Kamaszkorunk olvasmányai II. A Harry Potter-regények

A Harry Potter-regények elsősorban azért fontosak, mert generációs élményt jelentenek a korombelieknek. Személy szerint nekem is végigkísérték az ifjúságomat, fel-felbukkantak néha, beszélgetések tárgyát képezték a gimiben, de még az egyetemen is. Amúgy nem gondolom, hogy olyan nagy irodalomtörténeti mérföldkő lenne ez a sorozat, de a hatása miatt mindenképpen meg kell említeni, és ami azt illeti, jól esik visszaemlékezni rájuk.


Nemzedéki élmény
Amikor a sorozat első kötetét olvastam, 14 éves voltam; amikor az utolsót, 22. Így aztán én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik évről évre várta az új kötet kiadását, és egyben meglehetett az az illúziója, hogy a főszereplő, Harry, vele együtt öregszik, illetve nő fel. Ez egy nagyon érdekes folyamat volt. Láttam, hogy a történet vonalvezetése és hangulata folyamatosan változik, konkrétan egyre sötétebbé és borongósabbá válik, ahogy Harry egyre komolyabb kihívások elé kerül, és az élet egyre kegyetlenebb tényeivel szembesül. És ez nagyon tetszett. Sokan éreztük úgy, hogy itt, Magyarországon mi vagyunk a célközönség, mert nemcsakhogy megfigyeljük, de át is éljük, ahogyan együtt változik és (talán) érik az író, a főszereplő és az olvasó. A gyerekeimnek (mikor majd lesznek) már biztosan egészen más élményt jelent majd a Potter-regények olvasása, mert ők már egyben olvashatják el majd az egész sorozatot. Kíváncsi vagyok, úgy milyen lesz. De ne szaladjunk ennyire előre!

(Kitérőként megemlítem, hogy az első kötetet olvasva úgy éreztem, hogy Harry nem lehet ekkor 11 éves, annál sokkal érettebben és önfeláldozóbban viselkedik. A haverjai ugyanígy. Akkor úgy gondoltam, ehhez minimum 14 évesnek kell lenni.)


Varázsvilág, mágiarendszer
Egyébként ki ne szeretne mágikus hatalmat magának? Az a világ, amit Rowling megteremtett, amelyben a varázslói foglalkozás, mint hétköznapi szakma és iskolában tanulható rendszer jelenik meg, megjelent már más regényekben is, például Békés Pál remek gyerekregényében, A kétbalkezes varázslóban. De talán ez az, ami leginkább lázba hozza az embert. Nekem az első olvasmányom a Harry Potter első kötete után rögtön A magyar nép hiedelemvilága volt, Dömötör Teklától. El voltam szánva, hogy megírom (hiteles néprajzi források alapján), hogy milyen lehet az oktatás egy magyar varázslóiskolában, ahová garabonciás diákok járnak. Később felvetődött bennem az is, hogy az európai mágiarendszerekről is lehetne valami nagy összefoglaló és összehasonlító tanulmányt írni (ezt is hiteles néprajzi dokumentumok alapján). Az első tervemről annyit: nem sokkal később megjelent Böszörményi Gyula regénysorozata Gergőről a kis magyar táltosról.

A második terv még várat magára, de ha jól emlékszem, a roxforti tankönyvek listáján szerepel egy ilyen, hogy A legfontosabb európai varázsló- és boszorkányképző iskolák, vagy valami hasonló. Mindenesetre a Harry Potter sokban hozzájárult a folklór iránti érdeklődésemhez (nemcsak a tánc terén), és hozzásegített, hogy megértsem a mitológia, mint narratíva logikáját (ha szabad ilyen csúnyán fogalmaznom).

Zavaró elemek
A Harry Potter-regények mindegyike magával ragadó, elképesztően szórakoztató olvasmány, mindegyik csak úgy olvastatja magát. A maga módján mindegyik tetszett, és mindegyiket nagyon vártam. Ezt fontosnak találtam leszögezni, de azért hadd említsek meg néhány dolgot, amik engem zavartak az egészben. Ezeket a dolgokat tényleg nem tudom a könyvek hibáinak nevezni, mert lehet, hogy csak engem zavartak. Lehet, hogy Ti mást gondoltok róluk. (Ha igen, nyugodtan írjátok meg, kommentben.)


1. Az időutazás: Minden regénynek megvan a maga belső logikája és belső valósága. Azaz egy regényt ha olvasol, egy idő után nagyjából fel fogod tudni mérni, hogy mi az, ami megtörténhet a regényben, és mi az ami nem. Ha egy író áthágja ezt a konszenzust, az zavaró lehet. (Kivéve egy abszurd drámában, amiben pont az ilyen keretek folyamatos áthágása a lényeg, az a vicc forrása.) Nyilván egy mágiáról szóló regényben ez a valóságkeret sokkal tágabb, mint egy úgynevezett „realista” regényben. (Egy mágiáról szóló regényben éppen a határtalan képzelet szárnyalása a lényeg, nem igaz?) Namost, a Harry Potterben én a konszenzus áthágásának éreztem az időutazás jelenlétét. Az időutazás egyébként is egy olyan irodalmi elem, amivel szerintem óvatosabban kellene bánni, mint azt az írók és filmesek tenni szokták. Nem hiszek abban, hogy az időutazás megvalósítható lenne, mert az egész felborítaná azt a világegyensúlyt, ami hitem szerint Világunk alapja. Ezért az időutazást, mint történeti elemet mindig csak úgy tudom regényben vagy filmben elfogadni, ha az egy belső utazásnak van ábrázolva, egy belső, emberen, szereplőn belüli konfliktus kifejeződésének. (Lásd például az irodalomban: Charles Dickens: Karácsonyi ének; Mircea Eliade: A lányoknál vagy a legutóbbi idők filmjei közül a Looper,

ami bizonyos értelemben tekinthető úgy, mintha Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel című novellájának filmes feldolgozása lenne.) A Harry Potterben az időutazás egy sokadlagos, mellesleg megjelenő elem, aminek csak egy könyvben van szerepe (szerencsére) egy megoldhatatlan szituáció megoldásában, de magának ennek az elemnek a megjelenése felborítja az egész történet logikáját.


2. A százfűlé főzet: A mágiát értelmezhetjük úgyis mint egy szimbolikát arra, hogy az emberben mennyiféle képesség, mennyiféle lehetőség benne rejlik, amit nem használ ki, pedig milyen elképesztő dolgokra lenne képes, ha kihasználná. A mágia tehát szimbólum és líra is egyben. (De persze értelmezhetjük szó szerint is, pont ez a jó benne. Azaz a mágiaábrázolás szimbolista költészet.) A mágiát használó ember ledegradálásának, éppen ezért a magának a mágia mint elem megkérdőjelezésének érzem azt, hogy van egy olyan mágia, amivel az ember fel tudja venni egy másik, tőle függetlenül létező ember alakját, anélkül, hogy mások észrevennék hol a csalás. Minden olyan sci-fi-ben és fantasyban ahol ez megjelenik, úgy érzem, hogy valami nagyon nem oké. Ha bárki fel tudja venni bárki alakját (mégha csak korlátozott időre is), ha bárki helyettesíthető bárkivel, akkor mi értelme van az ember megismételhetetlenségének, egyediségének, egyéniségének? Szóval elég kiábrándító egy olyan mágikus világ, ahol ez lehetséges. A Harry Potter-sorozat második kötetében ez még elmegy, mert csak marginális elem, de a negyedik kötet (vigyázat, spoiler!) egyenesen erre az elemre van felépítve, és ez nagyon zavaró. (spoiler vége). (Félreértés ne essék: az nagyon tetszik, hogy emberek más fajú állattá tudnak változni. De állat-alakjukban ugyanúgy egyediek lesznek, mint emberként. De az, hogy beugranak egy másik ember helyére, hát, ez valahogy nem jön be, de persze ez is egyéni vélemény.)


3. A konfliktus: Egy ifjúsági regénynél még nem olyan nagy baj, hogy a szereplők fel vannak osztva jókra és gonoszokra. De egy ifjúsági regénynek már túl kell lépnie egy mese szintjén, amennyiben a gonoszok nem lehetnek öncélúan gonoszok, az írónak az ő motivációikat is meg kell értetnie, ki kell fejtenie. (Tapasztalatom szerint, az embernek tizenéves korában, akkori fogékonyságából adódóan már igénye is van rá, hogy megértse a gonosz, rosszindulatú szereplők motivációit is.) A Harry Potterben mindez kicsit el van kenve. Mármint: nincs igazán kidolgozva Voldemortnak és híveinek ideológiája. Az, hogy csak „tiszta származású”, „tiszta vérű” emberek lehessenek valamilyen kiemelt tevékenységre kiválasztott emberek, ez esetben varázslók, nyilván a fasizmus, illetve annak legkegyetlenebb változata, a nácizmus ideológiája. A fasizmus és a nácizmus azonban ennél összetettebb jelenség, nem önmagából keletkezik, nagyon mély társadalmi okai vannak. Most persze a társadalomtörténész, azon belül is a közép-kelet-európai társadalomtörténész beszél belőlem, de higgyétek el, a Harry Pottert olvasva már tizenévesen is volt egy ilyesféle hiányérzet bennem: úgy éreztem, hogy nincs megmagyarázva, hogy Voldemort hogyan tud ilyen tömegméretű mozgalmat kialakítani. Mert pusztán a „vértisztaság” és az erőszak szabadjára engedésének ígérgetésével nem lehet. Ahhoz valami plusz is kell, hogy Voldemortra ilyen sokan ne csak közveszélyes őrültként tekintsenek, hanem mint vezérre, zsenire, szellemi vezetőre, feltétlen uralkodóra, „nagyúrra”. Kell, hogy legyen benne valami magával ragadó, ami kezdetben szimpatikus sok embernek, hiszen a végén Voldemort már nem csupán egy maroknyi elszánt bűnöző vezére, hanem az egyik oldalé egy polgárháborúban! És bár megvan a maga kegyetlen elitcsapata („halálfalók” –hülye név), ehhez az kell, hogy egy szélesebb, lazább támogatói köre is legyen. Hitler sem úgy kezdte, hogy egyből gyilkolásra biztatott mindenkit. Hanem módszeresen szította az erőszakot, és közben ígérte, hogy megold egy csomó valóban nyomasztó problémát. A varázslók mitől féltek, és mit akartak annyira megoldani, hogy vállalták érte Tudjukki uralmát és a vértisztaság jelszavát is? Ennek a kidolgozottságát hiányoltam, és hiányolom a könyvből.

(Erről jut eszembe:

„Amúgy szörnyűek is szerintem

Ezek a Harry Potterek

- Ki tíz alatt van óva intem! –

Meg nem is kapnak sok teret

A hősök benne: Monstro, Malfoy,

A határvonal köztük elfoly,

Tudodki túl elhanyagolt,

Genya marad, ki genya volt,

Jó útra térni nincs esélye,

Akcióra akció jő,

Tűnődni, állni nincs idő,

Pörgős idők pörgős meséje,

Hajszol sikert és hajt hatást,

Várom is már a folytatást.”

(VarróDániel: Túl a Maszat-hegyen))

4. A vége, a történet lezárása és az epilógus: Ezek nekem nagyon összecsapottnak tűnnek. Egyrészt az írónő, mint már mondtam, adott egy szép ívet a történetnek: felépítette, hogyan válik Harry és barátai világa egyre sötétebbé és nyomasztóbbá. Emellett egyre káoszosabbá és veszélyesebbé. Ehhez képest az epilógus túlságosan is derűs-optimista hangvételűre sikerült. (Most nem spoilerezek, hogy a végére kik haltak meg, kik nem.) Azért ennél nagyobb kidolgozottságot és tárgyilagosságot vártam volna el az epilógusban. És több szereplőről akartam volna valamivel többet megtudni. Mégha nem is vártam azt, hogy az írónő minden szálat elvarr, és azt sem, hogy egy történész tárgyilagosságával fejtse ki a továbbiakat, mint John Ronald Tolkien a Gyűrűk ura végén, de azért szerettem volna például megtudni, mi lesz az elkövetkező években Viktor Krummal, a bolgár varázslóval, akinek a negyedik könyvben olyan fontos szerepe van (nemcsak mint Harry versenytársának, hanem úgy is mint Hermione pasijának), és az utolsó kötetben mégis olyan hirtelen tűnik el, anélkül, hogy kiderülne, merre vette az irányt.


Párhuzamos történetek
De azért, mint már mondtam, az egész regényfolyamot alapvetően nagyon szerettem. Úgyhogy vegyük most sorra, mi minden tetszett benne nagyon. Az első a legendás lények, amikből olyan sok van a regényben számtalan formában. Kentaurok, leprikónok, vélák, tündérmanók, óriáspókok, kákalagok és bicegócok, (milyen ötletes fordítás ráadásul!) stb., stb. Őszintén szólva már Dömötör Tekla könyvében és a MAGUS szerepjáték-könyvben is a Bestiárium tetszett legjobban.
A másik az, hogy a regénysorozat több történetet is elmesél párhuzamosan. Van egy történet, ami a felszínen játszódik: ez Harry Potternek és barátainak története. És emellett apránként lassan-lassan feltárul egy másik történet is: Harry szülei generációjának története. James Potter és Lily Evans szerelme, illetve Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark barátsága; egy történet barátságról, szerelemről, árulásról, a genyóság és a rosszindulat közötti különbségről és a megbocsátásról is. Már csak azért is jó ez a másik történet, mert ebben sokkal kevésbé fekete-fehér minden, mint a jelenben játszódó történetben. Kiderül, hogy James Potter sem volt az a makulátlan hős, aminek az emlékét hűen ápoló fia, Harry látni szeretné, ezenkívül Severus Perselus Piton sem egy rosszindulatú alak, hanem egy szeretetre vágyó, kissé szerencsétlen, kiközösített gyerek volt.
És ha az időutazós kitérő elem nagyon nem tetszett nekem, annál inkább tetszett az az ötlet, ahogyan egy ember a regényekben a mágia segítségével betekintést tud engedni egy másik embernek a saját emlékeibe. Konkrétan azzal, hogy egy edénybe lecsapolja a fejében rögződött vizuális emlékeket, és ebbe a másik embert beledobva egy 3D-s filmélményként megmutathatja neki, azt amit ő egykor átélt.

Mivel itt nem beavatkoznak a szereplők a múltba, hanem beletekintenek, ezért ezt ott egy hihetetlenül nagy ötletnek tartottam. És tartom ma is.
Az eggyel korábbi generáció története folyamatosan hat a mostani fiatalokra. És vannak összekötők is a két generáció között. Az egyik Piton tanár úr, akiről folyamatosan változik a véleményünk, hogy melyik oldalon állhat, és mi lehet cselekedeteinek fő mozgatórugója. De akár így, akár úgy, folyamatosan érezzük benne a feszültséget, hogy elintézetlen ügyei vannak Harry szüleinek generációjával, ami folyamatosan befolyásolja az ifjabbakhoz való viszonyát is.
A másik összekötő Remus Lupin. (Az ő alakjában egyébként Rowling a „jó pedagógust” akarta megrajzolni. Míg Albus Dumbledore egy emelkedett szellemi vezetőnek tűnik, Remus Lupin valóban egy szakmailag jól felkészült tanár, aki partnerként kezeli tanítványait, és a diákok ezt nagyon értékelik.) Remus a legjobb barátja volt James Potternek és (Sirius Black és Peter Pettigrew mellett). Mikor tanárként visszatér egykori iskolájába, meglepődve veszi észre, hogy egykori legjobb barátja fiát kell tanítania. De nem úgy viselkedik vele, mintha saját gyereke lenne (pedig akár beleeshetne ebbe a csapdába is, lévén, hogy Harry árva, Remusnak pedig nincs se felesége, se gyereke), hanem inkább mint egy megbecsült tanítványával. Aztán a tanár-diák-viszony fokozatosan barátsággá válik. Remus végül is akkor nősül meg (egy magánál jóval fiatalabb lányt vesz el), és alapít családot, amikor a legjobb barátja gyereke már felnőtt, de még akkor is meg kell küzdenie nyughatatlan természetével. Tehát némileg később érik teljes férfivá és családapává, mint James, és ebből származik konfliktusa is az utolsó kötetben Harryvel. (Ez a konfliktus egy nagyon erős része A halál ereklyéinek, már csak azért is, mert itt az író végül is nem áll senki oldalára, az olvasó vérmérsékletének megfelelően döntheti el, hogy Harrynek vagy Remusnak ad igazat, vagy mindkettejüknek igaza van. Én még nem döntöttem; lesz miért újra meg újra elolvasni a könyvet.)

A könyv utolsó kötetében a két generáció párhuzamosan futó története mellé bejön egy harmadik szál is: a mindenkinél idősebb és tekintélyesebb Albus Dumbledore története.

(Meg persze Voldemorté is, de az korántsem tartogat annyi meglepetést mint Dumbledore-é.) Itt kiderül, hogy akit már minden gondtól megszabadult, derűs szellemi vezetőnek, mesterünknek tartottunk, az is milyen sötét titkokat hordozhat magával, és milyen kacskaringós úton juthatott el ahhoz a lelki nyugalomhoz és egyensúlyhoz, amiért megszerettük, és felnézünk rá. És még ebből a lelki nyugalomból és emelkedett egyensúlyból is milyen könnyű lehet valakit kibillenteni múltja sötét árnyaival. Szóval: hogy ő is egy hús-vér, esendő ember. Harry nyomozása Dumbledore múltja után még sokkal érdekesebb, mint a nyomozás Voldemort múltja után. Igaz, Harryék célja ez utóbbi lenne, de közben akaratlanul is feltárulnak előttük mesterük választásai és motivációi is. A végére talán azt is megértik, és megértjük mi is, hogy mi tette Dumbledore-t igazán naggyá: az hogy bizonyos mértékig túl tudott lépni a múltja sötét foltjain, és bár családjával sohasem tudta rendezni a viszonyát, de sok varázslónak lett a mestere, elindítója és egyengetője. (Míg Tom Denem a hatalom megszállottja lett.)

(Folytatjuk)