Ugyanis ha a munkavállalói jogokért való küzdelemről van szó, akkor szólni kell a magyar történelem egyik fontos jelenségéről is, amiről manapság szintén elég ritkán hallani: az agrárszocializmusról. Az, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején Európa-szerte megindult a földművelők politikai öntudatra ébredése, hogy szót és képviseletet követeltek maguknak, és ennek következtében mindenhol megalakultak az első agrárpártok, biztosan sokaknak nem új információ. De ezek a szervezkedések nem mindenhol öltöttek olyan radikális és a szociáldemokráciával olyan érdekes módon kapcsolódó formát, mint éppen Magyarországon.
A történelmi-gazdasági háttérhez két dolgot:
1. Az ipari munkások érdekvédelmi és aztán politikai szervezkedése mindig jóval korábban indul meg, mint a földművelőké, még akkor is, ha az ipari munkás réteg jóval kisebb adott országon belül, mint a földművelők rétege. Ennek oka egy magyar társadalomtudós, Loránd György szerint (bár lehet, hogy a jelenséget mások is leírták) az, hogy a gépekkel és szerszámokkal dolgozó ipari munkásban hamarabb alakul ki a tudat, hogy a munkakörülményei tőle is függnek, mint a parasztban, aki ki van téve az időjárás viszontagságainak, így talán néha hajlamos az emberi tényezőt, azaz főnökeit is változtathatatlannak látni. De egyszer persze a földművelőnek is elege lesz a nála gazdagabbak felette való hatalmaskodásaiból.
2. Magyarországon a mezőgazdasággal több probléma is volt. Az egyik a gabonatermelés túlsúlya. Az 1880-as évektől a világpiacon túltermelés mutatkozott gabonából, az árak leestek, és ez sok magyar földművelő tönkremeneteléhez vezetett. A másik a nagyon aránytalan birtok- és vagyoneloszlás, ami tetézte a gabonaválság hatását. Viszonylag kevés arisztokrata kezében óriási birtokok összpontosultak, és ők mivel többet tudtak termelni, olcsóbban tudták eladni a gabonájukat. A kisebb birtokokkal rendelkező parasztok ebben megint csak tönkrementek. A parasztság hatalmas része viszont eleve nem birtokos paraszt volt, hanem saját földdel nem rendelkező, mások földjén bérért dolgozó földmunkás, napszámos, vagy gyakorlatilag jobbágyhelyzetben ragadt uradalmi cseléd, zsellér.
Művelődjünk!
Az ipari munkások Magyarországon már régóta hoztak létre szakszervezeteket, és 1890-től volt saját pártjuk is, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Hogy a parasztok, földművesek is létrehozzanak saját érdekvédelmi szervezeteket, esetleg pártokat, az egy hosszabb folyamat volt. De (részben a fenti válság elviselhetetlen hatásai miatt) ez is megindult.
A XIX. század második felében, főleg az 1880-as években egymás után jöttek létre a falvakban művelődési egyletek, olvasóegyletek, amelyek tagjai az összeadott pénzükből közösen vettek könyveket és újságokat, és az olvasottakat sokszor meg is beszélték, és szóba hozták azt is, hogy ami rossz, azon hogyan tudnának változtatni. Azaz: politizáltak. Horribile dictu: helyi civil szervezetek módján próbáltak politizálni. Egyébként főleg ők igyekeztek ébren tartani 1848 emlékét is: gyakran énekeltek együtt hazafias dalokat, segélyezték a még élő egykori honvédeket, és némelyek az emigrációban élő Kossuth Lajossal is tartotta a kapcsolatot. Közben azonban ezek az egyletek egyre inkább megismerkedtek a szociáldemokrata eszmékkel, a dolgozói érdekvédelem különböző formáival is, és sok helyen azon is dolgozni kezdtek, hogy ezeket a formákat a földműves nép életébe is átvigyék. Vagyis, hogy a parasztok is kiálljanak a saját érdekeik mellett, a munkavédelemért, a jobb fizetésért, a munkaszünetért, a sztrájkjogért, a rokkantsági és öregségi nyugdíjért, stb.
Bunyó Orosházán
Egy ilyen földművelő olvasóegylet jött létre Orosházán is. 1891-ben ők is úgy döntöttek, hogy ők is megünneplik május 1-jét a munkavállalói jogok napját. Székházukra kitűzték a zászlójukat, ami még csak nem is vörös volt, hanem fehér, rajta pedig a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavak. A csendőrség leszedte és elkobozta a zászlót,
majd a zászló visszaadásáért való tüntetésre spontán összeverődött tömeget (amelyben jelentős számban voltak nők és gyerekek is) brutálisan szétverték puskatussal és szuronnyal, de valószínűleg konkrétan lövések is eldördültek. Az áldozatok és a sérültek számáról nem is találtam pontos adatot. Mindenesetre ez volt a magyar agrárszocializmus egyik első, nagy port felverő balhéja, amit aztán a következő években még számos követett.
Bunyó Hódmezővásárhelyen
Hasonlóan viharos események zajlottak 1894-ben Hódmezővásárhelyen is. Itt a helybeli egylet vezetője egy különösen művelt, olvasott kubikos munkás,
Szántó Kovács János volt, aki a MSzDP-nak is tagja volt.
1894 áprilisában az itteni hatóságok már előre, április folyamán elkobozták a május 1-je megünneplésére készülő vásárhelyi Általános Munkás Olvasóegylet könyveit, újságjait. Ez egy teljesen felesleges provokatív lépés volt. Április 22-én Szántó Kovács János többekkel együtt megjelent a városházán, hogy az elkobzott anyagok visszaadását követelje, hiszen az Olvasóegylet nem követett el semmi szabálysértést. Ez azonban a hatóságot nem érdekelte. Szántóékat lecsukták. A kiengedésüket követelő tömegre pedig ráküldték a csendőröket és egy közelben állomásozó huszárszázadot.
(Ez a kép jelent meg egy korabeli újságban. Az mondjuk elég valószínűtlen, hogy a parasztok kiegyenesített kaszákkal mentek oda, mert nem készültek eleve a városháza megrohanására...)
(Ez már talán valósághűbb. Az simán lehet, hogy botokat vittek magukkal)
Megint brutális bunyó alakult ki, amelyben persze megint a szegény parasztok húzták rövidebbet, és persze a felelősséget is az ő vezetőikre verték rá. Szántó Kovács Jánost, aki tényleg semmi törvénytelent nem tett, 1895 tavaszán 5 év börtönre ítélték, azzal, hogy megbilincselésekor segítségért kiáltott, ezzel felbujtotta a kint összegyűlt tömeget a városháza megtámadására. A perről az egyik jelenlévő újságíró, Ormos Ede utólag azt írta:
A perben hangzottak el Szántó Kovács Jánosnak azok a szavai, amik később olyan híressé váltak, és szinte minden emléktáblájára felkerültek:
„Tudom, hogy amiért küzdök, én már nem fogom elérni, de egy fát akarok ültetni, mely a jövőnek hajtja a gyümölcsét.”
Egy korabeli tudósítás így írt a fővádlottról:
„Szántó kovács János bőbeszédűséggel, de rendkívül óvatosan védte magát. Többször olyan feleletet adott, hogy természetes esze egyáltalán meglepte a törvényszéket és a hallgatóságot.”
Valószínűleg az ilyen dolgok járultak hozzá elsősorban, hogy Szántó Kovács János a maga idejében bizonyos körökben kultikus hőssé vált. Miután kiszabadult a börtönből az akkori agrárszocialista pártok mindegyike megpróbálta őt megnyerni magának. Ő azonban ezekkel a pártharcokkal nem sokat törődött: visszament Hódmezővásárhelyre kubikosnak.
(Szántó Kovács János (a kép bal oldalán) öreg korában csapatban kubikol)
Politikai nézeteit soha nem adta fel, és a véleményét később is mindig vállalta, de nem igyekezett magát előtérbe tolni. Egyszerű emberként élte le az életét, és haláláig (1908-ig) a MSzDP tagja maradt.
A nagy visszhangot kiváltó vásárhelyi események után három évvel történt meg először az, hogy az agrárszocialisták megpróbálták önálló pártba szervezni magukat. Erről majd a következő bejegyzésben.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése