Válaszaink és választásaink

Érdekes vita kezd kialakulni a Válasz-Online körül, amit én is érdeklődéssel figyelek, hiszen amióta elindítottam a blogot, nekem is célom fenntartani vagy újjáteremteni vagy visszahozni azt a népi szellemiséget, amit a magyar népi írók is képviseltek. És amit kifejeztek egyik lapjukban, a Válaszban is.

(Az eredeti Válaszban, az igazi Válaszban 1934-1938, illetve 1946 és 1949 között. Tehát nem a Heti Válaszban és nem a Válasz-Online-on!)

Érdekes módon ezt a szellemiséget most Papp István történész (aki a népi írók legnagyobb szakértője, maga is a népi szemléletmód éltetője, aki nekem is sok segítséget nyújtott) megpróbálja a Válasz-Online-on is számonkérni. A tisztességes függetlenségi és demokratikus népi szocializmust. Amelyet pl. Bibó István is magáénak vallott.

 

Papp István azt írja:

„Bibó István gondolkodása valóban „okos, demokratikus és tisztességes” volt, de (…) antikapitalista és szocialista is. (…) Azok a tiszteletre méltó szerzők, Weörestől Jékelyn át Sőtérig ekkoriban egyetlen fogalomban bizonyosan egyetértettek: ez pedig a szocializmus. Hogy miért? Azért, mert egy rettenetes háború pusztítása után keresték a kiutat, mint oly sokan a korabeli Európában. (…) S bizony itt rejlik a lényeg. Ha tényleg hűek szeretnénk lenni az egykorvolt jeles folyóirat és a körötte kialakult szellemi kör útmutatásaihoz, akkor nem csupán azt kell elmondanunk, hogy magas szellemi szintet képviseltek (ez igaz példának okáért a Nyugatra vagy a Magyar Szemlére is, mindkettőben publikáltak népi szerzők, de ettől még nem voltak népi folyóiratok), hanem őszintén szembe kell nézni azzal a ténnyel, mit is gondolunk ma egy harmadikutas szocializmusról. (…) Vajon a Válasz egykori szerzői is ugyanazoknak mondtak volna köszönetet, akiknek az emlékező? (…) Én sokkal inkább nekik mondok köszönetet: a hajdani prédikátoroknak, s azoknak a parasztembereknek, kézműveseknek, szegény diákoknak, adakozó kis- és középnemeseknek, akik elsősorban a magyar népet, nem pedig a Habsburg Birodalmat kívánták megtartani. Mert a birodalom elenyészik, ám ettől a nép még fennmarad, sőt ez az igazán fontos.”

A szerző véleménye szerint tehát a Válasz Online inkább Szekfű Gyula tradícióját, a „labanc” hamis realizmust, vagyis a birodalmakhoz (nem elsősorban csak az imperializmusokhoz, hanem a mindenkori „erős felekhez”) alkalmazkodó, saját megalkuvását dicsőségként hirdető, bár ezúttal békés véleményfórum lenne.

Papp István ugyanis így folytatja:

„Válasz Online a magyar történelem nagy hagyományai közül nem Bibó István, hanem Szekfű Gyula útját követi. (…) Lehet és elfogadható úgy érvelni, ahogyan hajdan Szekfű Gyula tette a nagy birodalmakba való magyar betagolódás szükségessége mellett. Ám ha azt tesszük a címlapunkra, hogy Válasz, akkor tudunk kell, hogy e hajdani folyóirat szerzői másfelé keresték az utat. Itt két rivális, feleselő hagyományról van szó, s a közöttük való választás azt is tükrözi, hogy a jelenben és a jövőben merre szeretnénk haladni.”

 

Bár, mint mondtam, hasonló szellemiséget követek, mint Papp István, de talán kicsit túlzásnak érzem, hogy egyetlen cikkért az egész lap szellemiségét ilyennek lehetne ítélni. A Válasz Online talán sokszínűbb ennél.

 

De nézzük, mit VÁLASZol erre a Válasz Online szerkesztősége!

„A megszakítottság, a folyamatosságok hiánya, szerzői-olvasói közösségek elporladása mind-mind a magyar 20. század tragikus és nehezen feldolgozható következménye. Ez azt is jelenti, hogy lassan hat éve épített lapunk nem lehet azonos a történelmi Válasszal, és pusztán fantáziával, ingatag gondolatkísérletekkel tölthetnénk ki a kettő közt eltelt 70-80 évet. (…) Van persze, amit biztosan tudunk és vállalunk a Válasz történelmi örökségéből. A népiek szociális érzékenységét, a közjavak iránti elkötelezettséget és általában: a közösséget, a felelősséget és a szabadságot. (…) Értjük Papp István szempontjait, de ha mi 2024-ben a népi-urbánus tengelyen határoznánk meg magunkat, az egészen egyszerűn valóságidegen volna. (…) Megtisztelő szellemi igényesség, hogy ilyen történelmi távlatokban értelmezi munkákat, de ilyesmit kizárólagossággal soha sem deklaráltunk a Válasz Online-ról, és nem is fogunk. (…) sikeres Magyarországot az Európai Unióban képzeljük el.”

 

Tehát ami ebből számomra kiderülhetett:

A Válasz Online szerkesztősége nem igazán érti a felvetett problémát, nem arra reagál, és ez szerintem baj. Igazuk van abban, hogy a „népi-urbánus-ellentét”, ha volt is ilyen valaha, 2024-ben tényleg valóságidegen. (Az volt egyébként már az 1930-as években is, ezt legtöbben a népiek és az „urbánusnak” bélyegzettek is előbb-utóbb belátták.) De ha azt hiszik, hogy a népi „harmadikutas” szocializmus kizárólag így, „a népi-urbánus tengelyen” értelmezhető, akkor tényleg totálisan félreértik, amit Papp István felvetett. Azoknak (a jellemzően liberálisoknak) ugyanis, akiket valaha „urbánusoknak” mondtak, semmi közük nem volt az alkalmazkodó „labanc” hamis realizmushoz. Éppen a „labanc” hamis realizmus volt az, amelyik a népiek és az „urbánusok” között mesterségesen ellentéteket akart szítani, mindkettő csoportban ellenfelet látva.

Papp István pedig nem az „európaiságot” kifogásolta, hanem a birodalmakhoz való elvtelen behódoló alkalmazkodást. És ez nagy különbség. (Mint sokszor látjuk, egy birodalomhoz elvtelenül alkalmazkodni lehet az „európaiságra” hivatkozással vagy annak elutasításával is. Nem ez a lényeg, hanem maga az alkalmazkodás behódoló attitűdje.)

Lehet viszont, hogy Istvánnak is érdemes lenne a kérdéshez másik irányból közelítenie. A Válasz Online-on valószínűleg nem érdemes az arculatot számonkérni a név alapján. Hanem fordítva: a nevet lenne érdemes számonkérni az arculat alapján. (Vagyis: ha ezt a szellemiséget követik, minek használják a „Válasz” szót a nevükben.) De lehet, hogy a kettő között nincs is érdemi különbség, tudván, hogy a mi kedvünkért nem fognak nevet változtatni, ha ezt a mostanit már bejáratott „brandnek” tartják.

(Egyébként ha a nevet akarnánk számonkérni, azt már a Heti Válasz-korszakban meg kellett volna tenni. Nekem akkor persze még csak kialakulófélben volt ez a népi meggyőződésem, még nem volt minden ilyen kiforrott nálam, mint később.)

Emellett meg még több dologban is reménykedhetünk.

Az egyik, hogy az idő sokmindent eldönt, hogy mi bizonyul maradandónak a szellemi emlékezetben. Ha voltak az 1990-es években, akik hasonlóan gondolkodtak, mint Papp István meg én most (és biztosan voltak ilyenek), azokat eléggé elkeseríthette, hogy a „Független Kisgazdapárt” kifejezésről nem a Magyarország háború utáni újjáépítésének élén álló agrárpárt és annak emblematikus alakjai, mondjuk Bissei Nagy Ferenc és Tildy Zoltán juthattak eszébe, hanem Torgyán József, a Parlament akkori zavarosfejű bohóca és a mögötte álló, zavarosban halászni igyekvő banda. Ami még csak nevet tévedésből továbbvivő méltatlan utódnak sem volt nevezhető: ha valaki értelmesen akart a történelemről beszélni, muszáj volt elmondani, hogy ez a FKGP nem az a FKGP, ez valami más. És most mi a helyzet? Úgy látom, lassan elérkezünk oda, hogy a „Független Kisgazdapárt” kifejezésről megint inkább Bissei Nagy Ferenc és Tildy Zoltán pártja jut eszébe a gondolkodó embereknek. Mert Magyarország háború utáni újjáépítése és az akkor felmerülő lehetőségek mégiscsak jelentettek és ma is jelenthetnek valamit. Ha máshogyan nem, Patacsi Kovács Béla kapcsán (akinek külön emléknapja van) nem megkerülhető az eredeti FKGP-ról is beszélni. Torgyán végtelenül áradó, de semmit sem jelentő mondatai viszont elszálltak a nagy semmibe…

A másik, ehhez kapcsolódó dolog, hogy a Válasz Online-t és a Heti Választ (amiknek a mondatai viszont talán nem fognak elszállni a semmibe, mert ezekben is rengeteg érték van) mégiscsak meg lehet különböztetni az eredeti Választól, hiszen benne van a nevükben a „Heti” és az „Online”. Ha meg akarjuk különböztetni őket, csak következetesen kell használni a neveket. (Esetleg az „eredeti” helyett mondhatjuk azt is, hogy a „népi Válasz”, esetleg így is: „Népi Válasz”.)

A harmadik, hogy a népi íróknak azért több lapja is volt nem csak a Válaszról ismerhetjük őket, és nem a „Válasz” név az egyetlen, ami kifejezte a csoportidentitásukat. Hiszen ezért hívjuk őket „népi íróknak” (illetve a későbbi csoportosulásaikat Márciusi Frontnak és Nemzeti Parasztpártnak), és nem „Válasz-körnek”.

Ha pedig manapság egy „harmadikutas” (ha ez a kifejezés ma még használható) népi szocializmusról akarunk beszélni mai viszonylatban, arra is megvannak a megfelelő fórumok. Ez a párbeszéd jelenleg a Mércén, a Fordulatban, a Partizánon, a Szikra Mozgalomban, a Közélet Iskolájában és (talán még) a Társadalomelméleti Kollégiumban folyik. Na és persze ezen a blogon is, ha odafigyelek, ls nem hanyagolom el. (Ha olvassátok és követitek, talán nem fogom.)

Ezeket érdemes követni, és nem bedőlni olyan népnyúzó hatalmi körökből jövő rágalmaknak, hogy ezek valamiféle „kádárista” nosztalgia-maradványok lennének. Ha van, ha lesz a népi íróknak szellemi öröksége, akkor az jó eséllyel ezeken a fórumokon születhet meg, már ha mi is segítjük a megszületését.

A Válasz Online a maga jóindulatú humanizmusával szintén egy fontos szövetséges lehet ennek a kibontakozásában és talán sokaknak segíthet kikecmeregni abból a zsákutcából, abból a morális csődből, ahová a „konzervativizmusnak” nevezett mai szellemi züllés, ez a kollektív antiszociális személyiségzavar juttatott jobb sorsra érdemes embereket.

 

A vitához aztán Lányi András szólt még hozzá tisztázó szándékkal:

Azt írja:

„Egyazon nemlétező szellemi táborba tartoztok mindannyian, a normálisan (és egyáltalán még) gondolkodó magyarok, ráadásul a sokszínű hagyományt méltányosan és lelkiismeretesen kezelő magyarok táborába. Abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy olvassátok is egymást. (…) Abból, hogy egy interjúban éppen milyen jelzők szerepelnek, kár lenne ilyen messzemenő következtetést levonni. (…) Bibó István, Jászi Oszkár, Németh László és Polányi Károly, a huszadik század első felének legfontosabb magyar gondolkodói mind szocialistának és baloldalinak vallották magukat, bár ez mindegyikük számára mást és mást jelentett. Megszívlelendő és kevéssé méltányolt szellemi örökségük megértéséhez azonban ma nem biztos, hogy ez visz közelebb. Maradjunk a harmadikutasságnál (bár az se ilyen egyszerű: mi között harmadik az az út?). (…) Papp István (…) okkal tiltakozik majd, olvasva a szerkesztőség válaszát, mondván, hogy félreértették, mert ő nem a népies–urbánus vitában védte a népieseket holmi urbánus torzítástól. Hanem igenis a kuruc hagyományt védte a labancoktól. (…) Ezekre a szellemi energiákra ma, a múltat gátlástalanul hamisító emlékezetpolitikák korszakában másutt lenne szükség.”

 

Tehát, amit látni:

Lányi András legalább megértett valamit a témából, érti a különbséget a „kuruc-labanc”-ellentét és a „népi-urbánus-vita” között. (A kettő közötti különbségről és a kettő összezagyválásának veszélyeiről már én is írtam, még a kezdet kezdetén többek között, az „István a király-jelenség” kapcsán is itt.) Így reményünk lehet arra, hogy azt is látja, mi lehet a „népi”, mint szellemi irányzat jelentése.

Nekem pedig ha már elindult ez a párbeszéd az új népi szellemi irányzat lehetséges kialakításáról talán reményem lehet arra, hogy folytatódni is fog, a megfelelő fórumokon. 

Válasz gyakori kérdésekre

 

Azt kérdezitek megint, miért vitatkozunk... Itt vagy a Facebookon, vagy bárhol az Interneten, vagy akár az utcán vagy a munkahelyen. Miért nem hagyjuk rá a másikra a hülyeséget...

Én például pont azért, mert bízom másokban, abban, hogy akár meg is érthetjük egymást. Ha mindenkire csak „ráhagyok” mindent, az éppen nem a békességet szolgálja hosszú távon, hanem az egymás melletti elbeszélést.

Hogy nincsenek már tétek?

Lehet, hogy vitáink tisztán elméletiek; tétjük, jelentőségük nincs. De mégis: sokan mondják, hogy a világ jobb hellyé tételéért a magunk szintjén kell küzdenünk, a rendelkezésre álló eszközeinkkel. Ha pedig az eszközeink között van morális tisztaságunk megőrzése (készülve minden olyan időre, amikor majd több eszközünk lesz a cselekvésre, és ennek a morális tisztaságnak tettekben is lehetnek következményei) és tudásunk, tisztánlátásunk fejlesztése, akkor meg miért ne dolgozzunk ezen, úgy is, hogy ezért konfliktusokat is vállalunk?

Önmagunk fejlesztése olyan irányban, hogy szavainkért felelősséget vállaljunk, segíthet abban, hogy majdan, ha eljön az ideje, tetteinkért is vállaljuk a felelősséget.

Ezért nem tudtam elfogadni azt a véleményt, hogy könnyedén lépjek túl azon, ha valaki (különösen ha egy közeli ismerős, barát vagy harcostárs) összevissza beszél mindenféle hülyeségeket, köztük morálisan alapból vállalhatatlan dolgokat. Nem tudtam mit kezdeni az olyan érvekkel, hogy „ezek csak szavak”.

Pont a szavak súlyának elveszését nem szabad hagynunk, mert a szavakból egyszer tettek lesznek. Még ha nem is azonnal.

Frissítés a politikai irányzatokról

 

Amióta elkészült, többekkel is megosztottam az elemzésemet a Magyarországon létező (nem két, hanem) hat oldalról. De idén már többen mondják, hogy egyre sürgetőbb egy új elemzést írni, mert eléggé megváltozott a helyzet.

Emlékeztetőül: azt állítottam, hogy a hat politikai oldal (amelyek egyet leszámítva nem fejezhetőek ki pártokban, ne is próbáljátok) a következő:

A nerencsek (fidesznyikek)

A posztfasiszták (és a tényleges f*siszták)

A liberálisok

A demokratikus szocialisták

A destruktív ellenzék/ Az erőltetett centristák

A tankisták (autoriter kommunisták)

Közülük a demokratikus szocialistákat tartottam legszimpatikusabbnak, illetve magam is ide soroltam magamat. (Nevezhetjük szociáldemokratáknak, szocdemeknek is, de akkor saját magamat ezen beül mindenképpen az újjászervezett szocdemekhez sorolnám, nem a hagyományos MSzDP-hoz.) Leginkább azért, mert itt láttam a lehetőségét annak, hogy valódi problémáról beszéljünk és túllépjünk a hideg polgárháborús tévképzeten, hogy „két oldal” áll egymással szemben. Talán lehet esélyünk észrevenni a valódi közös érdekeket is. (Lenne, ha sokan nem „baloldalaznának”, magunkat is folyton, amivel pont ezekbe a nem releváns ellentétekbe gyömöszölnek bele minket, mint Prokrusztész ágyába.)

A többiekről azt gondoltam, azért hajlamosak beleragadni ebbe a tévképzetbe, mert:

-        -        a nerencsek és a liberálisok egymást ellenségnek tekintik

-        -    a liberálisok a szocdemeket alárendelt csatlósnak gondolják (ide értve a magukat megtévesztő módon „szocialistának” vagy MSzP-nak nevező liberálisokat, illetve liberális pártot is)

-        -       a posztfasiszták ténylegesen a nerencsek alárendelt csatlósai, bármit is hirdetnek egyébként magukról

-        -     az államkommunisták („tankisták”) a régi hidegháborús logikájukat akarják alkalmazni, és aszerint bratyiznak egyik vagy másik csoporttal, hogy ezt a logikát kitől hallják vissza

-        -    a destruktív (ál)ellenzék is „két táborról” beszél, amin ők kívülállnak. Ők görcsösen bizonygatják magukról, hogy ők a „centristák”, ők a magasan mindenki felett lebegő „bölcsek”, akik „nem állnak senki oldalán”, és bár állítani sem állítanak semmit, ezzel a hozzáállásukkal mindenkinél okosabbnak hiszik magukat. De éppen ezzel a görcsösen erőltetett passzivitásukkal válnak a rendszer fenntartóivá

 

Mi változott ehhez képest?

Úgy tűnik, a „görcsös centrizmus” a kényszeres passzivitásból hirtelen megszervezett, aktív erővé vált. Szervezete lett (a Tisztelet és Szabadság Pártja, vagy röviden TiSzaP*) és identitása lett.

Erre leginkább a „görcsös centrizmust” eddig is fenntartó „destruktív (ál)ellenzék” kénytelen reagálni. Reagálásuk kétféle lehet:

-        -    Vagy megtartják az ellenzékiséget, és csatlakoznak a TiSzaP-hoz (mint Puzsér Róbert és hívei)

-        -      Vagy megtartják a destruktivizmust, ekkor viszont elvesztik az ellenzékiségüket, és „ártatlan” „centrizmusukat”, azaz eddigi féltett kincsüket is. (Mint pl. Hont András.) **

(* a párt neve Tisztelet és Szabadság Pártja, tehát a rövidítése logikusan TiSzaP. A „Tisza” egy folyó neve.)

(** Puzsér Róbert most azért ekézi Hontékat, amit ő maga művelt a legmagasabb szinten: a cinikus gáncsoskodásért. Végül is jó, hogy ezt leleplezi, csak azért lehetne ebben némi önreflexiója vagy önkritikája is. Nincs neki, éppen úgy, ahogyan eddig Magyar Péternek sincs.)

 

A többiek nem tudtak ezzel a helyzettel mit kezdeni. Mi sem. Egyelőre várjuk, hogy mi lesz.

Az újcentristákkal szemben még bizalmatlan vagyok. Programot még nem mutattak fel, ezért a jószándékukról még nem tudtak meggyőzni. Baráti jobbot nem próbáltak nyújtani. Nem úgy tűnik egyelőre, hogy ők hajlandóak lennének különbséget tenni a liberálisok és demokratikus szocialisták között. Azt meg ne várják tőlem, hogy ha eddig nem tettem, most hirtelen leboruljak egy Új Vezér előtt, csak azért, mert kilépett a népnyúzók közül. (Amikor jó ismerőseim váltak durva lejáratások áldozataivá, még lapított.) Nem zárkózom el tőle, de várom, hogy mondjon valami konkrétumot, amire reagálni lehet.

Az biztos, hogy én feldúlni és megszüntetni szeretném azt a szörnyű erődöt, ahonnan mérget öntenek a magyar vizekbe és agyakba. Aki ehhez faltörő kosként segítséget nyújt, az hasznos lehet. Csak tartok tőle, hogy az Új Vezérnek inkább várkapitányi ambíciói vannak. Bizonyítsa be az ellenkezőjét és jövünk. Nem hű alattvalónak, hanem szövetségesnek.

Addig marad a várakozó megfigyelés. És a reményteljes emlékezés, hogy volt azért már a történelemben egy Bosak tábornok…

Egy régi filmötlet Erdély múltjáról

Szóval ahogy említettem, nekem is volt egy filmötletem Báthory Gábor és Bethlen Gábor történetének elmesélésére. Sajnos a teljes forgatókönyv nem készült el, inkább csak egyes jelenetek vázlatai. A terv alapja azonban nem elsősorban Móricz Zsigmond Tündérkert regénye volt, hanem sokkal inkább

Nagy László: Tündérkert fejedelme című könyve.

Keresztesi Nagy László kiváló hadtörténész volt, a XVI-XVII. századi hadviselés egyik szakértője, emellett egyik legjobb példája annak, hogyan lehet a történelemről nemcsak közérthetően, hanem kifejezetten olvasmányosan is írni. Megkockáztatom, hogy a könyvei sokkal szórakoztatóbbak, mint Móricz Zsigmond bármelyik regénye (nem elvitatva Móricz Zsigmond irodalomtörténeti jelentőségét és irodalomszervezői érdemeit). Néha azért az lehet az érzésünk, hogy benne egy bulvárújságíró veszett el, csak ő mai sztárok helyett történelmi figurák magánéletét teregette ki a nyilvánosság elé. Ezzel azonban legalább felhívta a figyelmet arra, hogy történelmi hőseink is érző emberek voltak, másrészt, hogy mennyi filmes téma hever kihasználatlanul a régi forrásokban.

A könyvében Nagy László azért arra is felhívta a figyelmet, hogy azt a képet, amit Móricz Zsigmond alkotott Báthory Gáborról, nagyban befolyásolta tudatosan is az utód, Bethlen Gábor, akinek nyilván az volt az érdeke, hogy Báthoryt egy felelőtlen ifjúnak állítsa be, a saját hatalomátvételét pedig kegyetlen szükségszerűségnek. Azonban még a kortársai sem mind így látták a felállást a két fejedelem között. Báthory Gábor a maga vagányságával sokáig és sokfelé eléggé népszerű tudott lenni, Bethlen Gábort pedig sokan ennek fényében egy ravaszkodó, áskálódó, ügyeskedő, ellenszenves alaknak látták. El kellett telnie pár évnek, mire mindenki bizalmát megnyerte a maga ügyes politikájával, amely tényleg józanabb, tervszerűbb és megértőbb volt Báthory Gábor kiszámíthatatlan indulatos csapongásainál.

 

A másik, ami abban az időben nagy hatással volt rám, az az angol Rrrrettentő Töri (Horrible Histories) és a Rémhíresek könyvsorozat volt a maga angolos könnyedségével és nem kevésbé sajátosan angol vaskos fekete humorával.

Olyasmi humorra kell gondolni, mint a Monty Python nagyjátékfilmjeiben vagy a Fekete Vipera sorozatban.

Különösen kedvencem volt a sorozatnak ez a darabja, és mint látható, ez is a XVII. században játszódott.

Biztos voltam benne, hogy valami ilyesmi stílus lehetne a nyerő ennél a magyar történetnél is, vagyis, hogy legjobban úgy működhetne az egész, ha tényleg poénra vesszük, de úgy, hogy a szatíra mellett mégis maradjon valami ismeretterjesztés-jellege is a dolognak. És hogy azért minden hülyéskedés mellett tényleg legyen az egész korhű is, ami a tárgyakat, a környezetet, az egész hangulatot illeti. Ezért aztán kezdettől biztos voltam benne, hogy a forgatásba be kell majd vonni a korszakkal foglalkozó katonai hagyományőrző csoportokat is.

Megint csak azt mondom: érdemes megnézni az előbb említett brit komédiákat. Jóleső, önfeledt hülyéskedés mindegyik, de ilyen szempontból, a tárgyi hitelesség szempontjából nagyon igényesek voltak a készítők minden esetben. Ezért mondom, hogy a szemléletük példa lehet

(A Horrible Histories könyvsorozatot azóta egyébként mozgóképes formában, történelmi kabaréként is feldolgozta a BBC. Ezek is kifejezetten szórakoztatóak lettek, kár, hogy sem a fordításukra, sem a magyar változat elkészítésére nem történt kísérlet. (Az eredeti könyvek esetében, ugye, készült fordítás is, és

voltak kísérletek a magyar változatra is, lásd fent.) De a Báthory-film tervezgetésénél én a Horrible Histories tévéműsorról még nem tudtam.)

 

Mindezek mellett Móricz Zsigmond Tündérkertje csak egy sokadik iránymutató lett volna, nem a forgatókönyv legfontosabb alapja. Amiben elsődlegesen használtam volna, az egyes mellékszereplők (Géczy András, Kornis Boldizsár, Imreffi János) alakjának megtervezése, hogy milyen szerepük legyen a történetben és milyen viszonyban állnak a fejedelemmel. De az ő alakjukat is inkább egy karikatúra irányába vittem volna el, inkább, minthogy afféle biodíszletek legyenek a főszereplők mellett.

 

Összességében tehát, bár akkor még nem volt előttem a minta, de stílusában valami olyasmi filmet képzeltem el, mint amilyen a Sztálin halála film.

Ehhez Báthory Gábor és Bethlen Gábor története azért is tűnt jó alapanyagnak, mert ha abból csinálunk szatírát, azon talán még kevesebben fognak megsértődni, mintha valami olyan jóval kultikusabb alakot állítunk a középpontba, amilyen mondjuk Kossuth Lajos vagy Nagy Imre. Szóval egy ilyen film akár úttörőnek, műfajteremtőnek is jó lehet a későbbiekre.

 

Dokumentumfilm?

Ami az ismeretterjesztést illeti: nem mondtam le annak a direkt formájáról sem, és ehhez megint a Rrrrettentő Töri és a Rémhíresek sorozat szolgáltatta a példát. Ezek egyébként is gazdagon voltak illusztrálva, de az eredeti történeti forrásszövegek közlését is jópofán, képregényszerűen oldották meg.

Ennek mintájára képzeltem én el ugyanezt filmes eszközökkel.

Konkrétan úgy, hogy miközben menne a maga útján a játékfilm cselekménye, időnként olyan áldokumentumfilmes elemeket is be lehetne szúrni, mintha az éppen történt eseményekről interjút készítenénk valakivel, akinek a nevét is kiírjuk. És itt az adott szereplő idézhetné szó szerint a korabeli forrásokat. Még viccesebb lenne a dolog, ha a forrásmondók, vagyis a régi emlékiratírók szerepében híres történészek kapnának cameo-szerepeket.

Hogy kik lehetnének ezek az emlékiratírók, abban az Erdélyi Fejedelemség fontos forrásaiból részleteket közlő Erdély öröksége sorozat szolgált számomra iránymutatóul.

Vannak persze ebben olyanok, akik amúgy is főszereplői az eseményeknek, mint

Michael Weiss, Brassó (Kruhnen) főbírája, (itt nyilván ő fordulna ki a kamera felé, és mondaná az eredeti szövegét),

és olyanok is, akik csak az „interjú” idejére jelennének meg, tehát mintegy „alulról”, az „utca embereként” kommentálják az eseményeket.

(Rajzom egy régi jegyzetfüzetemből két ilyen figuráról, ahogyan én elképzeltem őket: Nagy Szabó Ferenc és Borsos Tamás. Mindketten székely vitézek Marosvásárhelyről, és egészen lendületes stílusban írtak, így visszatekintve is. Egyébként rokonok; az utóbbi az előbbi nagybátyja. Mindkettejük emlékiratából részleteket közölt az Erdély öröksége sorozat. Nyomtatásban egyikük emlékirata sem jelent még meg teljes egészében, ami nagy hiány. (Hogy a címer kettejük között kié vagy mié, arra már nem emlékszem, és egyelőre nem is tudtam kinyomozni, de a Nap és a Hold miatt nyilván egy székely címer.))

Úgy néz ki, hasonlóval (áldokumentumfilmes kikacsintós formával, bár nem korabeli források idézgetésével) kísérletezik most a Netflix legújabb lengyel történelmi szatírája, az 1670 is.

(Alig várom, hogy lássam, mi lett ebből.)

 

A szereplők

Mint már említettem, Báthory Gábornak nem elsősorban a fiatalságát akartam volna kiemelni, hanem az energikusságát, a bizonyítási vágyát, azt, mivel tudhatott mégis sokakat vonzani és elvarázsolni, mint férfi, mint harcos, mint motiváló vezető. Ezért a szerepére valaki olyat képzeltem el, akit kellően vagánynak, lendületesnek és férfiasnak ismerünk eddigi szerepei alapján.

Leginkább Novák Pétert, akinek impulzív személyiségét filmekben sajnos nem igazán használták ki (színpadon sokkal inkább). Sajnos ő azóta kiöregedett a szerepből, de valaki mást így is játszhatna egy új filmben.

A mostani színészek közül még

Molnár Áron jut eszembe, mint aki talán jó főszereplő lenne egy ilyen filmben.

De az is lehet, hogy azt a gyakorlatot érdemes lenne átvenni az általam keményen szétkritizált Tündérkert sorozattól, hogy a főszerepben egy még kevéssé befutott, ismeretlen tehetségnek adunk lehetőséget.

Ha csak a külsőt nézem,

akkor az általam ledorongolt Tündérkert sorozatból át lehetne emelni Báthory Gábor szerepére például

Lukács Dánielt, aki abban a sorozatban Kamuthy Farkast, Báthory Gábor egyik bizalmas hívét és kapitányát játszotta, de ez ott inkább csak afféle biodíszlet-szerepet jelentett.

(Egy új filmben lehetne pl. Kamuthy Farkasnak is nagyobb szerepe. (Játszhatná akár őt is a mostani Novák Péter?) Ő egyébként a sorozattal ellentétben nem lázadt fel Báthory Gábor ellen, de a fejedelem halála után Bethlen Gábort is híven szolgálta.)

 

Bethlen Gábort nem akarnám idealizálni, hiszen az unalmas is lenne. Az igazi Bethlen Gábor egy izgalmas és színes személyiség volt, tele érdeklődéssel és ravaszsággal. Mesteri diplomata, aki bárkivel el tudott társalogni. Mikor tárgyalt, tudta azt mondani, amit a másik hallani akart, de mikor nagyon nyeregben vagy előnyben érezte magát, szeretett meglepő, zavarbaejtő, csattanó szellemességeket elsütni. (Legalábbis K. Nagy László leírásaiból főleg ez jön ki.) Szóval elég sajátos és jó humora lehetett. Ezért a szerepére mindenképpen olyasvalakit szeretnék, aki sokoldalú színész, akinek fürkésző tekintetéből a kíváncsiságot, a ravaszságot és a szellemességet egyaránt ki lehet olvasni. Az sem baj, ha valaki olyan jön a szerepre, akit korábban elsősorban komikusként ismertünk.

Volt egy olyan ötletem is, hogy Báthory Gábort és Bethlen Gábort játssza két olyan színész, akik korábban a színpadon már játszották együtt Istvánt és Koppányt az István a királyban (és természetesen most a másik legyen a megfontolt erő, és a másik győzzön a végén, mint abban a felállásban),

például Feke Pál és Vadkerti Imre, de aztán ezt az ötletet szerencsére elvetettem. Azt hiszem, a két főszereplő személyisége tényleg fontosabb lenne, mint egy ilyen, meglehetősen öncélú poén.

 

És, mint már mondtam, mindenképpen szerettem volna katonai hagyományőrzőket is a filmbe, közülük pedig, akinek csak lehet, adnék nevesített szöveges szerepet is, és nem csak statisztaszerepet. Sokan vannak közöttük, akik egészen jó színészek (vagy legalábbis hitelesek), és az általuk kitalált korhű jelenetekben egészen szórakoztatóan tudnak csillogni, illetve jól tudnak előadni rendhagyó töriórákon, ha kell. Persze, ha már ott vannak, akkor harcoljanak is, sőt, főleg harcoljanak, hiszen mégis ehhez értenek a legjobban.

Biztos, hogy kiemelt szerepet kapott volna/kapna

Hidán Csaba, a végvári (és a honfoglaláskori) szálfegyverek legnagyobb szakértője, akinek az előadásait is mindig élvezetes volt hallgatni, és a vívásoktatásai is a legnagyobb élményszámba mentek. (Emellett valamikor a Bethlen Gábor Hagyományőrségnek is tagja volt.) Neki valószínűleg valamilyen székely főembert kellene játszania.

És itt van Csepin Péter is, aki elsősorban távlovagló teljesítményeivel lett híres, de amúgy szintén jól elő tudja magát adni. Ő például egészen érdekes lenne Nagy András hajdúkapitány szerepére.

És az Egri Vitézlő Oskolából is szívesen adtam volna szerepet pl.

Berecz Mátyásnak vagy

a kifejezetten jó dumájú Kós Péternek.

Emellett a katonai statiszta-szerepek nagy részét biztosan a Bethlen Gábor Hagyományőrség legényei kapták volna, mert mégiscsak ők az Erdélyi Fejedelemség vitézei szerepük szerint. De hasonló felszerelésük okán, miért ne jöhettek volna

az Egri Vitézlő Oskola tagjai is.

És akkor már pár régi havert nyilván meghívnék egyéb helyekről is,

csak úgy a móka kedvéért.

Volt olyan ötletem is, hogy meghívok pár lengyel szereplőt is a filmbe, akár lengyel követek cameo-szerepében, akár komoly szerepben is, mert ez, hogy a Visegrádi Országok filmrendezői meghívják a filmjeikbe szerepelni a szomszéd-haverok egyes színészeit is, olyan hagyomány, amit érdemes lenne feleleveníteni. A legkézenfekvőbb ebben az esetben

Michał Żebrowski szerepeltetése lett volna. Egy időben ő, ez a szívdöglesztően jóképű és mélyen búgó hangú színész szinte kötelező szereplő volt minden lengyel történelmi filmben, főleg, amiben lovagolni és vívni kellett.

