2014. október 1., szerda

A hadtörténelemről

„A történetírónak nem szabad elálmélkodni a ragyogó csaták fölött, nem szabad külragyogványok bámulójává alacsonyodnia; mindenkor és mindenütt a tények kútforrását fürkéssze: az indok nyomja le a tények erkölcsi becsének mérlegét.”
(Vasvári Pál)

A hadtörténet érdekes része a történelemnek. Kétségtelenül az egyik leglátványosabb része. Azokat is képes megfogni, akiket amúgy nem nagyon érdekel a múlt. Az én történelem iránti érdeklődésem is a hadtörténeti érdeklődéssel kezdődött. (Hajlamos is vagyok azt hinni, hogy mindenki így kezdi.) De ma is érdekel sokminden belőle (amatőr szinten). Érdekelnek a régi, szép egyenruhák, szívesen nézegetek ilyen témájú albumokat. (Főleg Somogyi Győző magyar hadtörténethez készült illusztrációit.)

Néha magam is megpróbálkozom ilyenek lerajzolásával, pedig egyébként nem rajzolok jól. Még az ünnepi katonai felvonulásokat is szívesen nézem. És én magam is szívesen öltöm fel néha a XVII-XVIII. századi magyar vitézek vagy a Nagyhetmani Magyar Lövészszázad vagy a Rákóczi-szabadcsapat egyenruháját. Csikány Tamás, Eötvös Péter és Németh Balázs nemrég megjelent könyvét, A szabadságharc kézi lőfegyvereit

pedig többször is nagy figyelemmel olvastam végig…

De!

Mégis ma már tisztán látom a pusztán hadtörténeti szemlélet korlátait és veszélyeit is. Arról ugyanis nem szabadna megfeledkezni (és erre mindennap én is figyelmeztetem magam), hogy a hadsereg, bármennyire is tiszteletreméltóak egyes tagjai, mint intézmény mégiscsak egy szükséges rossz. Ha belegondolok, nem szívesen lennék hivatásos katona. Az önként vállalt fegyelemben van valami szép. Abban is, ha sok ember összehangoltan tud dolgozni. De egy másik ember kinyírásában, na abban nincs semmi szép. Nem is érzek rá kedvet, ha nem muszáj. (Persze előfordulhat olyan eset, amikor muszáj. Például ha valakinek meg kell mentened az életét. Gondolom, ezen azért időnként mindenki elgondolkozik.)
De a történész mégiscsak történész, és egyrészt a tényekben nem csak el kell merülnie, hanem felül is kell emelkednie rajtuk. Másrészt a megtörtént dolgok elemzéséhez és modellezéséhez, tényleg szükség van éles elmére és némi kreativitásra, szüntelen új ötletekre, kezdeményezőkészségre. A hadsereg pedig éppen nem erről szól, hanem a szigorú hierarchizáltságról és a feltétlen parancsteljesítésről. És a történésznek önfegyelemre (önként vállalt fegyelemre) nagy szüksége van, de arra, hogy mindenáron engedelmeskedni akarjon valakinek, egy felsőbb irányítónak, na arra nem. Sőt kifejezetten hátráltató tud lenni, ha egy történész katonának tekinti magát.
De itt van egy másik szempont is: kifejezetten veszélyes az is, hogy ha elhitetem magammal vagy bárki mással, hogy a történelem lényege tényleg az, hogy ki mikor kire lőtt éppen. Nekem, a történésznek illene ezen túljutnom, de mivel a történelem tanul(mányoz)ása önmagunk megismeréséről szól, ezért, másokat (az ún. „laikusokat”) is erre kell ösztönöznöm.

Vegyük például 1956-ot. A forradalom története ma is indulatokat kelt, de az emberek nagy része végül is mit tud róla? Leginkább itt is azt, hogy mikor ki kire lőtt.

Tudják, hogy október 23-án volt egy békésnek induló, tüntetés, akkor még nem lőttek. Este viszont a Rádiónál, na akkor már lőttek egymásra a tömeg meg az ÁVH-sok. Aztán a következő napokban mindenfelé lőttek egymásra a fegyverhez jutott felkelők és az államvédelmisek, később aztán a bekapcsolódott szovjet katonák is. Tudják aztán, hogy október 26-án a Parlamentnél a szovjet katonák lőttek összevissza, ami miatt sokan meghaltak akkor. Tudják azt is, hogy október 31-én a Köztársaság téren is lőttek a szembenálló felek egymásra, és akkor is meghalt sok fegyvertelen ember is. Végül tudják azt is, hogy november 4-én a szovjetek újabb beavatkozásakor a szovjet csapatok és a magyar felkelők lövöldöztek egymásra, persze az egyenlőtlen harcban a felkelők hamar elbuktak, kivéreztek. És ezzel vége.

Hogyan fogja akkor az ember ezeket az eseményeket értékelni? Valószínűleg vérmérsékletének megfelelően:

a) „Húha, akkoriban lőttek, lehetett lövöldözni, ez de izgi!” vagy
b) „Ezek megint nem tudtak nyugodtan a seggükön maradni, ezeknek már megint lőni kellett, ej,…” stb.

(És az ilyen vélemények mellett fog elsikkadni az okok keresése, hogy mégis hogyan jutott el a helyzet odáig, hogy lőttek.)

De hányan tudják, hogy hogyan, miért kezdődött az egész? Hogy milyen folyamatok indították be az eseményeket? Hány ember tudja elmondani, hogy végül is mik voltak a tüntetők követelései október 23-án? (Biztosan nem az, hogy szabadon lövöldözhessenek.) Hányan tudják, hogy mit csináltak a forradalmi helyzetben a nemlövöldözők? (Mik voltak a munkástanácsok?) Hány ember tudja, hogy kik álltak a lövöldözők és a nemlövöldözők élére, és közülük kinek milyen céljai voltak? Hány embernek van fogalma róla, hogy a fegyveres harc végeztével még nem is dőlt el minden, az hogy megmaradnak-e a forradalom eredményei, hogy hogyan fogják nevezni az eseményeket, hogy ki jut hatalomhoz, stb.? Ki tudja, hogy a munkástanácsok sok helyen még hónapokig léteztek, és ha tudja is ezt, tudja-e, hogy ezeknek mik voltak a céljaik. (Biztosan nem az, hogy a fiaik és testvéreik újra lövöldözni kezdhessenek.)
Éppen ezért idén mindenképpen néhány fontos irat közzétételével szeretném majd ünnepelni az ünnepet, ha majd arra kerül a sor.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése