Versek (Kölcsey)

Ma ugye azért van a Magyar Kultúra napja, mert Kölcsey Ferenc január 22-ére dátumozta a Himnuszt (illetve a Himnusz a magyar nép zivataros századaibólt). Kölcsey Ferencről mind tanultunk az iskolában, és boldog, aki tovább jutott annál, hogy ő írta a Himnuszt meg a Husztot. Mi szerencsére tovább jutottunk ennél. A Himnusz egy jó vers (még ha nem is feltétlenül nemzeti indulónak való lenne) és a Huszt is az, de ezek csak egy jéghegy csúcsai, nem is feltétlenül a legszebb csúcsai.
Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer a színpadon kellett eljátszanom Kölcsey Ferencet. (Már akkor is jól tudtam hunyorítani a bal szememmel, márpedig a valóságban ő is a bal szemére volt vak. De nem ezért kaptam meg a szerepet…) Akkor a szerepre való készülésként rengeteg versét elolvastam Kölcseynek (Ferkének), meg a Parainesist is, szóval mindent, amit tudtam, meg persze az összes életrajzát is. Akkor csodálkoztam csak el, hogy micsoda verseket írt ez az ember. Szinte már „modern” verseket a XIX. század első felében! Akkor szerettem meg végképp. A közéleti pályája meg, nos az mindig szimpatikus volt nekem. Olyan ember volt, aki tudta, hogy a nemzeti élet megteremtése a nemzeti művelődés megteremtését jelenti. Ezért tevékenykedni pedig van olyan dicső dolog, mint nemzeti zászlók alatt verekedni. Sőt, általában a művelődésszervezés dicsőbb is.
Úgyhogy most következik néhány vers Kölcsey Ferenctől, a Magyar Kultúra Napja alkalmából:

Kölcsey Ferenc:

A költő

Két istenasszony amidőn születtem

Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,

S most, mint örökre vidám grácia

Szelíd tavaszban lengenek mellettem

Egyik, kitől az égi lantot vettem,

Az édesen ömlő Harmonia;

Másik te vagy csendes Fantázia,

Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem

Amannak oltárt nyögdelő szelek

És búsan ömlő csermely zúgásánál

Echónak ellenében szentelek

Neked virító bükkjeim sátoránál,

Merengve hallván a Dryasokat,

Fűzök hakadba rózsalombokat

A Szabadsághoz

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,

Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,

Fennröpültedből kegyesen mosolygván,

Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő

Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,

Ints, zajos habként dagadozva várom

Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja

Fenndicsőséged ragyogó világát,

S megszokott rabság’ kezein tudatlan

Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,

Mert gyakor szélvész kavarog fölötted,

Mert halálhörgés diadalmi pályád

Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint

Villogó szélvész dörög is körűlem.

S zöld borostyánod noha fürteid közt

Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,

Csókodat várom szerelemben égve,

Csókodat szomjún epedő ajakkal,

Jer, ne tagadd meg!

Költő

A költők lángkebelében

Kínos, édes érzelemmel

Mely derűlet s alkony vív!

Mondjátok meg, ó, mi az,

Ami búban és örömben,

Kedv s keserv pillantatában

Itt benn habzik, itt benn küzd,

S mély titoknak fátyolában

Mennyet s poklot rejtve sző?

Nékem is pirúlt az élet,

Mint tavasznak hajnala,

S milliom szín pompájában

Fennragyogva szállt felém.

És feküdtem szép ölén,

Szívtam kelyhe balzsamát,

S mért hogy a legédesebb csöpp

Fájdalommal elvegyűlve

Forra végig ajkamon?

Röppenj, röppenj, szűk Jelenlét!

Keskeny nékem e határ;

Múlt s Jövő tekintetemnek

Messze, messze, messze int.

Ismeretlen, szent Haza!

Hol vagy, ah, rendelve nékem?

Nyugtalan szív, merre vágysz?

Intés

Zeng hazát és zeng szerelmet,

Magyar hű nép, a lant;

Ó ne bánd, ha lágy hangjától

Szíved meg-megdobbant!

És ne bánd, ha lágy hangjától

Szívedre bánat gyűl;

Mélyen az tekint magába,

Ki bús érzésben űl.

Jer, borúlj el csendes órán,

Múltról jövőig hass;

Vágyva pillants föl, magasra:

Mint naphoz küzdő sas.

Vágyva pillants föl, magasra,

Im itt, ami fenntart:

Könny a szemben, láng a mellben,

S a kézben ősi kard!