Motivációs film magyaroknak (azaz nekünk)

(Az előző bejegyzés azért készült, mert úgy éreztem, mindezt el kellett mondanom, mielőtt nekiállok kritikát/ajánlót írni A Lovasíjász című filmről. A film ugyanis kiváló lett, de a bemutatón a közönség jelentős része ahelyett, hogy a filmről, Kassai Lajosról, a lovasíjászatról, harcművészetről, sportról, spiritualitásról akart volna beszélgetni, belemerült „az Akadémia” elleni gyűlölködésbe. Szerintem nem ez volt a film üzenete. De kétségtelen, hogy a több mint két óra játékidőben van öt perc, amikor a Magyar Tudományos Akadémiát bírálják. De akinek ez jön le a film üzeneteként, annál szerintem komoly gondok vannak. Ezért ezen lépjünk is túl, és foglalkozzunk a film fennmaradó részével.)


Kassai Lajos egy tiszteletre és csodálatra méltó ember. Volt bátorsága nekivágni álmai megvalósításának vagy inkább önmaga megismerésének, egy csodálatos tudás megszerzésének. De ha csak azt nézzük: a semmiből egy új sportágat teremtett saját szabályrendszerrel. Ez a sportág pedig ma már az egész világon elterjedt, és én biztos vagyok benne, hogy pár évtizeden belül olimpiai sportág is lesz. Szóval: szerintem Kassai Lajos, a lovasíjászok legfőbb Kagánja, egy olyan ember, akire büszkék lehetünk, mint honfitársunkra. Éppen ezért: megérdemelt ő egy filmet. És a film igyekezett méltó lenni hozzá, amennyire lehet. De az élmény nem ér fel Kassai Lajos könyvének elolvasásával.

Bár talán nem is ugyanaz a feladata, mint annak. (Emellett természetesen a filmben is elhangzik sok mély és szép gondolat, ami a könyvben is benne van.)
A könyv egy folyamatot ábrázol egyébként, egy ember lelki fejlődésének és egy sportág születésének folyamatát. A filmből ez hiányzik, inkább egy állapotról szól, a mostani Völgyet mutatja be. Kevés szó van arról, hogy hogyan jutott el Kassai Lajos idáig, hogy egy világszerte becsült Nagy Kagán lett. Nekem éppen az hiányzott, hogy arról is halljunk, hogy ez micsoda küzdelmekbe került, és hogyan született az egész fokról fokra. De a film általában is inkább atmoszférateremtésről szól, mint történetmesélésről vagy ismeretterjesztésről. (Lehet, hogy jobb is így. A lovasíjászat érdekes dolog, a Völgy maga a csoda, és ezt érdemes szemlélődve nézni. Amikor ismeretterjesztés irányába mozdul el a film, abból csak áltudományos anyázás lesz, amint erről szó volt. Szerencsére ez nem tart sokáig.) Ezért is mondta a rendező, hogy ez nem annyira dokumentumfilm.
A hangulatteremtés azonban kitűnő: a jó ritmus teszi, hogy a több mint kétórás alkotás egy percre sem válik unalmassá. Megfelelően váltják egymást a szép álló- és a nagyon dinamikus képek. Az előbbieknél feltűnő, milyen sok a légifelvétel (nekem néha már túl sok volt, de ez persze egyéni vélemény). Az utóbbiaknál a rendező tudatosan alkalmazza az akciófilmeknél is bevált eszközöket: a gyors vágásokat, a több kameraállást és a nagyon erős hangulatfestő zenét. (A filmhez nem válogatták a zenét, hanem saját zeneszerzőt kértek fel. És a zeneszerzőt egy külön elismerő hátbaveregetés illeti meg, mert fantasztikus munkát végzett.)

A film Kaposmérőn (és a Völgyön) kívül elkalauzol bennünket a Világ két érdekes távoli pontjára is: Kínába, ahol Nagy Kagánunk a hunok nyomát keresi és Kanadába, ahol tanítványa,

Borsos Róbert terjeszti a lovasíjászatot a Kassai-féle szabályrendszerrel. Érdekes, de nem véletlen, hogy leglelkesebb követői egy indián rezervátum lakói. Erről még többet is szívesen megtudtam volna. (A kínai résznél szerettem volna, ha gyorsan vége van és befejezik végre a magyar történészek sértegetését. Nem mintha néha nem érdemelnénk meg, de lásd az előző bejegyzést.)

A legjobb részek mégis azok, amikor az edzéseket nézhetjük. Remek (és változatos) tippeket kaphatunk belőlük, mert a Kagán ötletekből kifogyhatatlan. (És a film kimondatlanul azt is hangsúlyozza, hogy mennyire fontos, hogy a ló is kilépjen néha a saját komfortzónájából.) Emellett láthatjuk, milyen jó az is, ha egy közösség, egy csapat formálódik, és milyen elengedhetetlen, hogy a közös fegyelmet, az együttmozgást is fejlesszük az egyéni technika mellett. („Ahogy a közösségi gyakorlatok a személyiséget, úgy a magányos edzések az egyéniséget hivatottak fejleszteni.” –mondja Kassai Lajos. Érdemes belegondolni, hogy a kettő nem feltétlenül ugyanaz.) De a Mester tanítványaival folytatott beszélgetéseiből azt is láthatjuk, hogy milyen fontos az egyén megőrzése is a közösség számára: különösen érdekes az a rész, amikor az ember értékéről és az elkallódásról beszélget egy nehéz sorsú tanítvánnyal.

(Edzőtáborban. A résztvevők fokozatuknak megfelelő kaftánban: Tanuló I.: kék, Tanuló II.: zöld, Tanuló III.: bordó, Mester I.: fekete, Mester II.: vörös, Mester III.: sárga. Igaz, ilyen fontos információk sem derülnek ki a filmből, csak a könyvből.)

A másik felemelő látvány a lovasíjász-világkupa megnyitója, amelyen huszonkét ország zászlóját lengeti a szél. És nemcsak külföldön élő magyarok jönnek a világ szegletéből, hanem mindenféle emberek. Ekkor döbbenhetünk rá igazán, mekkora kincs ez a lovasíjászat: olyan valami lehet nekünk magyaroknak, mint a japánoknak a Kendo vagy az Aikido, a kínaiaknak a kung-fu, az indonézeknek a pencsak-szilat, a braziloknak a capoeira, stb. Érdemes ezt megbecsülni.

Mindeközben feltűnő lehet, hogy a Kagán milyen keveset beszél magáról. (Mint ahogy maga a film sem véletlenül kezdődik a láthatatlan emberről szóló idézettel A láthatatlan emberből.) Ehelyett hosszú perceken át nézhetjük Kassai Lajost edzés közben, és rájöhetünk, hogy valójában ez a lényeg, nem az, hogy adatokat tudjunk meg róla. Mármint látni, hogy ez a kalandos életű, sokat látott, és még mindig sokat látó ember hogyan talál magának mindig új és új kihívást. Megnyert már minden versenyt (na jó, a sportágban, aminek ő dolgozta ki a szabályzatát, de nem csak abban) felállított több rekordot lövésgyorsaságban és az egy nap alatt leadott lövésmennyiségben, egy egész Világon nagyrabecsült iskolát vezet, de még mindig nem ül a babérjain. Ha másban nem, az új edzésmódszerek kitalálásában villogtatja a kreatvitását: lő korcsolyázva, egykerekű „monociklin” és kötéltáncolva, és az erőnléti edzésre is egészen ravasz módszereket dolgoz ki.

(A versenypálya modellje)
Összességében nem csoda, hogy a film a bemutatón zajos ünneplést kapott, de ez inkább magának Kassai Lajosnak szólt, mint a filmnek. De a film is megérdemli az elismerésünket, és Kaszás Géza a színészből most rendezővé előlépő művész is.

(Ő amúgy elkötelezett népszerűsítője minden lovassportnak a Vágtass velem című műsorban is. De ha már lovasíjászatról van szó nem hagyhatom megemlítetlenül azt a fun factet sem, hogy Koltay Gábor rossz emlékű Honfoglalás-filmjében ő játszotta Ond vezért.

Erre persze senki nem emlékszik már, mert ott neki sem volt más szerepe, mint az összes többi biodíszletként funkcionáló vezérnek: merengő tekintettel kellett hosszú snitteken át maga elé néznie, amit általában premier plánban mutattak. Ha jól emlékszem, egyedül Tas (Dörner György) volt közülük az, akinek volt egy csatajelenete is, így íjat is foghatott a kezébe. Ő viszont inkább ne készítsen filmet a lovasíjászatról meg úgy általában! De elég a gonoszkodásból!)

Kaszás Géza amúgy azt mondta, ő kerüli a dokumentumfilm kifejezést. Sokkal inkább motivációs filmnek nevezte az alkotását. (Annak tényleg jó.) Ennek kapcsán két fontos dolgot mondott még. Az egyik: szeretné, ha ez a film minél több iskolába eljutna. Én ezt nagyon támogatom, és remélem meg is tudom valósítani. (Természetesen meg is beszélném a látottakat a tanítványaimmal, és azt azért elmondanám nekik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem vén trottyok összeesküvése a Habsburgokkal, Hunfalvy Pál nem a Sátán, hanem egy jószándékú tudós volt, és hogy általában: lehet Kassai Lajost úgy is csodálni, hogy közben nem gyűlölködünk véres szájjal más magyarok és a magyar tudomány ellen, mint azok a Hiszen Kassai Lajos maga is segíteni és közösséget teremteni akar, nem magyar embereket elválasztani egymástól. Látjátok, én sem tudok túllépni azon, ha tisztes szakmámat vérig sértik...)
A másik dolog, amit a „motivációs film” kapcsán mondott Kaszás Géza:
„Mind Kassai Lajosok vagyunk.”
Vagyis: ha nem is lövünk mind lóhátról reflexíjjal, Kassai Lajos példája akkor is nagyon fontos üzenet: mindegyikünkben hatalmas energiák és lehetőségek vannak, és jellemünket, küzdeniakarásunkat csiszolva óriási dolgokra lehetünk képesek. És ki tudja, talán még valami egészen maradandót is sikerül megalkotnunk.

Gondolatok az őstörténetről

Már megint kénytelen vagyok mindenféle mocskolódásokat hallgatni a történettudomány ellen, „az Akadémia” ellen, az én egész szakmám ellen. Már jónéhányszor kifejtettem, mi a bajom ezzel, de lehet, hogy jól tenném, ha újra belevágnék.
Az élet nagyon sok területén az a baj, hogy duális (vagy-vagy, fekete-fehér, igen-nem, jó-rossz) ellentétpárokat alkotunk, ott is, ahol nem kéne. Így van ez az őstörténeti elméletek területén is. Azt hiszitek az ún. „finnugor-elmélet” meg minden más kizárja egymást? Miért zárná ki?

Úgyhogy most történészként újra elmondanám a gondolataimat a magyar őstörténetről a tisztázás kedvéért.

1. Nincs olyan, hogy „akadémizmus” meg „finnugrizmus”. Ezek csak az ezeket szidalmazók fejében léteznek. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) nem egy törvényhozó testület (legfeljebb a helyesírás területén), hanem vitafórum, a tudományos elméletek ütköztetésének terepe. Az „Akadémia” nem állít olyat, hogy a „magyar nép finnugor eredetű”. Legfeljebb az Akadémia tudósai közül sok, akinek ez a szakterülete azt állítja, hogy a magyar nyelvnek van egy finnugor rétege is. Ezt egy csomó tudományos ténnyel lehet igazolni. Ez nem zárja ki, hogy a nyelvünknek legyen török, mongol és iráni rétege is. A sok réteg egymásra rakódhatott, és ez hozhatta létre azt a csodálatos, képszerű és költői nyelvet, amit magyar nyelvnek nevezünk.

2. Egy népnek nincsenek „személyi adatai”. Mindig elfelejtik, hogy nem egy ember történetéről beszélünk, hanem sok ember történetéről beszélünk, egy nép, egy közösség történetéről beszélünk. Egyetlen emberről meg lehet mondani, hogy mikor és hol született, kik a szülei, stb. Egy közösségről, ami sok emberből áll, ilyen egyértelmű kijelentéseket nem tudunk tenni. Gondolj bele: ha tagja vagy egy közösségnek, mindig meg tudod mondani, az mikor keletkezett? Nem tudod. A tagokról, akikkel közösséget alkotsz pedig mielőtt a közösségbe kerülnél azt sem feltétlenül tudod, hogy a világon vannak. Ez nem zárja ki aztán jól tudjatok együtt dolgozni. És jó közösséggé pedig ez utóbbi, az együttműködés képessége tesz benneteket, nem az, hogy milyen régóta vagytok együtt. Az meg, ha sokfelől jöttök, erő is lehet, ha össze tudjátok adni a magatokkal hozott tudást.

3. Mit tudunk biztosan a magyarságról? Azt, hogy hét törzsből állt össze! (Más adat szerint: 7+3 kabar, azaz a Kazár Birodalomtól elszakadt „szökevény” törzsből.)

De hogy az a hét (tíz) külön-külön honnan jött, arról semmi biztosat nem tudunk, csak feltételezések vannak. Ellenben a magyar nyelvben találhatóak török, iráni és finnugor elemek is. Miért ne lehetne, hogy az a hét (+3) törzs, amiből összeállt a magyarság még más-más nyelven beszélt, aztán összeállt egy egésszé? (Nem akarom azzal fárasztani magam, hogy megint azt fejtegessem: nem a régisége határozza meg valaminek az értékét.)

4. A finnugor népek egy csodálatos kultúrát hoztak létre az évszázadok vagy tán évezredek alatt. Mégha nyelvrokonok lennénk is: mi szégyelnivaló van ezen? Az hogy nem lovon jártak? Ezt csak az élőhely jellegzetességei adták. Egyébként annyi néppel próbáltak már rokonítani minket, nem is volt mindegyik lovasnép. Vagy az a baj, hogy a finnugor népek nem alkottak államot, nem voltak hódító népek? Erre menne ki a dolog? A szuomenek (finnek) az utolsó két évszázadban megcsinálták a maguk példátlanul sikeres államát, demokráciával, szociális törődéssel, történelmi belső konfliktusaik kibékítésével, a népi kultúra ápolásával. (És ősi népi kultúrájuk akár még hasonlíthat is a miénkhez.) És még harci erényeiket is megmutatták a téli háború folyamán. Miért kellene őket gyűlölni?

5. Nem létezik tehát „finnugrizmus”, csak „antifinnugrizmus” azoknak a fejében, akik a „finnugrizmust” elképzelték maguknak, mint ellenséget. Ez az „antifinnugrizmus” azonban túl sok undorító dologgal kapcsolódik össze: az Akadémia-ellenességgel, amiből tudomány-ellenesség lesz. A tudomány-ellenességgel, amiből az öncélú tekintélyelvűség lesz. Az öncélú tekintélyelvűséggel, amiből a kemény tekintélyuralom áhítása lesz. Mindezekből a modern nemzettudat elvetése lesz (a Tudományos Akadémia minden modern nemzet intézménye, és a kör bezárult). Középkori minták a feltétlen behódolás, az elnyomás áhítása. És etnikai gyűlölködés. Etnikai gyűlölködés egyfelől a csodálatos kultúrájú, (szerintem) csodálatosan szép nyelvű szuomenekkel szemben, akinek egészséges, modern nemzettudata és modern nemzeti intézményrendszere nyelvtől függetlenül is minta lehetne számunkra, ha hajlandóak lennénk tőlük tanulni. És etnikai gyűlölködés mindenki más ellen is, a „tiszta vér” tévhite alapján.

Off-topic:
(6. Igen, tisztában vagyok vele, hogy vannak történelmünknek olyan dolgai, amiket ma szándékosan elhallgatnak. Én éppen egy ilyen területtel foglalkozom. A népi kollégiumi mozgalommal, ami hungarikum volt, egy csodálatos pedagógiai és társadalmi intézményrendszer. Most ezt a magyarok által alkotott kincset politikai okokból akarják nyomtalanul kitörölni a fejünkből, hogy többek között éppen az „antifinnugrista” és „antiakadémista” gyűlölködés eszközét felhasználva egy tekintélyelvű tudományellenességet verjenek belétek, hogy elfelejtsétek azt, hogy voltak Magyarországon a demokráciának, a társadalmi életnek ilyen eredeti iskolái is.)

Egy szántóvető kormányfő

142 éve, 1874. január 24-én született Wincenty Witos, a lengyel parasztmozgalom emblematikus vezére. Zseniális autodidakta, a művelt, világ dolgai és az irodalom iránt érdeklődő, politizáló parasztgazda típusa volt. Sok szempontból emlékeztethet Veres Péterre, többek között azért mert Lengyelországban ő volt az a parasztpolitikus, aki miniszter korában is csak csizmában és nyakkendő nélkül jelent meg a parlamentben, és a politizálás mellett nem hagyott fel gazdasága művelésével sem. Azonban ellentétben Magyarország „Péter bácsijával” (aki mindig inkább írónak tekintette magát), Lengyelország „Wincek bácsija” sokkal inkább volt profi politikus: értett a titkos tárgyalásokhoz és a ravasz kompromisszumokhoz, a taktikázáshoz és a háttérbe húzódáshoz is. (Amellett ő sem volt híján az írói talentumnak: visszaemlékezéseinek elején szinte szociografikus igényű körképet rajzolt szülőföldjéről.)

Szülőfaluja a dél-lengyelországi Wierzchosławice, nem esik messze Józef Bem apó szülővárosától, Tarnówtól. Módos gazda fiaként az Osztrák-Magyar Monarchiában nőtt fel, ahol az államuktól megfosztott lengyelek jóval szabadabban szervezkedhettek és politizálhattak, mint a Német Császárságban vagy az Orosz Birodalomban. A fiatal Wincenty a közügyekkel való foglalkozást a Przyjaciel Ludu (’Nép Barátja’) című újság lelkes olvasójaként, majd helyi tudósítójaként kezdte. Mivel kitűnt eszével és tárgyalókészségével megválasztották faluja bírójának. Később a közigazgatásnak és az államigazgatásnak minden szintjét végigjárta: volt körzeti (járási) elöljáró majd a Galíciai Parlamentben képviselte régióját, végül a galíciai Lengyel Népi Párt (Polskie Stronnictwo Ludowe – PSL) tagjaként bejutott az Osztrák Államtanácsba is. Udvarias, de mindig határozott véleményt megfogalmazó emberként ismerték.

(A PSL küldöttei az osztrák Staatsratban. Wincenty Witos jobbról a harmadik)

1918-ban Lengyelország 123 év után visszanyerte a függetlenségét. Witosnak ekkor része volt az új lengyel közigazgatás kialakításában, és lehetőséget kapott egy már jóval nagyobb befolyással rendelkező, országos parasztpárt vezetésére is. Élete egyik nagy feladatát 1920-ban kapta meg. Az ún. lengyel-bolsevik háború idején ő lett Lengyelország miniszterelnöke, rá várt a feladat, hogy megszervezze a védelmet az ország területére lépő (valójában ellentámadó) Vörös Hadsereggel szemben. Sok szempontból neki köszönhető, hogy a parasztok tömegei védelmére keltek az új lengyel államnak, és beálltak annak hadseregébe, így végül is sikerült a vörösöket visszaszorítani.

Witos ezután még kétszer viselte a kormányfői címet, de ekkor már egyik alkalommal sem volt túl sikeres. 1923-ban nem tudott úrrá lenni a válságon, 1926-ban pedig hivatali ideje mindössze négy napig tartott.

(A harmadik Witos-kormány 1926 májusában)
Az történt ugyanis, hogy Józef Piłsudski marsall, a lengyel-szovjet háború első számú hőse, „a haza megmentője” fegyveres puccsot hajtott végre a harmadik Witos-kormány ellen. Két napi lövöldözés után Witos a további vérontás elkerülése érdekében lemondott. Piłsudski nem foszotta meg őt a képviselői mandátumától, annyi történt, hogy Witos és pártja ellenzékbe került. Ellenzékben azonban sokkal sikeresebb volt, mint kormányon. Bár korábban elsősorban a kereszténydemokratákat tekintette fő szövetségesének, 1926 után már inkább a szociáldemokratákban talált harcostársakra. Együtt léptek fel a Piłsudski-rendszer egymást követő antidemokratikus intézkedései ellen, igyekeztek ösztönözni a társadalmi ellenállást a katonatiszti klikkek diktatórikus kísérleteivel szemben. Az eredmény: a lengyel falvak népe addig soha nem látott egységbe tömörült, demokratikus társadalmi mozgalmat kezdett önmaga megszervezésére és a gazdasági válság súlyos következményeinek elhárítására. Witos ebben a folyamatban legendás, emblematikus ellenzéki vezérré lett, akinek szavára sokan hallgattak.

1931 és 1933 között aztán a hatalom egy hosszú koncepciós perben kísérletet tett a parasztvezér elhallgattatására.

(A per népipárti vádlottjai (b-j): Kazimierz Bagiński, Wincenty Witos,Józef Putek és Władysław Kiernik)
Végül másfél év börtönre, és 3 év közügyektől való eltiltásra ítélték Witost, aki azonban nem vonult be büntetését letölteni, hanem emigrált Csehszlovákiába (vele tartott Kazimierz Bagiński is). A régi jó gazda Rozsnyó környékén vásárolt egy kis földet, és azon gazdálkodott. Közben azonban, amennyire a távolból lehetett, továbbra is ő irányította az ellenzék egyik fő erejének számító Lengyel Népi Pártot. Alakja ekkor még nagyobbra nőtt a lengyel parasztok szemében. Az 1937. augusztusi véres események, mikor a rendőrség vérbefojtotta a lengyel parasztság országos sztrájkját, csak növelték a Népi Párt összetartását.

A kormányzat végül a német fenyegetés árnyékában 1939-ben elengedte Witos büntetését, így a népszerű parasztvezér hazatérhetett. 1939 őszén ő is a német megszállók fogságába esett. Sorsa szerencsésebben alakult, mint pártja más vezetőié (például helyetteséé, Maciej Ratajé, akit a németek lelőttek, vagy a párt ideológusáé, Stanisław Miłkowskié, aki koncentrációs táborban halt meg). Witost a németek fogságban tartották, de nem bántották. Egy lengyel bábkormány élére akarták állítani, amire ő azonban soha nem volt hajlandó.
1945-ben szabadult ki, már súlyos betegen. Még megérte pártja újjászervezését (amely a II. világháború utáni évek legnagyobb pártja lett Lengyelországban), és pártelnökké választását, de 1945 októberében meghalt. Az új Lengyel Népi Pártnak súlyos harcokat kellett megvívnia a kommunista Lengyel Munkáspárttal, és bár egy tiszta választáson biztosan győzelmet aratott volna, 1947-re teljesen kiszorították a hatalomból. (A későbbiekben azonban nem szüntették meg, a többpártrendszer látszatának fenntartása érdekében továbbra is megmaradt.)

Wincenty Witos érdekes életet élt. Alakjára ma is hálával emlékeznek Lengyelországban. Ha nem is a legalacsonyabb sorból emelkedett fel, de életútja azt példázza, milyen nagy lehetőségek állhattak egy egyszerű parasztember előtt a XX. században, ha adottságaival és képességeivel jól tudott élni, amellett azt sem felejtette el, honnan jött, és kész volt tenni a hozzá hasonló emberekért.

(Jerzy Sagan Wincenty Witos szerepében Az elnök halála című filmben 1977-ben. Ugyanő játszotta a parasztvezért a film két évvel későbbi folytatásában, Az államcsínyben is. Ez utóbbi Piłsudski puccsáról, és Witos peréről is részletesen szól.)

Versek (Kölcsey)

Ma ugye azért van a Magyar Kultúra napja, mert Kölcsey Ferenc január 22-ére dátumozta a Himnuszt (illetve a Himnusz a magyar nép zivataros századaibólt). Kölcsey Ferencről mind tanultunk az iskolában, és boldog, aki tovább jutott annál, hogy ő írta a Himnuszt meg a Husztot. Mi szerencsére tovább jutottunk ennél. A Himnusz egy jó vers (még ha nem is feltétlenül nemzeti indulónak való lenne) és a Huszt is az, de ezek csak egy jéghegy csúcsai, nem is feltétlenül a legszebb csúcsai.
Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer a színpadon kellett eljátszanom Kölcsey Ferencet. (Már akkor is jól tudtam hunyorítani a bal szememmel, márpedig a valóságban ő is a bal szemére volt vak. De nem ezért kaptam meg a szerepet…) Akkor a szerepre való készülésként rengeteg versét elolvastam Kölcseynek (Ferkének), meg a Parainesist is, szóval mindent, amit tudtam, meg persze az összes életrajzát is. Akkor csodálkoztam csak el, hogy micsoda verseket írt ez az ember. Szinte már „modern” verseket a XIX. század első felében! Akkor szerettem meg végképp. A közéleti pályája meg, nos az mindig szimpatikus volt nekem. Olyan ember volt, aki tudta, hogy a nemzeti élet megteremtése a nemzeti művelődés megteremtését jelenti. Ezért tevékenykedni pedig van olyan dicső dolog, mint nemzeti zászlók alatt verekedni. Sőt, általában a művelődésszervezés dicsőbb is.
Úgyhogy most következik néhány vers Kölcsey Ferenctől, a Magyar Kultúra Napja alkalmából:

Kölcsey Ferenc:

A költő

Két istenasszony amidőn születtem

Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,

S most, mint örökre vidám grácia

Szelíd tavaszban lengenek mellettem

Egyik, kitől az égi lantot vettem,

Az édesen ömlő Harmonia;

Másik te vagy csendes Fantázia,

Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem

Amannak oltárt nyögdelő szelek

És búsan ömlő csermely zúgásánál

Echónak ellenében szentelek

Neked virító bükkjeim sátoránál,

Merengve hallván a Dryasokat,

Fűzök hakadba rózsalombokat

A Szabadsághoz

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,

Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,

Fennröpültedből kegyesen mosolygván,

Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő

Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,

Ints, zajos habként dagadozva várom

Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja

Fenndicsőséged ragyogó világát,

S megszokott rabság’ kezein tudatlan

Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,

Mert gyakor szélvész kavarog fölötted,

Mert halálhörgés diadalmi pályád

Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint

Villogó szélvész dörög is körűlem.

S zöld borostyánod noha fürteid közt

Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,

Csókodat várom szerelemben égve,

Csókodat szomjún epedő ajakkal,

Jer, ne tagadd meg!

Költő

A költők lángkebelében

Kínos, édes érzelemmel

Mely derűlet s alkony vív!

Mondjátok meg, ó, mi az,

Ami búban és örömben,

Kedv s keserv pillantatában

Itt benn habzik, itt benn küzd,

S mély titoknak fátyolában

Mennyet s poklot rejtve sző?

Nékem is pirúlt az élet,

Mint tavasznak hajnala,

S milliom szín pompájában

Fennragyogva szállt felém.

És feküdtem szép ölén,

Szívtam kelyhe balzsamát,

S mért hogy a legédesebb csöpp

Fájdalommal elvegyűlve

Forra végig ajkamon?

Röppenj, röppenj, szűk Jelenlét!

Keskeny nékem e határ;

Múlt s Jövő tekintetemnek

Messze, messze, messze int.

Ismeretlen, szent Haza!

Hol vagy, ah, rendelve nékem?

Nyugtalan szív, merre vágysz?

Intés

Zeng hazát és zeng szerelmet,

Magyar hű nép, a lant;

Ó ne bánd, ha lágy hangjától

Szíved meg-megdobbant!

És ne bánd, ha lágy hangjától

Szívedre bánat gyűl;

Mélyen az tekint magába,

Ki bús érzésben űl.

Jer, borúlj el csendes órán,

Múltról jövőig hass;

Vágyva pillants föl, magasra:

Mint naphoz küzdő sas.

Vágyva pillants föl, magasra,

Im itt, ami fenntart:

Könny a szemben, láng a mellben,

S a kézben ősi kard!

Vonulunk

Ismét felvonultunk. Ezúttal a Lengyel Nagykövetség előtt, hogy kinyilvánítsuk SZOLIDARITÁSunkat lengyel barátainkkal, akiknél ugyanarra készül a kormány, mint nálunk, csak sokkal gyorsabban.

Ott, Polákországban még nem törték meg a népet. Ott még van civil társadalom és társadalmi önvédelem. Az ország nagy városaiban többezres tömegek vonulnak fel. Nálunk?

Én abban bíztam, hogy mindenki felbuzdul a lengyel példán, és tömegek fognak vonulni. Ehhez képest maroknyian voltunk. Kicsit csalódtam, bár adott pillanatban magával ragadott a lelkesedés. Énekeltem a Muryt, a Lesz még Magyar Köztársaságot és azt, hogy "Törd a kerítést, a falakat át!" Felváltva kiáltoztam az anyanyelvemen és lengyelül...

Jól sikerült? Felvettük a kapcsolatot a KOD-dal (Demokráciavédelmi Bizottsággal - Komitet Obrony Demokracjival). Megmutattuk, hogy két nép barátságát demonstrálni nem csak talpnyaló janicsárokkal lehet. Első, tétova lépést tettünk. De lesz-e folytatás? Nem tudok szabadulni egy kellmetelen gondolattól, ami annak kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy tavalyelőtt és tavaly cikksorozatot írtam a II. világháború alatti a magyar ellenállási mozgalomról, aztán tavaly pedig a lengyel ellenállási mozgalommal foglalkoztam: mintha már akkor is az lett volna, mintha ma is ez lenne: a polák azért harcol teljes erejével, hogy az életét megváltoztassa, hogy a veszélyt elhárítsa, azért harcol, mert reménye van a győzelemre. A magyar mintha csak azért harcolna, azért állna ellen, hogy becsületét mentse (vagy hogy utólag bosszút álljon?), nem azért, mert hisz a sikerben, hanem hogy elmondhassa: ő mindent megtett. Vagy nem így van? Talán több reményünk van?
Aznap fogalmazódott meg bennem ez is:

Dobd le a súlyt!

Most is itt lépünk menetelve sorban,

Itt van, itt zászlónk szabadult kezünkben,

Elszakítván sok köteléket, zúgjuk:

Törd a kerítést!

Ím a fal mit Jacek Kaczmarski rombolt;

Itt van-é lelkünkben vagy egyéb helyen tán?

Lábra ráfonva nehezülve megtart?

Lépni nem enged?

Tán egész máshol? Nehezék a nyelven,

Tán e súly nyomja a mi szíveinket,

Tán ez itt hozzád, ami szólni nem hagy,

Ím ez a béklyó!

Tán ez a súlyos zsák a mi vállainkon,

Ez kötöz, s kezünk sose érhet össze...

Kell-e háborgás a koloncok ellen?

Kell-e az ének?

Mert ha félelem jön a rút bilinccsel,

Lánc lesz ez majd hajdani szép szavakra,

Jőn-e ember majd, ki az énekünkre

Felkerekedne?

És ha visszhang támad a jelszavunkra,

Visszahozhat egykori tűnt bizalmat?

Azt, mit önkény és fanatizmus elvesz

A mi hazánktól?

Száműzöttek Serege XX.

A spanyol polgárháború magyar önkéntesei

A spanyol polgárháborúról, amelyben a diktatórikus és fasiszta és ultrakonzervatív erők csaptak össze a sokszínű köztársasági erőkkel, már többször is szó esett. (Arról is szó volt már, hogy hogyan kapcsolódik mindez a Csillagok háborújához.) Bemutattunk róla egy kiváló történelmi filmet, illetve számos bejegyzésben utaltunk rá. Arról is írtunk már, hogy miért nem kell szerintünk félni az ebben résztvevők emlékének ápolásától, még akkor sem, ha egy részük kommunistának vallotta magát.

Most a Száműzöttek Serege-sorozat keretében egy külön bejegyzést szentelünk a köztársasági oldalon harcoló magyaroknak. Az adatokat ehhez főleg Györkei Jenő és Harsányi Iván műveiből veszem, akik mindketten hosszú időt szenteltek a téma kutatásának (és látszik rajtuk a történészi igényesség is, nem mondhatni, hogy propagandaműveket alkottak volna).
A spanyol polgárháború 1936 júliusában kezdődött, mikor egy erőszakos spanyol katonatiszti csoport javarészt marokkói katonákból álló csapatokkal megkísérelte átvenni a hatalmat, és megdönteni a República Españát. Ez nem sikerült, de őket elsőre legyőzni sem sikerült. Egy szörnyű, évekig tartó harc kezdődött.
A Hitler- és a Mussolini-féle rezsim nyíltan a „birodalmiakat” támogatta. (Nevezzük most így őket az egyszerűség kedvéért, hiszen valóban arról beszéltek, hogy Spanyolországot újra hódító nagyhatalommá kívánják tenni.) A Szovjetunió, csak fű alatt, a köztársaságiakat. (Ennek előnye a köztársaságiak számára a fegyverhez és szakértőkhöz jutás, hátránya pedig a szovjet katonai tanácsadók intrikái, hatalmaskodó visszaélései, és az ország aranya egy részének ellopása lettek.) Viszont ezen kívül is sokan jöttek a Világ minden részéről mindenféle emberek a köztársaságiak oldalán harcolni; és egyáltalán nem csak kommunisták meg szociáldemokraták. Állítólag 53 féle nemzetiség harcolt a spanyol köztársasági hadsereghez csatolt „nemzetközi brigádokban” (magyarosabban: nemzetközi dandárokban), legtöbben franciák (8000-en), németek (5000-en), olaszok (5000-en), ezen kívül britek, amerikaiak, írek, kanadaiak, lengyelek/polákok, jugoszlávok, svédek, stb.

A magyar harcosok számát ma 1200 és 1500 körülire teszik. Györkei Jenő szerint közülük 965-nek lehet tudni a nevét, ezek közül 253 azok neve, akik elestek a harcban. Hogy összesen mennyien haltak meg a magyarok közül, arra nem találtam becslést. Egyébként ez a másfél ezrednyi magyar nem egyszerre harcolt a fronton: folyamatosan érkeztek 1936-tól 1938-ig, és az elesettek helyére léptek az újak. A magyarok közül nagyon sokan az előtte való években Franciaországban éltek, közvetlenül onnan mentek át a Pireneusokon. Jócsik Lajos szerint nagyon sok szlovákiai, felvidéki magyar is volt, akik Spanyolországba mentek, de őket sokszor a kilátástalanság elől való menekülés vezette.

Az első magyarok már 1936 nyarán-őszén megérkeztek Spanyolországba. A nemzetközi egységek kiképzőhelye Albacetében (Castilla-La Mancha tartományban) volt. Kezdetben a nagy sietségben teljesen vegyes egységeket szerveztek, de már akkor (és később még inkább) igyekeztek az azonos nyelven beszélőket együtt tartani. Ha elegen voltak már hozzá, önálló századba, majd zászlóaljba szervezték őket. Nemzetközi dandárokból öt volt (XI., XII., XIII., XIV. és XV. sorszámmal). Az egyes zászlóaljakat időnként áthelyezték egyik dandárból a másikba, aszerint, hogy hol mekkora veszteségeket kellett pótolni. A magyarokat 1937 áprilisában szervezték önálló zászlóaljjá. Ki mással, mint a polákokkal (lengyelekkel) kerültek egy helyre. A lengyel egységet a XIX. századi szabadságharcosról, Jarosław Dąbrowskiról nevezték el, így később az egész XIII. dandár neve Dąbrowski-brigád lett.

A magyar egységek leghíresebb és legnagyobb csatái:

1936. október-november: Madrid védelme: a köztársasági csapatok (sok külföldi és a város lakosságának áldozatos segítségével) sikerrel védték meg a fővárost a birodalmiaktól. A magyarok a Manzanares folyó hídjánál harcoltak legtöbben. Erről szól a Madrid védői is, amit biztos hallottatok már.

1937. február 14-28.: a jaramai csata: ez is Madrid tehermentesítéséért folyt. Végeredménye: nehéz és nagyon nagy veszteséggel járó köztársasági győzelem (Györkei adatai: a köztársaságiak vesztesége kb. 15 ezer fő, a „birodalmiaké” kb 20 ezer fő). Talán emiatt volt, hogy a híres amerikai dalnok Woody Guthrie mint vesztes csatáról szólt róla, az amerikai Lincoln-zászlóaljról szóló dalában.

1937. március 9-18.: a gualadajarai csata. Itt viszont egyértelmű és fölényes köztársasági győzelem született, és ebben fontos része volt a magyaroknak is.

1938. július 24-25.: átkelés az Ebro folyón. Györkei Jenő szerint: „Az ebrói offenzíva egyike volt a legjobban átgondolt, megtervezett és tervszerűen végrehajtott köztársasági hadműveleteknek, de ugyanakkor az egyik legvéresebb és legnehezebb harca is volt az egész spanyol polgárháborúnak.” (Lásd:Györkei Jenő: Magyar önkéntesek a spanyol polgárháborúban). A köztársaságiaknak itt hatalmas túlerő ellen sikerült helytállniuk, de ez megint elég sok magyar életébe is belekerült. Erről is van egy dal.

1938 végén és 1939 elején a köztársasági csapatok már visszavonulásban voltak, ekkor a nemzetközi egységeket is fokozatosan kivonták az országból (Catalunyán/Katalónián át vonultak vissza Franciaország felé.) A Dąbrowski-dandár állítólag az utolsók között, 1939 februárjában lépte át a francia határt. A legtöbb magyar harcos ezután évekre francia internálótáborokba került. Voltak, akik a II. világháború alatt csatlakoztak a francia ellenállókhoz.
A II. világháború után legtöbbjük hazatért Magyarországra. Egy darabig megbecsülték őket, aztán... Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy ők a kommunista diktatúra haszonélvezői voltak. Éppen ellenkezőleg. 1949-ben és azután sokakat közülük börtönbe zárt vagy megfosztott állásától a Rákosi-rendszer. 1956 nyarán tartott találkozójukon sokan közülük el is ítélték Rákosit, és sürgették Nagy Imre visszajövetelét. 1956 után a Kádár-rendszer viszont igyekezett azt éreztetni velük, hogy becsüli őket, és legendát teremteni nekik.

(A magyar önkéntesek egy csoportja, rákattintva kinagyítható)
Néhány magyar harcos sorsa, csak úgy kiragadott példaként, de egyben persze szemléltetésként:

Zalka Máté: már többször szóltunk róla. Azon két magyar egyike volt, akik tábornoki rangot értek el a spanyol hadseregben. (A másik egy bizonyos Gál János). Meghalt 1937 júliusában Huescánál, mikor egy aknavető lövedéke az autója mellett csapódott be, és a szilánkok szétlyuggatták a kocsit.

Rajk László „Firtos” : a legismertebb magyar harcos (Zalka Máté mellett), aki részt vett a spanyol polgárháborúban. 1937 őszétől volt Spanyolországban, barátságos embernek, jó bajtársnak ismerték. A francia táborokban is részben ő tartotta a lelket a többiekben. Magyarországra 1941-ben tudott hazatérni, akkor is titokban. Részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében. A II. világháború után évekig volt kommunista belügyminiszter, majd külügyminiszter, mígnem 1949-ben egy koncepciós perben a Rákosi-rezsim felakasztatta. Amilyen rendes ember tudott lenni egyénileg, olyan kíméletlen volt belügyminiszterként, de egy biztos: soha nem intrikált mások ellen, soha nem próbált nyalni senkinek, egyenes, őszinte ember volt. Valószínűleg ezért is tartott a Rákosi-rezsim a népszerűségétől.

Szalvay Mihály „Csapa”: palóc kőműves, aki a háború előtt évekig Belgiumban dolgozott. A spanyol polgárháborúban tehetséges katonának bizonyult, hamar feltört a ranglétrán. Madrid védelménél már a magyar géppuskások parancsnoka volt. 1937 őszétől a Dąbrowski-dandár magyar zászlóaljának parancsnoka volt. Mint egy klasszikus akciófilmben, még a párját is megtalálta a harcok alatt egy katalóniai magyar vendéglős lányának személyében. A háború után a francia hatóságok internálták, majd Észak-Afrikába, Algériába vitték át. Innen egy nemzetközi egyezmény értelmében engedték a Szovjetunióba távozni. A szovjetek meg Jugoszláviába küldték, így a II. világháború végét már Tito partizánjai között harcolta végig. Utána hazajött, és a Magyar Honvédség tisztje, idővel a Határőrség parancsnoka lett. Utolsó éveiben Nagy Imre híve volt, 1955-ben halt meg. (Becenevét onnan kapta, hogy sokan Vaszilij Csapajevhez hasonlították.)
Most pedig néhány kevésbé ismert név:

Weigl Manó: bádogos Pápáról. Madrid védelménél még ő volt a magyarok parancsnoka, de súlyosan megsebesült, így hadirokkantként hamar leszerelték. De a háború végéig Spanyolországban maradt. Később visszatért Magyarországra, és folytatta bádogosi munkáját.

Jász Dezső: kalandos életű újságíró és történész volt. Magyarországon, majd a Tanácsköztársaság katonája, a román támadástól védte a haza határait. Emiatt menekülnie kellett. A Felvidéken, majd Erdélyben volt magyar lapok munkatársa. Aztán a román hatóságok elől is le kellett lépnie. Bejárta Európát, és végül ő is Spanyolországban kötött ki. A köztársasági hadseregben ezredesi rangig vitte. Elismert riportszerző volt, történészként pedig a francia hugenották történetével foglalkozott.

Marschall László: munkás-srác Kispestről, amellett tehetséges amatőr újságíró is. Alig múlt húsz éves, amikor Spanyolországba ment 1936-ban. A végére főhadnagyi rangig jutott. A spanyol polgárháború után ő is Franciaországban maradt, ott harcolt az ellenállásban a németek ellen. A II. világháború legvégén Charles de Gaulle hadseregében ő lett a magyar egység, a Petőfi-egység parancsnoka. Aztán 1945-ben visszatért Magyarországra, rendőrtiszt lett. Később kitúrták a rendőrségtől, ekkor elment sportújságírónak, egy időben ő szerkesztette a Népsportot. 1949-ben Rajk Lászlóval együtt őt is ártatlanul perbe fogták, és felakasztották.

Mező Izsák „Dinge”: a spanyol polgárháború után Belgiumban harcolt, majd ő is hazatért. 1945 után inkább a Mező Imre nevet használta. Nem tartozott Rákosi talpnyalói közé, bár Rajkék igazságtalan kivégzése ellen sem tiltakozott, inkább meghúzta magát. 1956-ban mégis kinyírták a Corvin-közi felkelők a Köztársaság téri pártház ostromakor. Pedig valószínűleg csak rosszkor volt rossz helyen. Lehet, hogy ha máshol van, Nagy Imre munkatársa is lehetett volna.

Csatári Kálcsics József: szintén Belgiumba kivándorolt magyar munkás. A spanyol háborúban a legjobb magyar katonák egyike. A II. világháború alatt sikerült visszajutnia Belgiumba, és ott harcolt az ellenállásban. Utána hazatért Magyarországra, és a Honvédség tisztje lett. A Rajk-per alatt őt is kirúgták, és csak 1957 után vették vissza. Ezután azonban ezredesi rangig jutott. (Vezetéknevei közül akkor már csak a Csatárit használta.)

Újrahasznosított kirakó

„Vágytól részegen ébredő erő,
A tavaszi indulat mélyről tör elő.”
(Kovács Ákos: Minden, ami szép volt)

Jó sok bejegyzésen keresztül ígérgettem nektek, hogy hamarosan elmegyünk, és megnézzük az új Csillagok háborúja-filmet. Ezalatt alaposan kiértékeltük az eddigi Hexalógiát is. Közben végre tényleg sikerült megnéznem a filmet, csak nem jutottam odáig, hogy megírjam a magam kritikáját. És hogy nem vigyáztam, mások már mindent megírtak vagy elmondtak a filmről előttem, amit meg lehetett írni.
Ugyanakkor még mindig elvárás, hogy (azok kedvéért, akik még nem látták) spoilermentes kritikát írjunk.

Hát jó, megpróbálom, bár néha kezdem elveszteni a fonalat, hogy ennek a filmnek az esetében mi számít spoilernek, és mi nem.

Átrendezés?
Első gyors értékelés: a film nekem tetszett. Elégedetten távoztam.
Legfőbb félelmünk az ún. „Disney-para” (vagyis az attól való félelem, hogy egy Disney-rajzfilm, azaz egy lebutított dalolászós izé lesz kedvenc űreposzunkból) szerencsére nem igazolódott.

Valószínűleg arról lehet egyébként szó, hogy most már a Disney Stúdió is kezdi belátni, hogy a mai filmkészítésnél nem feltétlenül tartható az az út, amit annak idején Walt Disney kijelölt. Még a rajzfilmeknél sem, hát még az élőszereplős filmeknél...

Ez nem jelenti azt, hogy ne vettem volna észre egy fontos dolgot: Az ébredő Erő tulajdonképpen ugyanaz, mint az Új remény. Annyira ígérgették, hogy ez most az eredeti Trilógiához való visszatérés lesz, hogy végül nem is csináltak mást, mint hogy szétszedték az eredeti Trilógiát (elsősorban annak első filmjét, az Új reményt) és az elemeket kicsit más kombinációban újra összeillesztették. Hogy melyek ezek az elemek, azt megint elmondták már mások (lásd pl. Párhuzam-polka), de ha nem olvastatok mindenféle kritikákat (azaz nem hagyjátok befolyásolni magatokat, mint én), akkor is könnyedén rájuk fogtok ismerni. Én most csak egy ilyen elemre hívnám fel a figyelmet, amit más kritikák még nem írtak meg: ugye felfedeztük, hogy az első filmben (az Új reményben) még úgy tűnik, hogy Wilhuff Tarkin admirális a magasabb rangú tiszt Darth Vadernél. Még ezt az elemet is visszahozták: a gonoszoknál most is van egy Legfőbb Vezér (bizonyos Snoke), mint a Császár megfelelője, aki most még csak a háttérből irányít van egy feketemágus illetve sith nagyúr vezető (bizonyos Kylo Ren), és van egy rangban felette állni látszó, vagy vele egyenrangú, mindenesetre más hatáskörű, ezért vele vetélkedő technokrata vezető, bizonyos Hux tábornok.

Egyébként mind Huxot, mind Kylo Rent fiatal színészek játsszák, mintha ezzel akarták volna jelezni, hogy az itteni gonosz, az Első Rend, valami új, és fiatalosabb erő a régi Birodalomnál, csak részben akarja azt lemásolni.

Vagy mégis másolni akarja? Ez egy érdekes kérdés, de ezt sokszor feltehetjük a filmnél. Ami például nekem már sok volt, az az, hogy az Új Birodalom, vagyis az Első Rend csodafegyvere már megint egy Halálcsillag. Na ne már! Egyszer (A Jedi visszatérnél) még hihető volt, hogy a Halálcsillagot újjá akarják építeni. De hogy nem tanultak annak a felrobbanásából is, és megint egy hasonló típusú csapásmérő eszközzel próbálkoznak, ahelyett, hogy kreatívan új taktikát találnának ki, az elég hihetetlen.
(Egyébként is: mikor megtudtam, hogy ez a film az elveszett Luke Skywalker kereséséről fog szólni, én azt gondoltam, hogy ezt inkább valami űrbéli road-movie formájában kellene megtenni. Az én regényem Obi Kenobi utazásáról legalábbis olyasminek indult, nem annyira egy nagy háború monumentális ábrázolásának.)

Megfelelt
Mindenesetre az, hogy Az ébredő Erő bizonyos értelemben nem több egy újrahasznosított kirakónál, nem feltétlenül vált zavaróvá, annak oka egyrészt a remek színészi alakítások, másrészt az, hogy a film számos egyéb rajongói és filmkritikusi elvárást viszont nagyon hűen teljesít. Például:
-kicsit árnyaltabb a „Rossz” és a „Jó” bemutatása. Mármint élesen elkülönül egymástól a kettő, de még nem egyértelmű, de fel van villantva, hogy mindekettőnek nagyon nyomós motivációi vannak, és a közöttük lévő átjárás is lehetséges.

(Egy Dutra traktor (?). Nagyapám valószínűleg örülne, ha látná)
-a filmben használt cuccokon látszik a használtság, az elnyűttség, sok a kosz, a kopás, meg ilyesmi. Ugyanez igaz nemcsak a tárgyakra, hanem a karakterekre is, azaz
-sokakból a legfőbb karakterek közül árad a fásultság, a kiábrándultság, illetve úgy általában
-sokkal sötétebb, komorabb hangulatot áraszt az egész; akik a harcot vívják, a harc, amit vívnak sokkal reménytelenebbnek tűnik, sokkal inkább érezni, hogy itt nem lesz majd egy Végső Nagy Csata, ami eldönt majd mindent, hanem hosszú, szívós harc, sok önfeláldozás, vér, verejték és könnyek által lehet csak majd eldönteni ezt a háborút.
-az aktuális film világát nem felülről, hanem belülről ismerjük meg, olyan szereplők szempontjából, akik afféle kisemberek, akik a harcnak csak közkatonái, akiknél a néző nem sokkal tud többet a fennálló szituációról (a filmeleji nagy bevezető betűmenés talán még egyik Star Wars-filmnél sem volt ennyire szűkszavú). Aztán fokozatosan kapjuk meg az információkat.

Szereplők
A film sokmindenben felülírta az eddigi, az eredeti Trilógiához folytatásként készült regények és képregények történeteit. Híre-hamva sincs Mara Jade-nek, sem Kyle Katarnnak, bár ez alapján az egy film alapján nem zárható ki, hogy léteztek, éltek, vagy esetleg még most is élnek valahol. De már így is csak nagy nehezen összeegyeztethető a film világa a Wookieepedia információival. Lehet, hogy az újabb Trilógia végére az egész Wookieepediát kénytelenek leszünk majd átírni.

Kíváncsi vagyok, mennyire lesz szükség erre.
Az általam emlegetett szereplők közül itt vannak azok, akik már az eredeti Trilógiában is ott voltak:

Gial Ackbar és Nien Nunb. Hasonlóan kis háttérszerepben, mint egykor.
Egyebekben az mondható el, hogy a film viszonylag sikerrel igyekszik megfelelő arányt teremteni a régi és az új szereplők fontossága között. Tehát elkerül egy másik csapdát is, amit nevezhetnénk akár Dallas-hatásnak is. (2012-ben az alkotók újrakezdték az 1991-ben befejezett Dallas-sorozatot (amelynek nálunk 1997-ben mutatták be az utolsó epizódját), de a közönség nem nagyon volt kíváncsi az egyébként tényleg elég jellegtelen fiatal szereplőkre, csak a korábbi generációra, a régi sorozat főszereplőire, Jockeyra és Bobbyra, akiknek most már csak mellékkaraktereknek kellett volna lenniük, de ezt nem tehették meg. Amennyire tudom, a sorozat ebbe az ellentmondásba bele is bukott egy idő után.)
Mindenki dicséri egyébként Az ébredő Erő karaktereinek körében végbevitt nemi (gender-)arányosítást. És ezzel én is csak egyet tudok érteni. Bár szerintem az már túlzás volt, hogy még a rohamosztagosok között is egész sok nő van. Például ez a százados.

De lehet, hogy értetlenségemnek csak az az oka, hogy tapasztalatom szerint az ilyen elnyomó ellenforradalmi-birodalmi seregek egyben nagyon szexisták is. Mégha alkalmaznak is nőket sosem hagynák őket századosi rangig jutni…

(Egyébként, ami az Első Rendet illeti, sokkal erősebb a nácikkal való párhuzam, mint a régi Birodalom esetén. Hux tábornok elmond egy nagyon erős beszédet is, amiből eléggé kiviláglik, hogy hogyan működik egy önkényuralmi rendszer és mivel csábít tömegeket magához: azzal, hogy a szabadságjogokat azonosítja a káosszal, szervezetlenséggel, és ezeknek helyébe rendet ígér. De lehet, hogy ez is csak nekem tűnik fel, mert látom magam körül azt a fojtogató fenyegetést, amit CENZÚRA )

Nade, a szereplők, kicsit konkrétabban:

Rey (Daisy Ridley): belevaló, vagány, ügyes női karakter, aki ugyanakkor mégsem veszít semmit a nőiességéből (ellentétben például az előbb emlegetett Phasma századossal). Mindez nagyon szerethetővé teszi. Egyébként ő a filmben az egyszerű parasztlány, aki majd sejthetően hőssé emelkedik.

Finn (John Boyega): nemcsak hogy fekete (ez kit zavarna ma már?), de a története sem a szokványos. Finn egy dezertált rohamosztagos. Ő a másik kisember, aki viszont Reyjel ellentétben, nem belefolyni akar a konfliktusba, hanem minél távolabb kerülni tőle. Aztán mégis ő is megindul a hőssé válás útján. Csak még ingadozik a pacifizmus és az átállás között, ezért aztán nem tud mindig olyan határozottan cselekedni mint Rey. Ennek ellenére ő sem válik férfiatlanná. Ilyen formában a karakterrel az alkotók többszörös kihívást vállaltak. Kezdetnek nem rossz, amit művelnek vele, várjuk a továbbiakat.

Poe Dameron (Oscar Isaac): ő a szabadszájú vagány srác, sokak szerint Han Solo szerepét veszi át. Vele együtt pedig Wedge Antilles funkcióját is, mint ász-pilóta. A további arányosítás jegyében ezt a figurát meg egy guatemalai színésszel játszatják el, aki viszont nem annyira ismeretlen már, mint Daisy Ridley vagy John Boyega: viszonylag elismert művésznek számított eddig is.

Han Solo (Harrison Ford, jobbra): bizonyos szempontból maradt a régi jó öreg Han Solo, bizonyos szempontból ő is változott kicsit az idővel. Harrison Fordról csak egy kellemetlen dolog mondható el, és erről sem feltétlenül ő tehet: van egy jelenet, amiben kényelmetlenül meglátszik rajta, hogy megöregedett. Emlékeztek arra, amikor Indiana Jonesként a hengergő szikla elől futott?

Na itt van egy ugyanolyan szögből van felvéve: Ford menekül egy nem-spoilerezek-mi elől, és hát csak kényelmes kocogó tempót tud produkálni, mikor pedig azt kellene hinnünk, hogy az életéért fut. Ezt kár volt erőltetni. Egyébként csak örülhetünk, hogy itt van. Chewbaccát is jó újra látni. Ő lassabban öregszik, mert a vukik 9-szer tovább élnek, mint az emberek.

És itt van még Kylo Ren, a főgonosz. egyesek szerint kicsit gyengére, nyavalygósra sikeredett. Szerintem meg nem. Szerintem éppen ez a nagy ötlet: olyannak ábrázolni, aki görcsösen méltó akar lenni valami nála nagyobbhoz, régebbihez. Ez mesteri. Éppen a szorongása teszi nagyon emberivé a figurát, és az, hogy ezt totálisan rosszul kezeli, az teszi érdekessé és izgalmassá a történetet számunkra. (Bizonyos szinten persze már az is szép teljesítmény, hogy egy ilyen fénykarddal nem vágja le a saját ujját.) Nem spoilereztem, ugye?
(Emellett bármennyire is szeretnék, nem tudok elsiklani afelett, hogy Kylo Ren külsejét, felszerelését a Knights of the Old Republic című, Csillagok háborúja-előtörténetnek szánt számítógépes játék gonosz főszereplőjéről, Darth Revanról mintázták.

Kitalálhattak volna neki valami új dizájnt, ha már egyszer...)

Hiányzik valami?
George Lucas tehát jól tette, hogy a Csillagok háborúja jogait eladta. Nem tudom, nem érzi-e most kicsit szégyenben magát, hogy Jeffrey Jacob Abrams ennyivel többet hozott ki a figuráiból, mert az tény, hogy Az ébredő Erőt nézve még jobban kiviláglik az Előzménytrilógia gyengesége. De van-e valami, ami mégis hiányzik onnan a mostani filmből? Hát, nekem, mint vívónak, csak a látványos víváskoreográfiák.

De úgy érzem, egy jó történet ezekért bőven kárpótol (Fordítva ugyanez nem lenne elmondható.) Persze nem maradhat ki a fénykardpárbaj ebből a filmből sem. Életszerűbb lesz? Nem tudom. Ne számítsatok kecses mozdulatokra és nagy ugrásokra: a filmben egy képzett, de sok sebből vérző harcos vív egy teljesen képzetlen, de nagyon dühös harcossal. De ennek a harcnak legalább van tétje és drámai feszültsége.

Összességében tehát: remek kezdet ez a film egy újabb Trilógiához. De azért reméljük és várjuk, hogy a továbbiakban már ne csak a régi dicsőség előtt tisztelegjenek az alkotók, és ne csak a régi építőelemeket rendezgessék újra meg újra, hanem kicsit jobban tegyék hozzá a magukét is. A megfelelő alapokat már lerakták hozzá.


Korábbi bejegyzések Star Wars-témában:
-Minek a metaforája a Birodalom és a Sötét Oldal?
-Az eddigi Star Wars-filmekről (Különös tekintettel az Előzménytrilógiára)
-Az animációs sorozatokról (Klónháború és Lázadók)
-Milyen szereplőket látnánk (láttunk volna) szívesen viszont az új Csillagok háborúja-filmben
-A Gyűrűk ura, a Harry Potter-regények és a Csillagok háborúja világának összehasonlítása