Sajnos nem bírtam ki, hogy meg ne nézzem a legújabb filmes feldolgozását az egész legendáriumnak. Mindenki figyelmeztetett, hogy ne várjak túl intelligens hozzáállást a történethez egy olyan rendezőtől, mint Michael Bay, de én kitartottam amellett, hogy egy érdekes kísérletnek vetem alá magam; nevezetesen: meg tudok-e bocsátani a formatervezőknek, el tudok-e vonatkoztatni attól, hogy kedvenc hőseim, a teknőcök olyan éktelenül rondák ebben a filmben, hogy az botrány? Végül is nem derült ki, hogy egy jó és szellemes forgatókönyv esetén szemet tudnék-e hunyni efelett.
Ugyanis nyoma sincs szellemes forgatókönyvnek. Erőltetett és izzadtságszagú az egész, és hiába, hogy tudom, hogy az animátorok csapata hosszú évek verejtékes munkájával hozta össze ezt az egész komplex látványvilágot, sajnálom, de engem nem lehet meggyőzni azzal, hogy robbanások szikrái és üvegszilánkok repkednek 3D-ben a szemembe. (Van olyan akciófilm, amit szívesen nézek pusztán a látvány miatt is, de az ilyen akciófilmek többnyire számomra a szereplők mozgásától válnak érdekessé, nem a bennük felbukkanó robbanásoktól és menő kocsiktól. Magyarán: Bruce Lee és Jackie Chan és Tony Jaa és Lateef Crowder vagy négy szépen megrajzolt teknőc harcművészeti tudásáért hajlandó vagyok beülni egy filmre, de azért, hogy felboruló és elégő kamionokat nézzek…)
Mindegy, a film önmagában értékelhetetlen. Esetleg a többi TMNT-filmmel érdemes összehasonlítani, hogy láthassátok azt is, hogy miért sajnálom kifejezetten azokat, akik ebben a Bay-féle alakjukban fognak először találkozni kedvenc teknőceimmel. Ezért a mostani film rugdosása helyett inkább egy kis ismertetőt írnék az egész TMNT-univerzumhoz, kifejtve, hogy számomra miért érdekes ez az egész. A Bay-film földbedöngölését pedig majd menet közben, mellesleg végzem majd el.
A változatok
„Ennyi év után lépjünk túl azon, hogy milyen agyahagyott ember fejéből pattant ki nég emberméretű óriásteknőc, akik olasz reneszánsz mesterek neveit viselik, pizzát zabálnak és egy csatornapatkánynak köszönhetően váltak szuperhős nindzsákká.” –ezekkel a szavakkal kezdte a 2007-es filmhez írt kritikáját Steiner Kristóf az Exitben.
Nem titok, hogy ezekett az agyahagyott embereket Peter Lairdnek és Kevin Eastmannek hívják,
1984-ben találták ki ezeket a fura félig ember, félig teknős hősöket, és a céljuk ezzel tényleg az volt, hogy valamiféle abszurd paródiáját alkossák meg a kor szuperhőseinek. Csak aztán ez a móka túlnőtt önmagán. Képregénynek indult, majd mikor nagyon népszerű lett az egész, 1987-ben készült egy rajzfilmsorozat is, amely a ’90-es években jutott el Magyarországra.
Sokaknak máig is ez az „alapmű”, a meghatározó élmény a teknősökkel kapcsolatban. Készült aztán több élőszereplős film is, amelyeket szerintem nyugodtan át is ugorhatunk. (Próbálkoztak az alkotók nagyon, de bábokkal nem lehet ugyanazt megcsinálni, mint egy jól megrajzolt figurával.) Ami nagy dobás lett: egy újabb rajzfilmsorozat, amely 2003-tól 2009-ig futott Amerikában,
Magyarországra nem tudom mikor hozták, de biztos, hogy kiadták dvd-n is, én viszont már az Interneten találtam.
Közben 2007-ben kijött egy egész estés, számítógéppel rajzolt animációs film,
amely végre egyszerre kínálta a valószerűséget és a teknőcök kidolgozottságát.
2012-ben pedig elindult egy új sorozat Amerikában egy gyerekcsatornán,
ez máig is megy, az elkészült részek egymás után megjelennek Magyarországon is a csatorna magyar nyelvű változatán. És végül van ez a mostani, 2014-es film,
amit jó lenne, ha hamar elfelejtenénk.
(Biztos volt még más is, de én csak ezeket ismerem, úgyhogy ezekről fogok beszélni.)
Összehasonlítás
Az 1987-es sorozat még egy klasszikus gyerekmese volt, kézzel rajzolva.
A 2003-as sorozat már kicsit komplexebb volt, nem mindig csak gyerekeknek szóló mondanivalóval. A karakterek sokat árnyalódtak, a történet pedig nagyon szerteágazóvá vált. Ugyanis sokan írták a forgatókönyvet (nem egyszerre, hanem az egyes részekét más és más írók), és volt, aki sci-fi-, volt aki fantasy-irányba akarta elvinni az egészet, volt, aki megmaradt volna a klasszikus mesénél stb. Leginkább azért a sci-fi-vonal volt a jellemző: teknőceink jártak az űrben, más bolygókon és alternatív valóságokban (téridő-kapukon keresztül), a múltban, a jövőben és a cyber-térben. Sokszor túlzásnak éreztem az egészet. De ami miatt mégis képes voltam egy csomót megnézni belőle az az volt, hogy remekül volt kidolgozva benne a csoportdinamika, a karakterek közötti viszony, jól volt adagolva benne a dráma, a feszültség és a humor, szóval egész egyszerűen: jól meg voltak írva ennek a sorozatnak a részei, mégha néha az alapötlet nagy marhaságnak tűnt is. A hangsúlyos alapvetően az volt az egészben, hogy mindenféle félelmetes, horrorisztikus, vérfagyasztó dolgok történtek minden részben, a teknőcöknek egyre nehezebb, sokszor erejüket meghaladó feladatokkal kellett megbirkózniuk, és ők mégis mindig (vagyishát többnyire) megőrizték lazaságukat és humorukat. (Néha éppen azért, mert ez kell ahhoz, hogy feladataik súlya alatt ne roppanjanak össze.) Bár nehéz minden esetben megtartani a jó arányokat, de szerintem ez lenne az egész TMNT lényege: időnként elvinni a történetet a komolyabbés komplexebb témák felé, úgy hogy a főszereplők ugyanolyan lazák tudjanak maradni, ugyanakkor azt is demonstráják, hogy milyen a jó csapatmunka.
Jellemző, hogy ebben a sorozatban már sokkal inkább megkülönböztethetővé, jellegzetessé vált a teknőcök jelleme, egyéni tulajdonságai, a köztük lévő különbségek. Az alkotók ezt valahogy már a rajzolással is ki akarták fejezni: míg a korábbi változatokban a teknőcöket tényleg csak az álarcuk (esetleg: csukló- és térdvédőik) színe különböztette meg, addig itt álarc nélkül is megismerhetőek voltak: a más-más zöld árnyalatú volt a bőrük.
Talán nem mellékes, hogy szerintem ennek a sorozatnak volt a legjobb a zenéje is, már ami a főcímzenét illeti. (Aztán volt egy másik is.) Ami pedig legbosszantóbb volt számomra a sorozatban, az Raffaello angol nyelvű szinkronhangja. A színésszel semmi baj, de akkor is, miért kellet ilyen öreges-reszelős hangot adni neki? Hát elvileg ő is tini még nem?
A 2007-es film tulajdonképpen olyan volt, mintha a 2003-ban indult sorozat egyik hosszabb epizódja lett volna. Mármint a szereplők viszonyai teljesen ugyanolyanok voltak; azonkívül az alkotók nem kezdték elölről mesélni a történetet, az előzményeket meg mindent, hanem rögtön a közepébe csaptak, és voltak olyan szereplők is, akikről csak beszéltek, de nem jelentek meg a filmben, mert úgyis minden rajongó tudja, ki az a Zúzó. Ugyanakkor a film teljesen más technikával volt megrajzolva, mint a sorozat, és hiányzott belőle a kellő humor is, ami szerintem egy TMNT-sztori esetében elengedhetetlen.
Ami a 2012-es sorozatot illeti: azzal is az Interneten ismerkedtem meg, angolul. Ez a kedvencem az összes TMNT-film/ sorozat közül, leginkább azért, mert ez van a legjobban, legszebben, legötletesebben megrajzolva és animálva. Legalábbis a teknőcök itt néznek ki a legjobban, és a poénok sem csak szóbeli poénok, hanem sokszor kifejezetten az animálás mikéntjével játszanak az alkotók, mindig meglepve a nézőt valami szokatlan elemmel, mindezt úgy, hogy a történet sem esik szét az ilyenek miatt. Azonkívül itt már mindegyik tesónak egyéni mimikája és egyéni gesztusai vannak.
Én leginkább ebben a kedves alakjukban akarok emlékezni a tini teknőcökre. (Szecska mesterre viszont nem. Az ő alakja szerintem kifejezetten félresikerült, már ami a rajzolást illeti. Semmi emberszerű nincs benne, ami hiba.) Bár szerintem az ideális (vagy az optimális) az lenne, ha valahogyan ötvözni lehetne a 2012-es sorozat játékosságát, könnyedségét és vizuális humorát a 2003-as sorozat komplex történetvezetésével. (Egyébként abban is voltak jó vizuális ötletek, például némelyik szörny, vagy a motoros bandák tagjai, de azok nem voltak annyira poénosak, csak „szépek”.)
Az előtörténet
Adok egy kis összefoglalót erről is, mert miért ne. Az előtörténetet általában nem prológusszerűen az elején mondják el nekünk, hanem fokozatosan, menet közben ismerjük meg, különböző szereplők elbeszéléséből. Egyébként, mivel a történet mindig újrakezdődik, az előtörténetnek is többféle változata van. (Itt is van komplexebb és szimplább.) Én most egy önkényesen általam kiválasztott változatot mondok el, ahogy én emlékszem rá; lehet, hogy keverednek benne a különböző változatok elemei.
Szóval: Élt valamikor nem olyan régen Japánban két harcostárs: Hamato Yoshi (Hamato Josi) és Oroku Nagi.
Mindketten egy nindzsa-klánhoz, a Fürgeláb Klánhoz (más fordításban: Talpas Klán, angolul: Foot Clan) tartoztak. Szerencsétlenségükre egyazon nőbe szerettek bele. A lány szíve Yoshihoz húzott. Végül elmérgesedett a viszony a két egykori harcostárs között, olyannyira, hogy Nagi elkeseredettségében nekitámadt Yoshinak, aki végül önvédelemből harcban megölte Nagit. Ezek után a lánnyal együtt megszöktek, tartva a Klán bosszújától. Amerikában telepedtek le, ahol Yoshi harcművészetet oktatott, egyébként csendes visszavonultságban éltek.
Évekkel később azonban felbukkant New Yorkban Oroku Saki (Oroku Szaki),
Nagi testvére, aki szintén a Fürgeláb-klán legjobb harcosai közé tartozott. Bosszút kívánván bátyjáért, felkutatta Hamatóékat, de nemcsak Yoshival végzett, hanem a feleségével is, akit szintén felelősnek érzett Nagi haláláért. (Aztán viszont ahelyett, hogy visszatért volna Japánba, az Egyesült Államokban maradt, és megalapította a Fürgeláb Klán amerikai fiókszervezetét, amely így leginkább egy maffiaszervezetként kezdett működni. Nem kizárt egyébként, hogy Saki azért maradt Amerikában, mert az eredeti Fürgeláb-klán kivetette magából összeférhetetlen és hatalmaskodó természete miatt. Vagy ő maga haragudott rájuk, amiért éveket kellett várnia, hogy bosszút állhasson a testvéréért.)
Életben maradt viszont Yoshi intelligens házi patkánya, Szecska (Splinter), aki gazdái halála után lehúzódott New York csatornáiba. Egy nap egy ismeretlen eredetű vegyi anyagtól, ami a csatornába ömlött, különös mutáción esett át: megnőtt és emberszerűvé vált. A mutációját előidéző ismeretlen anyagba esett bele négy kis teknős is, akik hamarosan szintén emberszerűvé kezdtek válni. Szecska felnevelte a négy teknősgyereket, és megtanította nekik a nindzsucu művészetét is, amelynek legtöbb fogását Hamato Yoshitól leste el. De az emlékezetébe vésett mozdulatokat aztán maga is továbbfejlesztette. „Fiainak” mindig mint mesteréről beszélt Hamato Yoshiról.
(Egy másik változat szerint maga Szecska az óriáspatkánnyá változott Hamato Yoshi, de ez a változat nem magyarázza meg megnyugtatóan, hogy az a lötty, ami egy emberből félpatkányt csinál, ugyanaz miért csinál teknősből félembert.)
Az nem egészen tisztázott, hogy a négy kisteknős miért kapja olasz reneszánsz mesterek neveit. (A Bay-féle filmben legalább ez meg van magyarázva némileg: ezeket eredeti gazdáik adják nekik, akik egy „Reneszánsz” fedőnevű titkos biológiai kísérleten dolgoznak, és akik a teknősöket véletlenül a csatornába juttatják a kísérlet melléktermékeként keletkezett vegyi anyaggal együtt, ami aztán elindítja a teknősök és a patkány mutációját.) Az sem egészen világos, hogy ha Szecska mester japán akcentussal beszél, akkor a teknősgyerekek (akik tőle tanultak beszélni) miért használnak egymás között tipikus New York-i szlenget. De ez már nem olyan zavaró.
Maga a tulajdonképpeni történet általában ott kezdődik, hogy a tini nindzsa teknőcök megismerkednek April O’Neillel. Hogy ki ő? Alább kifejtem a szereplőknél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése