Idézőjel (Pipes)

„A történész helyett a döntéseket már meghozták mások, és a szenvtelenség semmivel sem visz közelebb a megértéshez. Sőt inkább eltávolít tőle, mert hogyan érthetünk meg szenvedélytelenül olyan eseményeket, amelyeket heves szenvedélyek váltottak ki? (…) A releváns tények összegyűjtését csakugyan szenvtelenül kell elvégezni, harag és lelkesedés nélül. A történész mesterségének ez az oldala nem különbözik a természettudósétól. Ám ez csupán a kezdete a történész feladatának, mert e tények osztályozásához – annak megállapításához, hogy melyek a relevánsak – ítéletre van szükség, az ítélet meg értékeken nyugszik. (…) A történésznek, hogy a múltat megértse, valamilyen elvet kell követnie. Általában van ilyen elve; még a ’legtudományosabb’ történészek is – tudatosan vagy nem – valamilyen prekoncepcióból indulnak ki. (…) Ha valaki nem hajlandó megítélni a történelmi eseményeket, az is erkölcsi ítéletek alapján teszi ezt.”
(Richard Pipes: Az orosz forradalom története. Ford.: Szappanos Gábor)

Egy elfeledett mozgalom: a magyar agrárszocializmus (III. rész)

FSzPSz-MPP (Független Szocialista Parasztszövetség-Magyarországi Parasztpárt)
Az egyik leghangosabb parasztvezér, aki Magyarországon egy új agrárszocialista mozgalmat indított, Áchim Liker András, a békéscsabai nagygazda volt.

Áchim még az ÚSzDP-ban, Mezőfi Vilmos mellett kezdte a politikai pályafutását, de később összeveszett vele, és 1906-ban új pártot alapított, Alföldi Parasztpárt (APP) néven. Hamarosan csatlakozott hozzá az egyre megkeseredettebb Várkonyi István is, megfogyatkozott híveivel, ekkor nevezték el a pártjukat Független Szocialista Parasztszövetségnek, rövidebb elnevezés szerint Magyarországi Parasztpártnak.

Abban az időben, amikor a Parlamentben folyamatosan azon mentek a sehová sem vezető „közjogi” viták, hogy Magyarország milyen formális jogokat kapjon, hogy elmondhassa: önálló állam az Osztrák-Magyar Monarchián belül, ekkor a FSzPSz-MPP programjában azt jelezte, hogy beszélni kellene a lényeges kérdésekről: a társadalmi problémák, egyenlőtlenségek és a szegénység megoldásáról is.
„De ha él is bennünk a haza forró szeretete, és ha a magyar nép, az állam és az ország függetlenségének kivívásáért a küzdelmet kellő időben felvenni elhatározva is vagyunk, mint gazdasági alapon álló párt, a legsürgősebb, minden ún. katonai kérdést megelőző feladatnak a népnek a gazdasági züllés és tönkrejutás örvényéből való megmentését tartjuk.”

Ők is síkra szálltak az általános választójogért, a parasztok szabad gazdasági szervezkedéséért, a sajtószabadságért, az ingyenes oktatásért és egészségügyért, az önkormányzatok nagyobb önállóságáért és más ilyen dolgokért. Még a vallásfelekezetek egyenlőségéért is.
Valószínűleg sokan láthatták úgy, hogy a FSzP és az ÚSzDP igencsak mérsékelt sikerei után a FSzPSz-MPP-nak talán már jobb esélye lehet, hogy országos erővé váljon, és összefogja a szegényparasztok mozgalmát. Az ország akkori vezető magyar társadalomtudományi lapja, a Huszadik Század az 1908/8. és 1908/9. számban körkérdést intézett munkatársaihoz és külső szakértőihez, hogy írják meg a véleményüket erről. A válaszadók között ott volt a már idézett szlovák agrárszakember, Milan Hodža is. Ő ezt írta:

„Ami előbb csak a béresek keserve volt és a törpeparasztok sejtése, az agrárszocializmus, az most (…) primitív kereteiből lassanként kibontakozik, megismeréssé fejlődik, politikai felfogássá csiszolódik. (…) A magyar paraszt (…) látni kezdi a közeli, a szemmel látható, a kézzelfogható ellenfelet. (…) És kikristályosodik, aminek csírája már régen fogamzott meg: az osztályöntudat.”

Egy másik válaszadó, Ghyczy Elemér így fogalmazott:
„Ha nem sok sikert ígérőknek is tarthatjuk azokat a törekvéseket, melyek egy magyar parasztpárt alakításán buzgólkodnak, mégis örömmel kell fogadnunk minden ilyen jelenséget. Ezek a törekvések vannak arra hivatva, hogy felnyissák a magyar parasztság szemeit, (…) elvonják őt a közjogi politika támogatásától, s így alapjában rendítvén meg az erre támaszkodó antiszociális, retrográd irányzat uralmát közelebb hozzanak ahhoz az időhöz, mikor nem társadalmi és politikai hazugságok, de szociális igazságok fognak győzni és érvényesülni.”

Szóval nagy volt a várakozás a FSzPSz-MPP szerepével kapcsolatban. Hogy meg tudott-e felelni ezeknek az elvárásoknak? Rövid távon talán igen, de hosszú távon semmiképpen. Ennek legfőbb oka pedig talán az volt, hogy ez az új párt eléggé Áchim L. András személyére volt kihegyezve. Áchim L. András pedig egy nagyon ellentmondásos személyiség volt. Parlamenti képviselőként jó szónok, logikus érvelő, vitázó, ékesszóló harcos (aki Ady Endrével is jóban volt). A saját közegében, Békéscsabán (és ezalapján valószínűnek tűnik, hogy a saját pártja vezetőségén belül is) egy kiskirály, maffiafőnök, aki nem tűrt ellentmondást, és semmitől nem riadt vissza, ha más véleményeket kellett kiiktatni. (Beleértve a hangos és gyakran obszcén leordítást, a másik mocskolását, lejáratását, a megvesztegetést és leitatást, és akár a fizikai erőszakot, vagyis a vele egyet nem értők megveretését is.) Ez sokakat elriaszthatott, de aztán ez okozta Áchim halálát is.

Egy ronda ügy
Erről pedig, mármint Áchim haláláról elég sok legenda kering. Manapság leginkább akkor hivatkoznak rá, ha az általam nagyon tisztelt Bajcsy-Zsilinszky Endrét kell lejáratni, illetve érdemeit vitatni, jobb esetben, ha a személyiségét kell árnyalni. (Bajcsy-Zsilinszky Endréről egyébként már többször volt szó, és még lesz is szó sokszor ezen a blogon.) Az mindenesetre ma már biztosnak látszik, hogy Áchim nem egy politikai merényletnek esett áldozatul, senki nem akarta őt megölni. Az eset sokkal közelebb áll egy véletlen balesethez, más kérdés, hogy ennek nagyon fontos politikai következményei lettek, ezért könnyű volt úgy beállítani, mintha két úrifiú tenné el láb alól a lázadó parasztot, akiből egy új Dózsa György lehetett volna.

Az események azzal indultak, hogy Áchim emberei megverték id. Zsilinszky Endrét, Békéscsaba köztiszteletben álló polgárát, aki pedig korábban egyszer még Áchimra is szavazott. De az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor Áchim nyilvánosan lekurvázta a Zsilinszky-család hölgytagjait. Ez volt az, ami miatt a két Zsilinszky-fiú, Endre (a későbbi Bajcsy-Zsilinszky Endre) és Gábor úgy döntöttek, hogy személyesen „beszélgetnek el” a parasztvezérrel. Az nem világos, hogy mi volt a szándékuk, mindenesetre a sétapálcán kívül pisztolyt is vittek magukkal a zakózsebükben, mikor 1911. május 14-én beléptek Áchim házába. Csak annyit lehet tudni, hogy az Áchimmal való szóváltásuknak verekedés lett a vége (kérdés, tervezték-e előre, hogy Áchimot megverik, vagy csak bocsánatkérésre akarták kényszeríteni). A pisztolyt valószínűleg Zsilinszky Gábor sütötte el, mikor Áchim a földre nyomta a bátyját, Endrét. Lehet, hogy Zsilinszky Gábor csak meg akarta ijeszteni a parasztvezért, illetve meg akarta menteni Endrét, mindenesetre a lövés combon találta Áchimot. Ezután a két Zsilinszky-fiú elszaladt a házból. (Ebből is látszik, hogy nem merénylet történt: ha valaki valakit előre megfontolt szándékkal meg akar ölni, akkor azt nem combon lövi, vagy ha csak combon találja, utána nem szalad el.) A sebnek, amit Áchim kapott nem is kellett volna halálosnak lennie, ha időben engedi, hogy orvos vegye kezelésbe. Sajnos a gyanakvó Áchim nem bízott a békéscsabai orvosokban, ragaszkodott ahhoz, hogy valaki más jöjjön ki hozzá, más városból. De mire ez megtörtént volna, Áchim L. András meghalt vérmérgezésben. A bíróság később felmentette a Zsilinszky-fiúkat jogos önvédelemre hivatkozva. Bár ma úgy tűnik, tényleg önvédelem történt, sokan úgy látták akkor, hogy itt megint az „urakat” mentik fel a paraszttal szembeni hatalmaskodás után, még akkor is, ha jogos lett volna a büntetés. Sajnos ennek a véleménynek is lehetett némi alapja. De ami Bajcsy-Zsilinszky Endrét illeti, szerintem ő későbbi életével, egész tevékenységével kivívhatta elismerésünket és a hősi címet, és bár nem felejthetjük el, hogy hogyan halt meg Áchim L. András, ez nem ok arra, hogy Bandi bácsit ne tartsuk nemzeti hősünknek. (Mint ígértem, erről később még lesz szó.)

Áchim Liker András halálával mindenesetre a mozgalma is rövid időn belül elhalt, mert nem volt, aki összetartsa a pártot és a mozgalmat. A magyar agrárszocializmus nem tudott megmaradni igazán jelentős és komoly változásokat hozó mozgalomnak, emléke is inkább csak az Alföldön maradt meg. Az őszirózsás forradalom idején már nem volt magyar agrárszocialista párt, amelyik a szegényparasztok érdekeit egy új, forradalom utáni kormányban képviselni tudta volna, mondjuk úgy, hogy erőteljesebben sürgeti a földosztást, amire a Károlyi-kormány csak az utolsó pillanatban szánta rá magát. Az egyetlen komoly paraszti erő 1918-ra Nagyatádi Szabó István Országos Kisgazda Pártja (OKGP) volt, de az egyrészt a földdel már rendelkező, gazdagabb parasztokat képviselte (tehát nem volt agrárszocialistának mondható), másrészt Nagyatádi nem volt egy erős és határozott egyéniség, inkább alkalmazkodott a többi pártok jóval határozottabb politikusaihoz. De erről majd máskor.

Emlékezet (és filmajánló)
A magyar agrárszocialista mozgalmak kiemelt helyen szerepeltek az államszocialista idők törikönyveiben, de a rendszer valahogy mégsem tűzte őket annyira zászlójára, mint az illegális kommunistákat. Manapság ezekre a mozgalmakra kevesen emlékeznek, bár Szántó Kovács János és Várkonyi István szobrai és róluk elnevezett utcák, iskolák még megvannak.
Hirtelen csak egy ilyen nagyobb ívű művészi alkotás jut eszembe, ami a magyar agrárszocialista mozgalmak előtt tiszteleg, és amin keresztül esetleg a ma embere is láthatja, hogy egyáltalán létezett valaha ilyesmi. Ez pedig Jancsó Miklós filmje, a Még kér a nép 1972-ből.

Igaz, ez egy elég stilizált alkotás, nem konkrét eseményekről vagy személyekről szól. Várkonyi, Mezőfi, Szántó, Áchim nevei nem hangoznak el a filmben. A szövegbe viszont be vannak emelve olyan dolgok, mint a Szabad Szó szocialista zsoltárai, azok az érdekes szabadversek, amikből a múltkori bejegyzésben mutattam be egy példát. A film azért tetszik nekem, mert egy nagyon szép, dinamikus koreográfiája van, a megkövült hatalom elleni lázadást itt is a folyamatos mozgás, a szaladgálás és a tánc fejezi ki.

És milyen tánc! A film a születő Táncházmozgalom egyik első bemutatkozása volt a szélesebb nagyközönségnek: többek között Éri Péter táncol itt kalotaszegi legényest Sebő Ferenc és Halmos Béla zenéjére, mindezt egy régi, elfeledett lázadó, radikális társadalmi igazságosságot követelő (ún. „baloldali”) mozgalom allegóriájaként. Gyönyörű!

Sebő Ferenc, amikor éppen nem éri Péter és a többiek talpa alá muzsikál, még a Marseillaise-t is eljátssza tekerőlanton. Aztán még Cseh Tamás is beáll melléjük zenélni egy gitárral,

bár az ő esetében nem világos, hogy később miért tér vissza mindig egy amerikai polgárháborús dalhoz, ami sehogy nem kapcsolódik a filmhez ráadásul szövege szerint eredetileg egy nőnek kéne énekelnie (tudniillik arról szól, hogy egy lány áradozik az északi/unionista hadseregben szolgáló kedveséről). Hacsak nem a rabszolgafelszabadításra akartak valami nagyon áttételes módon utalni…

Szóval olyan alkotás ez, ami magával ragad, legalábbis az elején, de sokat nem lehet megtudni belőle konkrétan az agrárszocializmusról. Főként azért, mert ahogy a cselekmény halad előre, úgy válik egyre zavarosabbá. Nem világos a végén már, hogy ki mit akar (vagy pont ez volt a cél?), és egyre sűrűsödnek benne az olyan „művészi” elemek, amikről nagyon gyanús, hogy semmi mondanivalójuk nincs, csak azért kerültek bele a filmbe, mert a rendező nem szabott gátat az agyament ötleteknek, vagy a Brecht-féle elidegenítés céljából. (De akkor legalább viccesek lennének…!)
Pl. Bálint András karaktere, a Gróf (akit valószínűleg a parasztokkal mindig jóindulatú, segítő szándékkal teli Lukács Móricról mintáztak) értem, hogy miért van benne a filmben, de nem értem, miért tűnik el belőle. Mitől hal meg? (Pont mikor érdekessé válna a szocialistákkal folytatott vitája arról, hogy hogyan tehetünk jót az emberekkel, és hogy nem kell mindig őrült módon a falnak rohanni, a Gróf egyszercsak minden átmenet és dramaturgiai funkció vagy következmény nélkül meghal, mintha szívrohamot kapna vagy ilyesmi.) Miért?
Balázsovits Lajos karaktere, a parasztokkal szimpatizáló kadét is jó ötletnek tűnik, de még ennyire sincs kidolgozva a szerepe. Ő is egyszercsak meghal, aztán random módon feltámad. Mitől? És megint: miért? És ha már visszahozták, miért nincs a továbbiakban igazán komoly dramaturgiai szerepe?
És mi a fenét akar jelenteni a film vége? (Írjátok meg, ti hogyan értettétek!)

Na mindegy, lényeg a lényeg: ez az egyetlen ilyen nagy mű, ami emléket állít az agrárszocialista mozgalmaknak. Az azért látható és elmondható, hogy Jancsó Miklósban megvolt az igény arra, hogy a magyar történelemnek ilyen kevésbé hangsúlyos jelenségeire is felhívja a figyelmet, és hogy ezt ne a szokásos sémák („bal-jobb” meg ilyenek) alapján tegye, hanem felhívja a figyelmet, hogy egy-egy helyzetben ki az elnyomó és az elnyomott, és hogy nem minden jelszó mögött van az, amit gondolunk (legyen az akár a nemzet, akár a társadalmi igazságosság jelszava).

Üzenet a mának
És hogy miért lehet fontos a magyar agrárszocialista mozgalmak felidézése ma (amikor már nincs paraszti réteg) szerintem?

1. Mert az agrárszférával, a vidékkel ma is vannak problémák. Fontos ezeket történeti folyamataikban is látni.

2. Mert ezek a mozgalmak addig passzív tömegeket tudtak politikailag megmozgatni, öntudatra ébreszteni, közösséget alakítani és érdekeket érvényesíteni.

3. Mert megtörték azt az ostoba sztereotípiát, hogy „a paraszt mindig konzervatív”. Mert bebizonyították, hogy az ősi (többnyire művészi vagy közösségi) értékek megőrzése nem feltétlenül kell, hogy társadalmi passzivitással járjon, hogy lehetséges ezeket összeegyeztetni a társadalmi haladással, dinamikával.

4. Mert ezek a mozgalmak szembementek azokkal a vitákkal, amikbe az akkori politikai elit beleragadt, miszerint a legfontosabb kérdés az ország függetlensége, ami pedig ilyen formális dolgokban fejeződik ki leginkább, hogy a hivatalok előtt ott van-e az Osztrák-Magyar Monarchia zászlója is, hogy van-e határsorompó Magyarország és Ausztria között stb. Ezek a mozgalmak valóban olyan követeléseket próbáltak megfogalmazni, amiknek teljesülése vagy nem teljesülése kihatással lehetett a dolgozó emberek mindennapi életére. Amelyek csökkenteni igyekeztek a társadalmi egyenlőtlenségeket, igazságosabbá akarták tenni a megtermelt javak elosztását, stb. Erre ma is nagy szükség lenne, hogy ne lehessen az állami függetlenség jelszavával ne lehessen a megoldásra váró súlyos társadalmi kérdések megoldását folyton elodázni.

5. Mert ezek a mozgalmak a munkavállalói jogokról is szóltak egyben. Most csak a pártokról szóltam, de minden ilyen mozgalom létrehozott egy-egy új szakszervezeti szövetséget is a mezőgazdasági munkásoknak, azaz annak a rétegnek, amelynek addig semmi érdekképviselete nem volt, a munkaadó szó szerint agyondolgoztathatta őket.

6. Mert az agrárszocialista mozgalmak szétaprózódása és vitái figyelmezetnek minket, hogy ellenzéki politikát csak úgy érdemes folytatni, ha képesek vagyunk egyrészt a kulturált vitára, másrészt az összefogásra is a közös cél érdekében. A MSzDP annak idején egy nemzetközi mintát követve Magyarországon is megfogalmazott valamit a dolgozók jobb életéről. A FSzPSz figyelmeztetett, hogy a dolgozók egyik rétegének (a földműveseknek) az érdekeit nem szabad elhanyagolni a másik réteg (az ipari munkások) érdekeiért. Az ÚSzDP ehhez hozzátette, hogy a nemzeti eszmét sem szabad elhanyagolni, és másrészről művelődés és módszeresség is kell az ellenzéki politikához, nemcsak direkt akciók. Mindegyik fontos üzenet. Kérdés, érdemes volt-e mindegyikhez külön pártot alapítani. A FSzPSz-MPP példája pedig arra is int, hogy az ellenzékiséget sem lehet helyi hatalmi érdekek, kicsinyes játszmák eszközévé tenni. (Bár tudom, az előbbieknél a pozitív példákat írtam, itt meg a negatív példát, de talán értitek, miért.)
Én a magam részéről igyekezni fogok, hogy ezek az üzenetek továbbra is átmenjenek, de Ti is szóljatok, ha valami ezek közül valahonnan hiányzik nektek.

Egy elfeledett mozgalom: a magyar agrárszocializmus (II. rész)

Agrárszocialista pártok

FSzP (Független Szocialista Párt)
Az első magyar agrárszocialista párt 1897-ben alakult meg. Ez volt egyben az első olyan párt Magyarországon, amelyik kifejezetten paraszti érdekek védelmére alakult. Az alapító Várkonyi István volt.

Várkonyi István valamikor maga is szegény kubikos földmunkás volt, de idővel Budapestre költözött, ahol élelmes vállalkozóként fokról fokra küzdötte fel magát a társadalmi ranglétrán. Idővel jómódú vállalkozóvá vált, elsősorban fuvarozással foglalkozott. De nem feledkezett meg azokról a társairól, akiknek nem volt olyan szerencsés az élete, mint az övé. Belépett a MSzDP-ba, és igyekezett azért dolgozni, hogy a párt felkarolja a földművesek érdekvédelmét is. Ebben segítségére volt barátja,

Csizmadia Sándor is, aki a MSzDP lapjának a Népszavának egy igen fontos munkatársa volt, és az akkori magyar szocdem indulók nagy részének szerzője. (Az Internacionáléhoz és a Marseillaise-hez is írt magyar szöveget.) Ő is egyszerű kubikosból lett híres újságíró.
Várkonyi azonban mégis úgy látta, hogy a MSzDP nem áll ki eléggé az ipari munkásokhoz képest sokkal kiszolgáltatottabb parasztok és azok szervezeteinek védelme érdekében. És ebben azért volt valami. A MSzDP vezetői minden okos megszólalásuk és időnkénti hősiességük ellenére sokszor igyekeztek a megalkuvásokig menően óvatosnak lenni a kormányzattal szemben, mikor látták, hogy az az ipari munkások sztrájkjait még elnézi, de a nagybirtokosokat feltétlenül kiszolgálja, és kíméletlen módon veri szét a parasztság szervezkedéseit. Ezen kívül a MSzDP egyik nagy hibája volt, hogy nagyon sokszor igyekezett feltétlenül és dogmatikusan alkalmazkodni a „nagy testvérhez”, a nemzetközi szociáldemokrácia vezető erejének kikiáltott SDPD-hoz (Sozialdemokratische Partei Deutschlands-hoz). A magyar kisebbségi komplexus és nyugat-fétis nem új jelenség.

1897-ben a MSzDP végül kizárta tagjai sorából az örökké kritikus Várkonyit. Csizmadiáról pedig kiderült, hogy elég karrierista ahhoz, hogy inkább alkalmazkodjon a mindenkori pártvezetőséghez, ahelyett, hogy kiállt volna régi haverja mellett.

Várkonyi István ekkor döntött úgy, hogy egy új pártot alapít. Az alapító kongresszust a szülővárosába, Ceglédre hívta össze. Az eseményen sok alföldi helyi földmunkás egylet küldöttje megjelent. A pártnak a Független Szocialista Párt (FSzP) nevet adták, jelezve, hogy a nemzetközi szociáldemokrata mozgalomnak egy más irányzatát akarják képviselni, mint a túl merevnek tartott MSzDP.
A párt első programjában még nem szerepelt a földosztás követelése, és a vezetők (akik az Osztrák-Magyar Monarchia más részeiről jövő anarchistákkal is keresték néha a kapcsolatot) néha ellentmondtak egymásnak atekintetben, hogy a vagyonok igazságosabb elosztása az elsődleges céljuk vagy valamiféle köztulajdonba vétel is. De nagy általánosságban elmondható, hogy a FSzP ugyanazokért a munkavállalói jogokért küzdött a földműveseknek, mint a MSzDP az ipari munkásoknak. Ezen kívül mindkét párt küzdött az általános választójogért is (ebben az időben ugyanis végig vagyoni helyzethez volt kötve a választójog).
A FSzP hamar népszerű lett az Alföldön, a meglévő földmunkás-egyletek és a MSzDP-ban csalódott földművesek tömegével csatlakoztak hozzá. A hatóságok hozzáállása azonban nem változott. A párt akcióit (leginkább az általuk szervezett aratósztrájkokat) továbbra is csendőri erővel verték szét. Várkonyi Istvánt is számos alkalommal tartóztatták le, és ítélték hosszabb-rövidebb fogházbüntetésre.

Amíg tartott az első lendület, a parasztok dühe a kizsákmányolás ellen, a FSzP is egyre növelni tudta a tagjai számát, de az Alföldön túl sosem sikerült terjeszkednie. Aztán pedig a folyamatos sikertelenség és a kemény hatósági fellépés, a sok sebesülés, rokkantság, halál, börtönbüntetés lassanként felőrölték a pártot.

A sok kudarc Várkonyit személyesen is megviselte. Befordult, mogorva emberré vált. A XX. század egyik legnagyobb szlovák politikusa, Milan Hodža (aki mindig, ellenzékben és hatalmon egyaránt jóindulattal viseltetett a magyarok iránt, a dualizmus kori kormányzat azonban ezt nem igazán méltányolta) politikai rabként a XX. század első évtizedében egy cellában raboskodott Vácon a sokadik börtönbüntetését töltő Várkonyival.
Milan Hodža így emlékezett cellatársára:

„Várkonyi István olyan ember volt, aki százakat és ezreket meg tudott mozgatni, képes volt az embereket felkelésre, lázadásra buzdítani, képes volt rávenni az éhes, elkeseredett embereket, hogy a csendőrök puskacsövei elé álljanak, anélkül, hogy a saját és a felbujtott emberek áldozata bármilyen – erkölcsi, politikai vagy anyagi – hasznot hozott volna. Akaratlanul is egy forradalmi l’art pour l’art embert testesített meg.”
(Milan Hodža: Szövetség Közép-Európában)

Hodža (aki egyébként egész életében a közép-kelet-európai parasztok nemzetközi összefogásán munkálkodott) feljegyezte azt is, mivel búcsúzott tőle Várkonyi szabadulásuk előtt:

„Önnek igaza van a parasztokkal kapcsolatban. (…) Lehet, hogy el fogja érni a célját a paraszti demokrácia megvalósításában.. Ám én, én soha nem fogom meglátni az agrárszocializmust, mert az én szegény társaim sohasem tudnak kiemelkedni borzasztó nyomorúságukból, hogy emberi méltósággal élhessenek.”

Mint az előbb láttuk, Szántó Kovács János is mondott olyasmit, hogy munkája eredményét ő személy szerint már nem fogja látni. És Várkonyi István is ezt mondta, - és mégis mennyire másképpen! Más következtetést vont le személyes sikertelenségéből, és az nem volt túl biztató…
Várkonyi István 1918-ban halt meg Szolnokon, eléggé elfeledve. A háború alatt már betegeskedett, az őszirózsás forradalmat nem érte meg. Akkorra egykori pártjának egyébként is már csak helyi maradványai léteztek, amelyek nem játszhattak országos szerepet.


ÚSzDP (Újjászervezett Szociáldemokrata Párt)
A második magyar agrárpárt 1900-ban alakult meg. A MSzDP-ban ugyanis megint felbukkant egy izgága kritikus, aki szemére vetette a pártvezetésnek, hogy nem foglalkoznak eleget a földművesek problémáival, mire a pártvezetés ezt az embert is kizárta a MSzDP-ból.
Ez az ember azonban teljesen más háttérrel és elképzelésekkel rendelkezett, mint Várkonyi István. Mezőfi Vilmosnak hívták.

Mezőfi Vilmos izgalmas személyisége a magyar történelemnek. Órássegédként indult, szocdem újságíró lett belőle. Öntudatosan vallotta magyar nemzetiségűnek, zsidó vallásúnak és szociáldemokrata meggyőződésűnek magát, nála ez a három soha nem került ellentmondásba egymással, és mindig igyekezett, hogy ez másoknál is így legyen. Művelt ember volt, aki mások művelődését is segíteni igyekezett. Újságíróként gyakran foglalkozott tudományos ismeretterjesztéssel, akár ipari munkásoknak, akár parasztoknak címezve. (Stílusa ma talán már szájbarágósnak, tudálékosnak tűnhet, de az érvelése többnyire logikus.) Nem készült parasztpolitikusnak, valahogy mégis az lett belőle, ami szokatlan karrier egy városi zsidó polgár esetében. Kritikus volt Várkonyi Istvánnal szemben is. Bár logikus lett volna, hogy a MSzDP-ból való kizárása után a FSzP-hoz csatlakozzon, de nem ezt tette, és ennek valószínűleg két oka volt. Az egyik, hogy ő is úgy láthatta, mint Hodža, hogy Várkonyi a maga forradalmi lendületével fejjel rohan a falnak, indulatból csinál politikát, ahelyett, hogy megfontoltan szervezne. A másik valószínű ok az lehet, hogy Mezőfi eredetileg nem akart egy tisztán paraszti pártot alapítani, hanem egy olyan erőt, amelyben minden szocdem megtalálhatja a helyét, aki elégedetlen a MSzDP dogmatikusnak kikiáltott vezetőségével. Az általa alapított pártnak az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt (ÚSzDP) nevet adta. Az események úgy alakultak, hogy Mezőfihez aztán mégis csupa földműves csatlakozott, részben a MSzDP helyi szervezetei, részben a FSzP-ban csalódott emberek léptek át hozzá.

Igazán sikeressé az ÚSzDP sem tudott válni, bár ennek a pártnak legalább sikerült túllépnie az Alföld tengersík vidékén, és Zemplénben meg Heves megyében is szervezeteket építenie. A programja nagyon hasonló volt a FSzP-éhez, de Mezőfi fennen hirdette, hogy módszeresebbnek és óvatosabbnak kell lenni, nem szabad a tagok életét és testi épségét kockára tenni. Ez azonban néha túlzott óvatosságba ment át: még a sztrájkot sem akarták engedni az ÚSzDP helyi szervezeteinek, sokszor indokolt esetben sem, attól félve, hogy bunyó és lövöldözés lenne a vége. Emellett Mezőfi nem volt egy gyakorlatias politikus. Továbbra is sorozatban gyártotta a jól megírt politikai brosúrákat, gyakran igénybevette írók, művészek, művelt emberek segítségét, létrehozott egy színvonalas lapot Szabad Szó néven, de a szervezetépítésen túl nemigen tudott az ÚSzDP keretében látványos akciókat felmutatni. (Ez a jelenség sem ismeretlen a magyar ellenzékiség történetében…) Mégis elvárta, hogy a párt ügyei az ő kezében fussanak össze. És egy másik dolog: az ÚSzDP mindig erősen hangsúlyozta hazafiságát is, és szemére vetette a MSzDP-nak azt is, hogy a nemzeti és nemzetiségi ügyekkel sem foglalkozik kellőképpen, hanem mindig csak nemzetközi beágyazottságát, más, külföldi szociáldemokrata pártokkal való szövetségét emlegeti. Hogy ezt szóvá tette, az megint szimpatikussá teszi számomra az ÚSzDP-t, de úgy tűnik, néha itt is átestek a ló másik oldalára. Az 1905-ös nagy közjogi válság idején pl. az ÚSzDP pusztán hazafiasságát hangsúlyozandó Kossuth Ferencék, a „kuruckodó nagyurak”, az öncélú függetlenségiek mellé állt, ahelyett, hogy mint eredeti programjában szerepelt, az általános választójogért akciózott volna.
Az 1910-es évekre az ÚSzDP fokozatosan érdektelenségbe fulladt vagy elveszett a többi párttal való intrikálásban, pozícióharcokban, már csak pár helyen maradt szervezetük. A két világháború közötti időszakra pedig teljesen Szentesre szorultak vissza. (Igaz, ekkor nem volt szokatlan a kis, helyi, csak egy-egy városra kiterjedő politikai pártok jelensége.) 1938-ban Mezőfi a lapját, a Szabad Szót is eladta (Ugrai) Szabó Pálnak, a híres népi írónak, a Nemzeti Parasztpárt (NPP) egyik alapítójának. Így lett a Szabad Szó a NPP lapja, a NPP pedig így ezzel is némileg folytatta az ÚSzDP hagyományát, már azzal a szimpatikus hozzáállásával is, hogy igyekezett összeegyeztetni a függetlenségi-szabadságharcos hagyományokat a társadalmi kérdések megoldásáért kiáltó agrárszocialista hagyományokkal.
Maga Vili bácsi azonban nem csatlakozott a NPP-hoz. Hogy miért, arra megint két elméletem van. Talán csak belefáradt a politikába, de az is lehet, hogy a másik ok az volt, hogy nemsokára a Szabad Szó egyik szerkesztője Bajcsy-Zsilinszky Endre lett, márpedig ők kölcsönösen ki nem állhatták egymást Mezőfivel.

Mezőfi Vilmos túlélte a II. világháborút és a holocaustot, hogy hogyan, annak majd megpróbálok még utánajárni. 1947-ben halt meg, mikor élete fő műve, a Szabad Szó éppen egy országszerte népszerű, igen színvonalas lap volt, de felette, mint a magyar demokrácia egésze felett is már gyülekezni kezdtek a sztálinista diktatúra baljós árnyai.

Az ÚSzDP-ban kezdte politikai pályafutását egy másik igencsak híres és ellentmondásos magyar politikus is, egy bizonyos Áchim Liker András.

