A Keleti Cseh Légió más néven Cseh-Szlovák Légió
Cseh Légiónak vagy Cseh-Szlovák Légiónak az I. világháború alatt Oroszországban fel-alá kalandozó csehek és szlovákok seregét nevezték. (A Légió állományának állítólag csak 8%-a volt szlovák). Ennek az első egységeit már az I. világháború elején, 1914-ben elkezdte szervezni a cári Orosz Birodalom. Oroszország területére ugyanis sok cseh és szlovák menekült, akiket az Osztrák-Magyar Monarchia területén politikai okokból, vagyis ilyen-olyan nemzeti szervezkedésért üldöztek. De ezekből még nem lehetett egy egész légiót szervezni, csak pár száz katona jött össze belőlük. Őket még csak Česká Družinának (Cseh Csapatnak) nevezték.
Légió azután lett a Družinából miután a háború későbbi éveiben egyre több cseh és szlovák került orosz fogságba. Sokan közülük, hazajutni akarván jelentkeztek a Družinába, amely végül több tízezres Légióvá bővült.
1917 végén a bolsevikok jutottak hatalomra Oroszországban, és ők azonnal béketárgyalásokat kezdtek Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával. A Cseh-Szlovák Légiót ekkor a megállapodás szerint elbocsátották. Vezetői azonban nem akarták, hogy a haderőt lefegyverezzék. Az volt a tervük, hogy a Légiót francia szolgálatba állítják, mivel a francia hadseregben is sok cseh emigráns harcolt. Így azonban nem lehetett a haderőt egyenesen, nyugatra kivinni Oroszországból, mert ott a németek könnyen feltartóztathatták őket. Ezért a hosszabb és nehezebb utat választották: megállapodtak az új bolsevik kormánnyal arról, hogy kelet felé indulnak, keresztül Szibérián, és végül majd a távoli Vlagyivosztokban (Oroszország keleti határán, a Csendes-óceánnál) felszállhatnak a francia hajókra.
A Légió el is indult kelet felé, de utazása meglehetősen kalandosra sikerült. A transzszibériai vasút ekkor már megvolt, de meglehetősen lassan tudtak csak haladni. Időközben ugyanis, bár az I. világháború végetért 1918-ban, de megkezdődött az orosz polgárháború. Mindenütt káosz uralkodott, és a jelentős erőt képviselő (60 ezres létszámú) Cseh-Szlovák Légiót a fehérek is és a vörösök is a saját céljaik szolgálatába akarták állítani. A Légió parancsnokai és tisztjei inkább a fehérekhez húztak, a legénység nagy része viszont általában csak minél gyorsabban ki akart jutni Oroszországból és megúszni a polgárháborút, amihez semmi köze nem volt. De akadtak olyanok is, akik hajlottak arra, hogy megszökjenek, és csatlakozzanak az új, elnyomásmentes világrendet ígérő vörösökhöz. Aztán voltak, akiknek ez sikerült is.
Tény, hogy a Légió, miközben kelet felé vonatozott, jóval többször került összetűzésbe a vörösökkel, mint a fehérekkel. Különösen, hogy Szibériában elég sok magyar hadifogoly volt, akik többnyire a vörösökhöz csatlakoztak. (Vagy az olyan „anarchista” szabadcsapatokhoz, mint a már emlegetett Nesztor Kalandarisvilié is volt.)
1918 őszén, mikor a csehek még mindig többnyire a bolsevikokkal verekedtek, védve egymás után gördülő szerelvényeiket, egy cári tengernagy, Alekszandr Kolcsak kikiáltotta magát Oroszország ideiglenes diktátorának. Hatalma azonban csak Szibéria egy részére terjedt ki. A Légiónak azonban leginkább az ő jóindulatára volt szüksége, hogy továbbjuthasson. Így a szibériai harcokban többnyire Kolcsak oldalán vettek részt. Mikor aztán Kolcsak hadereje szép lassan felmorzsolódott a harcokban, a bukott diktátor (aki kíméletlensége miatt elég nagy utálatnak örvendett ekkor már), maga is egy arannyal megpakolt vonatra szállt, azt remélve, hogy cseh szövetségesei védelme alatt ő is eljuthat Vlagyivosztokba, és ott tengerre szállhat. A Cseh Légió egy darabig vitte is a bukott diktátort, de aztán, hogy bebiztosítsák magukat,1920-ban inkább kiadták a bolsevikoknak, az arannyal, vagy annak nagy részével együtt. Ezzel meg is váltották a jegyet a további utazásra Vlagyivosztokig. (Kolcsakot a bolsevikok gyorsan agyonlőtték, az aranykészletet meg egy másik vonaton magyar katonák őrizete alatt küldték Moszkvába. (A magyarok persze úgy tudták, dinamitot visznek.) Kolcsak admirálisról pár éve készült egy borzalmas orosz film is, amellyel egyszer talán majd külön is foglalkozni fogunk a blogon, a Hogyan NE csináljunk történelmi filmet?-sorozatban.)
1920 folyamán a Légió szerelvényei egymás után befutottak Vlagyivosztokba, és a sokat látott katonák sikeresen felszálltak az értük odaküldött francia hajókra. Az utolsó egység 1920 szeptemberében hagyta el Vlagyivosztok kikötőjét. Mivel a világháborúnak akkor már rég vége volt, így a csehek és szlovákok a fél világot megkerülve végre hazamehettek.
A Keleti Cseh-Szlovák Légió tehát összességében sikeresen teljesítette legfőbb célját: viszonylag kis veszteséggel tagjait többségében épségben hazajuttatta. Otthon általában hősként fogadták őket, és a tisztek nagy része is karriert csinált az új „csehszlovák” hadseregben. (Más kérdés, hogy általában nem túl dicsőséges szerepet játszottak a két világháború közötti politikai életben.
A Cseh Légió tagja volt például
Jaroslav Hašek, a híres író és humorista is. Ő például azok közé tartozott, akik megszöktek útközben. Rossz volt a bánásmód, vagy Jarda bízott abban, hogy a vörösök ügye igazságosabb? Utána kellene nézni, lehet, hogy ő is megírta.
Mindenesetre így történhetett, hogy hamarosan már a vörösöknél tűnt fel, és összebarátkozott a már emlegetett Zalka Mátéval (aki mellesleg annak a vonatnak az egyik parancsnoka volt, amelyik aztán Kolcsak aranyát Szibériából Moszkvába vitte). Jarda Hašek aztán később más úton tért haza Csehországba. (Talán nem véletlen, hogy leghíresebb hőse Josef Švejk, a derék katona, a Hašek halála után készült, Karel Vanek által írt folytatásában szintén az orosz hadifogságból próbál hazakeveredni.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése