Hétvégén egy nagyon király műsoron voltam. A Bihari János Táncegyüttes Ünnep című műsorán, a Hagyományok Házában. Erről is szeretnék azért egy pár sort feljegyezni.
Az együttesről csak annyit: az ország egyik régi híres néptáncegyüttese, hivatalosan amatőrök, de mindamellett nagy profizmussal. Egyébként sok tagja régi jó ismerősöm, illetve barátom. Mindig szívesen nézem őket. Nemrég megkapták a Prima Primissima díjat, ez a mostani fellépésük részben ennek a megünneplése volt.
A műsor két részből állt, az első rész egy táncszínházi darab volt, a másodikban autentikus koreográfiák vonultak fel. Én elsősorban most az első részről szeretnék beszélni.
Táncos balladákat látni mindig nagy öröm, mert gyönyörű az, amikor az ember a tánc eredeti szórakozási funkcióján túl saját testével tud bemutatni nagyon változatos érzelmeket, emberi viszonyokat. Ilyent látni, de még inkább ilyenben résztvenni sokkal közelebb visz önmagunk megismeréséhez, illetve új dolgok felfedezéséhez magunkban.
Ez a mostani koreográfia Novák Ferenc „Tata” műve, igaz nagyon régi mű, eredetileg a Honvéd Együttesnek készült, de a Bihari most előszedte. Tata műveit nagyon szeretem, mindegyikben van valami különleges ötlet. Kedvenc koreográfiám tőle a Ninive című, amely egy ismert mondókán alapulva beszél el egy nem feltétlenül gyerekeknek szóló történetet, nagyon profi módon és nagyon változatosan.
http://www.youtube.com/watch?v=0vQDy9AH8kI
Azt hiszem, azt már meséltem egyszer (talán még az előző blogomon), hogy varsói lakótársam Grziesiek egyszer éppen ezt a koreográfiát mutatta nekem, olyasmit mondván:
-Na ez az! Így lehet eszméletlen jól felhasználni a néptáncot egy történet elmondására, így lehet színpadra vinni, sőt színházat csinálni belőle. Na, valami ilyesmit szeretnék én csinálni lengyel néptáncok felhasználásával…
Azt hiszem, már ez is sokmindent elmond Tata művészetéről.
Ez a mostani, régről előszedett darab (nevezzük balladának, hiszen a ballada eredetileg is a ballare-táncolni szóval van kapcsolatban) tulajdonképpen egy Rómeó és Júlia-feldolgozás. Így is volt meghirdetve a plakáton: Széki Rómeó és Júlia.
Rómeó és Júlia? Már megint? –kérdezhetnétek. Én is úgy gondoltam, hogy erről a témáról és történetről már nem nagyon lehet újat mondani, lehet ugyan újszerűen, de végül is azt a történetet, hogy két ellenséges klán vagy csapat vagy család tagjai egymásba szeretnek ezerszer láttuk már. (Maga William Shakespeare, a stratfordi lovász is úgy vette át valakitől.) De igen, lehet újat is mondani róla. Maga Shakespeare is tudta, hogyan csinálja ezt: jól kell átültetni az alapanyagot más környezetbe, úgy hogy ahhoz szervesen illeszkedjen a cselekményvezetés, másrészt ki kell egészíteni az alapot nagyon karakteres mellékszereplőkkel, akik külön ízt adnak az egészhez. Tulajdonképpen itt is ez történt.
A történet Széken játszódik. Erről a mezőségi nagyközségről ugye mindenki tudja, hogy ennek a táncaival indult az egész jelenlegi Táncházmozgalom a ’70-es években, és ezért sokan egyfajta „szent faluként”, Mekkaként tisztelik. Ezenkívül, amit tudni lehet róla, az az, hogy maga a település három önálló részből, szegből áll. Ezek: Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg. A három szeg találkozásánál áll a falu Temploma. A régi időkben a szegek szigorúan elkülönültek egymástól; a fiatalok néha átjártak egymáshoz bulizni, de például nem volt szokás a szegen kívül házasodni. Ma már ez természetesen nincs így, de állítólag még ma is él az a szokás, hogy ha egy legény más szegbeli leányt vesz feleségül, akkor váltságot kell fizetnie a menyasszony szegének, mielőtt a lakodalmas menet kivinné a menyasszonyt a szeg területéről. A váltság általában elképesztő mennyiségű szilvapálinka a szeg legényeinek.
Ebben a balladában a határokat, de az egységet is hivatott jelezni a díszlet is, amely tulajdonképpen egy hármas kapu, felépítésében egy kicsit egy hármas oltárra emlékeztet. A forrószegiek mindig a baloldali, a felszegiek a jobboldali kapun jönnek be. A harmadik, középső kapu pedig a templomot jelképezi, ahol a falu fiataljai találkoznak. Ennek a kapunak a teteje is a Mindent Látó Szem alakjára van kifaragva.
Azért akár így, akár úgy, a szegek közötti különbségek nem hasonlíthatók két maffiacsalád harcához: sosem volt közöttük gyűlölködés, legfeljebb néha idegenkedés. Ebből származik a mostani darab konfliktusa is. De szerencsére nem lehet a konfliktust és a viszályt csak a szegek különbségeiből levezetni, és az is igaz, hogy a darab főszereplőjének a cselekedetei is kicsit árnyaltabbak, mint az Shakespeare darabjában: nem feltétlenül a két hősszerelmes a ballada abszolút hősei, legalábbis megismerjük más szereplők drámáit motivációit is, és velük is azonosulni tudunk. Szóval bonyolultabb kicsit a helyzet, mint a Rómeó és Júliában.
(Egyébként a darab címe Forrószegiek, amit nem egészen értek, hiszen itt két csoportról van szó; a Rómeó és Júlia címe sem az, hogy A Capulet-család.)
A történet szerint a forrószegi lány, Kali és a felszegi fiú, Márton szeretnek egymásba minden tiltás és intés ellenére. Pedig mindkettejüknek van már jegyese a maguk szegéből: Mártonnak Zsuzsi, Kalinak… na az ő vőlegényének nem tudjuk a nevét. És pont ez a lényeg, hogy a ballada az ő szenvedésüket is megmutatja: két embert látunk, akiket megcsalnak, akiket szó nélkül (na jó végül is nem szöveges a darab) otthagynak. És ott van még két érdekes és árnyalt szereplő: a forrószegiek részéről Kali bátyja (az ő nevét sem írja szereposztás), a felszegiek részéről pedig Márton barátja, István, a szegény öreglegény, kicsit talán afféle különc, „falu bolondja” is. Szerintem az ő szerepük is nagyon érdekesen alakul végig a darab folyamán. A Shakespeare-féle változatban van a két főszereplőnek egy titkos segítője: Lőrinc barát, aki reméli, hogy Rómeó és Júlia révén a két családot is össze lehet békíteni. Itt nincs ilyen szereplő, a két szerelmesnek szinte minden hozzátartozója inkább lebeszélni akarja Kalit és Mártont arról, hogy összejöjjenek. István jószándékúan, de egyre inkább elbizonytalanodva igyekszik visszatartani Mártont. Kali bátyja pedig eleinte barátját és sógorjelöltjét igyekszik csillapítani, nehogy őrültséget csináljon, de aztán Kali makacsságát látva egyre inkább maga válik agresszívvé.
Felbukkan még a darabban egy méltóságteljes idős asszony fekete ruhában. Ő a Sorsanya, vagyis valahogyan a Végzetet jelképezi. Illetve inkább a Végzetre hivatott figyelmeztetni a szereplőket, mert valójában ő is inkább visszaterelni akarja a két szerelmest az eredeti választottjukhoz.
Szóval, mint mondtam sokkal árnyaltabb ballada ez, sokkal bonyolultabb konfliktusokkal, mintha csak a Rómeó és Júlia-történetet emelték volna át egy az egyben széki környezetbe. Nem egy kibékíthetetlen ellenségeskedésből indul a történet, de nem is reménykedik senki abban, hogy az új szerelem majd ki fogja békíteni a két közösséget. Sőt: mindenki pontosan látja, hogy éppen a vak szerelem az, ami teljesen elszabadítja az indulatokat, és tragédia felé löki a szereplőket. És a két főszereplő egyén ennek ellenére megy szembe, immár semmi mással nem törődve saját közösségével. Egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ki ebben a balladában a pozitív hős.
Mi az, ami ezt a darabot olyan naggyá tette a szememben? Elsősorban maguk a szereplők, a Bihari táncosai. Mint már mondtam, sokukat ismerem, de nem mindegyikükről gondoltam, hogy ennyire jó színészek. Nem csak a mozgásokkal, mozdulatokkal viszik előre a cselekményt, hanem a finom arcjátékkal, az egészen apró gesztusokkal is. Szóval ebben a balladában színészileg tényleg minden nagyon a helyén volt. Jó lenne még sok ilyet látni.
2013. február 28., csütörtök
2013. február 27., szerda
Idézőjel (Sienkiewicz)
„A további beszélgetést megszakította az udvarról behallatszó kiáltozás. A harag és a felháborodás vészjósló fenyegetése rezgett bennük. (...)
-Mi történik ott? -kérdezte Zagłoba (...)
-Annyi bizonyos, hogy nem a szokásos zajok - jegyezte meg Wołodyjowski uram. - Emeljetek csak fel az ablakhoz, én leghamarabb megmondom mi az...
Jan Skrzetuski megragadta a derekát, s felemelte (...), a kislovag pedig megkapaszkodott a rácsban, s szorgosan kémlelt ki az udvarra.
-Van itt valami, van! -kiáltotta hirtelen élénkséggel. -Látom a magyar udvari zászlóaljat, melynek Oskierko volt a kapitánya. Fölöttébb szerették őt, (...) bizonyára őt követelik vissza. (...) Istenemre a hadak körében terjed a lázongás. A magyarokra szegezték az álgyúkat. (...) A katonaság lázong! (...) Halljátok, miként kiabálnak?
-Az ezredeskapitányainkat! Az ezredeskapitányainkat! -hallatszottak az udvarról a fenyegető kiáltások.”
(Henryk Sienkiewicz: Özönvíz. Mészáros István fordítása)
-Mi történik ott? -kérdezte Zagłoba (...)
-Annyi bizonyos, hogy nem a szokásos zajok - jegyezte meg Wołodyjowski uram. - Emeljetek csak fel az ablakhoz, én leghamarabb megmondom mi az...
Jan Skrzetuski megragadta a derekát, s felemelte (...), a kislovag pedig megkapaszkodott a rácsban, s szorgosan kémlelt ki az udvarra.
-Van itt valami, van! -kiáltotta hirtelen élénkséggel. -Látom a magyar udvari zászlóaljat, melynek Oskierko volt a kapitánya. Fölöttébb szerették őt, (...) bizonyára őt követelik vissza. (...) Istenemre a hadak körében terjed a lázongás. A magyarokra szegezték az álgyúkat. (...) A katonaság lázong! (...) Halljátok, miként kiabálnak?
-Az ezredeskapitányainkat! Az ezredeskapitányainkat! -hallatszottak az udvarról a fenyegető kiáltások.”
(Henryk Sienkiewicz: Özönvíz. Mészáros István fordítása)
Egyetemfoglalás
(Ezt a zászlót szerkesztőségünk tervezte a mostani egyetemfoglaló diákmozgalomnak ajánlva)
Nagyon úgy néz ki, hogy a Gdański Hajógyár bizonyos értelemben az ELTE Bölcsészkarára költözött, legalábbis egy időre. Ez persze csak jelképes. Úgy értettem, hogy amit a Hajógyár munkásai próbáltak tenni 1980-ban egy zsarnoki rendszerrel szemben (konkrét célok engedmények kikényszerítése érdekében) ugyanazokat a célokat akarja most elérni egy csapat lelkes diák a Bölcsészkar egyik előadótermének a megszállásával.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/08/a-solidarnosc-unnepe.html
A hasonlat persze nem stimmel minden ponton. 1980 nyarán szinte egész Polákország, de legalábbis az ország nagy része szimpatizált a sztrájkoló munkásokkal, és szurkolt nekik. Ennek persze az volt a háttere, hogy akkor Polákországban már több mint 30 éve létezett az államszocializmus rendszere, mindenki a saját bőrén érezte annak visszásságait, és jónéhány munkás- és diáktüntetést a megelőző évtizedekben szétvertek, néha vérbefojtottak. (Ahogyan az események brit krónikása, Timoth Garton Ash írta szimbolikus „egyenletében”:
„Június (1956) + Március (1968) + Január (1970) + Június (1976) ==> Augusztus (1980)”
(Ahol bizony a hónapok és az évszámok mind-mind egy-egy híres munkás vagy diákmegmozdulást jelölnek.)
Azért nagyon-nagyon remélem, hogy nem több évtizedes elnyomásra van szükségünk nekünk is, hogy a diákok mostani törekvései kivívják a társadalom egészének vagy legalábbis jelentős részének szimpátiáját. Az államszocializmus a megfelelő alkuk révén elműködött pár évtizedig, de a jelenlegi rendszer regnálását ebben a formában nem biztos, hogy gazdaságilag nagyon sokáig elbírja az ország.
Most Magyarországon? Az emberek egy része még mindig nem veszi észre, hogy zsarnokság van, vagy ha észreveszi is, nem akarja elhinni, hogy visszatérhet az államszocializmus, illetve azt hiszi, hogy ha a rendszert nem államszocializmusnak hívják, és nem lehet az elnyomókra ráakasztani a „kommunista” jelzőt, akkor az a zsarnokság nem is olyan nagyon vészes. Pedig de.
Jelenleg a zsarnokság építésénél a hatalom nagyon kis lépésekben fokozatosan halad, a lakosság ingerküszöbét folyamatosan tágítani igyekezvén, úgy, hogy az elnyomást, a parancsuralmat és a kritikák „elkussoltatását” lehetőleg megszokjuk.
Ilyen helyzetben nagyon éles és kellemetlen hangnak tűnik a diákok hangja, akik egy az egyben szembefordulnak ezzel a folyamattal, nem hajlandóak egy rendszer logikáját elfogadni, azaz hallgatólagos beleegyezést adni egy parancsuralmi rendszerhez annak görcsös bizonygatásával, hogy még mindig tökéletes demokrácia van az országban.
Az egyetemfoglalás sok résztvevőjének ez volt a véleménye legalábbis, hogy amit ők csinálnak, az leginkább szokatlan a társadalom szemében. A véleménynyilvánításnak ilyen közvetlen formáihoz nincsenek az emberek hozzászokva, még egy demokráciában sem.
Az elmúlt többszáz év elnyomó rendszereinek tapasztalata az, hogy „a politika úri huncutság” és „az urakkal nem jó ujjat húzni”. Ezek a beidegződések gyakran működnek ma is az emberek reakcióiban. Az elmúlt húsz év tapasztalata pedig az, hogy a demokráciával, a szabadsággal leginkább visszaélni lehet. Vagyis tüntetni az tüntet, akinek rombolási céljai vannak, aki drasztikus módszerekkel le akarja zúzni valamelyik ellenfelét vagy vitapartnerét. Még az is szokatlan a lakosság egy része számára, hogy a tüntetés lehetséges fegyelmezetten, konkrét célok érdekében és nem konkrét személyek ellen irányítva. De ehhez majd hozzászoknak, ha elég kitartóak vagyunk.
Az elmúlt több száz év félelmének és az elmúlt huszonvalahány év rossz tapasztalatainak összeadódása ellenére azért még mindig vannak, akik kívülről is látják, miről szól ez az egész. Amikor egy néni az egyetem előtt több csomag kaját adott át nekünk, azzal, hogy vigyük be a tiltakozóknak, mert ő ezzel is segíteni szeretne, az egyenesen megható volt. És ahogy befelé mentem, tudjátok, mi jutott eszembe? Természetesen ez a kép:
Ez egy vitatható pont elismerem, de korántsem a szabad mozgás biztosítása az egyetlen cél. Annak a biztosítása csak a többi követelés teljesítésével együtt értelmes. Ezért emlékeztetőül kiteszem ide a Hat Pontot:
„1. Követeljük, a köz- és felsőoktatás átfogó reformját, és követeljük, hogy az oktatás jövőjét érintő döntéseket az érintettek bevonásával hozzák meg!
2. Követeljük, hogy minden képzési területen legyen államilag támogatott hely, hogy ne diszkriminálják az intézményeket azzal, hogy a csak bizonyos intézmények képzéseit támogatják, hogy a végleges keretszámokat legalább egy évvel a felvételik előtt tegyék közzé, valamint követeljük, hogy legalább annyi államilag finanszírozott férőhely legyen a felsőoktatásban, mint 2011-ben volt! Követeljük, hogy a változtatások előtt két és fél évvel kezdjenek tárgyalást a keretszámok átírásáról.
3. Követeljük, hogy az elvett pénzeket adják vissza és az oktatás színvonalának javítása érdekében nyújtsanak többletforrásokat az intézményeknek!
4. Követeljük a hallgatói szerződés eltörlését!
5. Követeljük az egyetemi autonómia tiszteletben tartását!
+1: Az átfogó reformnak biztosítania kell, hogy az alsóbb osztálybeli családoknak is legyen esélye bejutni a felsőoktatásba.
A kormányzat eddig galád módon nem csak minket hagyott ki teljesen a döntési folyamatokból, de már az érintett szakmai szervezetekkel és testületekkel sem egyeztet. Ezért úgy érezzük, radikális módszerekkel kell nyomást gyakorolnunk a döntéshozókra. Tiltakozó akcióink sorozatát addig nem fogjuk abbahagyni, míg a kormány meg nem hallgat minket, és nem teljesíti követeléseinket. Nem alkuszunk meg, lefektetett elveinkhez hűek maradunk.”
http://hallgatoihalozat.blog.hu/2012/12/11/a_hallgatoi_halozat_es_forum_5_1_pontja
A másik probléma persze a társadalom atomizáltsága, a szolidaritás hiánya sok helyen sok szinten. Sokan nem értik, hogyan lehet kiállni mások igaza mellett. De ezzel még maguknak a tüntetőknek is problémái vannak. A szövetségkeresés persze kínos kérdés, mert hogyan őrizze meg a tiltakozás a pártsemlegességét, ha más szervezetekkel összekapcsolódik? Mindenesetre egy-egy szolidaritási nyilatkozat legalább nem ártana (tényleg legalább nyilatkozat szintjén) például a tüntető munkásokkal. Az hogy nem mertünk a február eleji tüntetésen a Borsodból jövő munkásokkal szemben szolidaritást nyilvánítani, megint a hatalom megfélemlítésének eredménye. Amely a diáktüntetőket az elhiteltelenítés kísérleteivel igyekszik megfélemlíteni, az aljas bemocskolási kísérletekkel.
Mi lesz így? Maciej Tomczyk-Birkut a Vasember című lengyel film főalakja pont ezt emlegette, mikor szervezni kezdte a hajógyári sztrájkot: igazi szolidaritás kell, összefogás, mert mikor a diákok (köztük maga Maciek) tüntettek 1968-ban akkor a munkások nem tartottak velük, mikor a munkások (1970-ben) akkor a diákok nem mentek.
http://www.youtube.com/watch?v=jhBN90P7Xsk
A szolidaritásnak és a konszenzuskeresésnek azért vannak biztató megnyilvánulásai. Tegnap a diákok kiálltak kirúgásra ítélt oktatóik mellett. Élőlánccal vettük körül az ELTE-BTK épületét (igen, én is ott voltam), ezzel mutatván, hogy szeretnénk az egyetemi tanárokat megvédeni, továbbá bizonyítva azt is, hogy még mindig nem a hataloméhes besúgók és feljelentők és listaírók vannak többségben a diákok között.
Mit fog erre tenni a hatalom? Egyszerűen átlép bennünket, a saját testünkből alkotott élőláncot?
(Amúgy senkinek nincs kétsége arról, hogy ez a nagy kirúgási hullám nem szakmai, hanem politikai alapon fog történni. Ahhoz azonban hogy a tömeges elbocsátásokat el lehessen kerülni, nagyon sok helyről lehetne pénzt elvonni. A politikusi kenőpénzektől, a kartelleknek adott felesleges megbízatásokig nagyon sok helyről.)
A másik: a demonstráció utáni fórumon felvetődött egy szellemes ötlet, amire rá kéne menni nagyon: legyen a hallgatói szerződés fakultatív. Aki úgy érzi, hogy nagyon fontos neki, hogy legyen a feje felett valami kényszerítő erő arra nézve, hogy az egyetem után x évig Magyarországon dolgozzon, azzal ne egy kötelező szerződést, hanem egy szándéknyilatkozatot írassanak alá. Kíváncsi vagyok, azok közül, akik most „hazafias alapokra” hivatkozva támogatják a röghöz kötést, ha szabadon választhatnának hányan írnának alá egy ilyen nyilatkozatot: „igen, én lemondok a szabad költözés jogáról, engem itt tarthat a drága jó állam a következő 10-15 évben”.
A másik ami elhangzott, hogy sokszor az emberek azt sem veszik észre, hogy a hatalom a saját érdekében hogyan rombolja le a magyar szabadságmozgalmak legszebb hagyományait, hogyan gyalázza a Márciusi Ifjak mozgalmát, vagy az 1956-os forradalom előkészítőit azzal, ahogyan a mostani diákokkal, az ifjúsággal szemben viselkedik. Lehet, hogy ennek pontos vizsgálatára egy történészi munkacsoport is szerveződni fog. Ha így lesz, én ebben szívesen részt veszek. (Bár ez a blog eddig is részben az ilyen demagógiák leleplezésére szolgált.)
2013. február 24., vasárnap
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? II.
(A Micheal Collinsról szóló ajánló egy kicsit hosszabra sikerült, mint arra eredetileg számítottam, ezért végül is szétszedtem ezt a bejegyzést két részre. Most következik a másik film, a Felkavar a szél (The Wind That Shakes the Barley) bemutatása.)
Felkavar a szél
A Felkavar a szél tehát tíz évvel későbbi, mint a Michael Collins. A legfontosabb különbségeket már mondtam: szinte csak ír színészekkel készült, komorabb, naturalisztikusabb, elgondolkodtatóbb alkotás. A főalakok valamennyien kitalált személyek.
Ha kitalált alakot teszel a filmed főszereplőjének, akkor szabadabban alakíthatod a film cselekményét ez világos, ugyanakkor talán könnyebb így véleményt mondani egy eseménysorról, összefoglalni az eszenciáját, vagy mit, ha a „kisember” és nem a vezetők, a „különleges emberek” személyét teszed a főhelyre. Tehát, ha kitalált alakok a főszereplők, akkor elvben ugyan több mindent megtehetsz, mert nem a tényeket fogják számonkérni rajtad, viszont az úgymond reprezentatív elvárásoknak is kevésbé kell megfelelned, vagyis ha nem híres ember a főszereplő, akkor kevésbé elvárás a filmmel szemben a propaganda, a legendafeldolgozás és a legendagyártás. Sokkal több nyugtalanító kérdést tudsz feltenni talán.
És Ken Loach ezzel a lehetőséggel remekül él is.
Ha polgárháborúról készít az ember filmet, akkor a hatás úgy igazán nagy, ha a két szembenálló oldalt két testvér jeleníti meg. Itt is ez történik. Igaz, ez a film is a szabadságharccal kezdődik, és azzal is foglalkozik a film nagy részében. A polgárháborúra csak a végén tér rá, de akkor kíméletlenül. Addigra már eléggé megszerettük a főszereplőket ahhoz, hogy ne tudjuk eldönteni, kinek drukkolunk.
A két főalak tehát a két O’Donovan testvér: Damien és Teddy.
Teddy (alakítója Pádraic Delaney, jobbra) az idősebb testvér. Civil foglalkozását nem tudjuk meg, a film kezdetén már egy IRA-partizánegység parancsnoka, valahol Cork megye gyönyörű hegyei között. Jószívű ember, de aktuálisan szívós és kíméletlen harcos. Egységének tagjai mind régi jó barátai, akikkel gyerekkoruk óta ismerik egymást.
Damien (alakítója Cilian Murphy, balra) a fiatalabb testvér, orvostanhallgató, eleinte nem akar csatlakozni a bátyja csapatához, mert a harcot reménytelennek tartja és mint orvos egyébként is elutasítja az erőszakot. Hamarosan azonban, miután végignézte, ahogyan a brit „fekete-barna” csendőrök ártatlan ír civileket vernek agyon, úgy dönt, mégsem megy vissza az egyetemre, hanem beáll Teddy egységébe.
A csapat több sikeres rajtaütést hajt végre a helyi brit erők ellen, miközben Damien barátnője Sinéad (Orla Fitzgerald) és rokonai szállítják nekik a híreket.
Teddy és Damien és néhány társuk egy időre fogságba esnek egy helyi angol-ír földbirtokos, John Hamilton nyomukra vezeti az angolokat. A testvéreknek és barátaiknak azonban sikerül megszökniük egy brit hadseregbe sorozott ír katona segítségével, aki szimpatizál velük. A szökéskor csatlakozik hozzájuk Dan, a mozdonyvezető (Liam Cunningham) is, aki öntudatos szocdem vasutas.
Hamarosan ő is beáll a partizáncsapatba. Az egységnek ezután is vannak még sikeres akciói, de időről időre tapasztalniuk kell, hogy az angol-brit hatóságok mindent a civil, harcokban részt nem vevő rokonaikon és barátaikon torolnak meg.
Mikor aztán létrejön az angol ír békekötés, és a brit egységek kivonulnak Corkból is, Teddy felölti a Szabadállam egyenruháját, és mindenkit a béke elfogadására biztat, míg Damien és Dan hevesen kikelnek a szerződés ellen, mondván, hogy ezt az angolok egyrészt bármikor visszavonhatják, másrészt az egyenlőtlen társadalmi viszonyok fennmaradásához is hozzájárul. Dannek és Damiennek ugyanis meggyőződése, hogy az angol uralom ellen harcolva a tőkések ellen is harcolnak. (Azaz: a film egyik nagy erénye, hogy azt is megmutatja, de legalábbis utal rá, hogy milyen társadalmi kérdések és feszültségek járultak hozzá a polgárháborúhoz. Mert azért belátható, hogy pusztán az államjogi szempontok még nem biztos, hogy ilyen nagyarányú testvérharchoz vezettek volna.)
És elkezdődik az új konfliktus: a teljes függetlenség hívei továbbra is civil ruhában, a gerillataktikát továbbra is alkalmazva kezdik támadni az új állam új egyenruhába öltözött reguláris egységeit. A harcban pedig Teddy a Szabadállam tisztje, Damien a lázadók egyik vezetője. Nem árulom el, mi lesz a vége.
Mint már mondtam, a film sokkal komorabb, mondhatni kiábrándultabb hangulatú, mint a „hősi emlékművet” felállító Michael Collins. A főszereplők közül mindkét testvér szimpatikus, és mindkettejüknek igaza van.
Az igaz, hogy míg a Michael Collinsban is a címszereplő van inkább előretolva, a néző tehát alapból vele azonosul inkább, míg ebben a filmben talán a két testvér közül Damienről tudunk meg többet, tehát ebből azt gondolhatnánk inkább a függetlenségpártiakhoz húznak az alkotók. Damien és Dan jobban meg tudják magyarázni, mik a céljaik (jobb szónokok, mint Teddy vagy az ő hívei). De ha összegezzük a látottakat, rájövünk, hogy Damien minden hősiessége mellett a végére tényleg végletesen elvakulttá válik, és ha visszaemlékezünk a filmnek azon pillanataira, amelyek a civilek elleni erőszakról szólták, hát, tökéletesen megértjük, hogy Teddy végre már békét akar az országnak.
Szóval igazából eldönthetetlen, hogy kinek van inkább igaza, és pont ez a jó a filmben.
Egyébként érdekes, hogy szinte pontosan lehet tudni, hol van a filmben a váltás, hol zavarodik össze végképp minden, azaz, hogy melyik pillanatban van vége a szabadságharcnak, és kezdődik a polgárháború. A jelenet egy moziban játszódik, ahol a testvérek és harcostársaik a filmhíradót nézik, amely az angol-ír tárgyalások eredményeiről tájékoztat. (Egyébként ez az egyetlen jelenete a filmnek, amelyben megjelennek valós történelmi szereplők, persze nem magában a filmben, hanem a mozivásznon, korabeli felvételeken.) A fegyverszünetet mindenki győzelemként értékelte, de azt még nem tudják, pontosan mit harcolt ki Collins a tárgyalásokon. Mikor a vásznon megjelenik Michael Collins nagy busa feje, mindenki tapsol és éljenez a moziban. Egy perccel később, miután a tárgyalások felemás eredményeit írják ki a filmen, zavarodott és felháborodott hangok morajlanak végig a termen, egyesek hitetlenkednek, mások heveskednek, még a zongorista is kieseik a ritmusból. Az addigi tiszta célok összezavarodnak.
Ez tehát a fordulópontja a filmnek, de már korábban is vannak baljós jelek. Az például, hogy Damien még a szabadságharcos IRA-egység alparancsnokaként hosszas vívódás után bár, de késznek mutatkozik lelőni egyik gyerekkori barátját és játszópajtását, mikor felmerül ellene a gyanú, hogy információt adott az angoloknak (még akkor is, ha Damien tudja, hogy a barátja nem tehetett mást családja megmentése érdekében) már mintha előrevetítené az elkövetkezendő testvérháborút.
Van valami, amiben ez a film egyébként nagyon erős. Méghozzá éppen az erőszak ábrázolásában. Konkrétan a hatósági erőszakéban, az önkényében.
Eszembe jutnak Jancsó Miklós filmjei, különösen a Csend és kiáltás meg a Szegénylegények. Azok is az önkényről szólnak, mindkettőben felbukkannak csendőrök, de az a furcsa, hogy nem látjuk, hogy egy ujjal is hozzáérnének az emberekhez, viszont érzékelhetően mindenki fél tőlük. Érezni, mikor e megjelennek, ahogyan megfagy a levegő és összerándul az emberek gyomra. Ez hatásos. De azt nem látjuk, hogy mit kellett tenniük a csendőröknek ahhoz, hogy elérjék, hogy ennyire féljen tőlük mindenki.
Ez a film, a Felkavar a szél megmutatja. Megmutatja, milyen, amikor egy hatósági személy hatalma tudatában, sőt attól megrészegülve ordítozik, szuronyt nyomva az ember pofájába, és érzékeltetve vele, hogy akkor vágja fejbe puskatussal, amikor akarja. Itt konkrétan ábrázolva van az is, ahogyan egy embert puskatussal ütnek. Dant, a mozdonyvezetőt a brit katonák a film elején azért verik meg, mert nem hajlandó a vonat útvonalát megváltoztatni egy szakasznyi angol katona kedvéért.
De a legbrutálisabbak az ír faluba betörő brit „fekete-barna” zsandárok.
Damien jóbarátja, és Sinéad rokona (testvére?) Mícheál azzal bőszíti fel őket először, hogy akárhányszor kérdezik a nevét, csak azt hajlandó mondani: Mícheál Ó Suilleabháin (ejtsd: [Mihál O Szuliván]), nem hajlandó angolosan Michael O’Sullivannek (ejtsd: [Májkl O Szalliven]) mondani. Mícheált végül agyonverik a zsandárok.
Persze mondhatnátok, hogy itt egyoldalúság van, mert az ír szabadságharcosok itt azért mégiscsak tisztalelkű hősként vannak bemutatva, holott ők is kivégeztek angol foglyokat, és bizonyára voltak, akiket meg is kínoztak.
(Az ír felkelők. Nektek is az 1956-os pesti srácok jutnak eszetekbe róluk?)
De azért arányaiban tényleg nagyobb volt az erőszak, amit a „fekete-barnák” követtek el, ráadásul ők tényleg ártatlan civileket támadtak meg sokszor csak úgy „megelőző” elrettentésként, míg az ír felkelők általában csak az angol katonákat és a besúgókat végezték ki. De általában őket sem úgy, hogy elfogták, és halálra kínozták, hanem hogy a saját házuk előtt lőtték le őket. Valljuk azért be, egy szabadon lévő katonai vezető elleni merénylethez nagyobb bátorság kell, mint egy fogságunkban és hatalmunkban lévő fegyvertelen ember kivégzéséhez.
Amúgy a Michael Collins-ban is van egy ilyen jelenet a hatósági erőszakról, és állítólag ez is megtörtént eseten alapul. Miután az IRA tagjai több angol tisztet is lelőttek, az egyik jelenetben egy angol páncélautó hajt be egy ír rögbimeccsre, a pályára. Mindenki döbbenten néz, majd két játékos úgy dönt, hogy nem zavartatják magukat, és szemtelenül passzolgatni kezdik a labdát a páncélautó felett. Erre a páncélautó géppuskája válogatás nélkül tüzet nyit mindenkire a stadionban, és halomra lövi a játékosokat és a nézőket egyaránt.
Megdöbbentő jelenet, de egyben egy kicsit távolságtartó is. Úgy értem, egyáltalán nem tudjuk meg, kik ültek abban a páncélautóban, nem is látunk egyenruhásokat körülötte; a páncélautó ezesetben mintha egy önálló, magától mozgó fémszörnyeteg lenne, a személytelen hatalom jelképe. (Később látjuk a „fekete-barnákat”, amint üldözik az IRA-tagokat, de a civilek elleni értelmetlen erőszakot nem látjuk, hogy ki követi el.)
A Felkavar a szélben ellenben látjuk hogy a hatósági brutalitás is eleven élő emberek műve, eleven élő emberek vernek agyon, és aláznak meg más eleven élő embereket.
Azt hiszem a magyar csendőrök egy része is ilyen lehetett, amilyennek a film a „fekete-barnákat” ábrázolja főleg a második világháború, azon belül is főleg a német megszállás idején, amikor már szisztematikusan vadásztak mindenkire aki „kommunistagyanús” volt, azaz háborúellenes kijelentéseket tett. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy az a gyomorösszerántó félelem, amit Jancsó olyan hatásosan ábrázolt a filmjeiben csak az ilyen brutalitáson alapulhatott.
(Egyébként fura dolog jutott az eszembe: itt ahol én lakom, vagyis Magyarországon ilyen pomponos sapkákat főleg gyerekkorú és fiatal lányok viselnek, úgyhogy furcsa belegondolni, hogy az írek számára ez a pomponos sapka ugyanúgy a félelem és rettegés jele lehet, mint a magyar paraszt számára a kakastollas kalap lehetett.)
Érdekes, hogy az ilyen jelenetekben, amelyekben a rendező a harcot vagy a fegyveres erőszakot ábrázolja, sosem alkalmaz közeliket. Mindig egy bizonyos távolságból ábrázolja az eseményeket, teljes alakokat mutatva, és alig mozgatva a kamerát.
Egy helyen emlékszem közelire, amikor az angol zsandár az elfogott Teddyt próbálja vallatni. De ott meg éppen az a lényeg, hogy nem több katona rohangál összevissza, és random ütik, akit érnek, hanem hogy egy konkrét személy néz szembe egy konkrét személlyel, és vallatás közben kitépi a körmeit. (Ami kurvára tud fájni. De amilyen visszaemlékezéseket olvasok most második világháború alatti magyar ellenállóktól és antifasisztáktól, abból az jön le, hogy az ilyenfajta kínzások a magyar csendőrségnél még csak bemelegítésnek számítottak.)
Összességében a Felkavar a szél egy nagyon jó, és nagyon elgondolkodtató film, a problémát, amiről szól, még a Michael Collinsnál is jobban és hatásosabban és árnyaltabban ábrázolja. Számít a néző empátiájára és bizonyos gondolkodási készségére is. A színészek nagyon jók, elképesztő alakításokat nyújtanak, és remek csapatként dolgoznak együtt.
Ennek a filmnek szíve van és lelke van, bátran ajánlom mindenki figyelmébe.
Ja, hogy honnan jön a cím: The Wind That Shakes the Barley? Ez egy ballada címe, amelyet egy XIX. századi ír költő és népzenegyűjtő, Robert Dwyer Joyce írt.
Íme így hangzik:
http://www.youtube.com/watch?v=29PjChtYa2M
Hogy a magyar cím miért lett ez, hát nem tudom. Szerintem nem hangzik szerencsésen, de jobbat még én sem tudtam kitalálni.
Felkavar a szél
A Felkavar a szél tehát tíz évvel későbbi, mint a Michael Collins. A legfontosabb különbségeket már mondtam: szinte csak ír színészekkel készült, komorabb, naturalisztikusabb, elgondolkodtatóbb alkotás. A főalakok valamennyien kitalált személyek.
Ha kitalált alakot teszel a filmed főszereplőjének, akkor szabadabban alakíthatod a film cselekményét ez világos, ugyanakkor talán könnyebb így véleményt mondani egy eseménysorról, összefoglalni az eszenciáját, vagy mit, ha a „kisember” és nem a vezetők, a „különleges emberek” személyét teszed a főhelyre. Tehát, ha kitalált alakok a főszereplők, akkor elvben ugyan több mindent megtehetsz, mert nem a tényeket fogják számonkérni rajtad, viszont az úgymond reprezentatív elvárásoknak is kevésbé kell megfelelned, vagyis ha nem híres ember a főszereplő, akkor kevésbé elvárás a filmmel szemben a propaganda, a legendafeldolgozás és a legendagyártás. Sokkal több nyugtalanító kérdést tudsz feltenni talán.
És Ken Loach ezzel a lehetőséggel remekül él is.
Ha polgárháborúról készít az ember filmet, akkor a hatás úgy igazán nagy, ha a két szembenálló oldalt két testvér jeleníti meg. Itt is ez történik. Igaz, ez a film is a szabadságharccal kezdődik, és azzal is foglalkozik a film nagy részében. A polgárháborúra csak a végén tér rá, de akkor kíméletlenül. Addigra már eléggé megszerettük a főszereplőket ahhoz, hogy ne tudjuk eldönteni, kinek drukkolunk.
A két főalak tehát a két O’Donovan testvér: Damien és Teddy.
Teddy (alakítója Pádraic Delaney, jobbra) az idősebb testvér. Civil foglalkozását nem tudjuk meg, a film kezdetén már egy IRA-partizánegység parancsnoka, valahol Cork megye gyönyörű hegyei között. Jószívű ember, de aktuálisan szívós és kíméletlen harcos. Egységének tagjai mind régi jó barátai, akikkel gyerekkoruk óta ismerik egymást.
Damien (alakítója Cilian Murphy, balra) a fiatalabb testvér, orvostanhallgató, eleinte nem akar csatlakozni a bátyja csapatához, mert a harcot reménytelennek tartja és mint orvos egyébként is elutasítja az erőszakot. Hamarosan azonban, miután végignézte, ahogyan a brit „fekete-barna” csendőrök ártatlan ír civileket vernek agyon, úgy dönt, mégsem megy vissza az egyetemre, hanem beáll Teddy egységébe.
A csapat több sikeres rajtaütést hajt végre a helyi brit erők ellen, miközben Damien barátnője Sinéad (Orla Fitzgerald) és rokonai szállítják nekik a híreket.
Teddy és Damien és néhány társuk egy időre fogságba esnek egy helyi angol-ír földbirtokos, John Hamilton nyomukra vezeti az angolokat. A testvéreknek és barátaiknak azonban sikerül megszökniük egy brit hadseregbe sorozott ír katona segítségével, aki szimpatizál velük. A szökéskor csatlakozik hozzájuk Dan, a mozdonyvezető (Liam Cunningham) is, aki öntudatos szocdem vasutas.
Hamarosan ő is beáll a partizáncsapatba. Az egységnek ezután is vannak még sikeres akciói, de időről időre tapasztalniuk kell, hogy az angol-brit hatóságok mindent a civil, harcokban részt nem vevő rokonaikon és barátaikon torolnak meg.
Mikor aztán létrejön az angol ír békekötés, és a brit egységek kivonulnak Corkból is, Teddy felölti a Szabadállam egyenruháját, és mindenkit a béke elfogadására biztat, míg Damien és Dan hevesen kikelnek a szerződés ellen, mondván, hogy ezt az angolok egyrészt bármikor visszavonhatják, másrészt az egyenlőtlen társadalmi viszonyok fennmaradásához is hozzájárul. Dannek és Damiennek ugyanis meggyőződése, hogy az angol uralom ellen harcolva a tőkések ellen is harcolnak. (Azaz: a film egyik nagy erénye, hogy azt is megmutatja, de legalábbis utal rá, hogy milyen társadalmi kérdések és feszültségek járultak hozzá a polgárháborúhoz. Mert azért belátható, hogy pusztán az államjogi szempontok még nem biztos, hogy ilyen nagyarányú testvérharchoz vezettek volna.)
És elkezdődik az új konfliktus: a teljes függetlenség hívei továbbra is civil ruhában, a gerillataktikát továbbra is alkalmazva kezdik támadni az új állam új egyenruhába öltözött reguláris egységeit. A harcban pedig Teddy a Szabadállam tisztje, Damien a lázadók egyik vezetője. Nem árulom el, mi lesz a vége.
Mint már mondtam, a film sokkal komorabb, mondhatni kiábrándultabb hangulatú, mint a „hősi emlékművet” felállító Michael Collins. A főszereplők közül mindkét testvér szimpatikus, és mindkettejüknek igaza van.
Az igaz, hogy míg a Michael Collinsban is a címszereplő van inkább előretolva, a néző tehát alapból vele azonosul inkább, míg ebben a filmben talán a két testvér közül Damienről tudunk meg többet, tehát ebből azt gondolhatnánk inkább a függetlenségpártiakhoz húznak az alkotók. Damien és Dan jobban meg tudják magyarázni, mik a céljaik (jobb szónokok, mint Teddy vagy az ő hívei). De ha összegezzük a látottakat, rájövünk, hogy Damien minden hősiessége mellett a végére tényleg végletesen elvakulttá válik, és ha visszaemlékezünk a filmnek azon pillanataira, amelyek a civilek elleni erőszakról szólták, hát, tökéletesen megértjük, hogy Teddy végre már békét akar az országnak.
Szóval igazából eldönthetetlen, hogy kinek van inkább igaza, és pont ez a jó a filmben.
Egyébként érdekes, hogy szinte pontosan lehet tudni, hol van a filmben a váltás, hol zavarodik össze végképp minden, azaz, hogy melyik pillanatban van vége a szabadságharcnak, és kezdődik a polgárháború. A jelenet egy moziban játszódik, ahol a testvérek és harcostársaik a filmhíradót nézik, amely az angol-ír tárgyalások eredményeiről tájékoztat. (Egyébként ez az egyetlen jelenete a filmnek, amelyben megjelennek valós történelmi szereplők, persze nem magában a filmben, hanem a mozivásznon, korabeli felvételeken.) A fegyverszünetet mindenki győzelemként értékelte, de azt még nem tudják, pontosan mit harcolt ki Collins a tárgyalásokon. Mikor a vásznon megjelenik Michael Collins nagy busa feje, mindenki tapsol és éljenez a moziban. Egy perccel később, miután a tárgyalások felemás eredményeit írják ki a filmen, zavarodott és felháborodott hangok morajlanak végig a termen, egyesek hitetlenkednek, mások heveskednek, még a zongorista is kieseik a ritmusból. Az addigi tiszta célok összezavarodnak.
Ez tehát a fordulópontja a filmnek, de már korábban is vannak baljós jelek. Az például, hogy Damien még a szabadságharcos IRA-egység alparancsnokaként hosszas vívódás után bár, de késznek mutatkozik lelőni egyik gyerekkori barátját és játszópajtását, mikor felmerül ellene a gyanú, hogy információt adott az angoloknak (még akkor is, ha Damien tudja, hogy a barátja nem tehetett mást családja megmentése érdekében) már mintha előrevetítené az elkövetkezendő testvérháborút.
Van valami, amiben ez a film egyébként nagyon erős. Méghozzá éppen az erőszak ábrázolásában. Konkrétan a hatósági erőszakéban, az önkényében.
Eszembe jutnak Jancsó Miklós filmjei, különösen a Csend és kiáltás meg a Szegénylegények. Azok is az önkényről szólnak, mindkettőben felbukkannak csendőrök, de az a furcsa, hogy nem látjuk, hogy egy ujjal is hozzáérnének az emberekhez, viszont érzékelhetően mindenki fél tőlük. Érezni, mikor e megjelennek, ahogyan megfagy a levegő és összerándul az emberek gyomra. Ez hatásos. De azt nem látjuk, hogy mit kellett tenniük a csendőröknek ahhoz, hogy elérjék, hogy ennyire féljen tőlük mindenki.
Ez a film, a Felkavar a szél megmutatja. Megmutatja, milyen, amikor egy hatósági személy hatalma tudatában, sőt attól megrészegülve ordítozik, szuronyt nyomva az ember pofájába, és érzékeltetve vele, hogy akkor vágja fejbe puskatussal, amikor akarja. Itt konkrétan ábrázolva van az is, ahogyan egy embert puskatussal ütnek. Dant, a mozdonyvezetőt a brit katonák a film elején azért verik meg, mert nem hajlandó a vonat útvonalát megváltoztatni egy szakasznyi angol katona kedvéért.
De a legbrutálisabbak az ír faluba betörő brit „fekete-barna” zsandárok.
Damien jóbarátja, és Sinéad rokona (testvére?) Mícheál azzal bőszíti fel őket először, hogy akárhányszor kérdezik a nevét, csak azt hajlandó mondani: Mícheál Ó Suilleabháin (ejtsd: [Mihál O Szuliván]), nem hajlandó angolosan Michael O’Sullivannek (ejtsd: [Májkl O Szalliven]) mondani. Mícheált végül agyonverik a zsandárok.
Persze mondhatnátok, hogy itt egyoldalúság van, mert az ír szabadságharcosok itt azért mégiscsak tisztalelkű hősként vannak bemutatva, holott ők is kivégeztek angol foglyokat, és bizonyára voltak, akiket meg is kínoztak.
(Az ír felkelők. Nektek is az 1956-os pesti srácok jutnak eszetekbe róluk?)
De azért arányaiban tényleg nagyobb volt az erőszak, amit a „fekete-barnák” követtek el, ráadásul ők tényleg ártatlan civileket támadtak meg sokszor csak úgy „megelőző” elrettentésként, míg az ír felkelők általában csak az angol katonákat és a besúgókat végezték ki. De általában őket sem úgy, hogy elfogták, és halálra kínozták, hanem hogy a saját házuk előtt lőtték le őket. Valljuk azért be, egy szabadon lévő katonai vezető elleni merénylethez nagyobb bátorság kell, mint egy fogságunkban és hatalmunkban lévő fegyvertelen ember kivégzéséhez.
Amúgy a Michael Collins-ban is van egy ilyen jelenet a hatósági erőszakról, és állítólag ez is megtörtént eseten alapul. Miután az IRA tagjai több angol tisztet is lelőttek, az egyik jelenetben egy angol páncélautó hajt be egy ír rögbimeccsre, a pályára. Mindenki döbbenten néz, majd két játékos úgy dönt, hogy nem zavartatják magukat, és szemtelenül passzolgatni kezdik a labdát a páncélautó felett. Erre a páncélautó géppuskája válogatás nélkül tüzet nyit mindenkire a stadionban, és halomra lövi a játékosokat és a nézőket egyaránt.
Megdöbbentő jelenet, de egyben egy kicsit távolságtartó is. Úgy értem, egyáltalán nem tudjuk meg, kik ültek abban a páncélautóban, nem is látunk egyenruhásokat körülötte; a páncélautó ezesetben mintha egy önálló, magától mozgó fémszörnyeteg lenne, a személytelen hatalom jelképe. (Később látjuk a „fekete-barnákat”, amint üldözik az IRA-tagokat, de a civilek elleni értelmetlen erőszakot nem látjuk, hogy ki követi el.)
A Felkavar a szélben ellenben látjuk hogy a hatósági brutalitás is eleven élő emberek műve, eleven élő emberek vernek agyon, és aláznak meg más eleven élő embereket.
Azt hiszem a magyar csendőrök egy része is ilyen lehetett, amilyennek a film a „fekete-barnákat” ábrázolja főleg a második világháború, azon belül is főleg a német megszállás idején, amikor már szisztematikusan vadásztak mindenkire aki „kommunistagyanús” volt, azaz háborúellenes kijelentéseket tett. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy az a gyomorösszerántó félelem, amit Jancsó olyan hatásosan ábrázolt a filmjeiben csak az ilyen brutalitáson alapulhatott.
(Egyébként fura dolog jutott az eszembe: itt ahol én lakom, vagyis Magyarországon ilyen pomponos sapkákat főleg gyerekkorú és fiatal lányok viselnek, úgyhogy furcsa belegondolni, hogy az írek számára ez a pomponos sapka ugyanúgy a félelem és rettegés jele lehet, mint a magyar paraszt számára a kakastollas kalap lehetett.)
Érdekes, hogy az ilyen jelenetekben, amelyekben a rendező a harcot vagy a fegyveres erőszakot ábrázolja, sosem alkalmaz közeliket. Mindig egy bizonyos távolságból ábrázolja az eseményeket, teljes alakokat mutatva, és alig mozgatva a kamerát.
Egy helyen emlékszem közelire, amikor az angol zsandár az elfogott Teddyt próbálja vallatni. De ott meg éppen az a lényeg, hogy nem több katona rohangál összevissza, és random ütik, akit érnek, hanem hogy egy konkrét személy néz szembe egy konkrét személlyel, és vallatás közben kitépi a körmeit. (Ami kurvára tud fájni. De amilyen visszaemlékezéseket olvasok most második világháború alatti magyar ellenállóktól és antifasisztáktól, abból az jön le, hogy az ilyenfajta kínzások a magyar csendőrségnél még csak bemelegítésnek számítottak.)
Összességében a Felkavar a szél egy nagyon jó, és nagyon elgondolkodtató film, a problémát, amiről szól, még a Michael Collinsnál is jobban és hatásosabban és árnyaltabban ábrázolja. Számít a néző empátiájára és bizonyos gondolkodási készségére is. A színészek nagyon jók, elképesztő alakításokat nyújtanak, és remek csapatként dolgoznak együtt.
Ennek a filmnek szíve van és lelke van, bátran ajánlom mindenki figyelmébe.
Ja, hogy honnan jön a cím: The Wind That Shakes the Barley? Ez egy ballada címe, amelyet egy XIX. századi ír költő és népzenegyűjtő, Robert Dwyer Joyce írt.
Íme így hangzik:
http://www.youtube.com/watch?v=29PjChtYa2M
Hogy a magyar cím miért lett ez, hát nem tudom. Szerintem nem hangzik szerencsésen, de jobbat még én sem tudtam kitalálni.
2013. február 23., szombat
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet?
Na ez viszont már egy filmajánló.
Előrebocsátom, hogy itt most a történelmi játékfilmekről lesz szó. Az ismeretterjesztő dokumentumfilmekről esetleg majd más helyen szólok.
A témával pedig azért foglalkozom, mert, mint már észrevettétek, történész vagyok és filmrajongó. Éppen ezért érdekes számomra, ha a kettő terület összeér.
Szóval miért jó egy történelmi játékfilm. Legáltalánosabban azért, mert remek kikapcsolódás. A történelmi témák remek lehetőséget adnak a rendezőnek egy-egy jellegzetes látványvilág és atmoszféra megteremtésére, lehet beléjük tenni mindenféle kalandos elemet, harci jeleneteket és csatajeleneteket, szerelmi szálat meg mindenféle intrikát, stb. És (ezt a történész félve teszi hozzá, mert elcsúszhat, ha ez ügyben általános érvényű kijelentést tesz) a legtöbb ilyen filmnek van némi ismeretterjesztő értéke is. Történelmi korokról ad képet a laikus nézőnek is, ezzel a történész munkáját megkönnyíti. Vegyük ehhez hozzá, hogy az átlag néző egy filmmel kikapcsolódni akar, tehát sokkal szívesebben néz meg egy játékfilmet, mint egy dokumentumfilmet. Történelmi játékfilmekre tehát szükség van. (Tudta ezt az én gimis töritanárom is, akinek az óráján gyakran néztünk filmrészleteket, néha egész filmeket is, úgy, hogy meg is beszéltük őket.)
Mi a probléma a történelmi filmekkel? Az előbb már utaltam rá, mikor kételyeimet fejeztem ki az ismeretterjesztéssel kapcsolatban. Amit figyelembe kell venni, főleg ha azon gondolkozunk, hogy egy filmet használjunk-e ismeretterjesztésre vagy ne: a történelmi film mindig didaktikus. Azaz általában nagyon konkrét üzenete van. Más szóval: a történelmi játékfilm mindig kicsit propagandafilm.
A propagandafilmekről azt mondta generációm nagy filmesztétája, Szirmai Gergely, hogy egy ilyen film esetében a színvonal nagymértékben azon is múlik, hogy a készítő el tudja-e fogadni, hogy van más álláspont, vélemény is az övén kívül, és ezt tudja-e kommunikálni a nézője felé. (Ha ezt a véleményt nem is jeleníti meg.)
http://www.youtube.com/watch?v=dM-BaZvat3g
Ez természetesen a történelmi játékfilmekre is éppúgy igaz. (A dokumentumfilm kevésbé propagandisztikus, jó esetben.)
A történelmi játékfilm tehát általában állást foglal, és a nézőt is megpróbálja állásfoglalásra kényszeríteni, és ezt nem mindig árnyaltan teszi; sokszor sugallja azt, hogy vagy szimpatizálsz a filmkészítő nézeteivel vagy elutasítod azokat, de harmadik megoldást nehezen lehet találni.
Ha egy történelmi film pozitív üzenetet akar közvetíteni, akkor valami olyan hősről kell szólnia, akivel vagy amivel a néző azonosulni tud. (A hős itt nem feltétlenül személy.) De az is lehet, hogy valami olyanra akar figyelmeztetni, hogy: „Srácok, többet ilyet inkább ne csináljunk!”. Ez esetben elidegeníteni akarja a nézőt, nem is annyira a film szereplőitől, mint inkább az eseményektől. Nyilván kevésbé kockázatos vállalkozás pozitív üzenetet közvetíteni, állítani, mint lebeszélni, tagadni, vagy kérdéseket feltenni, ezért ilyenfajta, „kultuszteremtő” történelmi játékfilmből van a több. Ebben persze meg az a veszély van benne, hogy a készítő elmegy a nagyon didaktikus, nagyon szájbarágós, esetleg aktuálpolitikai üzeneteket is tartalmazó propaganda irányába. Legrosszabb esetben tömény seggnyalás lesz az egészből.
Ha az ember pozitív üzenetet akar közvetíteni, akkor jellemzően valami legendás alakról, nemzeti hősről készít filmet. (Igen a történelmi filmek legtöbbje nemzeti alapon készül, ezt kár lenne letagadni vagy negatívumként értékelni. Fogadjuk el adottságnak, hogy semmilyen esetben nem olyan fontos, hogy milyen nemzetiségű ember készíti a filmet, mint egy történelmi játékfilmnél.) Vagy ha nem is egyetlen hős (akár valós, akár kitalált) személyről készül az ilyen film, de egy olyan eseménysorról, amit egy adott közösség (általában nemzeti közösség) dicsőséges eseménysornak tart, amire büszke. Például egy szabadságharcról.
Ha ellenben a film üzenete elrettentő akar lenni vagy csak meghökkentő, elgondolkodtató, akkor általában kevésbé fontos a személyiségek, egyéniségek szerepe a filmben, és valami negatív, titkolnivaló, szégyenletes eseménysor a film témája, például egy polgárháború vagy egy népirtás.
(Utóbbira két példa: a magyar Hideg napok és a lengyel Következmény (Pokłosie). Azért ezeket említem, mert mindkettő pozitív példája az önreflexiónak, azaz mindkét esetben a bűnösökkel azonos nemzetiségű alkotók készítették a filmet.)
Van azonban, hogy az alkotók nem tudják megkerülni, hogy a kétféle üzenet, hangulat, téma egyszerre legyen benne a filmben. Na, ekkor válnak igazán izgalmassá a dolgok!