(Az ÚSzDP parlamenti képviselői. Áchim L. András középen, Mezőfi Vilmos jobbra)
Róla azonban majd legközelebb, a sorozat következő részében lesz szó.

Addig is ideteszem az ÚSzDP lapjában megjelent egyik írást, ami érdekesen tükrözi a Szabad Szó és Mezőfi Vilmos szellemiségét. (Amúgy szerintem szép. És egyáltalán nem ateista. Legfeljebb panteista, de szerintem teljesen felesleges ilyen szavakat keresni rá. A szerző kilété nem sikerült kiderítenem.)

A Szabad Szó II. szocialista szoltára

Értsd meg ember, hogy egy vagy a természettel.

A törvénye is a tiéd.

Ennek engedelmeskedsz, ha ébren vagy, ha alszol,

minden gondolatodban, minden cselekedetedben.

Őbenne élsz, s ő benned működik.

Lelkedben visszatükrözi a természet önmagát.

A természet nem érted dolgozik. A világ nem teérted,

nem a te jóvoltodért vagyon.

De azért élvezed szépségét, gazdagságát, felhasználod erőit,

a föld termékeit.

Erők mozgása, hullámzása, életek változása,

fejlődése, cseréje a világ.

A Föld csak paránya a mindenséget alkotó naprendszerek milliárdjainak.

S ahogy amindenség fogalommá sűrűsödik

a te lelkedben, úgy alkot az magában egy egész,

elválaszthatatlan, teljes, befejezett nagy világot.

Nem kell, hogy rettegj tőle,

mert akkor nem mersz közelebb férni hozzá.

Pedig minél közelebb vagy a Természethez,

annál közelebb kerülsz önmagadhoz.

Mert egy vagy te a Természettel.

(Folytatjuk)

Egy elfeledett mozgalom: a magyar agrárszocializmus (I. rész)

Ezt a posztot is eredetileg május 1-jére akartam tenni, de végül is nem készült el addigra. De a téma fontos.
Ugyanis ha a munkavállalói jogokért való küzdelemről van szó, akkor szólni kell a magyar történelem egyik fontos jelenségéről is, amiről manapság szintén elég ritkán hallani: az agrárszocializmusról. Az, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején Európa-szerte megindult a földművelők politikai öntudatra ébredése, hogy szót és képviseletet követeltek maguknak, és ennek következtében mindenhol megalakultak az első agrárpártok, biztosan sokaknak nem új információ. De ezek a szervezkedések nem mindenhol öltöttek olyan radikális és a szociáldemokráciával olyan érdekes módon kapcsolódó formát, mint éppen Magyarországon.

A történelmi-gazdasági háttérhez két dolgot:

1. Az ipari munkások érdekvédelmi és aztán politikai szervezkedése mindig jóval korábban indul meg, mint a földművelőké, még akkor is, ha az ipari munkás réteg jóval kisebb adott országon belül, mint a földművelők rétege. Ennek oka egy magyar társadalomtudós, Loránd György szerint (bár lehet, hogy a jelenséget mások is leírták) az, hogy a gépekkel és szerszámokkal dolgozó ipari munkásban hamarabb alakul ki a tudat, hogy a munkakörülményei tőle is függnek, mint a parasztban, aki ki van téve az időjárás viszontagságainak, így talán néha hajlamos az emberi tényezőt, azaz főnökeit is változtathatatlannak látni. De egyszer persze a földművelőnek is elege lesz a nála gazdagabbak felette való hatalmaskodásaiból.

2. Magyarországon a mezőgazdasággal több probléma is volt. Az egyik a gabonatermelés túlsúlya. Az 1880-as évektől a világpiacon túltermelés mutatkozott gabonából, az árak leestek, és ez sok magyar földművelő tönkremeneteléhez vezetett. A másik a nagyon aránytalan birtok- és vagyoneloszlás, ami tetézte a gabonaválság hatását. Viszonylag kevés arisztokrata kezében óriási birtokok összpontosultak, és ők mivel többet tudtak termelni, olcsóbban tudták eladni a gabonájukat. A kisebb birtokokkal rendelkező parasztok ebben megint csak tönkrementek. A parasztság hatalmas része viszont eleve nem birtokos paraszt volt, hanem saját földdel nem rendelkező, mások földjén bérért dolgozó földmunkás, napszámos, vagy gyakorlatilag jobbágyhelyzetben ragadt uradalmi cseléd, zsellér.

Művelődjünk!

Az ipari munkások Magyarországon már régóta hoztak létre szakszervezeteket, és 1890-től volt saját pártjuk is, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Hogy a parasztok, földművesek is létrehozzanak saját érdekvédelmi szervezeteket, esetleg pártokat, az egy hosszabb folyamat volt. De (részben a fenti válság elviselhetetlen hatásai miatt) ez is megindult.
A XIX. század második felében, főleg az 1880-as években egymás után jöttek létre a falvakban művelődési egyletek, olvasóegyletek, amelyek tagjai az összeadott pénzükből közösen vettek könyveket és újságokat, és az olvasottakat sokszor meg is beszélték, és szóba hozták azt is, hogy ami rossz, azon hogyan tudnának változtatni. Azaz: politizáltak. Horribile dictu: helyi civil szervezetek módján próbáltak politizálni. Egyébként főleg ők igyekeztek ébren tartani 1848 emlékét is: gyakran énekeltek együtt hazafias dalokat, segélyezték a még élő egykori honvédeket, és némelyek az emigrációban élő Kossuth Lajossal is tartotta a kapcsolatot. Közben azonban ezek az egyletek egyre inkább megismerkedtek a szociáldemokrata eszmékkel, a dolgozói érdekvédelem különböző formáival is, és sok helyen azon is dolgozni kezdtek, hogy ezeket a formákat a földműves nép életébe is átvigyék. Vagyis, hogy a parasztok is kiálljanak a saját érdekeik mellett, a munkavédelemért, a jobb fizetésért, a munkaszünetért, a sztrájkjogért, a rokkantsági és öregségi nyugdíjért, stb.

Bunyó Orosházán
Egy ilyen földművelő olvasóegylet jött létre Orosházán is. 1891-ben ők is úgy döntöttek, hogy ők is megünneplik május 1-jét a munkavállalói jogok napját. Székházukra kitűzték a zászlójukat, ami még csak nem is vörös volt, hanem fehér, rajta pedig a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavak. A csendőrség leszedte és elkobozta a zászlót,

majd a zászló visszaadásáért való tüntetésre spontán összeverődött tömeget (amelyben jelentős számban voltak nők és gyerekek is) brutálisan szétverték puskatussal és szuronnyal, de valószínűleg konkrétan lövések is eldördültek. Az áldozatok és a sérültek számáról nem is találtam pontos adatot. Mindenesetre ez volt a magyar agrárszocializmus egyik első, nagy port felverő balhéja, amit aztán a következő években még számos követett.

