A színész
Földes Gábor 1923-ban született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult színésznek és színházi rendezőnek; közben a NéKOSz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) által működtetett Horváth Árpád Színészkollégium tagja volt. Tehát egyike annak a népi kollégista generációnak, akik a II. világháború utáni években „a világ megforgatásának” azaz egy igazságosabb társadalom felépítésének igényével vágtak neki az életnek, és adtak egy alternatív demokratikus oktatási-nevelési modellt a magyar történelemnek. Reményeikben aztán csalódniuk kellett, mikor a népi demokrácia helyett a Rákosi-diktatúra kezdődött 1949-ben többek között a NéKOSz feloszlatásával. Ennek a generációnak a tagjai különböző értelmiségi pályákon helyezkedtek el, és a diktatúra sötét éveiben is igyekeztek szakmailag helytállni. 1956-ban harmincas éveikben jártak, és a forradalomban többnyire az újrakezdés, társadalmi terveik megvalósításának új lehetőségét látták.
Maga Földes Gábor 1956-ban éppen Győrben a Kisfaludy Színház színésze és rendezője volt, megbecsült, tisztelt, szeretett ember. Így történhetett, hogy a forradalom után létrejövő új helyi önkormányzati szervbe a Győri Nemzeti Forradalmi Tanácsba is beválasztották. Ebben a Nemzeti Tanácsban egyébként is elég érdekes és tehetséges emberek gyűltek össze.
- Az elnök Szigethy Attila volt, aki már a Horthy-korszakban is Kapuvár főjegyzője volt, de a nép bizalmából a II. világháború után is a helyén maradt. A Rábaközben ő volt a Nemzeti Parasztpárt szervezője. 1956-ban, mikor a NPP újjászerveződött, beválasztották a párt országos vezetőségébe is.
- Ott volt aztán Kéri József, egy másik korábbi népi kollégista, Lajosmizséről származó parasztfiú, egykor a NéKOSz alapító és vezető intézményének a Györffy Kollégiumnak a tagja. (Szintén egykori NPP-tag is) Ő az ’50-es években Nagy Imre mellett dolgozott, 1955-ben a miniszterelnök leváltásakor helyezték át Győrbe, az ottani ügyészség élére.
- A Nemzeti Tanács tagja volt még Tihanyi Árpád is, aki szintén még a két világháború között kezdte közéleti pályafutását.
(Balról jobbra: Szigethy Attila, Földes Gábor, Tihanyi Árpád és Kéri József)
Mikor 1956. október 26-án Mosonmagyaróváron a határőrlaktanyából tüzet nyitottak az épület előtt gyülekező fegyvertelen tömegre, aminek száznál is több halálos áldozata volt, Szigethy Attila Földes Gábort és Tihanyi Árpádot küldte ki a sortűz felelőseinek letartóztatására, és a további vérontás megakadályozására.
Gábornak a helyszínre érve sikerült bejutnia a laktanyába, és igyekezett rávenni a parancsnokot, hogy adják magukat az igazságszolgáltatás kezére. Ekkor azonban az épületbe benyomult a civil tömeg, és több tisztet is meglincseltek. Azt viszont sikerült megakadályozni, hogy újabb lövöldözés kezdődjön, és Földesnek így is sikerült az autóján több (a sortűzben valószínűleg vétlen) határőrtisztet kimentenie. Összességében tehát végül is megakadályozta, hogy az események még jobban elfajuljanak.
„Ha én nem tétetem le a fegyvert, nem tudom, mi történt volna, de így sokkal kevesebb vér folyt. Ez a laktanya nem tudta volna tartani magát november 4-ig.” –mondta később Földes Gábor a bíróság előtt.
A szovjetek november 4-én Győrt is megszállták, de fegyveres ellenállással nem találkozván a vezetőket nem bántották. A Nemzeti Tanács egykori tagjai még kiadták a Hazánk című lapot, illetve megfogalmaztak egy kiáltványt, amelyben követelték a többpártrendszer általános fenntartását, és az általános választások megtartását. Vagyis a szovjet beavatkozástól függetlenül a Kádár-kormány jóindulatában még bíztak. Ezt az is jelzi, hogy bár lehetőségük lett volna, sem Szigethy, sem Földes, sem Kéri, sem Tihanyi nem próbáltak átszökni a határon Ausztriába. (Akik viszont féltették az életüket, azokat nem akadályozták az ország elhagyásában.)
1957 tavaszáig nem is volt mindenhol egészen tisztázott, hogy a fegyveres ellenállás felszámolásán túl az új hatalom (amelyben a Rákosi-rendszer fenntartói, és annak Párton belüli ellenfelei is ott voltak) fog-e megtorlásokat alkalmazni a forradalmi események résztvevőivel szemben. Így történt, hogy ez év májusáig még Földes Gábor is gond nélkül dolgozhatott tovább a Kisfaludy Színházban, áprilisban még bemutatták egy rendezését. Május elején viszont letartóztatták. A mosonmagyaróvári lincselések miatt akarták rá hárítani a felelősséget. Meghökkentő, hogy a vádiratban egészen nyíltan megírták, hogy még Gábor Mosonmagyaróvárra érkezése előtt, október 26-án több mint 100 ember halt meg a határőrség és az ÁVH sortüzében, mégsem vetette fel senki, hogy ennek a vérengzésnek a végrehajtóit is felelősségre kellene vonni. Még meghökkentőbb az ítélet: Tihanyi Árpádot és Földes Gábort felmentették a gyilkosságra való felbujtás vádja alól, viszont az államrend megdöntésére való szervezkedés vádjával ítélték halálra őket! (!!!) Hiába jártak közben az érdekükben az ország híres színészei is, mindkettejüket felakasztották (Tihanyi Árpádot 1957 decemberében, Földes Gábort 1958 januárjában.) Mint már említettük a volt népi kollégisták közül elég sokan tevékenykedtek a forradalomban, amiért később különböző büntetéseket kaptak, de tudomásunk szerint Földes Gábor volt közöttük az egyetlen, akit ki is végeztek. (Bár egészen biztosan voltak olyanok is, akik harcban estek el.)
