Válaszaink és választásaink

Érdekes vita kezd kialakulni a Válasz-Online körül, amit én is érdeklődéssel figyelek, hiszen amióta elindítottam a blogot, nekem is célom fenntartani vagy újjáteremteni vagy visszahozni azt a népi szellemiséget, amit a magyar népi írók is képviseltek. És amit kifejeztek egyik lapjukban, a Válaszban is.

(Az eredeti Válaszban, az igazi Válaszban 1934-1938, illetve 1946 és 1949 között. Tehát nem a Heti Válaszban és nem a Válasz-Online-on!)

Érdekes módon ezt a szellemiséget most Papp István történész (aki a népi írók legnagyobb szakértője, maga is a népi szemléletmód éltetője, aki nekem is sok segítséget nyújtott) megpróbálja a Válasz-Online-on is számonkérni. A tisztességes függetlenségi és demokratikus népi szocializmust. Amelyet pl. Bibó István is magáénak vallott.

 

Papp István azt írja:

„Bibó István gondolkodása valóban „okos, demokratikus és tisztességes” volt, de (…) antikapitalista és szocialista is. (…) Azok a tiszteletre méltó szerzők, Weörestől Jékelyn át Sőtérig ekkoriban egyetlen fogalomban bizonyosan egyetértettek: ez pedig a szocializmus. Hogy miért? Azért, mert egy rettenetes háború pusztítása után keresték a kiutat, mint oly sokan a korabeli Európában. (…) S bizony itt rejlik a lényeg. Ha tényleg hűek szeretnénk lenni az egykorvolt jeles folyóirat és a körötte kialakult szellemi kör útmutatásaihoz, akkor nem csupán azt kell elmondanunk, hogy magas szellemi szintet képviseltek (ez igaz példának okáért a Nyugatra vagy a Magyar Szemlére is, mindkettőben publikáltak népi szerzők, de ettől még nem voltak népi folyóiratok), hanem őszintén szembe kell nézni azzal a ténnyel, mit is gondolunk ma egy harmadikutas szocializmusról. (…) Vajon a Válasz egykori szerzői is ugyanazoknak mondtak volna köszönetet, akiknek az emlékező? (…) Én sokkal inkább nekik mondok köszönetet: a hajdani prédikátoroknak, s azoknak a parasztembereknek, kézműveseknek, szegény diákoknak, adakozó kis- és középnemeseknek, akik elsősorban a magyar népet, nem pedig a Habsburg Birodalmat kívánták megtartani. Mert a birodalom elenyészik, ám ettől a nép még fennmarad, sőt ez az igazán fontos.”

A szerző véleménye szerint tehát a Válasz Online inkább Szekfű Gyula tradícióját, a „labanc” hamis realizmust, vagyis a birodalmakhoz (nem elsősorban csak az imperializmusokhoz, hanem a mindenkori „erős felekhez”) alkalmazkodó, saját megalkuvását dicsőségként hirdető, bár ezúttal békés véleményfórum lenne.

Papp István ugyanis így folytatja:

„Válasz Online a magyar történelem nagy hagyományai közül nem Bibó István, hanem Szekfű Gyula útját követi. (…) Lehet és elfogadható úgy érvelni, ahogyan hajdan Szekfű Gyula tette a nagy birodalmakba való magyar betagolódás szükségessége mellett. Ám ha azt tesszük a címlapunkra, hogy Válasz, akkor tudunk kell, hogy e hajdani folyóirat szerzői másfelé keresték az utat. Itt két rivális, feleselő hagyományról van szó, s a közöttük való választás azt is tükrözi, hogy a jelenben és a jövőben merre szeretnénk haladni.”

 

Bár, mint mondtam, hasonló szellemiséget követek, mint Papp István, de talán kicsit túlzásnak érzem, hogy egyetlen cikkért az egész lap szellemiségét ilyennek lehetne ítélni. A Válasz Online talán sokszínűbb ennél.

 

De nézzük, mit VÁLASZol erre a Válasz Online szerkesztősége!

„A megszakítottság, a folyamatosságok hiánya, szerzői-olvasói közösségek elporladása mind-mind a magyar 20. század tragikus és nehezen feldolgozható következménye. Ez azt is jelenti, hogy lassan hat éve épített lapunk nem lehet azonos a történelmi Válasszal, és pusztán fantáziával, ingatag gondolatkísérletekkel tölthetnénk ki a kettő közt eltelt 70-80 évet. (…) Van persze, amit biztosan tudunk és vállalunk a Válasz történelmi örökségéből. A népiek szociális érzékenységét, a közjavak iránti elkötelezettséget és általában: a közösséget, a felelősséget és a szabadságot. (…) Értjük Papp István szempontjait, de ha mi 2024-ben a népi-urbánus tengelyen határoznánk meg magunkat, az egészen egyszerűn valóságidegen volna. (…) Megtisztelő szellemi igényesség, hogy ilyen történelmi távlatokban értelmezi munkákat, de ilyesmit kizárólagossággal soha sem deklaráltunk a Válasz Online-ról, és nem is fogunk. (…) sikeres Magyarországot az Európai Unióban képzeljük el.”

 

Tehát ami ebből számomra kiderülhetett:

A Válasz Online szerkesztősége nem igazán érti a felvetett problémát, nem arra reagál, és ez szerintem baj. Igazuk van abban, hogy a „népi-urbánus-ellentét”, ha volt is ilyen valaha, 2024-ben tényleg valóságidegen. (Az volt egyébként már az 1930-as években is, ezt legtöbben a népiek és az „urbánusnak” bélyegzettek is előbb-utóbb belátták.) De ha azt hiszik, hogy a népi „harmadikutas” szocializmus kizárólag így, „a népi-urbánus tengelyen” értelmezhető, akkor tényleg totálisan félreértik, amit Papp István felvetett. Azoknak (a jellemzően liberálisoknak) ugyanis, akiket valaha „urbánusoknak” mondtak, semmi közük nem volt az alkalmazkodó „labanc” hamis realizmushoz. Éppen a „labanc” hamis realizmus volt az, amelyik a népiek és az „urbánusok” között mesterségesen ellentéteket akart szítani, mindkettő csoportban ellenfelet látva.

Papp István pedig nem az „európaiságot” kifogásolta, hanem a birodalmakhoz való elvtelen behódoló alkalmazkodást. És ez nagy különbség. (Mint sokszor látjuk, egy birodalomhoz elvtelenül alkalmazkodni lehet az „európaiságra” hivatkozással vagy annak elutasításával is. Nem ez a lényeg, hanem maga az alkalmazkodás behódoló attitűdje.)

Lehet viszont, hogy Istvánnak is érdemes lenne a kérdéshez másik irányból közelítenie. A Válasz Online-on valószínűleg nem érdemes az arculatot számonkérni a név alapján. Hanem fordítva: a nevet lenne érdemes számonkérni az arculat alapján. (Vagyis: ha ezt a szellemiséget követik, minek használják a „Válasz” szót a nevükben.) De lehet, hogy a kettő között nincs is érdemi különbség, tudván, hogy a mi kedvünkért nem fognak nevet változtatni, ha ezt a mostanit már bejáratott „brandnek” tartják.

(Egyébként ha a nevet akarnánk számonkérni, azt már a Heti Válasz-korszakban meg kellett volna tenni. Nekem akkor persze még csak kialakulófélben volt ez a népi meggyőződésem, még nem volt minden ilyen kiforrott nálam, mint később.)

Emellett meg még több dologban is reménykedhetünk.

Az egyik, hogy az idő sokmindent eldönt, hogy mi bizonyul maradandónak a szellemi emlékezetben. Ha voltak az 1990-es években, akik hasonlóan gondolkodtak, mint Papp István meg én most (és biztosan voltak ilyenek), azokat eléggé elkeseríthette, hogy a „Független Kisgazdapárt” kifejezésről nem a Magyarország háború utáni újjáépítésének élén álló agrárpárt és annak emblematikus alakjai, mondjuk Bissei Nagy Ferenc és Tildy Zoltán juthattak eszébe, hanem Torgyán József, a Parlament akkori zavarosfejű bohóca és a mögötte álló, zavarosban halászni igyekvő banda. Ami még csak nevet tévedésből továbbvivő méltatlan utódnak sem volt nevezhető: ha valaki értelmesen akart a történelemről beszélni, muszáj volt elmondani, hogy ez a FKGP nem az a FKGP, ez valami más. És most mi a helyzet? Úgy látom, lassan elérkezünk oda, hogy a „Független Kisgazdapárt” kifejezésről megint inkább Bissei Nagy Ferenc és Tildy Zoltán pártja jut eszébe a gondolkodó embereknek. Mert Magyarország háború utáni újjáépítése és az akkor felmerülő lehetőségek mégiscsak jelentettek és ma is jelenthetnek valamit. Ha máshogyan nem, Patacsi Kovács Béla kapcsán (akinek külön emléknapja van) nem megkerülhető az eredeti FKGP-ról is beszélni. Torgyán végtelenül áradó, de semmit sem jelentő mondatai viszont elszálltak a nagy semmibe…

A másik, ehhez kapcsolódó dolog, hogy a Válasz Online-t és a Heti Választ (amiknek a mondatai viszont talán nem fognak elszállni a semmibe, mert ezekben is rengeteg érték van) mégiscsak meg lehet különböztetni az eredeti Választól, hiszen benne van a nevükben a „Heti” és az „Online”. Ha meg akarjuk különböztetni őket, csak következetesen kell használni a neveket. (Esetleg az „eredeti” helyett mondhatjuk azt is, hogy a „népi Válasz”, esetleg így is: „Népi Válasz”.)

A harmadik, hogy a népi íróknak azért több lapja is volt nem csak a Válaszról ismerhetjük őket, és nem a „Válasz” név az egyetlen, ami kifejezte a csoportidentitásukat. Hiszen ezért hívjuk őket „népi íróknak” (illetve a későbbi csoportosulásaikat Márciusi Frontnak és Nemzeti Parasztpártnak), és nem „Válasz-körnek”.

Ha pedig manapság egy „harmadikutas” (ha ez a kifejezés ma még használható) népi szocializmusról akarunk beszélni mai viszonylatban, arra is megvannak a megfelelő fórumok. Ez a párbeszéd jelenleg a Mércén, a Fordulatban, a Partizánon, a Szikra Mozgalomban, a Közélet Iskolájában és (talán még) a Társadalomelméleti Kollégiumban folyik. Na és persze ezen a blogon is, ha odafigyelek, ls nem hanyagolom el. (Ha olvassátok és követitek, talán nem fogom.)

Ezeket érdemes követni, és nem bedőlni olyan népnyúzó hatalmi körökből jövő rágalmaknak, hogy ezek valamiféle „kádárista” nosztalgia-maradványok lennének. Ha van, ha lesz a népi íróknak szellemi öröksége, akkor az jó eséllyel ezeken a fórumokon születhet meg, már ha mi is segítjük a megszületését.

A Válasz Online a maga jóindulatú humanizmusával szintén egy fontos szövetséges lehet ennek a kibontakozásában és talán sokaknak segíthet kikecmeregni abból a zsákutcából, abból a morális csődből, ahová a „konzervativizmusnak” nevezett mai szellemi züllés, ez a kollektív antiszociális személyiségzavar juttatott jobb sorsra érdemes embereket.

 

A vitához aztán Lányi András szólt még hozzá tisztázó szándékkal:

Azt írja:

„Egyazon nemlétező szellemi táborba tartoztok mindannyian, a normálisan (és egyáltalán még) gondolkodó magyarok, ráadásul a sokszínű hagyományt méltányosan és lelkiismeretesen kezelő magyarok táborába. Abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy olvassátok is egymást. (…) Abból, hogy egy interjúban éppen milyen jelzők szerepelnek, kár lenne ilyen messzemenő következtetést levonni. (…) Bibó István, Jászi Oszkár, Németh László és Polányi Károly, a huszadik század első felének legfontosabb magyar gondolkodói mind szocialistának és baloldalinak vallották magukat, bár ez mindegyikük számára mást és mást jelentett. Megszívlelendő és kevéssé méltányolt szellemi örökségük megértéséhez azonban ma nem biztos, hogy ez visz közelebb. Maradjunk a harmadikutasságnál (bár az se ilyen egyszerű: mi között harmadik az az út?). (…) Papp István (…) okkal tiltakozik majd, olvasva a szerkesztőség válaszát, mondván, hogy félreértették, mert ő nem a népies–urbánus vitában védte a népieseket holmi urbánus torzítástól. Hanem igenis a kuruc hagyományt védte a labancoktól. (…) Ezekre a szellemi energiákra ma, a múltat gátlástalanul hamisító emlékezetpolitikák korszakában másutt lenne szükség.”

 

Tehát, amit látni:

Lányi András legalább megértett valamit a témából, érti a különbséget a „kuruc-labanc”-ellentét és a „népi-urbánus-vita” között. (A kettő közötti különbségről és a kettő összezagyválásának veszélyeiről már én is írtam, még a kezdet kezdetén többek között, az „István a király-jelenség” kapcsán is itt.) Így reményünk lehet arra, hogy azt is látja, mi lehet a „népi”, mint szellemi irányzat jelentése.

Nekem pedig ha már elindult ez a párbeszéd az új népi szellemi irányzat lehetséges kialakításáról talán reményem lehet arra, hogy folytatódni is fog, a megfelelő fórumokon. 

Idézőjel mára (Lajos)

 Mert hogy több részre szakadtunk, az tényleg igaz lehet. De tényleg csak a határváltozások miatt? Vagy meg vagyunk átkozva? És mit lehet tenni, hogy tényleg újra összetartozhassunk? (Egy felvidéki magyar író válaszol egy erdélyi magyar lapban.)

„A magyar sorsprobléma nem egyetlen, de kettős kérdés. És nem az a kérdés az első, hogy mit csináljon a magyarság a világ nemzetei között, de az, hogy mit csináljon a magyarság önmagával. Nincsen-e még elég világossága a világháború utáni magyarságnak, hogy megkérdezze: hogyan húzhatná ki végre fejét a mesterségesen csinált magyar végzetből? Hogyan szabadítsa ki magát meghamisított sorsából? Mert nincs átok, mint atavisztikus, a világtérből előrengő titokzatos ősi erő. Nincs magyar átok és még kevésbé van turáni végzet. (…) Nincs magyar átok és nincsenek magyar megátkozottságok, csak erők, erőformák, erőjátékok, társulások és mérkőzések vannak. E megátkozottsági hit mögött meghúzódó erők és erőkombinációk nyitjára jönni, a meghamisított magyar végzetnek, apokaliptikus fikciónak, az ál-magyar sorsnak a kulcsát megtalálni, a „magyar átkot“ leleplezni, ebből a gonosz, hínáros bűvöletből egyszer és mindenkorra kivonulni, meglátni a magyar világot annak, ami, ez a magyar realizmus. (…)

Csaknem húsz évvel a katasztrofálisan elvesztett világháború után a magyarságnak kevésbé van helytálló sorstudata, mint bármikor is. Ezért nem is ura sorsának.

A meghamisított magyar végzet, a magyar álsors pedig abban áll, hogy a magyar dolgozók munkás, paraszt és polgári nép-nemzete feudális nemesi nemzet-gondolatban, földarisztokrata légkörben, politika és társadalmi sugallatokban, befolyás és formálás alatt él, amellett, hogy a népnek az alkotmányba történt beemelése tényleg még máig sem emelte bele a népet a nemzetbe. Az a tervszerű politikai bűn, mely egy nemzet zömét, millióit, egy merőben érdekellentétes nemzettudatban tudja fogvatartani, ennek az ellentmondásnak diabolikus összekovácsolásából tudja elősugároztatni a meghamisított magyar végzetet, a „magyar átok“ fikcióját, ezt a semmiből csinált valamit, mely egyéni és nemzeti erőket, akarást, tehetséget, küldetést lárvásan megsápaszt, elrohaszt, fátummá gyilkol. (…)

A megindult osztálytársadalmi kettéválasztódás a hűbéri rendszer, a földesúri és jobbágyvilág kialakulásával a legélesebb szembenállás formáit vette föl az elnyomás, kihasználás, üldözés brutalitásának ostorpattogásával és a kiuzsorázott, kínzott jobbágyok jajgatásával tölti be az elkövetkező századokat. (…)

A földprofit szenvedélye és a belőle fakadó kiuzsorázási kéj így taszítja egyre távolabb és távolabb egymástól a nemzet-magyart — mert földesúri magyart és a nép-magyart, mert jobbágy-magyart. Végül a földprofit szenvedélye úgy megsűrűsödik és feltorlódik a földarisztokrata magyarban, hogy az osztályérdek szertelensége a maga roppant mennyiségéből minőségbe csap át. A földarisztokratizmusnak ez a szertelen profit tudata magasabb emberi és lelki minőség tudatává szublimálódik. E szublimálódás tudata úgy tud minél magasabbra törni, hogy minél mélyebbre taszítja a viszonylat másik pólusát: a népi jobbágy-magyart. Az osztályellentét és a belőle kifakasztható profit tudat úgy válik a földarisztokratizmus új minőségévé, hogy a viszonylat másik pólusán is új minőséget teremt: baromnak degradálja a parasztot, nem törődve még azzal sem, hogy ezzel a természetbe avatkozik bele és onnan kellene e mennyiség minőséggé szublimálódásához az igazolást megszereznie. És e profittudati és profitkéji mennyiségnek minőségbe való átcsapásának legmagasabb próbatéte abban áll, hogy ez a magyar földarisztokrata петсзак akarja, de tudja is hinni, hogy a saját véréből való jobbágy nem ember, de barom. (…)

Minden, amiről sürgősen beszélni kellene, amit szét kellene elemezni és újra összerakni, minden analízis és szintézis el van téve jobb, vagyis rosszabb időkre. (…)

Örökké tud-e csakugyan élni, nem törhető-e szét a sötét magyar bűvölet, melynek egyik partján a nemzeti-nemesi feudalizmus gyémántos bojtárai ragyognak az operabálokon, másik partján pedig millió és millió föld-koldus nélkülözés deliriuma új szekta-istenek felé révül határtalan latifundiumok között? (…)

Az a hitünk, hogy kihúzzuk fejünket a ferde magyar végzetből, darabokra törjük a nagy varázslatot, át és átlyukasztjuk a „magyar átok“ esztelen fikcióját, és a nép-magyarságot kihozzuk a feudális-nemesi nemzetgondolatból és létérzésből és belehelyezzük a nép-magyarság demokratikus nemzet-gondolatába. A dolgozó munkás, paraszt és polgári magyarságot az önnön nemzet-gondolatába. Ez a gondolat az új magyar gondolat! De nem is új, mert számtalanszor kimondták, mert ezer éve hömpölyög a dolgozó nép a nemzetben.”

(K. Barta Lajos: Az új magyar gondolat. In: Korunk 1937/3. szám)

Idézőjel (Amit Gazsi bátyánk ránk hagyott)

Részletek Tamás M. Gáspár: Öt tanács a hazának c. utolsó írásából

(A lényeg összefoglalására törekedtem, de lehet, hogy a válogatás szubjektívra sikerült. Ha gondoljátok, egészítsétek ki kommentben, nektek még mi volt fontos belőle.)

1. A reformkor újjáélesztése

„Talán szokatlan módon (…) arra van szükség – többek között –, hogy a múltat megvédjük. Azt a múltat természetesen, amely a represszió és a szenvedés csökkentését, a megbocsátás, kiengesztelődés, kölcsönös elismerés programját vitte végbe – nálunk legalább eltervezte, igen magas szellemi és erkölcsi színvonalon a reformkorban (…) –, és amely mindenütt a Duna-medencében a szellem, az Ige és a Betű nevében próbált először erőszakmentes átalakulást. Nem véletlenül épített hidat és alapított akadémiát Széchenyi. (…) A gondolatnak kellett volna fölszámolnia az elmaradottságot és a nyomort, és emberi méltóságot nyújtani (akkor még „fölülről”) az írástudatlanoknak és mezítlábasoknak, kiterjeszteni a nemesség részben képzelt történelmi (lovagi) erényeit a pórok viskóira. A kézenfekvő kritikai észrevételeink ellenére ez megjegyzendő: a szellem – a kritikai vizsgálódás és a hazafias felelősségvállalás, kötelességtudat, elkötelezettség – a szerzője a társadalmi reformnak. (...)

Ebben a helyzetben a nemzet, a haza sorsa igenis egyre közelebb kerül az autochton kultúra tevőleges mibenlétéhez. Hihetetlenül magas a tétje a kelet-közép-európai művészet, irodalom, filozófia, történetírás, archeológia, filológia és műbírálat nagyságának, mert a periférián még mindig ez a megalapozó fogalmi-intézményes elem, nem pedig a még voltaképpeni keletkezése előtt szétkorhadt állam. Az emberek kíméletes, együttérző, esztétikus együttélésének a kritériumait (…) kell megfogalmazniuk (…) csak magukra és barátaikra utalt honpolgároknak, (…) rendszerezhetetlen személyes tudással. (…) Ilyenkor lenne szükség Széchenyi akadémiájára (vagy mai megfelelőire), nagy múzeumra, közkönyvtárra, műemlék- és tájvédelemre (meg legfőképpen egalitárius, ingyenes, kötelező, intellektuálisan hiteles állami közoktatásra!), hogy tekintélyi fókuszba gyűjtse, legitimálja a műveltséget mint a haza fönntartóját.”

2. Önszervező közösségek és szakmai szervezetek eredményeinek, életének, véleményének figyelése, és ezen szervezetek tekintélyalakító tényezővé alakítása

„A tanácsom tehát a hazámnak: ha tekintélyt, eligazítást keres, akkor (…) figyeljen az önmagukat létrehozó (nem képviseleti-fölhalmazott, törvényalkotó) szerkezetek diszkurzív működésére, amelyek között a legfontosabbak a bíróságok (…), a céhes és céhen kívüli művészet, tudomány, filozófia kommunikatív csoportkezdeményei, a nem kormányzati szervezetek (…), köztük is a szociális védelmi, emberi jogi, nővédő, kisebbségvédő (…), környezetvédő (…) csoportokat. Ezek alternatív tekintélyképző elemek, amelyeknek a veszélyeztetett, de mégis valóságos léte az 1945 utáni (…) konszenzus, kompromisszum a forrása még mindig. Azt tanácsolom a hazámnak, hogy elismerésével ne csak „a választási győztest”, azaz a legközvetlenebb kényszer gyakorlóit tüntesse ki. (…) Maga kutassa az érvényes legitimációs tekintélyérveket a hozzáférhető kulturális anyagban, és őket mérje hozzá a represszív „többségi” legitimációs technikákhoz.”

3. Konfliktusok vállalása az emberi méltóságért és jogért, az ellenfél tiszteletben tartásával is

„A haza törődjék bele, hogy legjobb jövője nem lehet más, csak a permanens konfliktus, az informális apparátusi hatalommal való állandó állóháború, a kis tétekre menő szabadságharc gyötrő kellemetlenségei, a küzdelem kisszerűségének hősi elviselése. Eközben kellene az apparátusi/tőkés érdekcsoportokkal jóhiszeműen úgy eljárni, hogy világossá tesszük a látszólagos-külsődleges „rendszerváltás” után is, hogy ők és elég zárt belviláguk is teljes tagja(i) a patrióta politikai közösségnek (megalázásukról, életük lehetetlenné tételéről szó se lehet!), a tisztelet minden állampolgárnak és emberi lénynek hiánytalanul kijár. Az „elnyomónak” érzekelt struktúrákkal hosszasan együtt kell majd élni, ezért is ki kell zárni a dehumanizáló gyűlöletkampányokat és a megvetés gesztikáját. (...) Az egyetlen elképzelhető kimenetel a hatalom nélküli intellektuális elkötelezettség (azaz az igazság kutatása), amely a civil társadalom szüntelen konfliktuskészségén múlik, amely nem győzheti le az amorf hatalmi szférát, de kikövetelhet tőle annyi morális, gazdasági, szervezeti engedményt (pl. a természeti és épített környezet ügyében, a tudományos, azaz fölsőoktatási és művészeti szféra autonómiájának ügyében, alkotmányos jellemzők újbóli bevezetésében stb.), amely a nép életét valamennyi reménnyel hathatják át. (…)

Amire értelmesen törekedni lehet az (…) önérzetes kívülállás szintézise a nyilvános, jogszerű kompromisszumkereséssel, a sértett és igazságtalanul igénybe vett nép érdekeinek és megbántott büszkeségének türelmes védelmével. Ezt az attitűdöt át kell vinni a rendszer formális bukása utáni időkre.”

4. Az önkritika és az önreflexió állandó képessége

„Az önkritika, az önvizsgálat, a történelmünk végiggondolása a legmagasabb elméleti szinten: ez nagyon követelően, „igényesen” hangzik, de elengedhetetlenül szükséges. (…)

Tudjunk róla, mennyire meg vagyunk mérgezve, halálra betegítve a gyöngék iránti rosszakaratnak mint antropológiai hipotézisnek az elfogadásától.”

5. Humanitárius, egalitárius hagyományaink fenntartása, azok ápolása

„A mélyreható politikai változás – akármennyire elégtelen önmagában – meg fogja követelni az állagőrzést és helyreállítást, tehát alapvetően konzervatív funkciók reformerek általi, konzervatív eszményektől vezérelt rendszeres gyakorlását. Minden kis és nagy településen a helyi közgyűjtemények, iskolák, történelmi épületek, templomok, jól működő, nagy hagyományú műegyüttesek, gyakorlatok szorulnak gyámolításra, bátorításra, pénzforrásokra, elismerésre. A lakóhelyünk természeti környezete (…) ugyancsak védelemre szorul a zsákmányszerző apparátusi kapitalizmus romboló közönyével és durvaságával szemben. (...)

Ki kell merészkednünk a nálunk elrejtett modern történelembe, hogy megtehessük azokat a lépéseket, amelyek a politikát – a közös racionális döntéshozatalt – az utópiából közelebb hozzák a tavak, erdők, dűlők, városnegyedek, művészi praxisok, ételreceptek, szerelmi ízlés oltalmazásához. Ehhez Európa reformjára lesz szükségünk, mert a haza észfogalma szünetel: nem szemléleti, hanem politikai okokból. És együtt kell majd élnünk ellenségeinkkel, akiknek megvannak a szenvedélyeik, de a megromlott, bizonytalan civilizációnk hidegen hagyja őket. Nem fognak eltűnni, uralmukat se fogják föladni. Embertársaink, tehát tisztelet és méltóság őket is megilleti. (...)

A modern történelembe való kimerészkedés pedig azt jelenti: meg kell értenünk, mi a szent ebben a történetben a mocsok ellenére, amely természetszerűleg belekeveredett; hol helyezkedik el a tekintély, az autentikus, valódi autoritás, amelyet az emberi személyiség (kreativitás, erotika, szeretet, esztétikum, mitológiai képzelet) (…) a nyelvén szoktunk leírni, majd ennek az analogisztikus leírásnak a bizonyítékát, a próbáját kezdtük (…) követelni a fölvilágosodásban és a klasszikus idealista filozófia konstrukcióban.”

(...)

„Ez a nehéz föladat vár hazánkra. Semmilyen hatalom és győzelem nem menti meg. Csak a szakadatlan munka az igazságon és a szépségen, mint mindig.”

A teljes írás itt olvasható.

Március 15-én a Marczius Tizenötödikéről II. rész

Folytatjuk a Marczius Tizenötödike című lap történetét, kiegészítve jópár idézettel, hogy lássuk, mi volt a radikális demokrata fiatalok véleménye 1848-ban és 1849-ben a korabeli politikai viszonyokról.

Az előző bejegyzés főleg az 1848-as évről szólt, ez pedig főleg az 1849-esről fog szólni, de nem kizárólag.

A lejárató kampányokról
A forradalmi ifjúság vezére, Petőfi Sándor valószínűleg viszonylag ritkán írt újságíróként a lapba, de amit írt, az érdekes. Itt mesélte el például, hogyan lehetetlenítették el képviselővé választását Szabadszálláson 1848 nyarán. Ebből most itt nem fogok hosszan idézni, de később talán még visszatérhetünk hozzá. Az ugyanis eléggé tisztán látszik, hogy a lelkes és tisztaszívű radikális demokrata ifjak lejáratására a korrupt megélhetési politikusok már százhetven éve is nagyjából hasonló módszereket használtak, mint most. Petőfi Sándort is hasonlóan próbálták megrágalmazni, mint mondjuk Gulyás Marcit.
Sándor cikke a szabadszállási eseményekről a lap 1848. június 19-ei számában jelent meg.

„Kezdtek becsteleníteni, hogy én olly ember vagyok, kinek már Pesten nem is szabad szólnia, kit Pestről kitiltottak, kinek megbuktatását, bezáratását, agyonveretését jó szívvel fogja venni a ministerium, és az egész nemzet, s hogy én az illírnek, orosznak és ki tudja kinek el akarom adni az országot, s minthogy még ezen gyalázatosságok által sem hitték biztosnak győzedelmüket, az utolsó éjjel leitatták a népet, s a részeg tömeggel erőszakosan buktattak meg. (…) De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit , kiket egykor törvény és Isten egyaránt meglakoltat.... A nép is előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint a gyermek. — Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!”
Lehet, hogy erre még majd máskor visszatérünk.

A köztársaságról
A Márciusi Ifjak a francia forradalmak példáját tekintve irányadónak, egyértelműen köztársaságpártiak voltak, de eleinte csak elviekben. Tudták, hogy ezt 1848 tavaszán még nem tanácsos belevenni a követelések közé, mert nem találkozna a többség támogatásával. Amikor azonban kitört a háború Magyarország és Ausztria között, a Marczius Tizenötödike az elsők között volt, akik propagálni kezdték a köztársaságot. (Ami persze abban a helyzetben jelentette Magyarország teljes függetlenségét is Ausztriánál, de annál többet is.)
Egy nappal a pákozdi győzelem után ezt lehetett olvasni a Marczius Tizenötödikében egy magát Radicalis néven megnevező szerzőtől:

„Eddig a nagy tömeg nem akart hallani, a néhány respublicanus pedig nem mert szólani a respublicáról. A nép szemei előtt respublica=borzasztó anarchia, guillotinirozás, rablás, gyújtogatás, et similia [és hasonlók], volt ezelőtt. (…) De – tempora mutantur et nos mutamur in illis! [Változnak az idők és velük változunk mi is.] Most már mindinkább fogy a monarchicusok száma. Osztani kezd az előítéletek hályoga az emberek szemeiről, és ha tán nem respublicanusok is még a többség, de biz a monarchiát sem tartja már valami mennyei kincsnek. És ezt nem lehet csudálni! Hisz magok a fejedelmek mindent elkövetnek, hogy azon kegyelet, mondhatni, bálványozás, mellyet, kivált a magyar nép táplált a monarchia iránt, melly neki, mintegy második vallása volt, gyökereiben megingattassék. (…) Martiusban felvirult a szabadság hajnala, és természetesen meg kelle dőlni a fejedelmek korlátlan hatalmának. (…) Magyarhonban leggyalázatosabban és legerősebben űzi játékát a reactio. Magyarhonban a leginkább van compromittálva maga a király. (…) Minden becsületes ember undorodva fordul el azon drámától, melly most szemeink elölt velünk játszatik, és ezen drámának indoka egyedül csak a monarchiában fekszik. A fejedelmek mindig a legnagyobb és legkorlátlanabb hatalommal akarnak bírni. (…) Egy felelősség nélküli, sérthetetlen ember mindig önkényleg igyekszendik cselekedni, önkéntes kormánnyal pedig, bár egyes kitűnő uralkodók alatt lehet nagy, hatalmas, dicső egy status [állam], de szabad... soha!
Érezték ezt legújabban a népek, s azért fel akartak szabadulni a fejedelmek gyámsága alól, de ezeknek nagyon ínyökre volt a tutori hivatal, nem akartak engedni, királyi tekintélyükkel felzúdíták egymás ellen a külön népfajokat, osztályokat, hogy (…) ismét mindannyit leigázhassák. A reactio a monarchia kifolyása! (…)
Hogy a monarchia nem a rend országa, azt bizonyítja az is, mert a monarchiában szabadság nincsen, szabadság nélkül pedig rend nem képzelhető. Szabadság nélkül felületes nyugalom lehet ugyan, de csak ollyan az, mint a tenger csendje, melly után annál zajlóbban szokott kitörni a vihar. (…)
A királynál szokván lenni a főpapi s katonai kinevezések, creaturája a hierarchia által elbolondítja a népet, hogy katonái segélyével annál könnyebben az igájába hajthassa, ennyi elem lévén használatára, mindinkább át kezdi lépni az alkotmány szabta határokat, és befolyást szerez magának az országgyűlésre ő, kinek kezében annyi eszközei vannak a megvesztegetésnek. (…)
Az aristokratia szükséges kifolyása a monarchiának, hol aristokratia van, ott egyenlőség nincs, e nélkül a testvériségnek, az egyetértésnek nyoma sem lehet. (…) megvédett-e vastag corpus iurisunk [törvénykönyvünk] a trón s aristokratia elnyomásai ellen ? (…)
De most pár szót tulajdonképp a respublicáról. Ennek első előnye, hogy sokkal olcsóbb a monarchiánál. Másodszor itt el van kerülve az a borzasztón nevetséges valami, hogy t. i. egy ember, - legyen bár rosszabb, ostobább, nyomorultabb alattvalói legutolsójánál – csupán azért, mert az apja, bátyja vagy mi az istennyilája király volt, ő is urává legyen millióknak, ezek élete, boldogsága rosszakaró, vagy tehetetlen kezeibe legyen letéve.
A nép nem csalatkozik, vagy ha mégis, hamar átlátja tévedését, és ha csakugyan rosszul választott volna, az sem igen ártalmas, mert a köztársaság felelős feje nem egyéb végrehajtójánál azon akaratnak, mellyet a nép képviselői által nyilvánít.”

A Szemere-kormányról
Még kíméletlenebbül volt kritikus a Marczius Tizenötödike a Szemere-kormánnyal és személy szerint

Szemere „Miután” Bertalannal szemben. (Úgy tűnik, Szemerének sűrűn használt szófordulata lehetett ez a „miután”, amit a Marczius Tizenötödike szerzői előszeretettel tettek szóvá.) Talán leginkább azért, mert tőlük már radikálisabban demokrata programot vártak volna el, ha már egyszer az Ausztriától való teljes függetlenség kimondása után került ez a kormány a végrehajtó hatalom élére. A kormány azonban pont azért igyekezett óvatos lenni, hogy a mérsékeltebbeket se riassza el magától.
Főként ezt a hozzáállást bírálta a Marczius Tizenötödike.
1849. június 8-án ezt írták:

„Összehasonlítva az első ministeriummal, a mostani a réginek hatalmával s tekintélyével századrészben sem mérkőzhetik. (…) Azonban leglényegesb hiánya a jelen kormánynak az, hogy legtöbb tagjai az előttük lobogó zászlónak nem annyira természetes és eredeti követői, mint inkább csak oda csatlakoztak ahhoz. Forradalom, respublica, democratia roppant nagy szavak, és ezerszerte szélesb értelműek, mint sem azokat ollyan emberek felfogni tudnák, kiknek az első eszmélet óta nem ezek voltak mindennapi kenyerök. Vannak a ministeriumban egyének, kik forradalmiak lenni nem mernek, republicanusok lenni nem tudnak s democraták lenni nem akarnak.”

Június 19-én így folytatták:

„Kérdjük, mi tartja fönn a mostani ministeriumot? A kimondott három dicsőséges elv: a forradalmiság, respublica és democratia. Ez ad neki népszerűséget. De csak addig, míg a nemzet ámítani engedi magát, hogy czifra beszédekben szópompánál egyebe nincsen. Mi annyit elmondhatunk, hogy ezen ministerium mind ekkorig három attribútumainak egyikében sem mutatta be magát a tettek mezőjén. Nincs egy lépése, melly forradalmi legyen, nincs egy intézkedése, melly republicanismusra mutatna, a mi pedig a democratiát illeti, ennek még az árnyékának árnyékát sem láttuk mindeddig. A nép azonban sokáig hisz s nagyon sokat tud eltűrni. (…) De (…) a mostani ministeriumban a népszerű név csak Szemere. Batthyány Kázmér jelességét csak azok látják, kik a dolgokat közelebbről vizsgálják. A többiekre nézve, ha egy kicsit Vukovicsot kivesszük, az ország borzasztóan indifferens, s arra, hogy azokat másokkal kipótoljuk, csak annyi szükséges, hogy valaki egy új névsorral lépjen elő.”

Ugyanezen a napon egy másik cikkben a Marczius Tizenötödike számonkérte a kormányon az arisztokrata címek eltörlésének halogatását is a nemzeti szolidaritás jegyében:

„Avagy a harcz zajában, a haza megmentése fáradalmának közepette, nem lehetett volna-e egy ünnepi órát szentelni, hogy kimondassék a nagy szó, hogy a czímek czafrangjai eltöröltetnek, letépetnek? (…) Az aristocratiának hűtlenje meghozta már az ítéletet magára, és úgy választá el ügyét a nemzetétől, hogy öngyilkolás nélkül a nemzet keblébe nem fogadhatja többé a mérges mételyt. A ki pedig hű maradt, ott barézol soraink között, s a vérmezőn maga keres nevet magának, mint kerestek ősei, kiknek tetteire (…) egyedül lehetett kevély. Mit bánja ő most, ha elveszik ősi nevének hiú czafrangját, midőn helyette méltóbbat a nemes büszkeségre fog szerezni tudni ő?! (…)
Kellett nekünk a régi és mások által szerzett dicsőség emléke mindaddig, míg lelkesített a harczra, míg fegyvert fogni parancsolt a kézbe. Most nincs szükség többé annak tudatára, hogy nagyapánk gróf volt. Lelkesítse most az ifjút saját tetteinek emléke, a saját kardján feketülő vér, s a vezértől kapott dicsérő szó. Ne mondjátok, hogy érdekeket sértene a czímek eltörlése... Vagyis inkább ne tartsátok kímélésre érdemeseknek azon keveseket, kik e miatt hűlnének az ügytől. (…)
A czímek eltörlése hitünk szerint érdekeket alig, nemes érdekeket teljességgel nem sért. Ellenben hasznos eredménye kiszámíthatatlan.
Láttátok volna a jóravaló magyar nép lelkesedését, midőn látta, hogy nem csak a szegény fog fegyvert, hanem az édes haza szent nevéért s becsülete éhalmára a sorokba áll grófja is, két-három fiával! Láttátok volna, hogyan küzd kétszerezve, midőn látja, hogy grófja vére is csakúgy (…) martaléka sorsnak mint övé... Láttátok volna ezt, s nem csodálnátok, ha mondom, hogy a czímek végeltörlése nem maradand hatástalanul a népre, mellynek egyetlen czímere a szegénység és hazaszeretet. Mert még ma is érzi a nép mindezek mellett a határfalat maga s egykori urai között. (…) Minél jobban késtek eltörölni a czímeket, annál tovább késik e különbség elenyészése is, mi még mind fal és rácsolat, hogy e nemzet minden fia össze ne ölelkezhessék. Republicanus a kormány és nem democrata? De hisz azt is ígéré, hogy democrata lesz. Democrata? És a népet még sem emeli föl oda, honnan a természet és Isten ellenére a setét századok által leszoríttatott?
Demokrata? S megtűri mégis az aristocratiát hiú czafrangjaival, mellyek bízón nem egyébre valók Isten előtt, mint hogy megkülönböztesse azokat, kiknek bőség és jogok élvezetében könnyű volt szeretni a hazát, — azoktól, kik szerették a hazát, melly nekik szűkén mérte a falatot, és mégis szerették azt, (…) fegyvert ragadtak érte veszélyében, s szívesen adták lelköket lábainál, neve becsületének megőrzésére.”

A június 27-ei számban aztán kimondták, hogy a Szemerével szembeni bizalmatlanság egyik oka az, hogy belügyminiszterként ő dolgozta ki azt a sajtótörvény-javaslatot, amit a radikális ifjúság és a Marczius Tizenötödike is olyannyira kifogásolt:

„Emlékezni fog az olvasó, hogy Szemere mennyi sok gyönyörű szépet és jót írt s beszélt össze hajdan az irodalomról és a sajtószabadságról. Minden ember azt mondta: Szemere a dicső ember. Ez mondja meg igazán! Ez gondolkodik szabadon! Ez barátja a népnek, az igazságnak! A sors úgy hozta magával, hogy a sajtótörvények kidolgozása épen Szemere kezébe esett. (…)
Mi volt ezen törvényekben, mi a democratia ellenében az orgyilkolás tőrét felemelte? Ott volt azon szemtelen rendelkezés, melly ha megáll, egy szegény sorsú szorgalmas ifjú ember soha az irodalomban elő nem mehet. Benne volt ez azon részében a törvénynek, mellyben a sajtóvétségi bírság megfizetésének kötelessége azon esetben, ha a szerző arra vagyonilag eleget nem tehetne, átháríttatott a kiadókra, sőt a nyomdatulajdonosokra. Mit tesz ez?
Semmi egyebet, mint választófalat húzni. A gazdagoknak megadni a sajtószabadságot, a szegényeket pedig alávetni a gazdagok censurája alá. (…) Az Országgyűlés belátta a törvénynek ezen nemtelen rendelkezését, mellyet aztán azon ember, ki azt írta, az alkalmazásban még iszonyatosabbá tehetett volna, és azért kitörlé azt, miután a törvényjavaslat készítője ezen a szegényebb sorsúak ellenében elkövetett igazságtalanságon tetten kapatott volna. (…)
És hogy mennyire barátja az a tiszta democratiának, ki sajtótörvényt hoz a gazdagok számára, a szegényeket pedig a gazdagok censurája alá veti? Mindezen szép csempészkedés azok után történt, hogy Szemere a sajtószabadságról olly sok szép dolgokat írt és mondott volna.”

A június 30-ai számban a lap újra a hűbériség és a jobbágyság maradványainak eltörlését sürgette ismét kemény szavakkal:

„Midőn a nemzetgyűlés Debreczenből eltávozásunkkor egész mostanig elhalasztotta üléseit, aki egy kicsit előbbre szokott nézni az orránál, nem örömest s egyedül azon ígéretre egyezett bele az elhalasztásba, hogy a tanácskozás legelső tárgya, ezen a hosszas forradalom gúnyául fönnmaradt hűbéri állapotok megszüntetése lesz. És ha elég erő lett volna az Országgyűlésben föláldozni néhány napi kényelmét az ügy biztosításának, azóta sok hasznát láttuk volna e kis önmegtagadásnak. És íme ott vagyunk most is, hogy ismét az elhalasztástól kell tartanunk. (…)
Pedig a hűbéri viszonyokat meg kell szüntetni. Ha az országgyűlés elmulasztotta, míg ideje volt, tegye meg a kormány. (…) Ha egyéb ok nem szólana mellette, mint hogy eleje vétessék az intelligentia elleni agitátiók sikerének. Ha a kormány egy kissé előbbre gondolkodik, lehetetlen nem értenie bennünket.”

Görgei Artúrról
A Marczius Tizenötödike az ország vezetői közül egyedül Kossuth Lajossal bánt némileg kíméletesebben. Neki (bármit is tartsunk róla utólag emberileg és szakmailag, és bármennyire is taszító lehet egyesek számára az a talán túlzó személyi kultusz, amit neki utólag teremtettek) 1848-ban tényleg nagy érdemei voltak az önvédelmi harc megszervezésében a csüggedők felrázásában és lelkesítésében. Ezt nem lehet elvitatni tőle.
Amikor viszont Kossuth és a Szemere-kormány is (elég komplex okok miatt, amikre most nem térünk ki) szembekerült Görgei Artúrral, a Marczius Tizenötödike nem habozott kiállni

Görgei Artúr mellett. Szigorúan szakmai alapon, mert úgy tartották, tényleg Görgei a legalkalmasabb ember főparancsnoknak.

A Szemere-kormány és Kossuth Lajos kormányzóelnök június utolsó, július első napjaiban próbálta meg először leváltani a fővezérségről. Közben július 2-án Görgei Artúr egy hatalmas győzelmet aratott Komáromnál és Szőnynél az osztrákok felett.

A csatát lezáró végső nagy lovasrohamot személyesen vezette, ennek során egy gránátszilánktól ő maga is koponyasérülést szenvedett
Erre a július 4-ei számban a Marczius Tizenötödike szerzője így reagált:

„Meg nem foghatja senki, hogy mi bajok van egy némellyeknek most ismét Görgeivel. Ezt bárkitől eredjen, érteni nem lehet. Az utóbbi kinevezésekből ítélve az ember nem tudja mit gondoljon. Ki parancsol Magyarországban? Felelős kormányunk van-e, vagy c mellett uralkodik még egy titkos honi, védegyleti camarilla is? (…)
Annyi bizonyosnak látszik, hogy Görgeinek nemigen lehetett ideje a levelet elolvasni, mert történetesen akkor, mint afféle makranczos nem engedelmeskedő ember, a hazának a szőnyi dicsőséget szerezte meg. Megszerezte úgy, mint Isaszegnél, hol Kossuth mondása szerint Görgei a vezér s a harczoló közvitéz, szerepét egyenlőleg dicsőségesen viselte. Félre az ollyan boldogtalan ministeriummal, melly nem irtózik illy vészes perczekben vezéri kravallokat előidézni. És méginkább félre azért, mert nyomorú rendelkezéseivel árt legnagyobb erősségünknek: Kossuth óriás nevének. Mert a közönség akaratlanul arra a gondolatra jő: hogy a hatalom legyen bárkinek kezében, mihelyt az le van téve, király, elnök, kormányzó azonnal féltékeny kezd lenni.”

Valamennyire tehát mégiscsak elvakította a szerzőt a Kossuth iránti tisztelet, mikor feltételezte, hogy Görgei leváltásának gondolata nem is tőle indult el.
A másnapi számban újra ez volt a vezércikk témája, még keményebb, sőt elkeseredett hangon:

„Itt Pesten egy pár malecontentus egyénnek sikerült kivívni azt, hogy Görgei azon helyről, hol a hazának hasznot és dicsőséget tán csak egyedül ő tud szerezni, egy¬szerűen visszahívassék. A kormány ezen utolsó tettével megadta magának a kegyelemdöfést, mert nevetség tárgya lett barát és ellenség előtt. A magyarok istene jó kedvében teremte Görgeit s megajándékozá vele szabadságügyünket. Görgei a hadseregben a legnépszerűbb vezér. Érte él-hal a tiszt és közember, s ha ő jelen van, bizton hiszi a győzelmet. Görgei azon férfi, ki januárban művészi hadjáratával az ellenséget a Tisza felől elhúzá, Görgei, ki Tiszafüredtől kezdve, Hatvanon, Bicskén Isaszegen, Váczon, Sallón, Komáromon keresztül egész Buda váráig győzelemről győzelemre vezette.
Görgei, ki a szőnyi sánczokban a hazát újólag megmenté, ki itt is, mint mindenütt, közvitéz volt és fővezér, s körötte a golyók minden lépten fütyültek — ezen embert, itt a mi kormányunk a butaságig süllyedt lelkiisméretlenséggel egy tollvonással vezéri kardjától meg akarja fosztani. Bosszankodjék-e ezen az ember, vagy nevessen ?
Egy pár, az idők áradása által elfulladott minister, egy pár vén invalidus [rokkant] generális, kik ifjú tábornoknak dicsőségére irigykednek. (…) A vidéki olvasó ki a dolgokat messziről látja, háromszor vágja a földhöz azon hírlapot, mellyből ezen monstrum újságot először hallja. És ha megpukkan is, el nem igazodhatik rajta, kérdvén önmagától: Miért e megfoghatlanság? Mi kifogás lehet Görgei ellen? Mi vész érheti a hazát ha ezen férfiú tovább is a vezéri zászlót viendi, miután ő kevesebb idő alatt, mint egy év Európa előtt ismert tisztelt és becsült név lőn, s minden igazság szerető ember őt Európának mos¬tan élő hadvezérei közül az elsők közé számítja? (…)
Kik rugdalóznak Görgei ellen? A szó teljes értelmében egy rakás megbukott tudós, kit a forradalom tett tönkre. A legcomicusabb szerep ama uraskodő első ministernek, Szemere Bertalan úrnak jutott. (…) És miért? Mert Szemere és a (…) tisztelt collegái féltik Görgeitől a hatalmat. (…) Mert Szemere, Horváth, s a többi úgynevezett ministerek: Görgeinek azt parancsolták, hogy positióját hagyja ott, s jőjön Pestre, Pestről Szegedre, Szegedről az Al-Dunára, hogy aztán a forradalmi kormány minden pereputtyaival együtt a hadsereggel az országból kisuttyanhasson.
Így van a dolog. Nem ugyanazon szavakkal, de lényegileg a dolog oda ment ki. (…) A harczmező történeteiből tudjuk, mi volt Görgeinek felelete e nyomorú parancsra. Ott a felelet: hogy Görgei megtartotta positióját. Megverte az ellenséget a legdicsőségesebb csatában. (…) Ha látta volna a nép, hogy a kormány nyomorultan fut lefelé, a seregeket pedig úgy kormányozzák, hogy a fő czél ne az ellenség elleni működés, hanem a tömegben futó revolutionariusok biztosítása legyen, bizonyosan azt mondta volna: íme néhány ember, ki a szent ügy palástja alá bujt, (…) mint fut, védi magát, s minket itt hagy egy tömeg pénzjeggyel, leégetett falvakkal, kipusztított mezőkkel, leöldöklött társainkkal, s megcsonkított gyermekeinkkel. (…)
De azért nem mondja [a nép], hogy az ügy, mellyért küzdött nem volt igazságos. Ezt nem mondja, mert van saját meggyőződése is. Hanem azt mondja, az önérdek emberei a hatalmat s befolyást fájlaló vármegyei urak, feltolakodtak a hatalomra, de élhetlenségüknél fogva a sarat meg nem állták. Görgei megmentette a hazát. (…) És mert nem követé a legundokabb poltronsággal egyenlő rendeletet, őt egy ismeretlen lényekből álló camarilla merészli letenni dicső hivataláról? Van-e ezen eljárásnak neve? Nincsen. (…)
Így lőn semmivé a híres installatióval beköszöntött forradalmi kormány. És csak, mert a magyar nép loyalis, igen elnéző, azért ülnek még ott helyeiken, s megtartják a szép titulust.”

A sajtó által is keltett felzúdulásnak megvolt az eredménye: a kormány végül mégsem merte leváltani a komáromi győzőt (csak felgyógyulása idejére).
A másnapi számban a Marczius Tizenötödike már örömmel üdvözölte a tényt, hogy Görgei mégis a helyén maradhat. De nem állta meg, hogy egy újabb bírálatot is oda ne szúrjon a kormánynak az esetet követő következetlen nyilatkozataiért. (Egy darabig ugyanis nem tudták eldönteni, hogy a sebesült Görgeit meghagyják a fővezérségben, vagy kinevezzék honvédelmi miniszternek.)

„A fővezérségi botrányos allématiók váratlanul ketté lőnek vágva. Minden ember örvend rajta. És legjobban teszi mindenki, ha rá vonja egyszersmind a feledés fátyolát, s a jövőre nézve a napokban történteket csak mint adandó alkalomra szolgálandó leczkét elteszi, s okul azokból magában. (…)
Azt gondolta a kormány, hogy most is a régi jó dők vannak, (…) midőn csak rikkantani kellett, s meghunyászkodott előtte minden ember. Nehány nap óta azonban kénytelenitve lőn, keservesen az ellenkezőt tapasztalnia. (…)
A kormány megbánta, amit tőn. Elismerte hibáját, megkövette a vezért, s kiadta rendeleteit, mellyel saját autoritását, mit a nemzetgyűléstől megőrzés végett átvett, örökre eltemette. Így szoktak tenni az afféle fajtájú emberek, akik mindenáron csak kormánykodni akarnak. (…) Nekik mindegy, ma fehéret, holnap feketét kiáltanak, csakhogy a hatalmat megtarthassák. Elválhatlanul ragaszkodnak ők ahhoz, s azért elszenvednek minden szégyent, egymásra halmozzák a következetlenségeket, s minden eseményhez tudnak ollyan arczot csinálni, amillyen csak szükséges. Azt követték el, hogy miután Görgei sebet kapott, őt felmentik a ministerségtől, s újra megbízzák a fővezérséggel. Nem az ellenkezőt várta volna-e az ember? Hogy tudniillik miután Görgei sebet kapott, a terhes vezéri foglalatosságtól felmentetik? (…) Ezért kellett a képviselőkre ráijeszteni, hogy azok szétugorjanak , ezért dolgozott a ministerium oda, hogy a nyilvános ülés meg ne tartassák, mert félt az interpellatiótól. Félt, hogy a szószéken Szemerét ki fogják fütyölni, ha a ház komolysága előtt a szószéken kellend a logica egyenes szabályai ellen olly szemtelenül vétkezni.”

Ez a július 6-ai azonban a Marczius Tizenötödike utolsó száma volt. A hatalomnak elege volt az örökké kritikus fiatalokból és egy kormányrendelettel betiltotta a Marczius Tizenötödikét. (Valószínűleg ebben az esetben is: a Görgei melletti kiállásuk csak az utolsó csepp volt a pohárban.)

A rendeletet pedig aláírta Kossuth Lajos kormányzóelnök is. Tervbe volt véve Pálfi Albert bíróság elé állítása is, egyesek szerint le is tartóztatták. Kosáry Domokos szerint azonban Albert önként követte a kormányt Debrecenbe, jelezve, hogy kész magát alávetni bármiféle jogi eljárásnak, ha kell. Erre azonban már nem maradt idő. Görgei mint tudjuk, az utolsó napokban teljhatalmat kapott, majd nem látván jobb megoldást letette a fegyvert, hangsúlyozottan az oroszok, és nem az osztrákok előtt. A külföldre menekülő kormány pedig, mint tudjuk, mindezért nagyon undok módon bánt ellen Görgeivel. Ezek után azonban nekem is határozottan az az érzésem, hogy a Görgei Artúr elleni veszett dühöt, ami a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérének olyan otrombán durva és ronda lejáratását okozta, többek között az váltotta, ki, hogy a szabadságharc civil hősei (akiknek persze szintén nem kell elvitatni a maguk fényes érdemeit) egyszer már kénytelenek voltak bocsánatot kérni tőle, elismerni az ő igazát. Lehet, hogy voltak, akiknek ezt a sértett büszkesége sohasem bocsátotta meg. (Nem vagyok biztos benne, hogy ez (csak) Kossuth volt. Lehettek mások is a környezetében, akik őt ebbe a véleménybe belelovallták, de ezt talán így részleteiben már sohasem tudjuk meg.)

Epilógus
A szabadságharcnak vége lett, a Márciusi Ifjak szétszéledtek. Petőfi Sándor és Vasvári Pál elestek a harcokban. Voltak, akik, mint Vajda János és Lisznyai Damó Kálmán, fogságba estek, és a fegyverletétel után besorozták őket a császári hadseregbe, és ezután évekig külföldön kellett szolgálniuk. Voltak, akik emigráltak, voltak, akik az országon belül próbáltak elrejtőzni. Vagy nem tudtak emigrálni, vagy nem akarták itthagyni a családjukat, vagy bíztak abban, hogy az első nagy megtorlási hullámot követni fogja egy enyhülés, és egy amnesztia.

Pálfi Albert is így tett. Különböző ismerőseinél bujkált álnéven évekig, különböző helyeken dolgozva. 1853-ban mert visszatérni Pestre, ekkor azonban rögtön le is csukták. Végül csak fél évet volt vizsgálati fogságban, utána elengedték. Később visszatért az újságíráshoz, de már sosem lett olyan radikális kritikus, mint 1848-ban és 1849-ben volt. Elfogadta a kiegyezést. Nevét Pálffynak kezdte írni, bár nem volt köze a híres erdődi Pálffy-családhoz, és továbbra sem békült ki a nemesi előjogokkal. Mint regényíró a maga korában többé-kevésbé sikeres lett, de manapság erről az oldaláról már kevesen ismerik.

Csernátoni Cseh Lajosnak viszont sikerült külföldre távoznia. A szabadságharc után Párizsban élt, majd az Itáliai Magyar Légió megszerveződésekor jelentkezett oda katonának. Jogi végzettségére való tekintettel hadbíró lett. (A fenti kép ekkor készült róla.) A kiegyezés után hazatért. Ő is folytatta az újságírást, de ő is megbékült az új rendszerrel, és Tisza Kálmánnak kifejezetten jó haverja lett. Ekkor már egyszerűen csak Csernátony Lajosnak írta a nevét.

Még sok olyan cikk van a Marczius Tizenötödikében, amelyeket érdemes lenne idézni, és ezek valószínűleg még elő is fognak kerülni a blogon a közeljövőben. (Továbbra is hangsúlyozom: nem mindennel értek egyet, ami abban a lapban megjelent, csak azért, mert a Márciusi Ifjak lapja volt.) Most azonban egyelőre befejezem itt. Ha gondoljátok, olvasgassátok ti is a Marczius Tizenötödikét, rendkívül tanulságos, és meglepően szellemes.

Március 15-én a Marczius Tizenötödikéről I. rész

A Márciusi Ifjaknak egy lapjuk is volt, Marczius Tizenötödike címen. (A link alatt megtalálható.) Szerkesztője

Pálfi Albert, Petőfi Sándor egyik író haverja volt.

A Márciusi Ifjakat folyton azért cikizték az ellenfeleik, hogy csak kritizálni tudnak, de ők maguk nem mennek a harctérre, hogy vérükkel is szolgáljanak a hazának. Legtöbben előbb-utóbb megelégelték ezt, és vagy nemzetőrként vagy katonaként a frontra mentek. Albert maradt Pesten (majd Debrecenben) és végig folytatta a lap szerkesztését. Akkoriban a politikai ellenfelek folytonos piszkálódásai között talán ehhez is kellhetett némi bátorság. Látszott, hogy a lelkes ifjak harcra hergelése sokaknál arra volt eszköz, hogy elhallgattassák a forradalmárokat, ezeket a radikális demokratákat. Mondván, küldjük őket a frontra, addig sem kritizálják a kormányt. Ebben a helyzetben valakinek magára kellett vállalnia azt a feladatot, hogy nem vonul be, és vállalja az esetleges cikizéseket is annak érdekében, hogy megmaradjon az a radikális demokrata hang, ami a pesti forradalmat egyáltalán elindította. Kellett valaki, aki a hibákat is a nyilvánosság elé tárja, és nem hagyja, hogy a mérsékeltebb vagy megalkuvóbb végrehajtók esetleg elsikkasszák, megcsapolják a forradalom eredeti követeléseit. Nyilván emellett a Marczius Tizenötödike egy hírlap is volt, tehát tudósított a harctér eseményeiről is, a politikai történések kommentálása mellett.

(Vasvári Pál és Pálfi Albert egy korabeli karikatúrán)

A Marczius Tizenötödike először 1848. március 19-én jelent meg, ennek fényében talán meglepő lehet a lap címe, mármint az, hogy még egy hét sem telt el a nagy forradalmi tüntetés óta, és az azt kezdeményező ifjak már ekkor tisztában voltak azzal, hogy mekkora történelmi jelentőségű tettet hajtottak végre. Ennek ellenére mindez nem önfényezés volt, hiszen a lap címét olyan választotta, aki tagja volt ugyan a Pilvax Kávéházba járó ifjak baráti körének, de a Március 15-ei eseményekben egyáltalán nem volt főszereplő. Tehát a címadás inkább a barátai iránti tiszteletet fejezte ki, mint a dicsekvést.

(Karikatúra Pálfi Albertről)
A Marczius Tizenötödike történetét legrészletesebben Kosáry Domokos írta meg A magyar sajtó történetének II/1. kötetében A forradalom és szabadságharc sajtója résznél. Pálfi Albertről egy kortársa véleményét idézi:
„Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai ítéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit, anélkül, hogy fárasztotta volna.”

Pálfi Albert mellett a lap fő munkatársa

Cseh Lajos volt, aki akkor felvette a Csernátoni Lajos nevet. Míg Albert a lelkes, meggyőződéses forradalmár-kritikus példája, Csernátoni Cseh Lajosban (egyik álnevén: „Cserzőben”) volt egy adag a rejtélyes és balhés bajkeverő politikai kalandorból, abból a fajtából, aki inkább izgágaságból, mint a Világ megjavításának igényével lázad. Olyan Bahorel-féle figura. (Megrögzött konzervatívok és/vagy a szellemileg lusta emberek azt hiszik, hogy minden forradalmár ilyen. Tévednek.) Legalábbis így látja őt a Marczius Tizenötödike történetét megíró Kosáry Domokos. Azt írja Cserzőről:
„Különösen jellemzően képviselte a nagyon tehetséges, nagyon szegény, de jellemileg labilis, gátlástalan értelmiséginek azt a típusát, amelyet (…) nem ritkán produkált a korszakváltás társadalma. (…) Ami Pálffynál csípős irónia, amely ízléssel, világos ítélettel párosul, az Csernátoninál nemegyszer személyeskedés, kíméletlen rámenősség.”
(Kosáry Domokos: A forradalom és a szabadságharc sajtója. In: A magyar sajtó története II/1. 1848-1867)

Egyébként a tág értelemben vett Márciusi Ifjak közül sokan írtak cikkeket a lapba, de hogy pontosan ki és mikor, azt nehéz felmérni, mert a legtöbb cikk név nélkül vagy álnév alatt jelent meg. A szűk értelemben vett Márciusi Ifjak közül csak Jókai Mór maradt látványosan távol ettől a körtől. Ő ekkor már más utakon járt. (Miután összejött Laborfalvi Rózával, eléggé eltávolodott a barátaitól, a szabadságharc idején pedig már nem a radikálisok, hanem kifejezetten a mérsékeltek közé tartozott, a kormányt általában támogató Pest Hírlapot szerkesztette, és általában kifejezetten szembeszállt a Marczius Tizenötödike hangvételével.)
Ezen kívül a Marczius Tizenötödike elég tág teret adott a vendégszerzőknek is (úgy, mint manapság a Mérce), ezért a vélemények széles skálája jelenhetett meg a lapban, néha egymással is vitatkozva, mégis kirajzolva egy markáns radikális demokrata politikai irányvonalat.

(Szeremley Miklós karikatúrája a „kávéházak félhomályában merengő” Pálfi Albertről és Petőfi Sándorról (a kép jobb oldalán). Hogy a többi figura kicsoda, azt máig nem tudjuk teljes biztonsággal megmondani.)

Éppen ezért gondoltam, a mai nap alkalmából kicsit szemlézgetek egyet a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekből. És ne essék itt tévedés! Egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy akár történészként, akár mai radikális demokrata ifjakként teljesen azonosulnunk kellene a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekkel, csak azért, mert ezt azok mondták, akik. Nyilvánvaló, hogy a lap szerzői sokmindenben túloztak, sokakat igazságtalanul bíráltak és bántottak jóravaló embereket is, ha éppen elragadta őket a hév. Ezt mindenképpen észre kell venni. Ha valamit ez az egész összeállítás mégis üzenni akar, az talán inkább ez: lehetséges és kell is magunkban bizonyos kritikai érzéket megőrizni még szövetségeseinkkel szemben is, még azokkal szemben is, akikkel vállt vállnak vetve küzdünk valami nemes ügyért. Számon lehet kérni rajtuk az igazságosságot és az elveket, és ha velünk hasonlóan tesznek, nem kell megsértődni. Lehetséges vitázni és konstruktívan bírálni, még akkor is, ha szavaink adott pillanatban talán keménynek vagy egyenesen kíméletlennek tűnnek.

A sajtószabadságról
Bár a sajtószabadság a Március 15-ei tüntetés legfontosabb követelései között volt, az, ami az Áprilisi törvényekkel megvalósult, nem teljesen váltotta be a Márciusi Ifjak reményeit. Az 1848/XVIII. törvénycikk kaucióhoz kötötte a lapalapítást, és elég szabadon értelmezhetően határozta meg a „sajtóvétség” bűntettét. A Marczius Tizenötödike ezt már kezdettől, a törvénytervezeten is számonkérte:

„Nyolcz napja múlt, hogy itt a legszebb rendben, egy csepp vérontás nélkül lerontottuk azt, mit egy sötét középkori idő bilincselő ármánya reánk tukmált, s mit a később kor despoticus iránya, nem figyelve az idő intő szavára, még szorosabban iparkodott a szellem hatalma körül vonni, a sajtó korlátait. Kivívtuk azt, mi az ész —az emberi jobb résznek — legszentebb tulajdona, mihez nyúlni az emberi jogok megsértése nélkül nem lehet, nem szabad. (…)
A nép tudja, hogy a régi s korhadt institutiókkal a reform mezején megmérkőzni lehetlen, és átment egy uj mezőre — a forradalomra. Az új mező, rögtön a harcz mezeje lőn. (…)
És e törekvés, ez élénkség, ez uj mozgalom és diadal közepette mit tesz az Országgyűlés?
Nem átall a szabad és újonan ismét egy századot haladott Europa elébe, egy minden képzeletet túlhaladólag szigorú törvénnyel kiállani. Törvénnyel, melly criticailag nyomorú szerkezete miatt, senkinek biztosságot nem ád, mindenkitől úgy magyarázható, mint neki tetszik, s mellynek szavaiból a legloyalisabb eszmére is a „vétkes“t rá lehet sütni. (…)
Mi azt hittük, hogy, (…) a Követi Tábla (…) ez ügyben legalább elvárja a vélemények nyilatkozatát. (…) S mi lett hiedelmünkből? Egy olly metamorphorizált [átváltoztatott] valóság, melly mint eszmeterjesztő eszköz a censuránál hasonlíthatlanul rosszabb. Ezzel pedig, polgártársak igen sok van mondva! (…)
E törvény két fegyvert hord kezében. Egyik a szűkkeblű monopólium. Másik az üldözés elviselhetlen szigorúsága.
Ha a Követek Táblája azon czélt akarta elérni, melly a javaslat minden sorából kirí, valóban nagy kár volt annyit összeírni. Mondták volna röviden ki, hogy a táblabíró politikának sajtóra semmi szüksége nincsen — ott vannak a megyei gyűlések, ott vannak a körlevelek, majd meg tesz az mindent.”
(A táblabíró valamikor fontos igazságügyi funkció volt a vármegyékben, de a reformkorra egy teljesen kiürült puszta címmé vált, amit egyes nemesek azonban továbbra is büszkén viseltek. Éppen ezért a Marczius Tizenötödikében ez a szó, „táblabíró” egy szitokszó lett, a szűklátókörű maradiság szinonímája. Ezért lett a lap egyik jelszava is: „Nem kell táblabíró-politika!”)
A törvényjavaslatból végül kihúztak egy-két nagyon kifogásolt dolgot, de a radikálisok így sem voltak teljesen elégedettek.

Nem kevesebb vehemenciával tiltakozott a sajtószabadság megsértése ellen a Marczius Tizenötödike 1849 nyarán is, mikor a Szemere-kormány a hadititkokra hivatkozva próbálta korlátozni a radikális sajtót (amely, mint minden valamire való magyar lap abban az időben, közölt bizonyos harctéri híreket is).
1849. június 29-én írta egy magát „Richardo”-nak nevező szerző:

„Tudva van, a kormány tegnap (…) behozá a censurát. Szép híre fog ennek lenni a külföldön! Azt fogják mondani, hogy Kossuth kormánya ellen naponkint annyira hevesbedni kezdtek a viták, hogy a sajtószabadságot fel kelle függeszteni. (…) A mi véleményünk szerint a sajtószabadságon ejtett ezen infamia [sérelem/rágalom] a földkerekségén a legszemtelenebb háládatlanság, mit va¬laha kormány elkövetett. (…)
Az, mit a kormány felhoz, hogy a lapok az ellenségnek (…) szolgálatokat tesznek, olly gyermekes és másokat elbolondítani akaró vád, mellyre komoly ember semmit sem ad. A bécsi lapok például legalább is százszor annyit írnak a hadi munkálatokról, mint mi. (…) Azután megverte volna a három Krisztus azon három hadi titkokat, mellyeket már egész a magános emberekig, milyen az újságíró szokott lenni, mindenki tudna, ismerne. (…) Azért jól tudjuk mi, hogy a kormány, midőn a censurával beszennyezte magát, nem gondolt illyes dőreségekre. Más oka van a kormánynak a sajtótól félni. (…)
Retteg, hogy a sajtó számon találja tőlök kérni az elpazarlott (…) júniust. Érzi, hogy baj az, hogy hivatalos orgánumában a Közlönyben állapotaink komolyodásáról mit sem mert a népnek tudtára adni, hanem egy¬szerre meghúzat minden lármaharangot, s kikiáltja, hogy az egész ország lángban ég. A Közlönyben az egész hó alatt olly nyugalom volt, mintha a muszka mindeddig hírünket sem hallotta volna. (…)
Aki a magyar sajtót üldözőbe veszi, az undok háládatlanságot követ el.
Mert a rettentő nagyszerűségű mű, hogy a nemzet párt nélkül egy tömegben áll, egyedül az összes sajtó érdeme. (…) A magyar sajtó kezelői mindnyájan életüket adják oda a haza szent ügyéért, vesztés esetére azok mindnyájan vagy a vesztő¬helyen múlnak ki, vagy számkivetve külföldön fognak bujdokolni. Azért egy kicsit ne olly gorombán Miskolcz városának érdemes képviselője, ministerelnök úr! Van ezen sajtónak érdeme abban is, hogy a democratiára, s illetőleg respublicára előkészítette a magyar népet. S ezért aztán, midőn Szemere nagy ékesen ki¬kiáltotta a Debreczeni Collegium oratóriumában, hogy revolutio, respublica, democratia, e szép szavak a nép előtt ismeretesek voltak.”

A Közbátorsági Választmányról
Már 1848-ban a pesti forradalomban is jelentkezett az önszerveződés igénye. Részben azért, amiről már szó volt, hogy a forradalmi vívmányok helyi végrehajtását társadalmilag ellenőrizni lehessen, részben azért, hogy megakadályozzák, hogy a forradalom káoszba forduljon, azaz a hatóságok átmeneti megbénulását egyesek fosztogatásra, a köztörvényes rabok kiengedésére, vagy ilyesmire használják fel.
Pesten az ilyen átmeneti önszervező-ellenőrző hatalmi szerv a Közbátorsági Választmány lett, amelynek a Márciusi Ifjak nagy része és a város köztiszteletben álló, nagy tekintélyű emberei is tagjai lettek.
(A „közbátorság” szót akkoriban „közbiztonság” értelemben használták, bár azért utólag visszatekintve sok szempontból többet, szebbet is jelenthet: nem csak az van benne, hogy afelől lehetsz biztonságban, hogy senki nem fog kirabolni, hanem az is, hogy lehet bátorságod elmondani a véleményedet.)
Később a kormány vidéken is engedélyezte a helybeli közbátorsági választmányok megalapítását (valószínű, akkor már voltak is ilyenek egy csomó helyen), és erre a Marczius Tizenötödike biztatta az állampolgárokat. Ez meg is kezdődött, habár az önszervezés még nem öltött akkora méreteket országosan, mint majd az 1956-os forradalom idején.
A közbátorsági választmányokról így írt a Marczius Tizenötödike március 26-án:

„A hazafiak, kik a választmány tagjai lesznek, érezni fogják szép feladatukat, okulhatnak, pedig, és példát vehetnek a pesti választmányon, melly erélyességével egy hét alatt többet tett, mint évek alatt a bezárkózott városi tanács. Soha a béke és rend jobban biztosítva nem lehet, mintha arra mindazok felügyelnek, kiknek érdeke azt kívánja, és illyen aztán a legnagyobb többség. (…) Mit mondjunk a sötétkedő bukott párt híresztelgetéseire, melly szerént a ministerium az országban statáriumokat akart volna felállítatni? E gyanúsítás leginkább jellemzi őket. Az ő politicájokat igaz gyakran csak illy iszonyatosságokkal lehetett fenntartani. A szabadelvűségnek illyesmire szüksége nincsen. (…) A statárium olly valami természetellenes, hogy annak felállítását Dósa György ideje sem igazolhatná. (…) A népet azonban ma már legyőzni nem lehet. A jog különben is mindig a nép részén van. Egy embert sem lehet eszközzé lealacsonyítani, azokat megvenni, eladatni. És éppen így van akkor, midőn valamelly nép a hatalmas szomszédok szerződései következtében erőhatalommal leigáztatik. A kik a szabadság vágyat akarják elfojtani, úgy tesznek , mintha erőszakosan a szerelmet tiltanák el.” – írta a lap.
Az utóbbi szavakkal azoknak is válaszolt, akik úgy vélték: a Magyarországnak adott engedményeknek az lesz az ára, hogy Magyarország vegyen részt a Habsburg Birodalom más (elsősorban olasz) részein felbukkanó függetlenségi és köztársasági mozgalmak elfojtásában. Később, 1848 nyarán még egyes miniszterek is hajlottak arra, hogy ha az az ára az önálló magyar haderőnek, hogy ezt először az olasz népmozgalmak ellen kell bevetni, akkor muszáj ezt az engedményt megtenni. A Marczius Tizenötödike következetesen kiállt amellett, hogy mások szabadságát is tiszteletben kell tartani.

A forradalomról
A Marczius Tizenötödike igyekezett cáfolni azt a vádat, hogy forradalmársága, a hatalomnak való ellentmondásai, lázadásai öncélúak lennének.
Április 4-én ezt írták:

„Sokan a revolutio szó alatt mást nem is képzelhetnek, mint a status , a törvény, jó rend , béke és csendesség ellen elkövetett legszörnyebb vétséget. (…) A háború és a revolutió magában véve, indifferens eszme. Sem jó sem rossz. A háború lehet igazságos, elkerülhetlen, szükséges, a revolutio szinte. A háború lehet dicsőséges, lehet gyalázatos és becstelen, a revolutio szinte. Mindakettőnek igazságossága a jogban és szükségességben alapszik.
De a jogok alatt, nem az Írott, hanem a természeti jogokat értjük.
Vannak némelly írott jogok, mellyek a természetivel ellenkeznek. Ezek, ha mindjárt a szerződés színét is viselnék, ha mindjárt a legnagyobb ünnepélyességgel köttetvék is, már magokban semmik.
Illyen soha valódi érvényességre nem jutható szerződés az, ha valamelly nemzet egy harczban függetlenségét elveszti, s kénytelen lesz meghódolni, hatalmasb szomszédjának, béke pontokat fogad el, mellyek őt megszennyezik, az illyen írott jog egyike azon természet ellenieknek, melly ellen, ha van erő, mindig jogosan feltámadni lehet, s a feltámadók a győzelem után dicsőségre számolhatnak. Erőszakot mindig lehet erőszakkal visszatorolni.
Ha valamelly gyengébb nemzet, két hatalmas szomszédtól elnyomatik, függetlenségét elveszti: feltámadása bármelly pillanatban jogos és igazságos leend.
E tétel áll akkor is, midőn az elnyomó és leigázó hatalom benn, a hazában lakik, ha a természeti jogok ellen egy párt hatalmas, a többi rabszolga. Ha nyilvános gúnyára az emberi szent jogoknak az országban az absolutismus üti fel fejét. (…)
Háború és revolutio nem más, mint erőszak az erőszak ellen.
Ha van valami e kettő között különbség az csak a revolutio javára van.
Háborúban egy fővezér van, kire a főhatalom bízatik. Minden gépszerűleg megyen. Az egyéniség felolvad az egészben. A háborút egyesek szeszélye és dicsvágya indíthatja, a zsoldosok mellette vak eszközök; a revolutio ellenben minden organisatio nélkül, az ezernyi egy véleményűek elvharcza. Millióknak kell egy véleményben lenni. Létezni kell egy nagyszerű elvnek, mellyért meghalni érdemes legyen. És illyen elv csak egy van: a szabadság. (…)
Az uralkodó, az igazi felség csak a nép lehet, ki ennek természetes jogait megtámadja, magához ragadja, azt bitorolja, az ollyan nem különb a külellenségnél. (…)
Hatalmat alkotmányos szabadság nélkül viselni, valóságos usurpatio [bitorlás]. Nem állhat ez ellen az Írott jog sem. Mert a természeti jogok ellen kötött szerződések mindig érvénytelenek, azokat csak erővel, vagy legalább a tudatlanok és gyávák közönyösségével lehetett behozni. A mit tehát a tudatlanok és gyávák közönyössége elrontott, ám hozza helyre azt a bátrak és jelesek vitézsége.”

Az Országgyűlésről
A Batthyány-kormány április 14-én költözött Pozsonyból Pestre. A Marczius Tizenötödike már másnap egy új választás kiírását kezdte sürgetni (az Áprilisi Törvényekben foglalt új, kiszélesített választójog alapján), hogy Magyarország további polgári átalakítását már egy szélesebb felhatalmazással, népképviseleti alapon lehessen megkezdeni.

„Itt a választási jog, századok óta egy korhadozó cast tulajdona. Néhány ezerből álló töredék élt avval, nagy sérelmére a millióknak, kiket a természet egyenként s egyiránt szabadnak szült. És e kiváltságos osztály hosszas időkig ragaszkodott képzelt jogához. Bírta századokig a hatalmat, mellyet kezéből ki venni csak az eseményekben olly nagyszerű 1848-dik évnek sikerülhetett. Egy nap alatt a néhány ezernyi választók száma egy millióra növekedett.
Hasonlítsuk most össze helyzetünket a múlt évi francziákéval!
Ott a választási lajstromokban huszonötezernyi szaporodás azonnali új választásokat vont volna maga után. Ez kétségtelen volt. Minden párt úgy hitte. És nálunk, hol a néhány ezerből rögtön egy millió lett, volnának-e emberek, kik a nemzeti gyűlés minél előbbi összehívatását, amint a választók lajstroma elkészül, első teendőnek nem hinnék? (…)
A jelen ministerium a régi országgyűlés teremtménye. Azonban olly férfiakból áll, kik a nép küldöttei előtt is kivívhatják a bizodalmát. (…) Ha valaha, most a legrosszabb politica volna e jó alkalmat, melly ma kínálkozik, használatlanul hagyni. E pillanatban az országban, a Batthyány-Kossuth név jelszóként hangzik. Most egy tűz alatt mindenen keresztül lehetne esni. (…) Nem használni fel az ország legnemesebb iránymozgalmát arra, hogy a felénk közelgő nagyszerű experimentumon könnyeden átfussunk, annyit tenne, mint nem ismerni saját érdekeinket. (…) Ha most a ministerium dolgozószobáiba akar vonulni, s csendes békében hozzá kezd azon munkálatokhoz, mellyeket a múlt gyűlés rájok bízott, vagy pedig, mellyeket ő maga tervez előterjeszthetni, nevetségessé teszi magát.
Többet mondunk, a halogatás bármelly ürügy alatt a nemzet ellenében méltánytalanság és illoyalis tett volna.”

Mint tudjuk, az új, népképviseleti Országgyűlés csak júliusban ülhetett össze.

A Batthyány-kormányról

A Marczius Tizenötödike tényleg nem kímélt a kritikával senkit és semmit. Az első magyar kormányt sem. Az a kormány egy „koalíciós” kormány volt, amelyben számos párt és irányzat képviseltette magát. Ez kellett akkor a nemzet egységének kifejezéséhez. Mégis, ennél is felvetődhetett egyesekben: vajon nem túlzott kompromisszum, azaz megalkuvás-e az, ahogyan az a kormány össze lett rakva. Nem tett-e a radikális irányzat túlzott engedményeket a reakciónak?
És ez a kérdés számos más megoldandó problémánál is felvetődött. A Marczius Tizenötödike minden ilyen kérdésnél igyekezett a forradalom eredeti, radikális célkitűzéseit képviselni.
Ettől függetlenül többnyire készek voltak az egyes miniszterek érdemeit is elismerni.
Március 27-ei számukban így méltatták a minisztereket:

Batthyány Lajost:

„Az országban mint nagy hazafi mindenki előtt ismeretes. (…)Mi azt hisszük Batthyány Lajos mint elnök igen szerencsés választás. A fő megkívánhatóság, a tevékenység nála nem fog hiányzani, lesz tudjuk önállása is , egész a makacsságig, mi jelen helyzetünkben, megbecsülhetlen tulajdon. Most a világért sem kellene nekünk ollyan ember,ki könnyen alkuszik , ki rá hagyná magát szedetni, kinek elve az volna, hogy ennyit, és ennyit, a conto fizetésül fogadjunk el.”

De Esterházy Pállal szemben már jóval kritikusabbak voltak. (Ő lett a külügyminiszter, de hivatalosan, „király személye körüli miniszternek” nevezték, hogy Ausztria iránti udvariasságból fenntartsák azt a látszatot, mintha továbbra sem lenne önálló magyar külügy.):

„A külügyek ministere Esterházy Pál lett. A törvényjavaslat e tárczát Ausztriával-érintkezésinek nevezi. (…) Nekünk Esterházy ellen egy kifogásunk van, és az elhatározó. Nekünk nem kell a Metternich-politikának semmi maradványa. Mi nem alkudtunk, mi követeltünk, és ügyünk igazságos lévén, mindent megnyertünk. Ki képzelhette volna, hogy a Metternich-Kolovrat Club angolhoni képviselője egy pár év után a Batthyány-Kossuth collegák közé szintúgy beüljék? A következetlen emberekben a világon senki sem bízhatik.”

És ugyanebben a cikkben kimondták azt is, hogy fenntartják a kritika jogát:

„Az ország a ministeriumok felett egy nagy jury [bíróság], minden egyes polgár e kérdésben született esküdtszéki tag, meghívatott ellenőr , a legcompetensebb bíráló. A ministerium nem más, mint a többség véleményének személyesített képviselője. Ha újabb vélemény emelkedik felől, a régi névsor, egy könnyű szavazat után fellebbvitel nélkül el van törülve. (…) Foglalja el elnök úr a széket, mellyre a király, s e nemzet bizodalma ültette önt. Mi kik a nézők soraiban állunk, midőn ön beül a hatalom székébe, üdvözölni fogjuk önt, de elvárjuk mit fog tenni! A ministerség nem pompás hivatal, nem méltóság, mellyhez pazarfényü beiktatási ünnepélyek szükségesek, a ministeri tárczát egy éjjel fel lehet venni, s a következő reggel már letehetni.”

Április 20-án aztán ezt írták:

„Azt kell tapasztalnunk, hogy sokan vannak, kik minket félreértenek. (…) Azt kérdik tőlünk, hogy lehet az, hogy mi a ministerium ellenében bizodalmatlanságot prédikálunk. És ez nem áll. Mi a ministereket jobbára a legnépszerűbb embereknek neveztük. Kinyilatkoztatjuk, hogy a jelen ministeriumnál egy más radicalabb combinatio most még azért sem lehetségeséért még az arra szükséges nevek nem fejlődtek ki. Azt csak a nemzeti gyűlés fogja felmenteni.
Mi radicalok vagyunk, s mint halljuk, a jelen ministerium is szereti, ha őket radicaloknak nevezik. De az a radical szó nálunk igen bő köpeny. (…) A mi radicalismusunk kiválólag nem szenvedheti azt, hogy a jelen ministerium az ország bizalmát csak per fictionem [képzeletben] bírja.
Határozott véleményünk ez. Mi határtalan bizodalommal viseltetünk a jelen ministerium iránt úgy, mikint az az ország legnépszerűbb férfiaiból van összeszerkeztve, de egyszersmind határtalan bizodalmatlansággal viseltetünk azon diplomaticai többség iránt, mellyböl a ministerium származott. A ministeriumnak azon nyomasztó eredendő bűne van, hogy egy cast képviselőinek többségéből származott. A jelen ministeriumnak ezen bűnt expialni kell. Hívják össze a nemzeti gyűlést, és ha ennek tisztító tüzét kiállják, nem fog ellenök az országban egy hang sem emelkedni.”

Az igazán kemény összeütközést a radikális fiatalok és a kormány között egy május 10-ei esemény váltotta ki. A pesti ifjúság ekkor a budai kaszárnyák előtt tüntetést rendezett azért, hogy a felállítandó magyar katonaságot rendeljék a magyar kormány alá, az idegeneket pedig vigyék ki az országból. Ignaz Lederer tábornagy, a magyarországi csapatok főparancsnoka ráküldte a tüntetőkre a katonaságot. A gyalogság a tömeg közé lőtt, majd szuronyokkal is szurkálni kezdte a tüntetőket. A lovasok pedig nem csak a kard lapjával ütötték a magyar fiatalokat, hanem az élével is vagdalkoztak.

(A rajzoló tévedett, ez a jelenet nem a Lánchídnál, hanem a Budai Várban játszódott le.)
Több halálos áldozata is volt az eseményeknek.
A radikálisok elvárták, hogy ebben a helyzetben a kormány valamit lépjen, Lederer azonban nem tárgyalt a kormány hozzá küldött képviselőivel, Perczel Mórral és Hajnik Pállal.
Ebben a helyzetben a Marczius Tizenötödike minden haragját a Batthyány-kormányra zúdította, azt mondván, hogy tehetetlenül viselkedik. (Az adott helyzetben ez némileg jogtalan volt, de persze volt más is, ami miatt a MT így nyilatkozott; a május 10-i események és a kormány reakciója csak az utolsó cseppet jelentették a pohárban a radikálisok számára):

„Azzal hitegeték az országot, hogy ők a főhatalom, hogy az ő tudtuk, hírük nélkül a katonaság használtatni nem fog. (…) E gyáva hitegetésnek legelső áldozata maga az ifjúság, Magyarország legszebb leglelkesebb népe. (…) A ministerium semmit nem tesz, legfeljebb naponként mutatvány ad azon adatokból, mellyekböl megítélhetni őket, hogy kormányra teljesen alkalmatlanok. (…) Kiben bízzunk, ha azokban, kik e hon legnépszerűbb emberei, ha azokban, kik hazafiságukról leginkább ismeretesek, így kell csalatkoznunk? (…)
A tétlenség s gyávaság fekete bélyege ül rajtok. Magok is bűnösnek érezik magukat, azért nem merik összehívni a nemzeti gyűlést. Pedig ezen kívül nem vagyunk biztosítva. A ministerek halogatják az összehívást, keresik mindenkép a nehézségeket. Természetesen mert a képviselőkben szigorú bírójukat fogják feltalálni. (…)
Kik Magyarország függetlenségének vérünkkel is pártolói vagyunk, kimondjuk a jelen renyhe ministerium ellenében a legelhatározóbb bizodalmatlanságot. Óhajtásunk az: hogy Nyáry Pál alkosson egy új ministeriumot. Legyen egyesség Kossuthtal! Tegyünk most félre minden doctrina-kérdéseket. Első a haza. Nekünk ollyan emberekre van szükségünk, kik tenni tudnak, kik bátrak, és elhatározónak. (…)
Menjen nyugalomba Széchenyi (…), egy ollyan ember, ki 1840 óta csak azon igyekezett , hogy valahogy népszerű ne legyen. (…) Elégedjék meg eddigi koszorúival Deák Ferencz is. Vonuljon vissza a szépirodalomhoz, s csendes családi köréhez, hol annyira boldog a közoktatási minister is. Eötvösnek a költészet pályáján még sok virág van leszakasztani való. Mint politicus legyen ő csak író. Legyen független lelkű magyar pair, vagy ha tetszik nemzeti képviselő.”

(Valljuk be, ez azért némileg igazságtalan volt, különösen Széchenyivel szemben.)
Másnap, május 12-én a radikális ifjúság egy újabb tüntetést tartott, ezúttal átvéve a Marczius Tizenötödike jelszavát, és a kormány lemondását követelte. Ezen a tüntetésen hangzott el

Petőfi Sándortól, mint vezérszónoktól az az emlékezetes mondat, hogy ilyen kormányra a kutyáját sem bízná. Ez sokak rosszallását kiváltotta, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy később Petőfit később, mikor képviselőnek jelöltette magát, meg lehetett vádolni azzal, hogy „külföldi aknamunkát” folytat az ország vezetői ellen.

Az Országgyűlés összeülése után a Marczius Tizenötödike ismét a bizalom hangján nyilatkozott a magyar kormányról. Kemény bírálataik újabb óriási hullámát az „olasz segély” ügye váltotta ki, amire az előbb már utaltam: az, hogy nem sokkal az Országgyűlés összeülése után kiderült: a kormány tényleg szeretné az újonnan felszerelendő magyar katonaságot az olasz népmozgalmak ellen küldeni, cserébe a Habsburgoknak a Magyarországnak eddig tett engedményekért. Ezellen aztán a Marczius Tizenötödike is felemelte a szavát.

Nem érdemes tehát hinni annak a képnek, amelyik úgy állítja be, mintha az ifjú forradalmárok kritikátlan, hű kiszolgálói lettek volna a szabadságharcot vezető kormányoknak (aminek sulykolásával a mindenkori magyar kormányok természetesen azt akarják üzenni, hogy mi is hűen szolgáljuk ki őket). (Ahogyan ezt mondjuk a Feltámadott a tenger című, egyébként egészen jó kis film sugallja,

amelyben nem csak Petőfi (Görbe János), hanem még a parlamenti ellenzék egyik vezérének számító Madarász László (Sinkovits Imre) is Kossuth vallásos imádója. Hát ez nagyon nem volt így!) Az ifjú forradalmárok együttműködtek a szabadságharcot vezető kormányokkal, a kritika jogát mindig fenntartva, konstruktív ellenzékként. (Bizony ennek az emlékét is igyekeznek eltüntetni a tudatunkból, hogy lehet még konstruktív ellenzéknek is lenni.)

 Hogy ne legyen túl hosszú, ezt a bejegyzést is kettébontom. Mindjárt következik a folytatás.