Bunyó Hódmezővásárhelyen
Hasonlóan viharos események zajlottak 1894-ben Hódmezővásárhelyen is. Itt a helybeli egylet vezetője egy különösen művelt, olvasott kubikos munkás,

Szántó Kovács János volt, aki a MSzDP-nak is tagja volt.
1894 áprilisában az itteni hatóságok már előre, április folyamán elkobozták a május 1-je megünneplésére készülő vásárhelyi Általános Munkás Olvasóegylet könyveit, újságjait. Ez egy teljesen felesleges provokatív lépés volt. Április 22-én Szántó Kovács János többekkel együtt megjelent a városházán, hogy az elkobzott anyagok visszaadását követelje, hiszen az Olvasóegylet nem követett el semmi szabálysértést. Ez azonban a hatóságot nem érdekelte. Szántóékat lecsukták. A kiengedésüket követelő tömegre pedig ráküldték a csendőröket és egy közelben állomásozó huszárszázadot.

(Ez a kép jelent meg egy korabeli újságban. Az mondjuk elég valószínűtlen, hogy a parasztok kiegyenesített kaszákkal mentek oda, mert nem készültek eleve a városháza megrohanására...)

(Ez már talán valósághűbb. Az simán lehet, hogy botokat vittek magukkal)
Megint brutális bunyó alakult ki, amelyben persze megint a szegény parasztok húzták rövidebbet, és persze a felelősséget is az ő vezetőikre verték rá. Szántó Kovács Jánost, aki tényleg semmi törvénytelent nem tett, 1895 tavaszán 5 év börtönre ítélték, azzal, hogy megbilincselésekor segítségért kiáltott, ezzel felbujtotta a kint összegyűlt tömeget a városháza megtámadására. A perről az egyik jelenlévő újságíró, Ormos Ede utólag azt írta:

„Olvasva a tárgyalásról szóló tudósításokat, sokszor egészen el is feledjük, hogy ott hatóság ellen elkövetett erőszakról, a városháza megrongálásáról, szóval büntetőjogi esetről van szó. (…) Azt kell hinnünk, hogy politikai és társadalmi vitát folytatnak.”
A perben hangzottak el Szántó Kovács Jánosnak azok a szavai, amik később olyan híressé váltak, és szinte minden emléktáblájára felkerültek:

„Tudom, hogy amiért küzdök, én már nem fogom elérni, de egy fát akarok ültetni, mely a jövőnek hajtja a gyümölcsét.”

Egy korabeli tudósítás így írt a fővádlottról:
„Szántó kovács János bőbeszédűséggel, de rendkívül óvatosan védte magát. Többször olyan feleletet adott, hogy természetes esze egyáltalán meglepte a törvényszéket és a hallgatóságot.”

Valószínűleg az ilyen dolgok járultak hozzá elsősorban, hogy Szántó Kovács János a maga idejében bizonyos körökben kultikus hőssé vált. Miután kiszabadult a börtönből az akkori agrárszocialista pártok mindegyike megpróbálta őt megnyerni magának. Ő azonban ezekkel a pártharcokkal nem sokat törődött: visszament Hódmezővásárhelyre kubikosnak.

(Szántó Kovács János (a kép bal oldalán) öreg korában csapatban kubikol)
Politikai nézeteit soha nem adta fel, és a véleményét később is mindig vállalta, de nem igyekezett magát előtérbe tolni. Egyszerű emberként élte le az életét, és haláláig (1908-ig) a MSzDP tagja maradt.

A nagy visszhangot kiváltó vásárhelyi események után három évvel történt meg először az, hogy az agrárszocialisták megpróbálták önálló pártba szervezni magukat. Erről majd a következő bejegyzésben.

(Folytatjuk)

Idézőjel (Feliks, az ész)

Május 1-jére is egy idézet, megint egy okos lengyel szocialistától, név szerint Feliks Perltől, akit egy történész kolléga (Kamil Piskała) a lengyel szocialisták eszének és lelkiismeretének nevezett. Az írás 1913-ban keletkezett, amikor a Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna - PPS) éppen elkeseredett és egyenlőtlen harcot folytatott az orosz cárizmussal az új lengyel haza létrehozásáért. Két dolgot azért szeretnék hozzátenni:
1. Amikor Feliks "szocializmust", "szocialista" mozgalmat mond, akkor természetesen a szociáldemokrata mozgalomra kell gondolni, és nem az évtizedekkel későbbi államszocialista gyakorlatára. Viszont a szöveg mai szempontból nemcsak a szociáldemokraták számára szolgálhat iránymutatásul, hanem minden progresszív mozgalomnak. (Nevezhetitek őket akár "baloldalinak" is, nekem mindegy.)
2. Tisztában vagyok vele, hogy az akkori magyar szociáldemokraták sem mind gondolkodtak, vagy legalábbis nem mind cselekedtek mindig így, ahogyan a polákok. (Tisztelet a kivételnek.) Ezen nem tudunk változtatni, de a jövő magyar szocdemeinek, népijeinek és minden más progresszív mozgalmának ott van a lehetősége, hogy tanulmányozza a lengyel szocialisták példáját, amely össze tudta egyeztetni a nemzeti érdek és a haladó eszme szolgálatát, anélkül, hogy "elemeszpésedett" volna. Én mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt segítsem...
(Küldöm tisztelettel a Momentumnak és a Kettős Mérce blognak, és a Gólya közönségének is is.)

„A szocialisták a munka érdekeit védik, harcolnak a kizsákmányolás ellen, és azt szeretnék elérni, hogy a jólétben mindenkinek része legyen. Ki akarja tehát a nemzet javát? Azok akik az alul lévő rétegek felemelkedéséért dolgoznak vagy azok, akik az uralkodó rétegek kiváltságait akarják örök időkre állandóvá tenni? Ki tesz többet a nemzetért: a szocialisták, akik azt akarják, hogy a munkások és a parasztok is részesüljenek a nemzet minden kincséből, az anyagiakból és a szellemiekből, az oktatásból és a kormányzásból egyaránt, vagy azok, akik (…) az osztályuralmat és a dolgozók függőségi helyzetét akarják fenntartani?
A szocialisták arra törekszenek, hogy a nemzet ne szakadjon többé osztályokra, hanem egységes, osztályok nélküli társadalmat alkosson. Nem nagyobb-e a nemzeti szolidaritás ott, ahol a nemzetet nem oszlik gazdagokra és szegényekre, tőkésekre és proletárokra, munkátlan tulajdonosokra és dolgozó nincstelenekre? Mert mi éppen ilyen nemzetet akarunk!
(…)
A szocialisták éppúgy a nemzethez tartoznak, mint bármely másik politikai irányzat tagjai. (…) Mind a saját országuk és nemzetük munkásosztályában dolgoznak. (…) Nagyon ütődöttnek kell lennie annak, aki azt is tagadja, hogy a lengyel szocialista a dolgok természetéből adódóan a lengyel nyelvhez fog leginkább kötődni, (…) mert ezen tudja legjobban, legszebben kifejezni a gondolatait és érzéseit. (…) A nemzeti nyelvhez kapcsolódik az egész irodalom és kultúra, legalábbis minden, amit szellemi alkotásnak nevezhetünk. A szocialisták pedig éppen azt szeretnék, hogy ezekhez a szellemi alkotásokhoz is mindenki hozzáférhessen, hogy mindenkinek lehetősége legyen művelődni, hogy a tudomány és a művészet ne csak a gazdagoké lehessen, hanem minden dolgozóé. Így hát szükségszerű, hogy a szocialisták megbecsülést is érezzenek minden iránt, ami a nemzet gondolatainak, érzéseinek kifejeződéseként jelenik meg.
(…)
Ahogyan a társadalomhoz tartozás nem feltétlenül nyomja el teljesen az egyén jogait, úgy a nemzetközi kapcsolat sem nyomja el feltétlenül a nemzeti érdekeket. Az egyén nem vész el a társadalomban, a nemzet sem vész el az emberiségben. Csak azon múlik a dolog, hogy olyan körülményeket teremtsünk, amelyek lehetővé teszik az együttműködést. És pont ezen dolgozik a szocialista mozgalom: egyfelől azon, hogy a nemzeten belül az osztálykülönbségek megszüntetésével és a kizsákmányolás kiküszöbölésével létrehozza a valódi nemzeti egységet, másfelől azon, hogy a nemzetek közötti érintkezés a békés együttműködésen, a kölcsönös szolgálatokon és a kölcsönös tiszteleten alapuljon. (…) Nemzetköziségünk és patriotizmusunk nem kizárják, hanem kölcsönösen erősítik és kiegészítik egymást.”
(Feliks Perl: Hogyan válaszoljunk ellenfeleink vádjaira?)

(Fordítás: tőlem. Az eredeti szöveg az alábbi linkre kattintva érhető el.)
http://lewicowo.pl/jak-odpowiadac-na-zarzuty-przeciwnikow-fragment/

Feliks Perl 1871 április 26-án született Warszawában. Családja zsidó származású, de ő maga már lengyel anyanyelvűnek született, mindig is poláknak vallotta magát. Apja, Dawid Perl harcolt az 1863-as szabadságharcban az oroszok ellen.

Feliks jogot tanult a Varsói Egyetemen, és az ottani haverjai hatására lépett be egy titkos hazafias szocialista szervezetbe. Ezt a szervezetet a cári hatóságok leleplezték, ekkor Feliks, egyik jó barátjával, Bolesław Jędrzejowskival együtt külföldre menekült. Mindketten ott voltak 1892-ben Párizsban, mikor megalakult a Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna – PPS). Később Feliks élt Svájcban és Angliában is, mindenhol tevékenykedett a PPS helyi szervezeteiben.

Szülőhazájába, a Lengyel Kongresszusi Királyságba (Kongresówkába) éppen akkor tért vissza, mikor a cári rendőrség letartóztatta a PPS lapjának, a Robotniknak a főszerkesztőjét, Józef Piłsudskit (ahogy barátai nevezték: Ziukot). A Robotnik szerkesztését így Feliks vette át. (Egyébként Ziuk sem senyvedt sokáig a cári börtönben, a PPS tagjai egy jól sikerült akcióval megszöktették Szenpéterváron, és felrakták a legközelebbi Londonba menő hajóra.)

Feliksnek 4 évig sikerült a letartóztatást elkerülnie, de aztán 1904 végén őt is elérte az Ohrana keze. De ő sem sokáig ült a hírhedt varsói börtönben: az 1905-ös forradalom árja kiszabadította.

Ezt követően ő lett a PPS egyik fő ideológusa. Idővel, Ziukhoz hasonlóan ő is jobbnak látta az Osztrák-Magyar Monarchiába áttenni a lakóhelyét, ahol a hatóságok nemigen cseszegették a lengyel szocialistákat, sőt még örültek is, hogy itt valami oroszok elleni titkos szervezkedés készül. Míg Ziuk bombákat gyártott, fegyvereket csempészett, merényleteket szervezett az orosz hatóságok ellen a Kongresówka területén, Feliks szervezett minden mást, a párt stabil háttéremberének számított. Ziuk nagyon bízott benne, állítólag a végrendeletét is rábízta, mikor 1908-ban egy minden addiginál nagyobb vonatrablási akcióra készült, amiben könnyen otthagyhatta volna a fogát.

1912-ben azonban a PPS kettészakadt. Feliks és hívei megelégelték, hogy a jó öreg Ziuk mindenben egyedül akar dönteni, és az egész PPS-t militarizálni akarja, ahelyett, hogy valóban a munkások jólétével törődő szervezetet próbálna csinálni belőle. Ki tudja, mi lett volna, ha nem tör ki az I. világháború. Azonban mikor kitört, Feliks és Ziuk egyből kibékültek, és Feliks is besegített a Piłsudski-légió szervezésében, amennyire tudott.

1918, a lengyel függetlenség kivívása után a már legálisan működő PPS parlamenti képviselője volt, és továbbra is a párt egyik ideológusa, esze lelkiismerete. A pártügyeken és a társadalmi ügyeken kívül foglalkozott történeti kérdésekkel is: könyvet írt az ókeresztényekről, illetve a régi kereszténység közösségi, „kommunisztikus” eszméiről és gyakorlatáról.

1926-ban, mikor Piłsudski véres katonai puccsot hajtott végre saját kormánya ellen, akkor még sok szocialista lelkesedett érte, remélve, hogy le fogja törni a korrupciót. Feliks már ekkor figyelmeztetett mindenkit, hogy ennek nem lesz jó vége, mert félő, hogy Piłsudski, az egykori nagy harcos, mindenki Ziukja maga válik egy korrupt rendszert működtető erőszakos autokrata vezetővé.

És igaza is lett, de ezt már nem érhette meg. 1927 áprilisában halt meg. Temetésén még együtt búcsúzott tőle Piłsudski és a vele hamarosan végletesen szembekerülő PPS demokrata vezetői.