Ebben az évben két személyt mutatok be. Egyikükről már szó volt tavaly is, de most éppen a másik személy miatt lesz érdekes, akivel összehasonlításban bemutatom. A két ember ugyanis hasonló helyzetből indult, mégis nagyon különböző volt, hogy hová jutottak el a végére, így aztán a mai történelmi megítélésük is teljesen különböző.
Szóval a két személy: Szczęsny Potocki és Kazimierz Sapieha. Mielőtt róluk részletesebben szólnék, egy pár szót hadd szóljak a Május 3-ai Alkotmány utóéletéről is.
Testvériség és irigység
Az 1791. Május 3-ai lengyel Alkotmány nagyon fontos reformokat vezetett be, összességében a felvilágosodás szellemében. Azaz azt az eszményt próbálta megvalósítani, amely szerint csökkenteni kell az emberek közötti társadalmi különbségeket, hogy képességeik, hasznosságuk, együttműködési készségük szerint tudjanak inkább érvényesülni a társadalomban, mint a születési körülmények biztosította előnyök és hátrányok alapján.
Néhányan persze ragaszkodtak a kiváltságaikhoz, és úgy gondolták, hogy az igazi hazafiasság az, ha jogaikba senki mást nem engednek be, függetlenül attól, hogy velük egy nyelvet beszél-e vagy nem. Vagyis úgy gondolták, hogy a nemzetnek akkor használnak, ha megmaradnak ők, egy szűkkörű elit anemzetnek, mást nem engednek be ebbe a fogalomba. Így gondolta ezt a Lengyel-Litván Köztársaságban azon nagyurak köre, akik létrehozták a Targowicai Konföderáció nevű harci szövetséget, és megesküdtek, hogy harcolni fognak az új, felvilágosult alkotmány ellen. Aztán maguk mellé segítségül hívták az Orosz Birodalom hadseregét, hátha úgy sikeresebbek lesznek.
Az eredmény? A Lengyel-Litván Köztársaság katonáinak többsége hősiesen harcolt hazájáért és az új, írott Alkotmányért, de az orosz túlerővel szemben nem győzhetett. A kisebbség, amely saját kiváltságaiért harcolt egy idegen megszálló oldalán, a végén győztesnek könyvelhette el magát, de nem sokáig, mert a megszálló hatalom nemsokára a lengyel-litván államiságot is megszüntette, és a Köztársaság területét felosztotta maga, valamint a Habsburg Birodalom és a Porosz Királyság között. (Erre eredetileg nyilván a targowicaiak sem számítottak.) A Targowicai Konföderáció, amely a haza „nemes hagyományainak védelmére”, legalábbis ennek jelszava alatt hívott be idegen haderőt az országba, szóval ez a Targowicai Konföderáció pedig a hazaárulás szimbóluma lett a lengyel nemzeti emlékezetben. (Két évvel később, 1794-ben, a Kościuszko-féle szabadságharc idején a feldühödött varsói forradalmi tömeg a targowicaiak több vezetőjét is felakasztotta, akiket nem értek el, azoknak csak a képeit húzták fel az akasztófákra.)
Miért mondtam ezt el? No, csak azért, hogyha esetleg megtörténne, hogy egy szűkkörű elit, amely a maga uralmát hazafias jelszavakkal akarja biztosítani, és amely folyamatosan az idegen befolyás káros voltáról (és a nemzeti bezárkózás hasznos voltáról) szónokol, szóval, ha egy ilyen elit saját szűkkörű uralmának védelme érdekében egyszercsak mégiscsak behódolna egy idegen nagyhatalomnak, szóval ha ez megtörténik, akkor majd ne csodálkozzatok nagyon.
Aki megtalálta
Kazimierz Sapieháról már volt szó. Tavaly azt írtam róla:
Kazimierz Sapieha (*1757 - †1798)
Ő is ugyanazt az utat járta be, amit Adam Czartoryski a maga ingadozó, és Ignacy Potocki a maga szilárd, mérlegelő módján. Kazimierznek mindez azonban sokkal több küzdelmébe került: nem csak osztályhelyzetéből fakadó szemléletén kellett túllépnie, hanem meg kellett küzdenie családi kapcsolatainak másfelé húzó erejével, és saját érzékeny, néha befolyásolhatónak tűnő szemléletével is. És mindegyikben sikeres volt. Emellett igaz rá az is, hogy sok szempontból már egy új kor gyermeke volt a többiekhez képest. Az egyik leggazdagabb litvániai család sarja volt, de már az új, modern intézményben, Czartoryski Lovagi Iskolájában tanult, kadétként. Így egy sokoldalúan művelt tüzértiszt lett belőle, aki értett az építészethez, az erődítéstanhoz, és a kémiához is. (Persze ez utóbbi egy tüzérnek kell is.) Szintén bejárta Európát, különösen sok időt töltött Itáliában és Franciaországban. Mindemellett sokáig meghatározó volt az életében, hogy egyik nagy mesterének a nagybátyját és atyai jóbarátját Ksawery Branickit tekintette, aki a reformok ellenzőinek fő vezetője volt, és az oroszok feltétel nélküli kiszolgálója. Sapieha folyamatosan ingadozott a nagybátyja iránti tisztelet és odaadás és saját meggyőződése között. A hosszú reformországgyűlésen, a Négyéves Sejmen (1788-1791) ő lett az országgyűlés litvániai részének marsallja (elnöke), és ekkor végleg elköteleződött a reformtábor oldalán. Kiállt barátja, Ignacy Potocki mellett, még a nagybátyja ellenében is. Emellett azzal is feltűnést keltett, hogy egész idő alatt nem volt hajlandó nyugati típusú (németes illetve franciás) ruhában és parókában megjelenni, hanem a hagyományos hosszú lengyel köntöst viselte. (Példáját aztán sokan követték a reformerek között is.) Mindenben eljutott az önálló véleményalkotáshoz, tudta, hogy az újítások és a tradíciók egyaránt fontosak egy nemzetépítő munkánál, és ezt a meggyőződését fel is merte vállalni. 1791. Május 3-án az ünneplő tömeg őt is a vállán vitte végig Warszawa utcáin, amint azt Jan Matejko képén is láthatjuk. 1792-ben pedig (úgyis mint tüzértiszt) kész volt fegyverrel harcolni az Alkotmányért és barátaiért, még saját szeretett nagybátyja ellen is, mikor az az oroszok oldalára állt.
Aki nem találta meg
A másik figura Szczęsny Potocki. Nagyon érdekes figura, izgalmas élete volt. Bizonyos szempontból ő is példája az önmagát kereső, felvilágosult embernek. Csak ugye manapság a nemzeti emlékezet nem így szeret gondolni rá. Hanem inkább úgy, mint sötét figurára, antihősre. Pedig néha érdemes a hőseinket és antihőseinket is közelebbről szemügyre venni, hogy rájöjjünk: nemcsak hogy hús-vér emberek voltak, hanem volt más életük és szerepük is, amellett illetve azelőtt, hogy hősök vagy antihősök lettek. (Például: Mi sem úgy gondolunk már Kossuth Lajosra, mint riporterre, hanem inkább mint politikusra, népvezérre. Pedig fiatal korában egy remek újságíró volt. Vagy: a polákok sem nagyon gondolnak Józef Piłsudskira mint szociáldemokrata harcosra, munkásmozgalmi aktivistára, hanem mint győztes hadvezérre, és jó vagy rossz országvezetőre. Hát így lehetnek valahogy Szczęsny Potockival is. Lehet, hogy könnyebb az ilyen személyiségekhez kívülállóként közelíteni. Azaz: magyarként könnyű Piłsudskiról is mint munkásvezérről vagy betyárvezérről beszélni, és lengyelként is könnyebb Kossuthról, mint újságíróról.)
Na szóval nézzük Szczęsny Potockit!
Szczęsny Potocki 1752-ben született Tartakówban. Apja Salezy Potocki a Lengyel-Litván Köztársaság leggazdagabb főurainak egyike, nagyon keményen, ridegen nevelte a fiát. A család másik ágából származó unokatestvér, Ignacy Potocki állította, hogy Szczęsnynek sok megaláztatást kellett elszenvednie gyerekkorában. Így Szczęsny alapvetően félénk ember lett, aki aztán soha nem tudott a magánál határozottabb személyiségek befolyásolásától megszabadulni. Ennek pedig tragikus következményei lettek.
Még nem volt húsz éves, amikor szerelembe esett egy Gertruda Komorowska nevű lánnyal.
Gertruda nemes családból származott, de szegény volt, és az öreg Salezy felháborodott azon, hogy arisztokrata fia rangon alul nősüljön. (Mégha a lengyel törvények szerint formálisan nem is lehetett különbséget tenni a Köztársaságban nemes és nemes között.) Mikor Szczęsny és Gertruda titokban összeházasodtak, Salezy Potocki felbérelt kozákokkal megölette Gertrudát. Szczęsny erre megpróbált öngyilkosságot elkövetni (nem tudom, hogyan), de nem sikerült megölnie magát, és a végén még neki kellett elnézést kérnie az apjától!!
Ezt a traumát szerencsétlen fiúnak egész életében hordoznia kellett. (Arról nem is beszélve, hogy mikor kipattant az ügy, a lány apja, Jakub Komorowski 6 millió złoty fejében volt hajlandó elállni a bosszútól, és Salezy Potocki még ezt a horribilis összeget is a fiával, Szczęsnyvel fizettette meg! Ennél jobban már nem is tudta volna összetörni és megalázni a gyerekét.)
Pár évvel később összeházasították egy „rangjához illő” lánnyal, Józefina Mniszechhel.
Józefina nagyon művelt, felvilágosult, írogató és szépen festegető vagány csaj volt. De nem nagyon vonzódott a félénk és megkeseredett Szczęsnyhez. Nem is nagyon lett jó a házasságuk. Józefinának 11 (!) gyermeke született, akik közül állítólag csak háromnak volt Szczęsny az apja. Ennek ellenére természetesen mind a Potocki nevet kapták. (Ez egyébként nem volt szokatlan a korban. A különböző arisztokrata férfiak és nők egymás között keresztbe-kasul kavargattak, úgy, hogy néha tényleg nem tudhatta senki, hogy hogyan vannak egymással rokonságban valójában.)
Szczęsny Potockinak, mint az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb arisztokrata család tagjának, természetesen a politikai életből is ki kellett vennie a részét. De nemigen ismerte ki magát a szövevényes intrikákban. Legfőbb orientációs pontjainak unokatestvéreit, Ignacy Potockit
és Ignacy öccsét,
Stanisławot tekintette, valamint a nagyhetmant (a hadsereg főparancsnokát),
Franciszek Ksawery Branickit. Márpedig ők leginkább egyfajta ellenzéket akartak alkotni a királlyal, a Poniatowskiak nemzetségéből származó II. Stanisławval szemben.
Mégis, idővel más irányba mentek el a dolgok. Ignacy és Stanisław Potocki, a két testvér úgy döntöttek, hogy fontosabb számukra a hazájuk, a Lengyel-Litván Köztársaság politikai és társadalmi reformja és a szegény nép sorsának javítása, mint a mindenféle intrikák. Ezért egy idő után kibékültek a királlyal. Ksawery Branicki (aki azért a maga módján szintén megnyerő ember lehetett) azonban megmaradt annak az ultrakonzervatív arisztokratának, aki mindig is volt.
Szczęsnynek tehát választani kellett a két oldal között, amelyek már egyáltalán nem rokoni szálak mentén szerveződtek. Sokkal inkább elvek mentén. Egyik oldalon lelkes újító és haladó unokatestvérei, másik oldalon megnyerő de begyöpösödött atyai jóbarátja. És mindkettő igyekezett megnyerni magának Szczęsnyt. Ő azonban egyelőre nem nagyon akart dönteni. Egy darabig az állami hadsereg fejlesztésével foglalkozott (amire rááldozta hatalmas vagyona egy részét), amellett a szabadkőművesség keretében jótékonykodott.1784-ben ő lett a varsói Nemzeti Nagy Oriens szabadkőműves nagypáholy nagymestere. Ennek folytán sok emberre lehetett befolyása, ami megint csak azt erősítette, hogy mindenki be akarta hálózni őt, hogy segítsen politikai céljaik megvalósításában. Szczęsnynek egy idő után elege lett ebből, és inkább európai körutazásra indult. Egy idő után lemondott a nagymesteri címről is.
Utazása közben azért minden ismerősével és rokonával fenntartotta a kapcsolatot, akármilyen politikai csoporthoz is tartoztak. De még orosz tisztekkel is levelezett. 1790-ben Párizsban a Club des Jacobins-t (Jakobinus Klubot) is felkereste, és fel is iratkozott a klub tagjai közé, mondván, hogy fontosnak tartja a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjét.
1791-ben aztán Szczęsny valahogyan Moldvában kötött ki. Itt felkereste Grigorij Patyomkint,
II. Jekatyerina cárnő legfőbb politikai segítőjét, akkor éppen vezérkari főnökét (korábban a cárnő titkos… hm… barátját) is. És itt, a legváratlanabb helyzetben, szegény Szczęsnyre rátalált az új szerelem.
Méghozzá Szofia Glavani, a kor leghíresebb luxusprostija személyében.
Szofia görög származású volt, és mire Szczęsnyvel találkozott, már az európai arisztokrata elit férfi részének nagyjából a fele végigment rajta (beleértve uralkodókat, hadvezéreket, minisztereket és minden bizonnyal papokat is). Ekkor éppen Patyomkin barátnője volt. Patyomkin azonban 1791 októberében váratlanul meghalt (egyesek szerint megmérgezték),és Sofia ekkor Szczęsnyhez csapódott. Nem tudni, hogy meglátott-e valamit a bús lengyel főúrban, vagy csak az egzisztenciáját érezte veszélyben, mindenesetre az elkövetkezendő években hűségesen kitartott Szczęsny mellett.
És itt akár le is zárulhatna a kanyargós történet egy családi boldogsággal, és szépen ellovagló párral, csakhogy nem ez történt. (Bár ez történt volna, és Szczęsny Potockira ma mint egy szentimentális regény hősére gondolhatnánk, nem mint nagy „hazaárulóra”!) Csakhogy 1792-ben Szczęsny visszatért Polákországba, és bár Szofi lebeszélni igyekezett róla, de csatlakozott Ksawery Branickihez, aki akkoriban úgy döntött, kirobbant egy polgárháborút, hogy eltaposhassa az éppen csak egy éve létrehozott haladó szellemű lengyel Alkotmányt (Európa első írott alkotmányát!). És ahogy már szó volt róla, céljaihoz idegen nagyhatalmi (ezesetben orosz) segítséget vett igénybe.
Szóval megszerveződött a Targowicai Konföderáció, amelynek egyik vezére és katonai parancsnoka Branicki és „tanítványa”, Seweryn Rzewuski mellett éppen Szczęsny Potocki lett. Ma ezt a triót tartják a polákok történelmük legnagyobb hazaárulóinak. Persze azt ők sem gondolták előre, hogyha az orosz haderő elsöpri hazájuk hadseregét (amelyben legtöbbjük közeli rokona is ott harcolt ellenük), akkor a nagyhatalom következő lépése az lesz, hogy felosztja a Lengyel-Litván Köztársaságot maga, valamint Poroszország és a Habsburg Birodalom között. Pedig ez történt.
Szegény Szczęsny, éppen hogy egyenesbe került volna az élete, erre élhetett egész életében a bűntudattal, hogy hozzájárult ahhoz, hogy hazája, amely neki kiváltságait biztosította, eltűnt a térképről. Ezért úgy döntött, hogy örökre elhagyja a hazáját. Egy darabig Hamburgban, majd Bécsben élt, végül pár év múltán mégis visszatért régi birtokaira, kissé bedilizve, paranoiásan. 1805-ben halt meg, birtokai központjában, Tulczynban.
Sofia 7 gyermeket (4 fiút és 3 lányt) szült neki, akikben Szczęsny némi vigaszt találhatott.
De hogy mégse legyen teljesen szép a vége: a még öregen is dögös Sofia végül saját mostohafiával, az ifjabb Szcęsny Potockival
(Szczęsny és Józefina legidősebb fiával) csalta meg a férjét. (Az ifjabb Szczęsny egyébként 16 évvel volt fiatalabb Sofiánál.) Született egy fiuk is, aki ezek szerint az idősebb Szczęsnynek egyszerre volt unokája és mostohafia. Jó mi?
Tehát
No, miután a bennem élő (bulvár)újságíró is kiélhette magát, vonjuk le a következtetéseket! (A szintén bennem élő történész és amatőr pszichológus segítségével…) Kazimierz és Szczęsny mindketten önmagukat kereső, kissé ingadozó, de alapvetően jószándékú emberek voltak. Ráadásul ifjúkorukban minden bizonnyal jóban is voltak egymással. (Fontos elem, hogy Kazimierz némileg apa nélkül nőtt fel; csak Ksawery Branicki jelenthetett neki valamiféle pótlékot. Szczęsnyt ellenben terrorizálta az apja fiatal korában. Bizonyára ez okozta, hogy Kazimierz is, Szczęsny is sokáig kereste helyét a Világban.)
Hogyan jutottak oda, hogy egyikükre (Kazimierzre), a mai ünnepen mint a lengyel függetlenség és alkotmányosság hősére, míg másikukra (Szczęsnyre) mint ugyanezen dolgok egyik eltiprójára emlékszik a nemzeti emlékezet?
Talán úgy, hogy Kazimierznek végül mégis sikerült megtalálnia önmagát. Mindazt, amit ő csinált, saját döntései következtében, tudatosan, végiggondolva tette. Persze barátai is sokat segítettek (többek között éppen Ignacy Potocki, Szczęsny unokatestvére, aki egy más eset, ő világéletében határozott és magabiztos volt, és inkább konkrét elképzeléseihez keresett társakat, szövetségeseket, mint hogy ő csapódjon és alkalmazkodjon másokhoz). De saját belső démonaival mégiscsak Kaziknak magának kellett megküzdenie, és a döntő pillanatban tudatos döntést hoznia.
Szczęsny inkább csak sodródott az eseményekkel, és az őt körülvevő emberekkel (leginkább azokkal, akik nem hagyták békén). Úgy tűnik nem tudott túllépni azon a beidegződésén, hogy neki alkalmazkodnia kell a nálánál tekintélyesebb, hatalmasabb, okosabb, határozottabb emberekhez is. Így aztán a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavát (amelyet ő maga is olyan lelkesen kiáltott a Jakobinus Klubban) sem tudta másként értelmezni, mint hierarchikusan, mint egy kiváltságos réteg szabadságát mások felett, illetve zárt egyenlőségét és testvériségét egymás között. Végül elzárkózott attól, hogy ezeket az eszméket a gyakorlatban másokra, nagyobb tömegekre is kiterjessze.
Befejezés (nyitva)
Huh, nem gondoltam, hogy ilyen sokat fogok írni. De azt hiszem, a végére nem kevesebb, mint egy leendő történelmi dráma vázlata bontakozott ki a sorokból. Egy történet három haverről, Ignacyról, Kazikról és Szczęsnyről, a három tehetséges nemes ifjúról, akik a jövőt tervezgetik, majd hamarosan elindulnak, és a végére…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése