III. rész. Démonok és megoldások
Oliver Thorn emlékére
Beszéltem a paraszociális kapcsolatokról, beszéltem Thornékról, és megígértem, hogy beszélek arról is, hogy miért nem hagy nyugodni ez az ő ügyük engem, de ez utóbbi ra mégsem került még sor.
Pedig ha valami, akkor az kiderülhetett a Thornék példájából, hogy érdemes magunkhoz őszintének lennünk, mert kifizetődő lesz nem csak egészségünk, hanem kapcsolataink szempontjából is.
Szóval essen szó most erről a harmadik témáról, az én történetemről is. Ez nem csak a paraszociális kapcsolatokról szól, vagyis nem csak arról, hogy nyugtalanít, hogy mennyire nem ismerhetem a valós belső személyét és gondolatait valakinek, aki egyébként ennyi betekintést engedett a saját életébe, személyes vívódásaiba, micsoda elképzelhetetlenül nagy része rejtve maradt előttem.
A másik, amiről érdemes lenne elgondolkodnom, a transzfóbiám.
És a kettő már megint összefügg.
A homofóbiámat sem volt egyszerű leküzdeni. A transzfóbiámat meg még mindig nem sikerült teljesen. Még szerencse, hogy a transzneműség amúgy egyáltalán nem olyan tömeges méretű és rohamosan terjedő jelenség, mint azt az ezen szörnyülködő hivatásos sápítozók állítják (akik egyébként hihetetlen nagy pénzösszegeket kapnak azért, hogy ilyen álproblémákkal tereljék el a figyelmünket a valódi problémákról).
Hogy az előítéleteim, amelyekkel meg kellett küzdenem, honnan származtak, arra viszonylag nagy valószínűséggel válaszolni tudok: jórészt feltehetőleg abból a korból, amikor már hallomásból tisztában voltam azzal, hogy létezik olyasmi, hogy szexualitás, de az én nemi érésem még nem kezdődött meg. Ebben az időben egyrészt egyes felnőttek sokat ijesztgettek minket pedofilokkal. A rettegés mellett, hogy mi is áldozatokká válhatunk, persze, hogy sokunkban kialakult a mély undor is, azt hittük, azok a férfiak, akik más férfiakhoz vonzódnak, azok egészen biztosan csak erőszakoskodók lehetnek.
A másik dolog pedig, hogy én kicsit később kezdtem el kamaszodni, mint a kortársaim. Kicsi, vézna és gyámoltalan gyerek voltam, úgyhogy ki voltam téve a nagyobbak bántásának az osztályban.
Nem is csak a fizikai, hanem a szóbeli bántalmazásnak (is), leginkább annak, hogy számtalanszor kellett hallanom azt, miközben elvertek, hogy nem is vagyok igazi fiú, ha ilyen gyenge vagyok. Hogy inkább kislány vagyok. Valaki még olyat is mondott, hogy engem biztos átoperáltak, mert az illető akkoriban hallott arról, hogy ilyesmi már lehetséges. Hát persze, hogy ezt is utáltam, megalázó volt.
(Szerencsére aztán egyszerre történt meg, hogy új suliba kerültem, ahol barátokat szereztem, és az, hogy én is elkezdtem nőni és erősödni.) A homofóbiám leküzdéséhez leginkább az kellett, hogy megismerkedjek jófej emberekkel, akik a saját nemükhöz vonzódtak, és rájöjjek, hogy ezek az emberek egyáltalán nem erőszaktevők, és nem „vadásznak” mindenkire a saját nemükben (mint ahogy én fiús fiúként sem akartam minden lánnyal járni vagy lefeküdni), hanem bizonyos emberekhez vonzódnak, bizonyos emberekhez meg nem, azaz ugyanúgy szerelmesek, viszonzatlanul vagy viszonzottan, mint bárki más.
Ugyanakkor sokáig nyomasztott a régi bántások és alázások emléke, és amikor már voltak barátaim, és viszonylag elismert tagja voltam egy közösségnek, akkor is gyakran marcangoltam magam, hogy nem vagyok-e még mindig túlságosan kislányos, és hogy amit éppen csinálok, elég férfias-e. Nem túl nőies-e a túl kicsi kezem, vagy az, hogy jobban érdekel az irodalom, mint a matek, és sokkal inkább lázba hoz a naplóírás, mint az autószerelés. Ilyenek. És sokszor eszembe jutott azért, hogy én ugyan tudom magamról, hogy egy heteroszexuális férfi vagyok, de ezt vajon mások is tudják? Vajon mit gondolnak rólam?
(„Mielőtt alámerülünk ebben a videóban egyenesen meg kell mondanom, hogy én cisznemű vagyok. Akiknek esetleg ez a kifejezés még új: ez azt jelenti, hogy a nemem összepasszol azzal a nemmel, amelyet születési nememmel. Vagyis nem transznemű vagyok...” -mondta egyszer Oliver) Persze az ilyen önmarcangolások megnehezítették a közeledést a másik nemhez is, és ennek folytán kicsit ördögi körré váltak. Mivel középiskolás koromban a szülővárosom utcáin sohasem látott senki kézenfogva sétálni egy lánnyal sem, megint megkaptam egy idő után rosszindulatú emberek rosszindulatú bántását: „Ez a srác vagy a saját neméhez vonzódik, vagy bizonyos fontos szerveivel nincs minden teljesen rendben.” (Bár ez akkor, mikor volt már egy közösség, ami elfogadott engem, kevésbé zavart. De hát tudjátok, kamaszkorában milyen könnyű az embert mindenből kibillenteni...)
Ilyen őrlődések mellett, hogy mások mit gondolhatnak az én nemiségemről, nem csoda, ha az embert idegesíti a transzneműség, mint jelenség, és ettől a viszolygásától nem könnyen szabadul. (Utólag persze eszembe jutott, hogy lehet, hogy a transzneműek is valahogyan ezt a kellemetlen érzést élik át: ők tudják, hogy milyen neműek, de másokkal ezt nem tudják elismertetni. De ebbe akkoriban nem gondoltam bele: egyszerűen haragudtam a transzneműségre, hogy van, hogy puszta létezésével annak idején ötletet adott szemét alakoknak ahhoz, hogy mivel szekáljanak agyon engem.) Amúgy nem panaszkodom, szép kamaszkorom volt, szép élményekkel és néhány igazán jó baráttal. És közben mégis. Ott élt azért velem is az a bizonyos Mr Not Good Enough is… Egy csomó izgalmas kihívást azért nem mertem bevállalni, mert nem gondoltam, hogy elég jó leszek hozzájuk/bennünk, hogy szánalmassá válok. Ezeket utólag azért bánom…
Még az egyetemen is kísértett a gondolat, hogy biztos nem választottam elég férfias pályát, mit foglalkozok én az emberi lélekkel és társadalommal, ahelyett, hogy hasznos gépeket építenék vagy testi szükségleteket és reakciókat vizsgálnék, stb.. Szerencsére közben azért bejártam jópár helyet, és idővel azért találtam is olyan lányt, akit mindez nem zavart. És mégis... A rohadt kétségek nem is annyira saját férfiasságomban, mint inkább a mások által rólam kialakított képben továbbra sem mindig hagytak nyugodni. Emlékszem egyszer egy lakodalomban engem akartak beöltöztetni álmenyasszonynak (akivel a vőlgényt szokás megtréfálni). Olyan felháborodott hevességgel tiltakoztam ezellen, ami mindenkit meghökkentett. Utólag engem is. Pedig annak a hirtelen dühnek is a régmúltban volt a kulcsa...
Mint látjátok, jelenleg is elég karcsú alkatú és lányos arcú vagyok. De ez nem zavar, éppenhogy örülök neki. Ez ugyanis csak azt jelenti, hogy fiatalabbnak nézek ki a koromnál, és ez azért is jó, mert azt hiszem, a nyitott, kíváncsi, fiatalos gondolkodásomat is megőriztem. Ugyanakkor jó erőben is vagyok.
Egészen jó férfitáncossá képeztem magam, a legényeseket elég jól és férfiasan járom (talán nem csattogtatom olyan hangosan a csizmámat, mint mások, de a lábamat elég kreatívan tekergetem), a lányokat jól vezetem, többnyire szeretnek velem táncolni, biztonságban érzik magukat mellettem.
Többféle harcművészetet kipróbáltam, már rég nem olyan egyszerű engem megverni. Ha a fizikai erőm kevesebb, fürgeséggel és elszántsággal pótolom. A testemmel, adottságaimmal, fizikai képességeimmel többé-kevésbé elégedett vagyok.És mégis…
Mostanában újra egyedül élek, elzárva a legjobb barátaimtól is, de ez, amellett, hogy a járványhelyzetet is nehezebb miatta elviselni, érdekes módon leginkább politikai viták idején jut eszembe. Amikor valakivel vitatkozom, néha ma is megjelenik a magam "Mr. Not Good Enough"-ja, rosszindulatú démona és ilyesmiket mond:
„Azt hiszed, meggyőzöl bárkit a magad érveivel? Ugyan már! Egyedül vagy. A kapcsolataid nem működtek, míg az ellenfeled évek óta boldog házasságban él, és két szép gyereket nevel nagy szeretetben. Ugyan, mit szövegelsz te emberi empátiáról és szolidaritásról, igazságosságról és méltányosságról? Hát mit tudsz te ezekről? Te akarod osztani az észt? Nevetséges. Minden mondatodat hitelteleníti a személyes életed. És erre előbb-utóbb az ellenfeled is rá fog jönni, és szemedbe fogja vágni mindezeket. Akkor mit mondasz majd?”
Pontosan tudom, hogy ezek a mondatok ótvaros nagy hazugságok. És mégis… Nem hagy nyugodni: vajon tényleg ezt gondolják rólam? (Illetve rólunk... És mi tényleg képesek vagyunk odáig süllyedni, hogy egy ekkora ökörséget magyarázni és cáfolni kezdjünk, ahelyett, hogy csak simán kiröhögnénk?)
És hogy férfiasan és szexin is lehet progresszív, sőt demokratikus szocialista elveket képviselni. Én persze ezt tudom, de vannak, akiket nem árt erre emlékeztetni.
És akkor erre történik, ami történik. Oliver Thorn eltűnik, és helyére jön Abigail Thorn. Ebben leginkább az idegesít, hogy jöhetnek majd mindenféle rosszindulatú trollok, akik elkezdenek kárörvendően mutogatni erre az esetre, és olyasmiket mondanak majd:
„Na ugye megmondtam… Ugye, hogy a progresszív gondolatok nem férfiasak, mert csak ezt teszik az emberrel. Ha férfi akarsz maradni, akkor nem szabad ilyen modern hülyeségekkel foglalkoznod, mint női emancipáció, meg társadalmi igazságosság, meg természetvédelem… Ezek csak csapdák, a végén úgyis mindegyikből csak b**i-identitáspolitika lesz…”
„Látod, ezt teszi a modern, progresszív gondolkodás az emberrel. Elférfiatlanít. De neked nem kell ezt a férfiatlanságot választanod. Csatlakozz hozzám! Állj az én oldalamra, és olyan férfias erőt tapasztalhatsz majd meg, amilyenről addig nem is álmodtál! Senki nem fog ennek az erődnek gátat szabni. Nem kell majd udvariaskodnod, töprengened teszetoszáskodnod, végtelen érvekkel magyarázkodnod és udvariaskodnod mások előtt. Eltaposhatod őket, a tehetetlen, okoskodó kis csökevényeket. Közben erősnek érezheted majd magad, a cselekvés féktelen bizonyosságában. Nem kell a lányoknak udvarolgatnod, megaláznod magad előttük. Annyi nőd lehet, amennyit akarsz, és mind a rabnőd, engedelmes alattvalód lesz, akik minden álmodat teljesítik majd. Uralkodj, az a férfias!”
„Nem. Nem kell a hatalmad. A férfiasság nem ez. Nem mások elnyomása eltaposása, főleg nem a gyengébbeké. A nővel, akit szeretek szeretetben akarok élni, nem uralkodni rajta, gyilkos keserűséget okozva. Az Erő nem ez. Erősebbnek, férfiasabbnak gondolod magad nálam? Jó! Annál férfiasabb lesz, mikor majd lecsaplak.”
(Megmutatta például a bicskát, amivel felvágni próbálta az ereit. És mégis...) Mit tudhatok én az ő szörnyű belső szenvedéseiről, mindannak az egészéről, amit átélt, arról, mi teszi őt igazán boldoggá vagy boldogtalanná? Mit írhatok én elő neki? Semmit. Nem a bennem róla kialakult képnek kell megfelelnie.
Ég veled Olly Thorn! Gondolataid és kreativitásod sokat jelentettek… Őrzünk jó emlékezetünkben.Utóhang: Ellenpontok
Natalie Wynnt, a ContraPoints nevű YouTube-csatorna működtetőjét, aki szintén érdekes és fontos dolgokról gondolkozik a maga helyén. Ezért (még régebben) kíváncsiságból elkezdtem nézni az ő egyik videóját is. Amint azonban egy mellesleg odavetett megjegyzésben megemlítette magáról, hogy transznemű, azonnal elmenekültem. Akkor még nem tudtam ezzel a ténnyel mit kezdeni. Később, mikor láttam, hogy készített egy videó-esszét az incelekről (azokról a fiúkról, akik internetes közösségekben dühöngenek azon, hogy egy lánynak sem kellenek, addig-addig spannolva egymást, míg valamelyikük időnként fegyvert ragad és összevissza lövöldözni kezd), mégsem bírtam a kíváncsisággal, és megnéztem. És nem bántam meg. (Mellesleg ebben a videóban Olly is vendégszerepelt, de nem ez volt a lényeg.) Értékes gondolatokkal gazdagodtam sok ismerős érzésről, amelyek annak idején bennem is kavarogtak, és szerencsétlenebb körülmények között akár engem is lökhettek volna az incelek irányába is. Megint a ráismerés öröme, hogy nem voltam velük egyedül, és hogy van valaki, aki az ilyen kavargó érzéseket képes némi megértéssel szemlélni akár kívülről is.
Ezzel, hogy ennek a tartalomnak figyelmet szenteltem, azt hiszem, egyet léptem az elfogadás irányába, a transzfóbia leküzdésének irányába is. Azért őszintén remélem, hogy a transzneműség továbbra sem lesz egy tömeges jelenség, mert azzal tényleg nem tudnék még mit kezdeni. Ha túl sok lenne, vagy túl nagy divattá válna, tényleg visszazuhannék a fóbiába.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése