2015. február 23., hétfő

Akik ellenálltak (X/2. rész)

Mások zászlói alatt is… 2.

Az előző bejegyzés, meg a mostani is olyan magyarokról szól, akik valamely más nemzet seregében harcolva vettek részt a II. világháborúban, de a Szövetségesek (?) oldalán, tehát a Tengely-hatalmak ellen, azaz a pusztító fasizmus ellen, a rombolást megállítani akarva. Korábban kultuszt akart teremteni nekik is, ma inkább elfelejtetni akarja őket a hatalom. Egyik sem túl jó hozzáállás, de elfelejteni, vagy lejáratni őket szerintem rosszabb, mintha feltétlenül dicsérni akarnánk őket. Eléggé sokat tudunk már a történelmünkről ahhoz, hogy képesek legyünk őket is a maguk esendő emberségében látni. Legenda nélkül elismerni őket. Mesélni róluk…


Partizán szakos hallgatók
Erről a csoportról eredetileg nem akartam írni, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni a ténnyel, hogy voltak, akik az addigi ellenség csapatainak sorába álltak be harcolni, és vállalták néha a legveszedelmesebb feladatokat is. Most, hogy némileg többet tudok róluk, némileg felkészültebben állok a témához. Látom, hogy sokan voltak, akik kezdettől ellenezték Magyarország hadbalépését, és azt, hogy Hitler bajba sodorja az országot. És sokan látták, mit művelt a német hadsereg a Szovjetunió lakosaival.
A hadifogságba esett magyarokat a Szovjetunióban élő magyar emigránsok kezdték győzködni a németek elleni harc szükségességéről. És volt, aki vállalta. Az eredeti cél az volt, hogy létrehozzanak egy Magyar Légiót a hadifoglyokból, a népszerű Stomm Marcell tábornok parancsnoksága alatt. A Szovjet Kommunista Pártnak bizonyos vezetői támogatták ezt, bizonyos vezetők nem. A terv végül is elbukott. Pedig eredetileg Stomm tábornok is benne lett volna a dologban.
A Magyar Légió nem jött létre, de sok magyar emigráns mégis harcba akarta vetni az önként jelentkezett magyarokat, remélve, hogy ezzel egy majdani béketárgyaláson jobb feltételeket lehet majd kivívni Magyarország számára. Ezért a jelentkezetteket partizánharcra képezték ki, azaz arra, hogy az ellenség háta mögött robbantgassanak, és esetleg fellázítsák a környék lakosságát is a németek ellen.

Egyes adatok szerint 660 magyart képeztek ki ilyen feladatokra a két Kijev környéki táborban (illetve, ahogy akkor mondták: partizániskolában): Obarovban és Szvjatosinóban. A magyarok főinstruktora

Nógrádi Sándor volt, a kalandos életű palóc diplomata (későbbi pekingi magyar követ), aki később maga is egy bevetésre kerülő osztag élére állt (a szlovák felkelőknél landolt, és az ő támogatásukkal harcolva és úttalan utakon vonulva jutott vissza társaival a szülőföldjére, Nógrádba).
Helyettesei pedig

Rácz Gyula (akiről már volt szó),

és Révész Géza, a későbbi honvédelmi miniszter. A kiképzett több száz magyar közül végül is csak 123-an vettek részt tényleges ejtőernyős bevetésen. Legtöbben kikötötték, hogy nem hajlandók magyarokra lőni, ezért eleinte igyekeztek olyan helyekre küldeni őket, ahol csak német csapatokkal kellett harcolni (például a szlovák vagy lengyel partizánok támogatására). Később már magyarlakta területekre is kezdték ledobálni őket, hogy a civil lakosságot a németek ellen fordítsák. Ez nem mindig sikerült, de azért legtöbb helyen támogatták őket, és ha nem is tartottak velük a helybeliek, azért be sem árulták őket. Egyébként mindig szovjet (orosz vagy ukrán) harcosokkal együtt dobták csak le a magyarokat, egyrészt nehogy elszökjenek, másrészt mert rádiósnak olyant volt jó küldeni, aki az anyanyelvén tudott jelenteni a főparancsnokságnak.
Hogy a 123-ból hányan maradtak életben a háború után, arról nem találtam megbízható adatot, de úgy tűnik, hogy több volt ebből a 123-ból az, aki meghalt a bevetésen. Volt, aki már az ugrásnál, mert nem mindenki értett az ejtőernyőhöz. Ami azt illeti, néha eléggé feláldozható fogyóeszközként tekintettek rájuk.
A többi partizánnak kiképzett embert, azokkal együtt akik túlélték a bevetésüket, Debrecenbe küldték a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz. Ők lettek a kormány testőrsége.

Tudom, ti arról akartok hallani, hogy hányan voltak közülük, akik 1956-ban a forradalom oldalára álltak. Erről nincs biztos adat, de úgy tűnik, hogy ők is megszenvedték az ’50-es éveket. (Kultuszt csak később, a Kádár-rendszer igyekezett teremteni nekik). Rákosi közülük is sokat becsukatott, meg olyanok is voltak, akiket bár annak idején szovjet földön képeztek ki a harcra, azért a Szovjetunió és Sztálin feltétlen és szolgai imádatát undorítónak tartották. Így hát sokan lehettek közülük, akik egyetértettek azzal, ami 1956. október 23-án megindult. Legalább két olyan embert tudok, aki konkrét vezető szerepet is vállalt a forradalomban. Ők Maléter Pál és Fazekas György.

Maléter Pálról mind tudjuk, hogy ő volt Nagy Imre kormányának honvédelmi minisztere. 1944-ben még egy Ludovika Akadémiát nemrég elvégzett főhadnagy volt. 1944 májusában esett szovjet fogságba. Némi rábeszélés után harcra jelentkezett. Szvjatosinóban képezték ki, és augusztusban vagy szeptemberben dobták le ejtőernyővel Margita közelében. Az osztagából sokan meghaltak, de ő és még néhányan életben maradtak, és nagy nehezen elvergődtek a szovjet csapatokhoz. Később Debrecenben ő lett az Ideiglenes Nemzeti Kormány testőrségének főparancsnoka. Azt bizonyára nem gondolta, hogy 1958-ban egyik régi hősies partizán bajtársa, Uszta Gyula (akiben megbízott, és aki tisztában is volt az ártatlanságával) fogja elvállalni, hogy bitófára juttatja.

Fazekas György újságíró volt, nem hivatásos katona. Kiképezték partizánnak, de bevetésre már nem került. A háború után újra újságíró lett. 1953 és 1956 között Nagy Imre egyik tanácsadója volt. A forradalom idején, mivel értett a szovjet fegyverekhez, résztvett a felkelőkből szervezett új Nemzetőrség kiképzésében. A szovjet invázió után Nagy Imrével ment a jugoszláv követségre. A Nagy-perben 10 év börtönre ítélték, 1961-ben szabadult.


A Petőfi-dandár
Sok szó esik arról is, hogy milyen kegyetlenül és aránytalanul álltak bosszút a jugoszláv partizánok az újvidéki vérengzésért a magyar polgári lakosságon. Ez így is van, és fontos erről beszélni. De nem mindenhol volt ez így. Volt, ahol a jugoszlávok is kíméletesek voltak, és ennek hatására sok magyar is melléjük állt. Lehettek olyanok is, akik úgy gondolták, Tito hadserege nem fogja a magyarokat bántani, ha minél többen beállnak a németek ellen harcolni.
A NOVPOJ (Narodnooslobodilačka Vojska i Partizanske Odredi Jugoslavije – Jugoszlávia Népfelszabadító Hadserege és Partizánegységei) magyar alakulata, a Petőfi-zászlóalj 1943-ban alakult meg Szlavóniában. Kezdetben csak pár százan voltak. Parancsnokaik magyarok, de nem hivatásos tisztek. (A főparancsnok, Kis Ferenc például eredetileg borbély volt, a politikai biztos, Jontovics Rudolf eredetileg vízvezetékszerelő Kecskeméten, a helyettese, Baki Ferenc pedig bádogos.) Feladatuk nemcsak a harc, hanem a magyar lakosság megnyugtatása és toborzása is volt. Sikerült is sokakat beállítaniuk maguk közé.
1944 decemberében Bácskatopolyán hosszabban elidőztek, ekkor sikerült a zászlóaljat dandárrá (brigáddá) bővíteni. Igaz, sok magyar itt már tényleg csak azért állt be, mert ezt látta az egyetlen módnak, hogy a NOVPOJ ne bántsa a családját. Az is igaz, hogy a vezetés nem volt felkészülve ennyi emberre: nem tudtak mindenkit rendesen felfegyverezni, és ez később megbosszulta magát. (Remélték, hogy majd az ellenségtől szereznek fegyvert.)
A dandár tisztikara jugoszláv egyenruhát viselt.

Kiss Iván „Figaró” politikai biztos és Kis Ferenc főparancsnok
és a stáb (vezérkar):

Szobocsán Mihály, Baki Ferenc, Fenyvesi Balázs, Varga István, Kiss Gyula, Jontovics Rudolf, Balázs József
A közkatonák viszont civil ruhát viseltek.

Az alakulat zászlója viszont piros-fehér-zöld volt, és minden harcosnak engedélyezték, hogy magyar nemzetiszínű szalagot tűzzön a sapkájára.

1945. március 6-22. között az alakulat a NOVPOJ azon egységei között volt, akiknek Bolmánnál kellett volna megakadályozniuk a németek átkelését a Dráván. Ez nem sikerült, már csak azért sem, mert a NOVPOJ egységei a partizánharchoz voltak szokva, nem a nyílt ütközethez. Ez a Petőfi-brigádra is igaz volt. Kis Ferenc dandárparancsnok sem volt a helyzet magaslatán (cserébe elég kíméletlen volt). Így a magyar dandár nagyon nagy veszteséget szenvedett, bár a pontos számok nem ismertek. A csata végén egy német orvlövész Kis Ferencet is lelőtte. Innentől a Petőfi-dandár parancsnoka Varga István lett.
De a dandár már nem került többet harcba: a maradékát március 31-én feloszlatták.


A Manouchian-csoport
Ők egy kicsit kilógnak az eddigiek közül, mert ők végül is nem egy magyar alakulat egy külföldi haderőben, hanem egy nemzetközi csapat, akik Franciaországban küzdöttek a német megszállók ellen. Valami miatt mégis eszembe jutott, hogy megemlítsem őket is. Talán azért, mert Franciaországban nagyon népszerűek, míg Magyarországon alig tud róluk valaki.

A francia ellenállásnak ezt a főleg ifjú külföldi bevándorlókból álló robbantó csapatát egy hajk (örmény) költő és műfordító (sokáig szappanfőző munkás),

Miszak Manusjan (Միսաք Մանուշյան, francia átírásban: Missak Manouchian) vezette. A csapatnak összesen két hajk (örmény) tagja volt (Miszak Manusjan és Arpen Lavitijan) ezenkívül két francia, egy polák, nyolc jiddis anyanyelvű lengyelországi zsidó, egy félig francia, félig lengyel-jiddis fiú, öt olasz, egy spanyol, egy román (Olga Bancic, a csoport egyetlen nő tagja) és három magyar.

Név szerint: Boczor József, Elek Tamás és Békés Glasz Imre
Hármuk közül valószínűleg József (szakmája szerint vegyészmérnök) volt a megfontolt öreg róka, Tamás (foglalkozása: vendéglős) a lelkes ifjú, Imre (szakmája szerint szerelő) meg az erő. Egyébként Józsi és Imre korábban a spanyol polgárháborúban is harcoltak. Természetesen a köztársasági oldalon.)
A csapat 1943-ban volt a legaktívabb, ekkor számos akciót hajtottak végre a Franciaországot megszálló németek ellen, igyekeztek akadályozni az emberek koncentrációs táborokba hurcolását. Amikor nem tudtak segíteni, bosszút álltak: ők robbantották fel Ritter ezredest, a franciaországi deportálásokkal megbízott SS-vezetőt. Ez év novemberében azonban a csapat tagjai mindannyian a németek fogságába estek, kb. 200 francia társukkal együtt. A németek és a velük kollaborálók az elfogottak közül pont ezt a 24 külföldit választották ki, és rendeztek nekik egy nagyon látványos pert, és 1944 februárjában mindegyiküket agyonlőtték. Ezzel el is dicsekedtek, például ezen a híressé vált vörös plakáton.

Az egésszel azt akarták propagálni, hogy a németek ellen nem is a franciák harcolnak, csak a megbízhatatlan gazdasági bevándorlók. De a franciák hamar rácáfoltak erre, és annál dacosabban és hálásabban emlékeztek a kivégzettekre.
(A csoport tagjainak neveit és képeit itt találjátok, most ne nézzétek, kérlek, hogy milyen társaságban. Neveik mellett ott vannak búcsúleveleik lengyel fordításai is, de a linkeken megtaláljátok az angol fordításokat is.)
Készült róluk egy film is nemrég, nem lenne rossz, ha Magyarországon is leadnák.
https://www.youtube.com/watch?v=IbIJgEJBGUU


A másik Petőfi-egység
A francia ellenállásban egyébként is rengeteg magyar vett részt. Voltak közöttük, akik régóta Franciaországban éltek, voltak akik a háború és a német megszállás miatt ragadtak csak ott, és voltak olyanok is, akik a spanyol polgárháborúból igyekeztek hazafelé 1939 után, de a franciák nem engedték tovább, hanem internálótáborokba csukták őket.
A magyarok közül azok, akik résztvettek a francia ellenállásban, nagyrészt valamilyen partizánalakulat vagy robbantócsoport tagjai voltak. De 1944 őszén a Charles de Gaulle hadseregébe beállt magyarokból egy önálló magyar reguláris katonai egységet is szerveztek. Ennek is a Petőfi-egység nevet adták. (Nem nevezhették századnak, mert nem voltak százan se.)

Parancsnokuk Marschall László lett, a spanyol polgárháború Köztársasági Hadseregének magyar harcosa. (A képen balra, sapkában.)
A Petőfi-egység végül is nem keveredett már harcba, csak különböző fontos katonai objektumokat őriztettek velük. A háború végeztével hazatérhettek Magyarországra, és beállhattak a Magyar Honvédségbe, ha akartak. Marschall László előbb újságíró, majd rendőr lett. 1949-ben spanyolországi harcostársával és haverjával, Rajk Lászlóval együtt őt is koncepciós perbe fogták, és felakasztották. Így ő is, mint a fasizmus elleni harc annyi más résztvevője, a sztálinizmusnak esett áldozatul.

Dicsőség az ellenállóknak!

Nektek pedig köszönet, hogy velünk együtt megemlékeztetek, azokról a magyarokról, akik ellenálltak. (Itt találjátok a sorozat korábbi részeit):
I. A Magyar Diákok Szabadságfrontja
II. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága
III. A MOKAN Komité (Miskolc)
IV. A Görgey-zászlóalj (1. rész, 2. rész)
V. A robbantó csoportok (a Marót-csoport és a Szír-csoport)
VI. A Táncsics-zászlóalj
VII. A Gidófalvy-zászlóalj
VIII. A Turcsányi-csoport
IX. A Budai Önkéntes Ezred
X/1. A lengyel ellenállásban harcoló magyarok (a Satanowski-egységben és a varsói felkelés Kampinos-csoportjában)

1 megjegyzés:

  1. Források:
    -Vadász Ferenc: Legenda nélkül
    -Nógrádi Sándor: Emlékeimből
    -Földes Pál: Két ugrás az ismeretlenbe
    -Uszta Gyula: A jót akarni kell
    -Kis András: A Magyar Honvédség újjászervezése
    -Huszár Tibor interjúja Bibó Istvánnal 1956-ról
    -Mészáros Zoltán: A Petőfi-zászlóalj és -brigád története
    -Pécsi Anna: Magyar ellenállók és partizánharcosok Franciaországban és Belgiumban (In: Fegyverrel a hazáért)

    VálaszTörlés