakat a tanítványaimmal, és azt azért elmondanám nekik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem vén trottyok összeesküvése a Habsburgokkal, Hunfalvy Pál nem a Sátán, hanem egy jószándékú tudós volt, és hogy általában: lehet Kassai Lajost úgy is csodálni, hogy közben nem gyűlölködünk véres szájjal más magyarok és a magyar tudomány ellen, mint azok a Hiszen Kassai Lajos maga is segíteni és közösséget teremteni akar, nem magyar embereket elválasztani egymástól. Látjátok, én sem tudok túllépni azon, ha tisztes szakmámat vérig sértik...)
A másik dolog, amit a „motivációs film” kapcsán mondott Kaszás Géza:
„Mind Kassai Lajosok vagyunk.”
Vagyis: ha nem is lövünk mind lóhátról reflexíjjal, Kassai Lajos példája akkor is nagyon fontos üzenet: mindegyikünkben hatalmas energiák és lehetőségek vannak, és jellemünket, küzdeniakarásunkat csiszolva óriási dolgokra lehetünk képesek. És ki tudja, talán még valami egészen maradandót is sikerül megalkotnunk.

1 megjegyzés:

  1. Sajnos nagyon sulykoló, kirekesztő, ellenvéleményt nem tűrő a film hangvétele, és a szerkesztése is átgondolatlan. A tengernyi bölcselet csak fel van halmozva, de nincsenek végigvezetve. Ez valójában nem dokumentumfilm, hanem reklámkampányfilm, vagy még inkább egy 2 órás oktatóvideó. És kifejezetten önelégült Kassai Lajos modora. Akármennyi érdeme és eredménye van, tanítóként és mentorként SOHA nem bíznám a világról alkotott képem formálását - vagy bárki másét - erre az emberre.

    VálaszTörlés