Gondolatok a legnagyobbak próbáján

Nemrég Budapesten volt alkalmam kalauzolni néhány polákot illetve sziléziai „slonzákot”. Néptáncosok ők is, és a magyar táncház-módszert tanulmányozzák, de a magyar néprajzi gyűjtések rendszerét is.
Ami nekem nagy élmény volt, hogy engedélyezték, hogy beüljünk velük, megfigyelőként az Állami Népi Együttes (MÁNE) próbájára is.

Érdekes, hogy a próbát nézve mennyire más és más volt az, ami feltűnt nekünk.

Ők:

- Nagyon tetszett nekik a MÁNE táncosainak kitartása és erőnléte.
- Még inkább a párcsere praktikus rendszere: hogy mindig a lányok mennek körbe vezényszóra a következő fiúhoz, így minden lány táncolhat minden fiúval.
- De legjobban az tetszett nekik, hogy még egy ilyen profi együttesnél is van a próbán improvizációs rész is, vagyis amikor a táncos szabadon használhatja azokat az elemeket, amiket megtanult, szabadon kombinálhatja őket, építkezhet belőlük. Ezáltal sokkal jobban megismeri a táncot, meg sokkal jobban élvezni is fogja.

Nekem mindezek természetes dolgok voltak. Én más dolgokat figyeltem meg. Nevezetesen...
Én:

- A próba módszerei alapvetően az Állami Népi Együttesnél sem mások, mint bármelyik profi vagy amatőr együttesnél.
- A különbség abban van, hogy ők jóval gyorsabban felfognak és elsajátítanak minden mozdulatot. (Nyilván. Mivel ők a legjobbak az országban. Meg mint valaki megjegyezte: ez a dolguk.)
- Ezenkívül tényleg az erőnlétük az, ami legjobbá teszi őket, vagyis az, hogy mindenkinél jobban bírják szusszal. Amikor másnak már ivó- és pisiszünet kellene, akkor nekik elég két perc szünet, amíg megmasszírozzák egymás hátát. (Nyilván külön is rágyúrnak az állóképességre. Nyilván.)
- Ha már itt tartunk: sok együttes tagja voltam már (igaz, profi együttesé még soha), de sosem láttam még olyan helyet, ahol a „két perc szünet” tényleg szó szerint két perc szünetet jelentett volna.
- Ugye szokatlan, hogy egy néptáncpróbán több a fiú, mint a lány. Gyanítom, hogy itt sem mindig van így, de most így volt. Aki viszont épp nem táncolt, az mindig megtalálta a módját, hogy a lehető legmegfelelőbb módon nyújtson és lazítson, figyeljen és pihenjen.
- A próbát nem feltétlenül a tánckarvezető/ koreográfus vezeti hanem a tánckar egyik tagja; nyilván az aki az adott anyagból a legjobban felkészült. Szóval valahogyan mindenki taníthat mindenkit.
- A próba hangulata barátságos, laza, vidám. A táncosok örömmel viccelődnek egymással, amikor éppen nem táncolnak. Mégis fegyelmezettek. Ha valami, akkor ez az, ami megintcsak az ország legjobb táncosaivá teszi őket: hogy megtalálják az egyensúlyt a hülyéskedés és a fegyelmezettség között.

(Mert hülyéskedés is kell, ne legyen kétségünk, mármint megfelelő arányban persze. Enélkül nem is lehet semmilyen művészi próbát vagy edzést tartani. Ha nekem nem hisztek, higgyetek mondjuk Kassai Lajosnak, a nagy lovasíjász kagánnak:

„A kívülről jövő fegyelem olyan, mint egy tojás héja, keretet és biztonságot ad mindaddig, amíg a benne fejlődő fióka csontváza meg nem erősödik. A csontváz pedig olyan, mint a belső fegyelem, ha már elég erős, nincs szükség többé a héjra. (…) Nehéz lenne felsorolni azokat a dolgokat, amiktől a tanítás sikeres, de van valami, ami sosem hiányozhat, és ez a humor. Bármennyit is küzdött a tanítvány, ha legalább naponta egyszer nem fogja a hasát a nevetéstől, nekem hiányérzetem támad. Nincs szánalomra méltóbb látvány, mint azok a szellemi iskolák, ahol az ember hosszas keresgélés után sem talál egy olyan arcot, amely mosolyogna. Vigyázzunk, a komolyság betegség!”
(Kassai Lajos: Lovasíjászat))

Az utóbbiakból én két következtetést vonok most (a mostani próba hatására) le:
1. Még egy profi együttesben is fontos a jó közösség, a haveri légkör.
2. Sokszor sokkal jobb egy profi együttes, mint egy amatőr, amelyik profinak akar látszani. (Akinek inge, vegye magára…)

(Amiket fent elmondtam, talán banálisnak tűnhetnek annak, aki mint én, már régóta foglalkozik néptánccal, és tagja együttesnek. De biztos van az olvasók között olyan is, aki még újabb a műfajban, hát talán nem felesleges mindezt elmondanom.)

Na és hogy mit próbál a MÁNE mostanában? Remélem nem baj, ha elárulom… (Végül is tudták, hogy újságíró vagyok.) A próba első felén egy szatmári vagy nyírségi táncanyag tanulása volt, de a második felében, huhú!
Egy táncszínházi darabot próbálnak, amiben kaukázusi táncokat fognak használni.

Jaj, imádom a kaukázusi táncokat!
Ez biztos ხორუმი (ejtsd: khorumi) –gondoltam magamban látva a táncot. De aztán elmondták, hogy nem a kártuliktól (grúzoktól) szedték a mozdulatokat, hanem az irisztoniaktól (oszétektől), akik ugye közismerten (mint iráni nép) rokonságban vannak a jazigokkal (alánokkal), vagyis a jászok őseivel.
Kíváncsian várjuk, mi lesz ebből...