Ő volt Jan Skrzetuski a Tűzzel-vassalban, ő volt Tadeusz Soplica a Pan Tadeuszban és ő volt Ziemowit vitéz a Régi regében, sőt Geraltot is ő játszotta a Vaják legelső filmes változatában (ami egyébként nagyon rossz lett, de nem miatta).

De a legnagyobb feltűnést azzal keltette, mikor eljátszotta a lengyel főgonoszt az 1612 című orosz filmben.

Mintha a nemes lelkű Jan Skrzetuskinak egy lehetséges másik oldalát mutatta volna meg. Gonosznak gonosz volt, de elegáns, stílusos és férfias itt is, ezért szívesen csinálta. (Amellett remekül beszélt oroszul is.) Hát akkor meg miért ne jönne szívesen egy barátibb országba, egy még árnyaltabb szerepre, mondjuk Imreffi Jánoséra vagy Kamuthy Farkaséra? – gondoltam.

Hogy milyen szerepet adtam volna magamnak? Nyilván nem hagytam volna ki egy ilyen lehetőséget a szereplésre és arra, hogy beöltözzek XVII. századi vitézi viseletbe. Nyilván telhetetlen vagyok, ezért valami olyan szerepet szeretnék, amiben a beöltözésen kívül lenne szöveges szerepem, lehetőleg cselekvő, és nem csak narratív szerep, akár még idegen nyelven (nyilván lengyelül) is, és emellett legyen benne vívó és táncos jelenet is. De azért előbb-utóbb be kellett volna látnom, hogy bármennyire is magam felé hajlik a kezem, nem lehet mindent egyszerre.

Mindenesetre valami kardforgató székely deák szerepét képzeltem el magamnak, szóval akár lehettem volna én is Nagy Szabó Ferenc. De akár valaki más, fiktív szereplő is.

Film, sorozat, franchise?

Bethlen Gábor és Báthory Gábor történetét elbeszélő szatírát nem filmsorozat, hanem önálló mozifilm formájában képzeltem el. De úgy, hogy ha sikeres lesz, akkor lehetne további ilyeneket készíteni, és tényleg főleg az Erdélyi Fejedelemség történetéről, például az előzményekben egyet Báthory Istvánról és Bekes Gáspárról (hogyan lettek erdélyi ellenfelekből jó barátok a lengyel szolgálatban), egyet a keménynek látszani próbáló, de nem túl határozott Báthory Zsigmondról és a mellőle kihátráló Bocskai Istvánról, egyet Bethlen Gábor idősebb koráról, fejedelemségének utolsó szakaszából.

Főleg ez utóbbi lett volna érdekes. Ebben megint Nagy László egyik írását használtam volna fel, a Kard és szerelem című gyűjteményes kötetéből. Ebben a kötetben Nagy László XVII. századi bulvárhistóriákat gyűjtött össze, és az egyik írás

az öreg Bethlen Gábor és a fiatal Katharina von Brandenburg hercegnő különös házasságáról szólt. Ehhez pedig felhasználta egy bizonyos Diego Estrada nevű spanyol kalandor emlékiratait, akit Bethlen Gábor azért hívott meg a maga udvarába, hogy ott táncokat és a spanyol etikett szabályait tanítsa az udvari embereknek. Katharina hercegnő a jelek szerint próbált flörtölni Diegóval, de nem teljesen egyértelmű, hogy ennek mi lett a vége. Mindenesetre egy fiktív szatírában don Diegóból úgy lehetne egy érdekes és sokoldalú hőst csinálni

(ha már don Diego, utalhatnánk az alakjával Diego de la Vegára, azaz Zorróra is), hogy az egészből egy klasszikus vívós, lovaglós, falmászós kalandfilm (az ún. "swashbuckler" műfaj) paródiáját kerekítjük ki, egyben görbe tükröt tartunk magunk, magyarok elé is, megmutatva, hogy mit találhatnak bennünk furcsának például a spanyolok vagy a németek.

Mindezt persze nem bántóan, csak ironikusan, megértéssel, egyben a spanyolok és a németek elé is görbe tükröt tartva.

 

És mi lesz ezzel a tervvel?

Hogy megvalósulhat-e valaha ez a filmterv, vagy belátható időn belül az én bármelyik filmtervem, ki tudja? Sajnos régen sem mozogtam olyan körökben, hogy az ötleteimre bárki hallgatott volna (főleg akinek befolyása is volt készülő színházi és filmes projektekre), de most meg aztán főleg olyan időket élünk, amikor mindez egyre távolabb kerül. Még örülhetek, hogy csak azok közé tartozom, akiket nem direkt, csak indirekt próbálnak a hazámból elüldözni. Mindenesetre gondoltam, megosztom ezt az ötletemet, hátha egyszer másokat is inspirálni fog.

Ne szűnjünk meg remélni a sötét idők utáni jobb holnapot.

És ha már itt tartunk, lehet, hogy még több ilyent is ideteszek, hátha egyszer valamelyik majd szárba szökken.