A letartóztatás elérte a Győri Nemzeti Tanács többi tagját is. Szigethy Attila 1957 augusztusában a győri katonai kórház ablakán kiugorva lett öngyilkos, még mielőtt elítélhették volna. Így nevét általában meg szokták említeni a megtorlás áldozatai között. (Bár mellesleg megfigyelhető tendencia az egyébként teljesen logikátlanul működő megtorlásban, hogy parasztpártiakat általában nem ítéltek halálra, de ki tudja, mit tettek volna Szigethy Attilával, ha életben marad.) Kéri József 7 év börtönbüntetést kapott, valószínűleg ő is 1963-ban szabadult ki.
A tanár úr
Brusznyai Árpád tanár. Ő 1924-ben Derekegyházon született. Tehetséges, sokoldalú ember volt. A ’40-es évek közepén a magyar tudósképzés központjában, az Eötvös József Collegium tagja volt. A magyar klasszika-filológia egyik jövőbeli nagy alakját látták benne. Az ELTE-n egyetemi katedra várt volna rá, de mivel az apja egy időben csendőr volt, végül nem lehetett az ógörög és a latin nyelv professzora. Először Vácon lett kántor, majd Veszprémben, a Lovassy László Gimnáziumban magyar- és latintanár. Egykori tanítványai szerint rendkívül barátságos, jófej tanár volt, amellett műveltségével mindenkit ámulatba ejtett. Egy időben a gimnázium kórusát is ő vezette.
1956-ban ő lett a Veszprémi Forradalmi Munkástanács vezetője. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a város megúszta véres események és lincselések és nagyobb lövöldözések nélkül a forradalmat.
A forradalom leverése után egy időre szovjet fogságba került, de nemsokára elengedték, és 1957 tavaszáig még őt sem bántották. Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban taníthatott tovább (ahová ő maga is járt egykor). 1957 áprilisában aztán őt is letartóztatták. Életfogytiglani, azaz bizonytalan idejű börtönbüntetést kapott (amelyből, mint utólag tudjuk, legkésőbb 1963-ban, de lehet hogy már 1961-ben szabadulhatott volna általános amnesztiával). Halála személyes bosszú eredménye volt (és még azt sem tudni, miért): a veszprémi párttitkár kérte, hogy az ítéletét változtassák halálra, nem törődve az általános tiszteletnek örvendő tanár családjával sem. Brusznyai Árpádot 1958 januárjában akasztották fel. 1994-ben, mikor rehabilitációja után felvetődött az őt halálba küldők felelősségrevonása is, az illető párttitkár öngyilkos lett.
Brusznyai Árpád nevét azóta egy díj is őrzi, amelyet minden évben ketten kapnak meg: Veszprém egy kiemelkedő tanára és egy kiemelkedő diákja.
Tehát (vigyázat, nem PC!!!)
Nem, nem foglak megkímélni titeket attól, hogy levonjam a következtetést a mára nézve, hiába próbáltok megint azzal leállítani, hogy „segítségatyaúristennepolitizálj!”. Miért kellett Brusznyai Árpádnak, Földes Gábornak, Szigethy Attilának és Tihanyi Árpádnak meghalni? Nem azért esetleg, mert minden humanista magyar hagyomány mellett úgy látszik már akkor is volt egy ilyen tendencia is: hogy akik másokon segítenek, azok biztosan összeesküvők, és meg kell büntetni őket? Illetve, hogy fegyvertelen emberek tömegébe (amelyben nők és gyerekek is vannak) belelőni adott esetben oké dolog? Vajon azok, akik ma is ezen az állásponton vannak, ráadásul a magyar kultúra kincseit is hagyják veszendőbe menni, méltó örökösei az olyan embereknek, mint Brusznyai Árpád és Földes Gábor?
Nem kell válaszolni… Én mindenesetre azt szeretném, ha életük példáját is szemünk előtt tartanánk, nemcsak halálukét. Vagyis nem arra koncentrálnánk, hogyan lehet a múltért bosszút állni, hanem arra, hogyan lehet a jelenben szépen, barátságosan emberien és művészien élni. Mert ők, akikre ma emlékezünk, nem tehettek arról, amilyen halált kiszabtak rájuk (az más kérdés, hogy azzal is példát mutattak, amilyen méltósággal fogadták a méltatlan halált), arról azonban igen, ahogyan éltek. Nem hóhéraik gonoszsága, hanem az ő emberségük az, ami nekünk irányt, példát kell hogy mutasson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése