Repülj páva! (kritika)

Igen, láttam a Fölszállott a páva döntőjét idén is.
És jó ötletnek, jó kezdeményezésnek tartom, hogy van ilyen műsor is, ami ilyen módon nagyobb tömegeket megismertetni a magyar paraszti zenével, énekkel és tánccal. Habár persze gonoszkodni sok apró dolgon lehet ennek a műsornak a kapcsán is. (Például, hogy az ismeretterjesztés egy kicsit túl szájbarágós benne; hogy a zsűri udvariasságból csak 8-10 közötti pontszámokat oszt ki (a döntőben pedig már csak 9-10 közöttieket); hogy a döntősöknek kitalált feladatok néha kínosan erőltetettek; hogy egyes zsűritagok néha saját maguk fényezését sem felejtik ki az értékelésből; hogy az eredményhirdetések utáni interjúknál az interjúalanyokat nem hívták, félre, hanem ott, a táncházban próbálták beszéltetni őket, minek hatására senki nem hallotta a riporterek kérdéseit; na és persze a legfőbb kritizálnivaló: Herczku Ági borzalmas ruhái…)
Mégis, az ötlet alapvetően nem rossz. Arról persze nincs kétségem, hogy a Táncházmozgalomnak csak kis része vesz konkrétan részt az egészben. Mint mondtam már egyszer, nekem például a tánc sosem arról szólt, hogy versenyhelyzetbe kerüljek vele, és ezzel még jónéhányan vannak így. Így aztán egy ilyen versenyen tulajdonképpen ugyanazok indulnak el, mint akik például egy szólótáncversenyen. De épp ez a lényeg: a szólótáncverseny csak kevés ember, viszonylag szűk kör ügye, a Felszállott a páva viszont egy olyan műsor, amit sokan megnéznek, és beszélnek róla, még olyanok is, akiket amúgy nem annyira érdekel ez a mi Mozgalmunk.
(Amúgy néha én sem kerülhettem el, hogy a tánccal néha versenyhelyzetbe kerüljek. Mármint elég sok olyan néptáncfesztivál van, ahol a értékelés is van, zsűrivel, díjakkal, meg minden ilyesfélékkel. De azért egy együttes, egy csapat tagjaként mégiscsak más ez a versenyhelyzet. Olyankor végül is én is egy alkotás része vagyok, persze általában inkább olyan módon, mintha egy vers egy sora vagy akár csak egy szava lennék, nem pedig úgy, mintha én lennék a költő. Ha az együttesvezetőm, mint koreográfus (vagyis a metaforánál maradva: a költő) sikert arat, annak persze örülök. És persze, ha koreografálnék, biztos arra is meglenne az igényem, hogy hozzáértő visszajelzést, esztétikai elemzést (vagy mit) is kapjak a dologról, mint ahogy ha verset írok, ott is örülök a visszajelzésnek.)

Kivel is kezdjem?
Szólótánc kategóriában szerintem nem lehetett kérdés a győztes. Leszámítva azt, hogy szerintem (és mások szerint is) érdemes lenne külön kategóriában értékelni a férfi-szólótáncot és a páros szólótáncot (mint a legtöbb néptáncos szólótáncversenyen is), mert a kettő nehezen összehasonlítható. De még ha külön is lett volna választva a kettő, páros szólótánc kategóriában akkor is egyértelmű lehetett volna a győztes: Kaszai Lili és Fundák Kristóf.

Összeszokott, remek páros, elképesztő energikussággal, előadói szuggesztivitással, de ami a legfontosabb: mosolygósak és érezni rajtuk, hogy élvezik amit csinálnak. Amellett a döntőben sikerült meglepniük engem is. Méghozzá a táncválasztással. Ismerem őket személyesen is, tudom milyen a próbatartási és koreografálási stílusuk: abban is megmutatkozik főleg Kristóf energikussága, hogy ne mondjam hiperaktivitása, mindig maximálisan kihajtja a táncosait (amit az illető táncosok többnyire nagyon élveznek). Ennek fényében azt hittem a döntős táncuk is valami ilyen nagyon gyors, nagyon ugrálós, nagyon pörgős táncanyag lesz, jó eséllyel a „Királyi Magyarországról” vagyis mondjuk szatmári vagy bodrogközi magyar vagy zempléni szlovák tánc. Ehelyett egy relatíve (saját „megszokott” stílusukhoz képest) nyugodtabb és földhözragadtabb anyagot választottak, palatkai táncokat.

Amiben persze szintén lehet vadulni, de talán mégsem olyan módon, mint az előbb említettekben is. Ráadásul a palatkai páros táncok olyan valamik, amiket mindenki ismerni vél, hiszen táncházakban mind sokszor táncoljuk ezt (meg aztán „Mindenki tudja, hogy (…) erre csillan fel a legszebb csajok szeme…”), és éppen ezért lehet, hogy azt hisszük, hogy ez nem okozhat olyan revelációszerű élményt a nézőnek, mint az, amit nem ismer annyira. Az igazság az, hogy a palatkait még csak nézni is tök jó, és az ember mindig találhat benne valami újat, és mindig arra is rájöhet, hogy sosem fogja eléggé megismerni az egészet akármennyire beleássa magát. Egy szó mint száz: adott pillanatban azért mégiscsak merész döntésnek éreztem Kristófék részéről, hogy pont ezt az anyagot választották, de már ebből is láttam, hogy nagyon biztosak a dolgukban. Aztán (hogy kicsit cinikus is legyek), lehet az is hogy csak műsorszerkesztési okok vannak a háttérben: vagyis az, hogy a Páva rendezőinek mindenképpen fontos lehetett, hogy a jeles esemény döntőjén, főműsoridőben mégiscsak játszhasson egyet Kodoba Florin és zenekara is. (És valljuk be, mégcsak ezzel sem lenne semmi baj: Kodobáék méltók rá, hogy mindenki ismerje őket. Nemcsak Florin, hanem az ő élő és holt rokonai, nagyapja, apja és nagybátyjai is.)

De a másik szólótáncos, Balogh Károly (fent) is elég kecsesen és elegánsan táncolt, méghozzá egy remek szatmári cigánytáncot, szép volt az is, amit ő csinált. (Megjegyzem, hasonlóan szép, elegáns és kecses cigánytáncot előadott például már a tavalyi/tavalyelőtti Páván Okányi Misi is, akit mégis már az elődöntőben kiejtett a zsűri, nem tudom, nem csak azért-e, mert Misi nem cigány. No de ez megint csak cinikus gonoszkodás.)

Ének kategóriában is igazán szép dolgokat lehetett hallani. Borítékolni lehetett, hogy a nagyközönség szívébe fogja zárni a kosteleki (gyimesi csángó) tanítót, Vaszi Leventét

(aki meg is nyerte a közönségdíjat), már csak azért is, mert ő tényleg valami kevesek által ismertet és amellett sajátot hozott. Amellett szerintem Kacsó Hanga így is megérdemelten győzött, énekelni technikásabban, természetesebben énekelt.

Amellett érdekes helyzetet teremtett, hogy mint általában a Megasztárban és az X-faktorban szokott lenni, itt is volt egy pár, akiket éppen ez a verseny hozott össze, és akiknek mégis egymás vetélytársaiként kellett fellépni. Így a Páva nézőinek is lesz miről pletykálgatni. Ja, amúgy fura persze ennek fényében az is, hogy ez a Vaszi Levente miért mondta el többször is, hogy nem marad ott ünnepelni a többiekkel, inkább lelép a végéről és hazamegy Kostelekre. Na mindegy…

Ja igen, és ott van az ének-kategória nemhivatalos közönségdíjasa is.

Tintér Gabriella, akinek kiesését hatalmas felhördülés, dühös levelek, és egy valóságos „népi mozgalom” követte, úgy hogy a döntőn a rendezők nem mellőzhették Tintit, legalább díszvendégként, azaz a versenyben részt nem vevő, de azért színpadra álló fellépőként meghívni. Az ő ügye csak azt bizonyítja, hogy a Felszállott a pávát milyen sokan figyelemmel követték, és fontosnak érezték, hogy véleményüknek is hengot adjanak. Mindkettő nagyon örvendetes jelenség.

Ott van még a zenekar/ zenész kategória. Itt talán kevésbé okoz zavart, hogy a kettőt nem választják szét. Bár egyedül zenélni mindig nehezebb, de az értékelésben ugyanazok a szempontok.

A Tokos egy jó banda, és jól játsszák a csávásit. Amúgy viszont csodálkoztam, hogy a zsűri nem akadt fenn azon, hogy a zenélésük elé beszúrták „Balogh Ádám nótájának” az eléneklését. Lehet, hogy ezt a nótát tényleg éneklik Szászcsáváson is, de ha annyit szövegelünk autentikáról meg tiszta forrásról, akkor végül is hogyan jön Csáváshoz egy ilyen álkuruc álnépdal, illetve valójában magyar nóta, miről már rég bebizonyosodott, hogy valójában Thaly Kálmán találta ki. (Ha mondjuk ugyanezt a számot a Tokos koncerten, két szám közötti átvezetésként énekelné el, még jó ötletnek is tartanám. Talán még akkor sem értetlenkednék ennyire (csak egy kicsit), ha a Balogh Ádám-nóta helyett egy „autentikus” kuruc-dalt énekelnének el, mondjuk a Csinom Palkó-t. Bár akkor sem lenne egészen világos, hogy mi köze van Csáváshoz.))
Mindezzel együtt ebben a kategóriában én inkább Kurdi Gábornak, a dudásnak szurkoltam.

Persze engem a jó dudazenével nagyon meg lehet fogni, szeretem hallgatni, táncolni rá, elfogult vagyok a dudával na. Mindezzel együtt azért sejtettem, hogy akármilyen jól játszik, egy zenekarnak több esélye van nyerni, mármint megnyerni a zsűri és a közönség szimpátiáját is.

Na és akkor ott van még az a kategória, ami engem legjobban érdekelt: a táncegyütteseké. Talán emlékeztek, tavaly legjobban a balánbányai (csíki) együttes, az Ördögborda tetszett, mert náluk éreztem a legjobban, hogy ők tényleg egy közösség, egy csapat. És ez általában igaz: ha választani kell táncegyüttesek között, hogy ki a legjobb, én mindig ezt figyelem.
Be kell vallanom, nekem a Szinvavölgyi Táncegyüttes mostani száma nem tetszett.

Erőltetettnek éreztem, hogy mindenki felszegi a fejét, és széthúzza a száját, és szigorú sorokba állítva mindenki pontosan ugyanúgy mozog és ugyanúgy csap. Az az érzésem volt, hogy fazonra vannak igazítva az emberek, fazonra van igazítva a mozgásuk. Szóval, valami mesterkélt jellege lett az egésznek.

Ellenben nagyon tetszett például a topolyai Cirkalom Táncegyüttes (fent) tánca.

Az erdélyi Bekecs Táncegyüttesé (fent) meg még jobban. Náluk is látszott, hogy amit táncolnak az színpadi koreográfia, de úgy, hogy remekül megmaradt a tagok egyénisége. Jó ütemben váltották egymást a szigorúan megkoreografált részek és az improvizációk. Amikor pedig mindenki egyszerre mozgott, akkor is megmaradt a tagok egyénisége, az hogy mindenkinek a mozgása valami más miatt szép. A közös mozgásokból és a közös csapásokból itt az összhang jött le, nem pedig az, hogy uniformizálva vannak az emberek a koreográfus absztrakt elképzeléséhez. A Bekecs koreográfusa egyébként Călin, a félig magyar, félig román táncművész és filozófus, aki egykor egyik lelki tanítómesteremnek is volt egy darabig, de arról majd máskor és máshol fogok mesélni, hogy miért és hogyan. (Mindenesetre ez még abban az időben volt, amikor inkább akartam vallástörténész lenni, mint az a társadalomkritikus újságíró, aki most vagyok. Örülnék, ha most is az akarnék lenni.) Lényeg az, hogy mint az sejthető nagyon szurkoltam nekik is. Călinban éppen az ajó, hogy megtalálja az utat a táncos egyéniségéhez is, és könnyen ráérez arra is, hogy milyen az együttestagok között a kapcsolat, akkor is ha csak egy szám megkoreografálására hívták. Ennélfogva, többnyire azt is eltalálja, mikor fér bele egy koreográfiába a táncszínházi elemek alkalmazása, és mikor érdemes csak az autentikus elemekre szorítkozni. És biztos, hogy ez az alkalom, a Felszállott a páva az az alkalom volt, amikor autentikus elemeket kellett rövid idő alatt, nagyon sűrített koreográfiákban bemutatni. Ez megnehezítette a koreográfusok dolgát. Kb. ötperces koreográfiák kellettek arra, amire egy rendes műsoron mondjuk tíz-húsz percet szánnának, hogy legyen egy számban teljes táncrend, páros részekkel, férfi szólóval, páros szólóval, csoportos tánccal, és lehetőleg minél többet megmutatva egy-egy falu figurakincséből. Volt, akinek sikerült ezt megoldani, volt akinek nem. A Szinvavölgyi bosszantóan felhúzta a tempót a cél érdekében, a többieknek ezt azért sikerült elkerülniük.

Nekem a legjobban mégis az Alba Regia Táncegyüttes tetszett Székesfehérvárról (ezért is hagytam őket a végére).

Éppen mert náluk éreztem azt, hogy a közösség is jó, a tánctudás is a helyén van, és a műsorszám is gyönyörű. Méghozzá pontosan azért, mert a koreográfiájuk – tulajdonképpen nem volt koreográfia. Azaz az ő számuk emlékeztetett legjobban egy spontán bulira. Jól is érezték magukat benne, és egészen olyan hangulatot keltettek, mintha már vége is lenne a műsornak, és a színpadon már a díjak kiosztása utáni táncház menne. És mégsem volt káoszos az egész. Érezni lehetett, hogy a táncosok figyelnek egymásra. A fent már megfogalmazott kimondatlan elvárások tükrében kifejezetten merész és meglepő az Alba Regiától, hogy egy ilyen kötetlen koreográfiát visznek a Páva színpadára. (Ja, és az ő koreográfiájukban is volt duda. Méghozzá egy dudaszóló, Gera Attila jóvoltából. Meg is akaszthatta volna a koreográfia menetét, de nem, remekül beleillett.) Mindezért nálam ők voltak az abszolút győztes. A zsűrinek viszont a Cirkalom. A táncegyüttesek azonban igazából szemmel láthatóan nem csináltak nagy ügyet belőle, hogy ki nyer, ki nem. A végén mind együtt táncoltak buliztak a stúdióban, nagy hangulatot keltve.

Az ideiek alapján mondanám, hogy kíváncsian várom a jövő évi Pávát, de kicsit tartok tőle. Gyerek-páva lesz, állítólag. Gyerekek művészi versenyeztetése: ez mindig olyan dolog, aminek rengeteg buktatója és hátulütője lehet. Na majd meglátjuk…