Az ír történelem például éppen így alakult. Sokéves „dicsőséges” szabadságharc után 1921-ben az angol vezetők végre hajlandónak mutatkoztak, hogy tárgyaljanak Írország függetlenségéről. Az írek ujjongtak, hiszen győztek: megnyerték szabadságharcukat, tárgyalóasztalhoz kényszerítették a nagy Brit Birodalmat. Az eredmény: a szigetország mégsem nyerte el teljes függetlenségét, nem jött létre az Ír Köztársaság. Helyette 1922-ben létrejött az Ír Szabadállam (Saorstát Éireann), amely tagja maradt a Brit Nemzetközösségnek (British Commonwelth of Nations), uralkodója továbbra is a brit király (akkor éppen V. George) volt. A sziget északi része (ahol többségében protestánsok laktak, akiknek jelentős része nem is akart elszakadni a Brit Impériumtól) továbbra is az Egyesült Királyság része maradt Nagy-Britanniával együtt. A Szabadállam egyes kikötői felett pedig megtarthatta az ellenőrzést a brit flotta.
Az írek ekkor nem tudtak egyetértésre jutni, el lehet-e fogadni egy ilyen ajánlatot. A véleménykülönbség végül is véres polgárháborúhoz vezetett a Szabadállam hívei és a teljes függetlenség-pártiak között. A háború egy évig tartott, de így is sok keserűséget hagyott maga után. A függetlenségiek vezetője Éamon de Valera börtönbe került, aztán kiszabadulva politikai pártot alapított (Fianna Fáil, azaz a Végzet Harcosai néven), így 1932-ben legálisan, választás útján jutott hatalomra, és 1937-re mégiscsak elérte, hogy a Szabadállam megkapja a teljes függetlenséget Ír Köztársaság (Poblacht na hÉireann) néven.
Kedvenc történelmi filmem továbbra is az Agóra, de arról már írtam más helyen (meg még biztos fogok is). A második két kedvencem azonban éppen az ír szabadságharcot és az azt követő polgárháborút mutatja be, mindkettő kicsit másképp. Ezek: a Neil Jordan által 1996-ban forgatott Michael Collins és a Ken Loach által rendezett 2006-os The Wind That Shakes the Barley (magyar címe: Felkavar a szél).
Nos, mint már mondtam, ha valakit az ír történelem foglalkoztat, nem kerülheti el, hogy egyszerre foglalkozzon a „dicsőséges” szabadságharccal és a „szégyenletes” polgárháborúval, a kettőt ugyanis ugyanazok vívták; a régi bajtársakból és barátokból lettek ellenségek, de néha az ellenségekből is lettek kényszerű szövetségesek (amennyiben Nagy-Britannia a polgárháborúban hadianyaggal segítette a Szabadállam híveit). Mindkét film igen érzékenyen és intelligensen reflektál erre a tényre.
Legfőbb különbség, hogy a korábbi film főszereplői valós alakok, míg a Felkavar a szélben mindenki kitalált szereplő. Emellett mintha a Michael Collins populárisabb alkotás próbálna lenni: nemzetközileg ismert színészekkel készült (akik közül nem is mindenki ír), illetve valamivel heroikusabb, eposziasabb. Árnyaltsága mellett is a polgárháború résztvevői közül nyilvánvalóan inkább az egyik fél mellett köteleződik el. (Nem fogtok meglepődni, ha azt mondom: a címszereplő mellett.) A Felkavar a szél naturalistább, és inkább keserű töprengéssel van tele az alkotók részéről, inkább kérdez, mint dicsőít. Talán emiatt is, atlán a színészválasztás miatt is, talán melankolikus hangulata miatt is inkább érezni rajta, hogy írek készítették írekről, íreknek. (Hogy akkor miért lett nemzetközileg is hatalmas siker? Hát azért, mert nagyon-nagyon jó film. És rendelkezik a jó történelmi film minden erényével: a történelmi keretben általános emberi drámákat mutat be.)
Micheal Collins
Nem tudom, hogy Michael Collins neve alapból mondana-e valamit az átlag magyar nézőknek. (Azon kívül, hogy volt egy ilyen nevű űrhajós is, aki 1969-ben Neil Armstronggal és Edwin „Buzz” Aldrinnal együtt repült az űrbe, de nem lépett ki a Holdra, mivel rá az ő feladata az űrhajó felügyelete és működtetése volt.)
Ez a Michael Collins (íresebb neve: Mícheál Ó Coileáin) az írek számára az egyik legnagyobb nemzeti hős. A szabadságharcos és a függetlenség egyik kivívója.
1890-ben született Cloich na Coillte-ban (Clonakiltyben), Cork megyében. Már egész fiatal korában kapcsolatba került az Ír Köztársasági Testvériség nevű szervezettel. 1916-ban részt vett a húsvéti felkelésben, angol fogságba esett. 1917-ben többekkel együtt szabadon engedték, és következő évben már indulhatott a brit képviselő választásokon is a Sinn Féin (Mi Magunk) nevű hazafias szervezet tagjaként. A Sinn Féin tagjai azonban visszaadták a mandátumukat, közbe titokban egy konspiratív parlamentet hoztak létre Dublinban (Baile Atha Cliath-ben). Ez volt az első Dáil Éireann (az Ír Országgyűlést most is így hívják).
A Dáil elnöke, azaz gyakorlatilag a földalatti Ír Köztársaság miniszterelnöke Éamon de Valera lett.
Coileáin-Collins hivatalosan a pénzügyminiszteri posztot kapta, eközben azonban ő lett a szervezője az Ír Köztársasági Hadseregnek (Irish Republican Army – IRA) is, amely eredményes gerillaakciókba és merényletekbe kezdett az írországi angol helyőrségek és katonai vezetők ellen. Vagyis gyakorlatilag kezdettől terroristacsoport volt, de az elején tényleg nagyon vigyáztak, hogy civil áldozatokat ne ejtsenek. Collins volt az IRA stratégiájának kidolgozója is. 1921-ben számos merénylet után a brit kormány az írek számára is váratlan módon tárgyalásokat kezdeményezett. De Valera óvatosságból Collinsra bízta a tárgyalások vezetését, ahelyett, hogy maga ment volna.
1921-ben mikor létrejött a Szabadállam Éamon de Valera élére állt az elégedetlenkedőknek, és bár elsősorban a békés megoldás híve volt, mégis vállalta aztán a fegyveres harcot is, annak ellenére, hogy a Dáil megszavazta az angol-ír szerződést.
Collins eközben a létrejövő reguláris ír hadsereg tábornoka, majd vezérkari főnöke lett, mint ilyen az Ír Állam egyik hivatalos tisztségviselője. (Az ország megválasztott miniszterelnöke pedig Arthur Griffith, de Valera tehát tulajdonképpen illegálisan viselte a köztársasági elnöki címet.) 1922 tavaszán-nyarán egy csapat függetlenségi lázadó befészkelte magát a dublini Legfelsőbb Bíróság épületébe. Collins azt az üzenetet kapta Winston Churchiltől, hogy ha nem lép az ügyben, a brit hadsereg fog beavatkozni. Collins erre ágyúkkal lövette rommá a Legfelsőbb bíróságot, míg a bent lévő védők feltartott kézzel ki nem jöttek.
Ezzel kezdődött a polgárháború. Collins fájdalommal bár, de vállalta a harcok irányítását. 1922 augusztusában szülőmegyéje, Cork egyik országútján lázadó fegyveresek tüzet nyitottak a kocsijára, és Mícheál elesett az összecsapásban. 32 éves sem volt még. Mikor azonban vége lett a polgárháborúnak, az egész ország újra közös hősként tekintett rá.
A film
Ez Micheál Coileáin története, röviden. A róla készült filmet azért szeretem, mert amikor valami történelmi személyiségről készít az ember filmet, mindig előjön a dilemma, hogy milyen arányban legyen benne a történelmi események és a hős magánéletének ábrázolása. Tudniillik az is kell, hogy a főhős elég emberarcú legyen, ne váljon túl szoborszerűvé, de az is, hogy ne hangsúlyozzuk túl a magánéleti szálat, ne vájkáljunk túl mélyen a főhős lelkivilágában, azaz ne hozzunk össze össze nem illő dolgokat, például ne akarjuk valakinek a politikai tevékenységét kizárólag szerelmi csalódásaiból levezetni vagy ilyenek.
Na, szerintem ez az a film, ahol ez a kényes egyensúly nagyon szépen meg van oldva. Van benne szerelmi szál is, meg politikai szál is, mindkettő nagyon hiteles, és nagyon emberi, de egyik sem válik túlhangsúlyozottá a másik rovására, és a szerzők nem akarják a kettőt összekeverni.
A szerelmi szál konkrétan egy szerelmi háromszög ábrázolása: egy Kitty Kiernan nevű lány ingadozik Mícheál és legjobb barátja, Henry „Harry” Boland vagy íresebb nevén Enri Ua Beolláin között. Nagyon sokáig nem tud választani közöttük, de ez Mick (Collinsot ezen a néven szólítják a barátai) és Harry barátságát egyáltalán nem töri meg. (Harry ugyanis mindeközben Collins közvetlen „adjutánsa” és jobkeze az illegális szervezőmunkában.) Kitty végül Mickkel jegyzi el magát, de tervezett esküvőjükre már Collins halála miatt nem kerülhet sor. Ennek ellenére a film alkotói ügyesen elkerülik azt a csapdát, hogy Harry csalódására fogják, hogy a két régi barát ellentétes oldalra kerül a polgárháborúban.
Egy valószínűleg fiktív jelenetben Harry és Mick a háború kezdetén még megkísérelnek tárgyalni egymással egy titkos találkozó keretében, de nincs sikerük. Nem személyes, hanem politikai ellentéteik miatt.
Mikor pedig a Szabadállam katonái egy hosszú üldözési jelenet után szitává lövik Harryt, Mick elsiratja régi barátját és harcostársát.
Enri Ua Beolláin (Harry) alakítója az amerikai ír színész Aidan Quinn.
(Szerintem sem hasonlít)
De hogy Kittyt miért Julia Roberts-szel kellett eljátszatni, azt nem értem. Mindegy, nem sok vizet zavar a filmben, különben is sokkal érdekesebb a két férfi különös kapcsolata, mint a „közös” nőjük, ha szabad ilyen csúnyán fogalmazni.
A főszereplő alakítója pedig Liam Neeson. (Aki ugye Észak-Írországból származik).
És elég szuggesztív alakítást nyújt. Heves, harcias, nagyhangú és nagy szívű embernek ábrázolja Mick Collinst, aki nagyon tud lelkesíteni. Az alakításból lejön az is, hogy Collins felelős, jó szervező és vezető volt, ugyanakkor, ha saját személyes sorsáról volt szó, akkor sokszor a felelőtlenségig tudott bátor lenni.
Ha szó volt Collins és a kevéssé ismert Boland érdekes barátságáról, hát szintén érdekes Collins és Éamon de Valera viszonya.
A filmben de Valerát némileg meglepő módon egy angol színész játssza.
De ha ez az angol színész Alan Rickman, akkor ez ellen semmi kifogásunk nem lehet. Rickman egyszerűen zseniális, és megvan benne az a fajta szakmai alázat, ami egy színészt nagyon szimpatikussá tud tenni. Amellett a nagy orrával hasonlít is de Valerára.
Nade milyennek mutatja be ez a film de Valerát? Háát nem is tudom… Olyan hol szimpatikusnak, hol sunyinak. Egy komplex személyiségnek, aki azért végig őriz magában valami titokzatosságot. Ez a titokzatossága imponál a barátainak és beosztott munkatársainak, ezért rá is játszik. De valószínűleg ilyen is volt: míg Collins volt a nyíltszívű és a tömegek lelkesítésére alkalmas vezető, vezér, addig de Valera egy vérbeli politikus volt, annak minden előnyével és hátrányával. Taktikus, simulékony és ravasz tudott lenni, legalábbis nekem úgy tűnik. Amellett a film (bár érezhetően Collins pártján van) nem válik negatívan elfogulttá de Valerával szemben. „Dev” (így szólítja őt Collins) egy árnyalt karakter, akinek azért van szíve és esze is, amelyek néha konfliktusba is kerülnek egymással. Valószínűleg pont a belső vívódásai leplezésére veszi fel azt a bizonyos titokzatos pózt.
Érdekes… Mintha a másik háromszög a filmben Mick, Dev és az előbb egységes, majd szétszakadó ír függetlenségi mozgalom és nacionalizmus viszonya lenne. Elmondom mire gondolok. Az egész film a húsvéti felkelés leverésével, és a vezetők fogságba esésével kezdődik. Az angol tisztek ekkor kiválogatják a legfontosabb vezetőket, köztük de Valerát, és a következő pár percben vagy öt kivégzési jelenetet nézhetünk végig. Collinsra ekkor még senki sem figyel, jórészt ismeretlen „kishal”. Dev ismeri, de az angolok nem.
Éamon de Valera egyébként bátran viselkedik a börtönben, el is van szánva a halálra, de elkerüli az agyonlövést, annak köszönhetően, hogy ekkor még amerikai állampolgár.
A film elkövetkező részében Dev válik a titkos háttérvezetővé, míg Mick a harcot irányítja, és emblematikus figurává a „Nagy Bajtárssá” válik. Aztán jön a váratlan fordulat: neki, aki annyi merényletet szervezett brit katonai vezetők ellen, neki kell mennie tárgyalni az angolokkal. A tárgyalásokból semmit nem látunk, Churchill és Lloyd George nem is szerepelnek a filmben. Csak az előzményeket és a következményeket látjuk.
A tárgyalások után, mikor de Valera elégedetlenkedik az eredménnyel, Mick kimondja Devnek a film egyik legsúlyosabb mondatát:
„Senki sem ért volna el többet. Ráadásul ezt te is tudtad, ezért küldtél éppen engem.”
Ez az a pont, ahol a film egyértelműen Collins pártjára áll. Legalábbis olyan szinten, hogy ő lesz a szimpatikusabb, mert következetesebb figura. Amellett a rendező nem foglal állást, hogy vajon jól vélekedett-e Mick vagy csak az eleseredettség mondatta ezt vele.
Dev reakciójából nem tudunk meg semmit, ő ugyanaz a titokzatos figura marad most is.
A következő szakaszban azonban de Valera tényleg egy demagóg polgárháborús uszítóvá válik. De néhány beszéd után egy időre el is tűnik. A film végén kerül újra elő, megtépázott idegekkel, önmagát marcangolva, amiért polgárháborúba taszította az országot. Az utolsó jelenetek egyikében még üzen Micknek: találkozni szeretne vele, de a találkozóra már nem kerülhet sor: Collinsot lelövik. A film egyértelműen amellett foglal állást, hogy de Valerának ehhez a merénylethez nem volt köze.
Tetszik a karakterek folyamatainak ez az ábrázolása, és az egész árnyalása. Michael Collins egy forrófejű politikai aktivistaként indul, majd egy még mindig harcias, de ha kell, már megfontoltabb konspirátor lesz belőle, végül a film végére egy egyszerre rezignált és méltóságteljes egyenruhás katonai vezető lesz belőle. Éamon de Valera egy méltóságteljes és megfontolt vezetőből lesz a végére radikális uszító, majd egy megtört és összezavarodott ember (bár tudjuk, a valóságban még nagy jövő, és szép pályafutás állt előtte, és megállta a helyét a békés építésben és szervezésben is.)
Eleve furcsa helyzet, hogy egy belső konfliktusban az addigi harci szervezet vezetője lesz a mérsékelt szárny vezére, az addigi polgári vezető, a vérbeli taktikus és politikus pedig a radikális szárnyé.
Végezetül még egy karaktert emelnék ki a sok mellékszereplő közül:
Joe O’Reilly (alakítója Ian Hart)
Nem tudom volt-e ilyen ember a valóságban is. Nincs is nagy szerepe a filmben, mégis felfigyelsz rá. Miután Boland a függetlenségiek oldalára állt, O’Reilly lesz Collins adjutánsa, és mindenhová követi a rajongva tisztelt főnökét, és mindenben a keze alá dolgozik. Amúgy egy vézna, ijedt tekintetű, jelentéktelen kis szürke figurának tűnik, az is furcsa, hogy mikor már mindenki katonaruhát húzott, ő még mindig civilben van. De ez a kis ember az IRA régi harcosa, és mindenkit megdöbbent, hogy éles helyzetben mennyire bátor és vitéz tud lenni. És még az epilógus előtt övé a film utolsó pár mondata is, amelyben ott a töretlen optimizmus, a reménykedés, és a lelkesedés, hogy Michael Collins nem halt meg hiába. Ez a kis emberke hatalmas figurává nő a film utolsó jelenetében.
Na a végére még egy kép a három főszereplőről (nem a filmbeliekről, az igaziakról):
(Balról jobbra: Harry Boland, Michael Collins, Éamon de Valera)
(Folyt. köv.)
Előrebocsátom, hogy itt most a történelmi játékfilmekről lesz szó. Az ismeretterjesztő dokumentumfilmekről esetleg majd más helyen szólok.
A témával pedig azért foglalkozom, mert, mint már észrevettétek, történész vagyok és filmrajongó. Éppen ezért érdekes számomra, ha a kettő terület összeér.
Szóval miért jó egy történelmi játékfilm. Legáltalánosabban azért, mert remek kikapcsolódás. A történelmi témák remek lehetőséget adnak a rendezőnek egy-egy jellegzetes látványvilág és atmoszféra megteremtésére, lehet beléjük tenni mindenféle kalandos elemet, harci jeleneteket és csatajeleneteket, szerelmi szálat meg mindenféle intrikát, stb. És (ezt a történész félve teszi hozzá, mert elcsúszhat, ha ez ügyben általános érvényű kijelentést tesz) a legtöbb ilyen filmnek van némi ismeretterjesztő értéke is. Történelmi korokról ad képet a laikus nézőnek is, ezzel a történész munkáját megkönnyíti. Vegyük ehhez hozzá, hogy az átlag néző egy filmmel kikapcsolódni akar, tehát sokkal szívesebben néz meg egy játékfilmet, mint egy dokumentumfilmet. Történelmi játékfilmekre tehát szükség van. (Tudta ezt az én gimis töritanárom is, akinek az óráján gyakran néztünk filmrészleteket, néha egész filmeket is, úgy, hogy meg is beszéltük őket.)
Mi a probléma a történelmi filmekkel? Az előbb már utaltam rá, mikor kételyeimet fejeztem ki az ismeretterjesztéssel kapcsolatban. Amit figyelembe kell venni, főleg ha azon gondolkozunk, hogy egy filmet használjunk-e ismeretterjesztésre vagy ne: a történelmi film mindig didaktikus. Azaz általában nagyon konkrét üzenete van. Más szóval: a történelmi játékfilm mindig kicsit propagandafilm.
A propagandafilmekről azt mondta generációm nagy filmesztétája, Szirmai Gergely, hogy egy ilyen film esetében a színvonal nagymértékben azon is múlik, hogy a készítő el tudja-e fogadni, hogy van más álláspont, vélemény is az övén kívül, és ezt tudja-e kommunikálni a nézője felé. (Ha ezt a véleményt nem is jeleníti meg.)
http://www.youtube.com/watch?v=dM-BaZvat3g
Ez természetesen a történelmi játékfilmekre is éppúgy igaz. (A dokumentumfilm kevésbé propagandisztikus, jó esetben.)
A történelmi játékfilm tehát általában állást foglal, és a nézőt is megpróbálja állásfoglalásra kényszeríteni, és ezt nem mindig árnyaltan teszi; sokszor sugallja azt, hogy vagy szimpatizálsz a filmkészítő nézeteivel vagy elutasítod azokat, de harmadik megoldást nehezen lehet találni.
Ha egy történelmi film pozitív üzenetet akar közvetíteni, akkor valami olyan hősről kell szólnia, akivel vagy amivel a néző azonosulni tud. (A hős itt nem feltétlenül személy.) De az is lehet, hogy valami olyanra akar figyelmeztetni, hogy: „Srácok, többet ilyet inkább ne csináljunk!”. Ez esetben elidegeníteni akarja a nézőt, nem is annyira a film szereplőitől, mint inkább az eseményektől. Nyilván kevésbé kockázatos vállalkozás pozitív üzenetet közvetíteni, állítani, mint lebeszélni, tagadni, vagy kérdéseket feltenni, ezért ilyenfajta, „kultuszteremtő” történelmi játékfilmből van a több. Ebben persze meg az a veszély van benne, hogy a készítő elmegy a nagyon didaktikus, nagyon szájbarágós, esetleg aktuálpolitikai üzeneteket is tartalmazó propaganda irányába. Legrosszabb esetben tömény seggnyalás lesz az egészből.
Ha az ember pozitív üzenetet akar közvetíteni, akkor jellemzően valami legendás alakról, nemzeti hősről készít filmet. (Igen a történelmi filmek legtöbbje nemzeti alapon készül, ezt kár lenne letagadni vagy negatívumként értékelni. Fogadjuk el adottságnak, hogy semmilyen esetben nem olyan fontos, hogy milyen nemzetiségű ember készíti a filmet, mint egy történelmi játékfilmnél.) Vagy ha nem is egyetlen hős (akár valós, akár kitalált) személyről készül az ilyen film, de egy olyan eseménysorról, amit egy adott közösség (általában nemzeti közösség) dicsőséges eseménysornak tart, amire büszke. Például egy szabadságharcról.
Ha ellenben a film üzenete elrettentő akar lenni vagy csak meghökkentő, elgondolkodtató, akkor általában kevésbé fontos a személyiségek, egyéniségek szerepe a filmben, és valami negatív, titkolnivaló, szégyenletes eseménysor a film témája, például egy polgárháború vagy egy népirtás.
(Utóbbira két példa: a magyar Hideg napok és a lengyel Következmény (Pokłosie). Azért ezeket említem, mert mindkettő pozitív példája az önreflexiónak, azaz mindkét esetben a bűnösökkel azonos nemzetiségű alkotók készítették a filmet.)
Van azonban, hogy az alkotók nem tudják megkerülni, hogy a kétféle üzenet, hangulat, téma egyszerre legyen benne a filmben. Na, ekkor válnak igazán izgalmassá a dolgok!
Az ír történelem például éppen így alakult. Sokéves „dicsőséges” szabadságharc után 1921-ben az angol vezetők végre hajlandónak mutatkoztak, hogy tárgyaljanak Írország függetlenségéről. Az írek ujjongtak, hiszen győztek: megnyerték szabadságharcukat, tárgyalóasztalhoz kényszerítették a nagy Brit Birodalmat. Az eredmény: a szigetország mégsem nyerte el teljes függetlenségét, nem jött létre az Ír Köztársaság. Helyette 1922-ben létrejött az Ír Szabadállam (Saorstát Éireann), amely tagja maradt a Brit Nemzetközösségnek (British Commonwelth of Nations), uralkodója továbbra is a brit király (akkor éppen V. George) volt. A sziget északi része (ahol többségében protestánsok laktak, akiknek jelentős része nem is akart elszakadni a Brit Impériumtól) továbbra is az Egyesült Királyság része maradt Nagy-Britanniával együtt. A Szabadállam egyes kikötői felett pedig megtarthatta az ellenőrzést a brit flotta.
Az írek ekkor nem tudtak egyetértésre jutni, el lehet-e fogadni egy ilyen ajánlatot. A véleménykülönbség végül is véres polgárháborúhoz vezetett a Szabadállam hívei és a teljes függetlenség-pártiak között. A háború egy évig tartott, de így is sok keserűséget hagyott maga után. A függetlenségiek vezetője Éamon de Valera börtönbe került, aztán kiszabadulva politikai pártot alapított (Fianna Fáil, azaz a Végzet Harcosai néven), így 1932-ben legálisan, választás útján jutott hatalomra, és 1937-re mégiscsak elérte, hogy a Szabadállam megkapja a teljes függetlenséget Ír Köztársaság (Poblacht na hÉireann) néven.
Kedvenc történelmi filmem továbbra is az Agóra, de arról már írtam más helyen (meg még biztos fogok is). A második két kedvencem azonban éppen az ír szabadságharcot és az azt követő polgárháborút mutatja be, mindkettő kicsit másképp. Ezek: a Neil Jordan által 1996-ban forgatott Michael Collins és a Ken Loach által rendezett 2006-os The Wind That Shakes the Barley (magyar címe: Felkavar a szél).
Nos, mint már mondtam, ha valakit az ír történelem foglalkoztat, nem kerülheti el, hogy egyszerre foglalkozzon a „dicsőséges” szabadságharccal és a „szégyenletes” polgárháborúval, a kettőt ugyanis ugyanazok vívták; a régi bajtársakból és barátokból lettek ellenségek, de néha az ellenségekből is lettek kényszerű szövetségesek (amennyiben Nagy-Britannia a polgárháborúban hadianyaggal segítette a Szabadállam híveit). Mindkét film igen érzékenyen és intelligensen reflektál erre a tényre.
Legfőbb különbség, hogy a korábbi film főszereplői valós alakok, míg a Felkavar a szélben mindenki kitalált szereplő. Emellett mintha a Michael Collins populárisabb alkotás próbálna lenni: nemzetközileg ismert színészekkel készült (akik közül nem is mindenki ír), illetve valamivel heroikusabb, eposziasabb. Árnyaltsága mellett is a polgárháború résztvevői közül nyilvánvalóan inkább az egyik fél mellett köteleződik el. (Nem fogtok meglepődni, ha azt mondom: a címszereplő mellett.) A Felkavar a szél naturalistább, és inkább keserű töprengéssel van tele az alkotók részéről, inkább kérdez, mint dicsőít. Talán emiatt is, atlán a színészválasztás miatt is, talán melankolikus hangulata miatt is inkább érezni rajta, hogy írek készítették írekről, íreknek. (Hogy akkor miért lett nemzetközileg is hatalmas siker? Hát azért, mert nagyon-nagyon jó film. És rendelkezik a jó történelmi film minden erényével: a történelmi keretben általános emberi drámákat mutat be.)
Micheal Collins
Nem tudom, hogy Michael Collins neve alapból mondana-e valamit az átlag magyar nézőknek. (Azon kívül, hogy volt egy ilyen nevű űrhajós is, aki 1969-ben Neil Armstronggal és Edwin „Buzz” Aldrinnal együtt repült az űrbe, de nem lépett ki a Holdra, mivel rá az ő feladata az űrhajó felügyelete és működtetése volt.)
Ez a Michael Collins (íresebb neve: Mícheál Ó Coileáin) az írek számára az egyik legnagyobb nemzeti hős. A szabadságharcos és a függetlenség egyik kivívója.
1890-ben született Cloich na Coillte-ban (Clonakiltyben), Cork megyében. Már egész fiatal korában kapcsolatba került az Ír Köztársasági Testvériség nevű szervezettel. 1916-ban részt vett a húsvéti felkelésben, angol fogságba esett. 1917-ben többekkel együtt szabadon engedték, és következő évben már indulhatott a brit képviselő választásokon is a Sinn Féin (Mi Magunk) nevű hazafias szervezet tagjaként. A Sinn Féin tagjai azonban visszaadták a mandátumukat, közbe titokban egy konspiratív parlamentet hoztak létre Dublinban (Baile Atha Cliath-ben). Ez volt az első Dáil Éireann (az Ír Országgyűlést most is így hívják).
A Dáil elnöke, azaz gyakorlatilag a földalatti Ír Köztársaság miniszterelnöke Éamon de Valera lett.
Coileáin-Collins hivatalosan a pénzügyminiszteri posztot kapta, eközben azonban ő lett a szervezője az Ír Köztársasági Hadseregnek (Irish Republican Army – IRA) is, amely eredményes gerillaakciókba és merényletekbe kezdett az írországi angol helyőrségek és katonai vezetők ellen. Vagyis gyakorlatilag kezdettől terroristacsoport volt, de az elején tényleg nagyon vigyáztak, hogy civil áldozatokat ne ejtsenek. Collins volt az IRA stratégiájának kidolgozója is. 1921-ben számos merénylet után a brit kormány az írek számára is váratlan módon tárgyalásokat kezdeményezett. De Valera óvatosságból Collinsra bízta a tárgyalások vezetését, ahelyett, hogy maga ment volna.
1921-ben mikor létrejött a Szabadállam Éamon de Valera élére állt az elégedetlenkedőknek, és bár elsősorban a békés megoldás híve volt, mégis vállalta aztán a fegyveres harcot is, annak ellenére, hogy a Dáil megszavazta az angol-ír szerződést.
Collins eközben a létrejövő reguláris ír hadsereg tábornoka, majd vezérkari főnöke lett, mint ilyen az Ír Állam egyik hivatalos tisztségviselője. (Az ország megválasztott miniszterelnöke pedig Arthur Griffith, de Valera tehát tulajdonképpen illegálisan viselte a köztársasági elnöki címet.) 1922 tavaszán-nyarán egy csapat függetlenségi lázadó befészkelte magát a dublini Legfelsőbb Bíróság épületébe. Collins azt az üzenetet kapta Winston Churchiltől, hogy ha nem lép az ügyben, a brit hadsereg fog beavatkozni. Collins erre ágyúkkal lövette rommá a Legfelsőbb bíróságot, míg a bent lévő védők feltartott kézzel ki nem jöttek.
Ezzel kezdődött a polgárháború. Collins fájdalommal bár, de vállalta a harcok irányítását. 1922 augusztusában szülőmegyéje, Cork egyik országútján lázadó fegyveresek tüzet nyitottak a kocsijára, és Mícheál elesett az összecsapásban. 32 éves sem volt még. Mikor azonban vége lett a polgárháborúnak, az egész ország újra közös hősként tekintett rá.
A film
Ez Micheál Coileáin története, röviden. A róla készült filmet azért szeretem, mert amikor valami történelmi személyiségről készít az ember filmet, mindig előjön a dilemma, hogy milyen arányban legyen benne a történelmi események és a hős magánéletének ábrázolása. Tudniillik az is kell, hogy a főhős elég emberarcú legyen, ne váljon túl szoborszerűvé, de az is, hogy ne hangsúlyozzuk túl a magánéleti szálat, ne vájkáljunk túl mélyen a főhős lelkivilágában, azaz ne hozzunk össze össze nem illő dolgokat, például ne akarjuk valakinek a politikai tevékenységét kizárólag szerelmi csalódásaiból levezetni vagy ilyenek.
Na, szerintem ez az a film, ahol ez a kényes egyensúly nagyon szépen meg van oldva. Van benne szerelmi szál is, meg politikai szál is, mindkettő nagyon hiteles, és nagyon emberi, de egyik sem válik túlhangsúlyozottá a másik rovására, és a szerzők nem akarják a kettőt összekeverni.
A szerelmi szál konkrétan egy szerelmi háromszög ábrázolása: egy Kitty Kiernan nevű lány ingadozik Mícheál és legjobb barátja, Henry „Harry” Boland vagy íresebb nevén Enri Ua Beolláin között. Nagyon sokáig nem tud választani közöttük, de ez Mick (Collinsot ezen a néven szólítják a barátai) és Harry barátságát egyáltalán nem töri meg. (Harry ugyanis mindeközben Collins közvetlen „adjutánsa” és jobkeze az illegális szervezőmunkában.) Kitty végül Mickkel jegyzi el magát, de tervezett esküvőjükre már Collins halála miatt nem kerülhet sor. Ennek ellenére a film alkotói ügyesen elkerülik azt a csapdát, hogy Harry csalódására fogják, hogy a két régi barát ellentétes oldalra kerül a polgárháborúban.
Egy valószínűleg fiktív jelenetben Harry és Mick a háború kezdetén még megkísérelnek tárgyalni egymással egy titkos találkozó keretében, de nincs sikerük. Nem személyes, hanem politikai ellentéteik miatt.
Mikor pedig a Szabadállam katonái egy hosszú üldözési jelenet után szitává lövik Harryt, Mick elsiratja régi barátját és harcostársát.
Enri Ua Beolláin (Harry) alakítója az amerikai ír színész Aidan Quinn.
(Szerintem sem hasonlít)
De hogy Kittyt miért Julia Roberts-szel kellett eljátszatni, azt nem értem. Mindegy, nem sok vizet zavar a filmben, különben is sokkal érdekesebb a két férfi különös kapcsolata, mint a „közös” nőjük, ha szabad ilyen csúnyán fogalmazni.
A főszereplő alakítója pedig Liam Neeson. (Aki ugye Észak-Írországból származik).
És elég szuggesztív alakítást nyújt. Heves, harcias, nagyhangú és nagy szívű embernek ábrázolja Mick Collinst, aki nagyon tud lelkesíteni. Az alakításból lejön az is, hogy Collins felelős, jó szervező és vezető volt, ugyanakkor, ha saját személyes sorsáról volt szó, akkor sokszor a felelőtlenségig tudott bátor lenni.
Ha szó volt Collins és a kevéssé ismert Boland érdekes barátságáról, hát szintén érdekes Collins és Éamon de Valera viszonya.
A filmben de Valerát némileg meglepő módon egy angol színész játssza.
De ha ez az angol színész Alan Rickman, akkor ez ellen semmi kifogásunk nem lehet. Rickman egyszerűen zseniális, és megvan benne az a fajta szakmai alázat, ami egy színészt nagyon szimpatikussá tud tenni. Amellett a nagy orrával hasonlít is de Valerára.
Nade milyennek mutatja be ez a film de Valerát? Háát nem is tudom… Olyan hol szimpatikusnak, hol sunyinak. Egy komplex személyiségnek, aki azért végig őriz magában valami titokzatosságot. Ez a titokzatossága imponál a barátainak és beosztott munkatársainak, ezért rá is játszik. De valószínűleg ilyen is volt: míg Collins volt a nyíltszívű és a tömegek lelkesítésére alkalmas vezető, vezér, addig de Valera egy vérbeli politikus volt, annak minden előnyével és hátrányával. Taktikus, simulékony és ravasz tudott lenni, legalábbis nekem úgy tűnik. Amellett a film (bár érezhetően Collins pártján van) nem válik negatívan elfogulttá de Valerával szemben. „Dev” (így szólítja őt Collins) egy árnyalt karakter, akinek azért van szíve és esze is, amelyek néha konfliktusba is kerülnek egymással. Valószínűleg pont a belső vívódásai leplezésére veszi fel azt a bizonyos titokzatos pózt.
Érdekes… Mintha a másik háromszög a filmben Mick, Dev és az előbb egységes, majd szétszakadó ír függetlenségi mozgalom és nacionalizmus viszonya lenne. Elmondom mire gondolok. Az egész film a húsvéti felkelés leverésével, és a vezetők fogságba esésével kezdődik. Az angol tisztek ekkor kiválogatják a legfontosabb vezetőket, köztük de Valerát, és a következő pár percben vagy öt kivégzési jelenetet nézhetünk végig. Collinsra ekkor még senki sem figyel, jórészt ismeretlen „kishal”. Dev ismeri, de az angolok nem.
Éamon de Valera egyébként bátran viselkedik a börtönben, el is van szánva a halálra, de elkerüli az agyonlövést, annak köszönhetően, hogy ekkor még amerikai állampolgár.
A film elkövetkező részében Dev válik a titkos háttérvezetővé, míg Mick a harcot irányítja, és emblematikus figurává a „Nagy Bajtárssá” válik. Aztán jön a váratlan fordulat: neki, aki annyi merényletet szervezett brit katonai vezetők ellen, neki kell mennie tárgyalni az angolokkal. A tárgyalásokból semmit nem látunk, Churchill és Lloyd George nem is szerepelnek a filmben. Csak az előzményeket és a következményeket látjuk.
A tárgyalások után, mikor de Valera elégedetlenkedik az eredménnyel, Mick kimondja Devnek a film egyik legsúlyosabb mondatát:
„Senki sem ért volna el többet. Ráadásul ezt te is tudtad, ezért küldtél éppen engem.”
Ez az a pont, ahol a film egyértelműen Collins pártjára áll. Legalábbis olyan szinten, hogy ő lesz a szimpatikusabb, mert következetesebb figura. Amellett a rendező nem foglal állást, hogy vajon jól vélekedett-e Mick vagy csak az eleseredettség mondatta ezt vele.
Dev reakciójából nem tudunk meg semmit, ő ugyanaz a titokzatos figura marad most is.
A következő szakaszban azonban de Valera tényleg egy demagóg polgárháborús uszítóvá válik. De néhány beszéd után egy időre el is tűnik. A film végén kerül újra elő, megtépázott idegekkel, önmagát marcangolva, amiért polgárháborúba taszította az országot. Az utolsó jelenetek egyikében még üzen Micknek: találkozni szeretne vele, de a találkozóra már nem kerülhet sor: Collinsot lelövik. A film egyértelműen amellett foglal állást, hogy de Valerának ehhez a merénylethez nem volt köze.
Tetszik a karakterek folyamatainak ez az ábrázolása, és az egész árnyalása. Michael Collins egy forrófejű politikai aktivistaként indul, majd egy még mindig harcias, de ha kell, már megfontoltabb konspirátor lesz belőle, végül a film végére egy egyszerre rezignált és méltóságteljes egyenruhás katonai vezető lesz belőle. Éamon de Valera egy méltóságteljes és megfontolt vezetőből lesz a végére radikális uszító, majd egy megtört és összezavarodott ember (bár tudjuk, a valóságban még nagy jövő, és szép pályafutás állt előtte, és megállta a helyét a békés építésben és szervezésben is.)
Eleve furcsa helyzet, hogy egy belső konfliktusban az addigi harci szervezet vezetője lesz a mérsékelt szárny vezére, az addigi polgári vezető, a vérbeli taktikus és politikus pedig a radikális szárnyé.
Végezetül még egy karaktert emelnék ki a sok mellékszereplő közül:
Joe O’Reilly (alakítója Ian Hart)
Nem tudom volt-e ilyen ember a valóságban is. Nincs is nagy szerepe a filmben, mégis felfigyelsz rá. Miután Boland a függetlenségiek oldalára állt, O’Reilly lesz Collins adjutánsa, és mindenhová követi a rajongva tisztelt főnökét, és mindenben a keze alá dolgozik. Amúgy egy vézna, ijedt tekintetű, jelentéktelen kis szürke figurának tűnik, az is furcsa, hogy mikor már mindenki katonaruhát húzott, ő még mindig civilben van. De ez a kis ember az IRA régi harcosa, és mindenkit megdöbbent, hogy éles helyzetben mennyire bátor és vitéz tud lenni. És még az epilógus előtt övé a film utolsó pár mondata is, amelyben ott a töretlen optimizmus, a reménykedés, és a lelkesedés, hogy Michael Collins nem halt meg hiába. Ez a kis emberke hatalmas figurává nő a film utolsó jelenetében.
Na a végére még egy kép a három főszereplőről (nem a filmbeliekről, az igaziakról):
(Balról jobbra: Harry Boland, Michael Collins, Éamon de Valera)
(Folyt. köv.)
2013. február 14., csütörtök
Bálint napja
Mondjatok akármit, de én továbbra is úgy gondolom, hogy a Bálint-napot megünnepelni, az szép és jó dolog, és még csak nincs is benne semmi „Amerika-majmolás” vagy mi.
(Hm, ha például ezt a napot nem Valentin-napnak nevezem, hanem Szent-Bálint napjának, akkor rögtön kevésbé tűnik giccsesnek vagy akár „angolszász” valaminek ez az egész, igaz?)
Ellentétben a Halloween-bulikkal, amiket tényleg hülyeségnek, illetve az amerikaiak szügségtelen utánzásának tartok, azzal semmi baj nincs, hogy a szerelmeseknek is van egy külön emléknapja, akár világnapja. Mert miért ne lehetne? De ezt egyszer már kifejtettem.
Megünnepelném én is ezt a napot, de most éppen nincsen kivel. Mondjuk küldhetnék egy-egy szép üzenetet mindazoknak, akik miatt ez a nap majdnem minden évben jeles nap volt számomra is, de ezt inkább nem teszem.
Inkább kiteszek ide három szép verset, amelyek a szerelemről szólnak és egy bizonyos Bálint írta őket. Ennél több nem is kell.
„Az ki azért gyönyörkedik benne, innent igazán megtanulhatja, mint köll szeretőit szeretni, és miképpen köll neki könyörgeni, ha kedvetlen és vad hozzá. De nem mindent hövít úgy az szerelem tüze talán, mint őtet.”
(A tanítvány, Rimay János ajánlása)
BALASSI BÁLINT:
Régi szerelmem nagy tüze
(Arra az oláh nótára, az mint az eltévedt juhokat siratja volt az oláh leány)
Régi szerelmem nagy tüze
Hamuvá vált vala szinte,
De én nem tudom, mi lele,
Hogy bennem meg felgerjede.
Elvált hív szeretőm miatt
Új bánat nagy kénnal fogyat,
De nem látom semmi módját,
Mint oltsam szerelmem lángját.
Mert mint mérges nyíllal lőtt vad,
Kibül nyílvas ki nem szakad,
Fetreng, sem élhet, sem halhat,
Úgy tűr én szüvem fájdalmat.
Hogy véletlen most Cupido
meglőtt az mordály áruló,
Maga hittel lőn köztünk szó,
Hogy frigyünk lenne állandó.
De hitit ugyan nem állja,
Frigyét ez fattyú felbontja,
Elmémet olyra gyúlasztja,
Ki csak kár, maga is látja.
Mert annak édes szerelmét,
Kinek ígéri személyét,
Magának vesztette kedvét,
Nézsze tekéletlenségét.
Avval régen gyűlöltetett,
Azki szerelmével éget,
Veszedelmemre de siet,
Hogy bennem gyújt régi szenet.
Átkozott, ha nem más móddal,
Végezd búmot halálommal,
Ne gyújts olthatatlan lánggal.
Metszesz keserves kínommal.
Vagy, hogyha égetni akarsz,
Mint bolondot, mit játszódtatsz?
Arra gerjessz, kit megadhatsz,
Nyerhetetlenre ne gyúlassz!
BALASSI BÁLINT:
(Más ének)
Az erős mágneshez hasonlatos sólymom!
Higgyed, megkereslek, lelkem szép asszonyom!
Hosszú útak közt bánat fog,
Kárvallásokkal gyakran foszt
Nagy sok bújdosásom.
Nyughatatlanságom világban csak kerget;
Keserves szívemnek ad végetlen mérget;
Vígságra ritkán ébreszt,
Sőt, fejemre gyakran ereszt
Veszedelmes mérget.
Az erős kősziklák, lám, megrepedeznek,
És az nagy álló fák tövekből kidőlnek!
Nem szánsz-e meg engem, híved?
Nem esik meg rajtam szíved?
Ne örülj vesztemnek!
Neked ajánlottam, szegény árva fejem,
Mert nem tudom, melyért, hozzád vonz a szívem
Nyugosd meg édes kedvedben,
Gyönyörűséges kebledben
Elbágyadt bús szívem.
Reménytelen éltem, szívem, nálad nélkül,
Mert ugyan fut szívem más nak szerelmétül;
Csak bujdosások közt lengek,
És árva kenyérrel élek
Világban egyedül.
Édes mély álmaim elmémben forgatnak;
Képét belém oltják szép ábrázatodnak;
De mihelyt, hogy nem láthatlak:
Csak hosszú útat írtanak
Fohászkodásimnak.
Hamar jőj meg hozzám, életem gyámola!
Mert csak alig várja két szemem világa!
Jóhírmondó követségül
Ím elődben megyen, s repül
Lelkemnek póstája.
BALASSI BÁLINT:
Inventio poetica: grues alloquitur
Mindennap jó reggel
Ezen repűltök el,
Szóldogálván darvaim!
Reátok néztemben
Hullnak keservemben
Szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem
Jut eszembe nékem,
Megújulnak kénjaim.
Látom, útatokat
Igazítottátok
Arra az ország felé,
Aholott az lakik,
Víg szívemet aki
Önmagánál rekeszté.
Valaha énrólam,
Ki híven szolgáltam,
Vajjon emlékezik-é?
Bújdosom, mint árva
Idegen országba,
Veszettül, mint zarándok.
Ruhámban setét színt,
Szívemben szörnyű kínt
Viselek én, úgy gyászlok.
Szárnyam nincs, mint néked,
Kin mehetnék véled
Ahhoz, akit óhajtok.
Szárnyad vagyon; repűlsz,
Szintén ott szállsz le, űlsz
Földében, hol akarod.
Te szomjúságodat
Szép forrásból csorgott
Tiszta vizével oltod,
Örömöm környékét,
Az ő lakóhelyét,
Paradicsomot látod.
De ne siess kérlek,
Tőled hadd üzenjek
Néki rövid beszéddel!
Vagy ha az nem lehet,
Csak írjam nevemet
Mellyedre fel véremmel!
Kin megesmérhesse,
Hogy csak őérette,
Tűrök mindent jó kedvvel.
Adjon az jó Isten
Néki egészséget,
Víg és hosszú életet!
Mint mezők virággal,
Tündökljék sok jókkal,
Áldja mindennel őtet!
Nyomán is tavasszal
Teremjen rózsaszál,
S keserűljön engemet.
Sok háborúimban,
Bujdosó voltomban,
Midőn darvakat látnék
Szép rendben repülni,
S afelé haladni,
Hol szép Júlia laknék,
El-elfohászkodván,
S utánok kiáltván,
Tőlök én így üzenék.
(Hm, ha például ezt a napot nem Valentin-napnak nevezem, hanem Szent-Bálint napjának, akkor rögtön kevésbé tűnik giccsesnek vagy akár „angolszász” valaminek ez az egész, igaz?)
Ellentétben a Halloween-bulikkal, amiket tényleg hülyeségnek, illetve az amerikaiak szügségtelen utánzásának tartok, azzal semmi baj nincs, hogy a szerelmeseknek is van egy külön emléknapja, akár világnapja. Mert miért ne lehetne? De ezt egyszer már kifejtettem.
Megünnepelném én is ezt a napot, de most éppen nincsen kivel. Mondjuk küldhetnék egy-egy szép üzenetet mindazoknak, akik miatt ez a nap majdnem minden évben jeles nap volt számomra is, de ezt inkább nem teszem.
Inkább kiteszek ide három szép verset, amelyek a szerelemről szólnak és egy bizonyos Bálint írta őket. Ennél több nem is kell.
„Az ki azért gyönyörkedik benne, innent igazán megtanulhatja, mint köll szeretőit szeretni, és miképpen köll neki könyörgeni, ha kedvetlen és vad hozzá. De nem mindent hövít úgy az szerelem tüze talán, mint őtet.”
(A tanítvány, Rimay János ajánlása)
BALASSI BÁLINT:
Régi szerelmem nagy tüze
(Arra az oláh nótára, az mint az eltévedt juhokat siratja volt az oláh leány)
Régi szerelmem nagy tüze
Hamuvá vált vala szinte,
De én nem tudom, mi lele,
Hogy bennem meg felgerjede.
Elvált hív szeretőm miatt
Új bánat nagy kénnal fogyat,
De nem látom semmi módját,
Mint oltsam szerelmem lángját.
Mert mint mérges nyíllal lőtt vad,
Kibül nyílvas ki nem szakad,
Fetreng, sem élhet, sem halhat,
Úgy tűr én szüvem fájdalmat.
Hogy véletlen most Cupido
meglőtt az mordály áruló,
Maga hittel lőn köztünk szó,
Hogy frigyünk lenne állandó.
De hitit ugyan nem állja,
Frigyét ez fattyú felbontja,
Elmémet olyra gyúlasztja,
Ki csak kár, maga is látja.
Mert annak édes szerelmét,
Kinek ígéri személyét,
Magának vesztette kedvét,
Nézsze tekéletlenségét.
Avval régen gyűlöltetett,
Azki szerelmével éget,
Veszedelmemre de siet,
Hogy bennem gyújt régi szenet.
Átkozott, ha nem más móddal,
Végezd búmot halálommal,
Ne gyújts olthatatlan lánggal.
Metszesz keserves kínommal.
Vagy, hogyha égetni akarsz,
Mint bolondot, mit játszódtatsz?
Arra gerjessz, kit megadhatsz,
Nyerhetetlenre ne gyúlassz!
BALASSI BÁLINT:
(Más ének)
Az erős mágneshez hasonlatos sólymom!
Higgyed, megkereslek, lelkem szép asszonyom!
Hosszú útak közt bánat fog,
Kárvallásokkal gyakran foszt
Nagy sok bújdosásom.
Nyughatatlanságom világban csak kerget;
Keserves szívemnek ad végetlen mérget;
Vígságra ritkán ébreszt,
Sőt, fejemre gyakran ereszt
Veszedelmes mérget.
Az erős kősziklák, lám, megrepedeznek,
És az nagy álló fák tövekből kidőlnek!
Nem szánsz-e meg engem, híved?
Nem esik meg rajtam szíved?
Ne örülj vesztemnek!
Neked ajánlottam, szegény árva fejem,
Mert nem tudom, melyért, hozzád vonz a szívem
Nyugosd meg édes kedvedben,
Gyönyörűséges kebledben
Elbágyadt bús szívem.
Reménytelen éltem, szívem, nálad nélkül,
Mert ugyan fut szívem más nak szerelmétül;
Csak bujdosások közt lengek,
És árva kenyérrel élek
Világban egyedül.
Édes mély álmaim elmémben forgatnak;
Képét belém oltják szép ábrázatodnak;
De mihelyt, hogy nem láthatlak:
Csak hosszú útat írtanak
Fohászkodásimnak.
Hamar jőj meg hozzám, életem gyámola!
Mert csak alig várja két szemem világa!
Jóhírmondó követségül
Ím elődben megyen, s repül
Lelkemnek póstája.
BALASSI BÁLINT:
Inventio poetica: grues alloquitur
Mindennap jó reggel
Ezen repűltök el,
Szóldogálván darvaim!
Reátok néztemben
Hullnak keservemben
Szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem
Jut eszembe nékem,
Megújulnak kénjaim.
Látom, útatokat
Igazítottátok
Arra az ország felé,
Aholott az lakik,
Víg szívemet aki
Önmagánál rekeszté.
Valaha énrólam,
Ki híven szolgáltam,
Vajjon emlékezik-é?
Bújdosom, mint árva
Idegen országba,
Veszettül, mint zarándok.
Ruhámban setét színt,
Szívemben szörnyű kínt
Viselek én, úgy gyászlok.
Szárnyam nincs, mint néked,
Kin mehetnék véled
Ahhoz, akit óhajtok.
Szárnyad vagyon; repűlsz,
Szintén ott szállsz le, űlsz
Földében, hol akarod.
Te szomjúságodat
Szép forrásból csorgott
Tiszta vizével oltod,
Örömöm környékét,
Az ő lakóhelyét,
Paradicsomot látod.
De ne siess kérlek,
Tőled hadd üzenjek
Néki rövid beszéddel!
Vagy ha az nem lehet,
Csak írjam nevemet
Mellyedre fel véremmel!
Kin megesmérhesse,
Hogy csak őérette,
Tűrök mindent jó kedvvel.
Adjon az jó Isten
Néki egészséget,
Víg és hosszú életet!
Mint mezők virággal,
Tündökljék sok jókkal,
Áldja mindennel őtet!
Nyomán is tavasszal
Teremjen rózsaszál,
S keserűljön engemet.
Sok háborúimban,
Bujdosó voltomban,
Midőn darvakat látnék
Szép rendben repülni,
S afelé haladni,
Hol szép Júlia laknék,
El-elfohászkodván,
S utánok kiáltván,
Tőlök én így üzenék.
2013. február 2., szombat
Idézőjel (Forrest)
Leírom azért a kedvenc jelenetemet, vegyük úgy, hogy kedvcsinálónak.
„A hadsereg úgy döntött, hogy toborzó körútra kell mennem, hogy még több faszi jelentkezzen a hadseregbe és Gooch al[ezred]es íratott valakivel egy beszédet, amit el kellett volna mondanom. Hosszú beszéd volt, és tele ilyen szövegekkel, hogy >>veszély esetén nincs tiszteletreméltóbb hazafias tett, mint a fegyveres erőknél szolgálni a hazát<< meg egy csomó ilyen szarság. Csak az volt a baj, hogy nem bírtam megtanulni a beszédet. Teljesen oké volt minden szó a fejembe, de amikor jött az idő és beszélni kellett, akkor minden összekeveredett. (...)
A legvégén azt kellett mondjam: >>Gyere a hadseregbe és harcolj a szabadságodért!<<
(...)
Az első megállomás a toborzó körúton egy kis főiskola, és ott van ám egy csomó riporter meg fotós, mi meg odafönn a nagyterembe a színpadon. Gooch ales föláll és elkezdi a beszédet, amit nekem kellett volna elmondanom. Amikor végez, aszondja:
-És most hallgassuk meg mit mond a Kongresszusi Érdemérem legfrissebb kitüntetettje, Forrest Gump, első osztályú közlegény! – és int, hogy menjek előre. Egy-két ember tapsol, és mikor abbahagyják, előredőlök a mikrofonhoz, és aszondom:
-Gyere a hadseregbe, és harcolj a szabadságodért!
Látom, várnak még valami mást is, de hát aszondták ezt mondjam, így hát csak állok ott, és mindenki engem néz, én meg őket. Aztán valaki az első sorból fölkiabál:
-Mi a véleményed a háborúról?
Mire mondom, ami elsőként eszembe jut, hogy:
-Az egész egy nagy fos.
Gooch ales elkapja előlem a mikrofont, és leültet, de már az összes riporter írdogál a noteszába, a fotósok meg villangatnak, a terembe meg elszabadul a pokol, ugrálnak meg éljeneznek. Gooch ales kirángat a teremből, és már ülünk is a kocsiba, és húzunk elfelé a városból, de az ales nem szól hozzám, csak motyog magába meg röhögcsél, mint egy hülye.”
(Winston Groom: Forrest Gump avagy: Egy együgyű fickó följegyzései. Süle Gábor fordítása)
„A hadsereg úgy döntött, hogy toborzó körútra kell mennem, hogy még több faszi jelentkezzen a hadseregbe és Gooch al[ezred]es íratott valakivel egy beszédet, amit el kellett volna mondanom. Hosszú beszéd volt, és tele ilyen szövegekkel, hogy >>veszély esetén nincs tiszteletreméltóbb hazafias tett, mint a fegyveres erőknél szolgálni a hazát<< meg egy csomó ilyen szarság. Csak az volt a baj, hogy nem bírtam megtanulni a beszédet. Teljesen oké volt minden szó a fejembe, de amikor jött az idő és beszélni kellett, akkor minden összekeveredett. (...)
A legvégén azt kellett mondjam: >>Gyere a hadseregbe és harcolj a szabadságodért!<<
(...)
Az első megállomás a toborzó körúton egy kis főiskola, és ott van ám egy csomó riporter meg fotós, mi meg odafönn a nagyterembe a színpadon. Gooch ales föláll és elkezdi a beszédet, amit nekem kellett volna elmondanom. Amikor végez, aszondja:
-És most hallgassuk meg mit mond a Kongresszusi Érdemérem legfrissebb kitüntetettje, Forrest Gump, első osztályú közlegény! – és int, hogy menjek előre. Egy-két ember tapsol, és mikor abbahagyják, előredőlök a mikrofonhoz, és aszondom:
-Gyere a hadseregbe, és harcolj a szabadságodért!
Látom, várnak még valami mást is, de hát aszondták ezt mondjam, így hát csak állok ott, és mindenki engem néz, én meg őket. Aztán valaki az első sorból fölkiabál:
-Mi a véleményed a háborúról?
Mire mondom, ami elsőként eszembe jut, hogy:
-Az egész egy nagy fos.
Gooch ales elkapja előlem a mikrofont, és leültet, de már az összes riporter írdogál a noteszába, a fotósok meg villangatnak, a terembe meg elszabadul a pokol, ugrálnak meg éljeneznek. Gooch ales kirángat a teremből, és már ülünk is a kocsiba, és húzunk elfelé a városból, de az ales nem szól hozzám, csak motyog magába meg röhögcsél, mint egy hülye.”
(Winston Groom: Forrest Gump avagy: Egy együgyű fickó följegyzései. Süle Gábor fordítása)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)