Várkonyi Ágnes annyira fiatalos, élénk és bámulatos emlékezetű ember volt, annyira örök figurája a tudományának (a történettudománynak), hogy elképzelhetetlen volt, hogy egyszercsak már nem ő lesz az, aki az új és új egyetemisták érdeklődését felkelti a kora újkor, és főleg a Rákóczi-szabadságharc iránt. (Vagyishát nem közvetlenül ő. Mert azért valahogyan mégiscsak jelen van ő továbbra is...)
Ertlné Kuti Marika néni is annyi és annyi nemzedéket tanított, és annyiaknak akadott energiát a tánchoz és a mindennapi küzdelmekhez is, hogy nem nagyon lehetett olyan időt elképzelni, amikor ő már nem figyeli a lépteinket, még távolról sem.
És most itt van Pál Pista bácsi, a tereskei pásztordudás.
Valami annyira ősi, öröktől fogva való és örökké létező tudást képviselt az egész lényével, hogy nem nagyon lehetett róla sem elképzelni, hogy egyszercsak majd úgy zenél, énekel, dalol tovább, hogy azt fizikailag már nem érzékelhetjük, legfeljebb majd csak érezzük. Nem nagyon hihettem, hogy bármit számíthatna, hogy esetleg valami papír szerint ő majd 97; 98; 120 vagy 170 éves lesz. A papírt ő kineveti, átlépi vagy kikerüli és vígan zenél tovább, huncut mosolyával.
Főleg azért nem, mert sokan "Utolsó Dudásnak" nevezték. (Olyan értelemben, hogy utolsó volt, aki még a pásztormesterséggel együtt tanulta meg a zenélést, a dudálást és a furulyálást is.) No, ha tényleg ő az "utolsó", ha ilyen emberből már tényleg csak egy maradt, akkor annak az egynek viszont csak öröknek kell lennie valahogyan. Hát hogy néznénk ki, ha egyszercsak pásztordudás nélkül maradnánk?!
Persze minden ember egyedi, és mindenkinek van valami felbecsülhetetlen tudása, ami eltávoztával (legtöbbek számára legalábbis) menthetetlenül elvész.
De Pista bácsi talán mégsem volt egészen "utolsó". Hiszen hatalmas, felhalmozott tudását, legalábbis annak nagy részét mégsem vitte magával a sírba. A magyar dudazenét tanítványai viszik tovább és tartják fenn, amíg a Világ Világ (és talán tovább).
Azonkívül, úgy mesélik, egyszer már visszafordult a sír széléről. "Feltámadt", mert érezte, hogy még dolga van. Legalábbis az volt a szóbeszéd, hogy miután feleségét és két fiát is elvesztette, elkeseredésében már éppen arra készült, hogy véget vessen az életének. Ekkor kopogtatott be hozzá Juhász Zoltán és Agócs Gergely, a fiatal zenészek, akik azt kérték, tanítsa őket dudálni.
És Pista bácsi tanítani kezdett, és új barátokra, családra, gyermekekre talált tanítványaiban. „Valahogy a szívem másképp kezdett verni, és kivirradt az a szomorúság.” -mondta állítólag.
Én ezt az egészet, Pista bácsi csodálatos "feltámadásáról" még gyerekként, a híres síkfőkúti népzenész táborban szaladgálva hallottam a felnőttektől. Nem tudom biztosan, igaz-e. Akkor mindenesetre ez is hihetetlennek tűnt. Mert mikor ránéztem Pista bácsira, ravasz, mosolygós arcára, hallottam vidám beszédét és még vidámabb dalait, akkor valahogyan nem tudtam még elképzelni, hogy ilyen mélységekből így kitörjön az ember.
Azóta tudom, hogy ilyen csodák tényleg vannak, tehát ez a történet is simán lehet igaz is akár. De talán nem is ez a lényeg. A lényeg, ami tényleg és egészen biztosan igaz volt, mert láttam, hallottam, tanúja voltam, hogy Pista bácsi itt volt, közöttünk járt, csodálatos dalokkal, zenékkel és mesékkel kerekített minket is jókedvre, mosolyra, táncra. Tudása, hangja, emlékei nem vesztek el.
Most pedig csak ezzel az eggyel tudom magamat vigasztalni is: ha Pista bácsi egyszer már visszafordult az életbe, akkor most csakis azért távozhatott el végleg, mert tudását, amennyire lehetett továbbadta, dolgát elvégezte, amit akart elmondta, eljátszotta, elénekelte nekünk. Mégha bennünk így is fájó hiány marad utána, és úgy érezzük, még sokáig szerettük volna látni, hallani, hallgatni őt (végtelen hosszú ideig), akkor is kijelenthetjük: hosszú, gazdag, emberi szép élete volt, amely megtalálta útját a végtelenbe, az örökbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése